Diner-Dénes József

Kezdődik a tragédia

A sorscsapás kezdete.

Dr. Szabó Cipora Jáel fordítása

2023.02.23.

 

A magyar állam és nép ezen tragédiája kb. 400 éven át tartott.
A magyar állam függetlenségét, autonómiáját feláldozták és erre az időre veszve is maradt. Századokra elvesztette ezzel a teljes saját kultúráját is. Elveszett a szabad fejlődése, sőt mi több, Magyarország a gazdasági élet minden fejlődési lehetőségétől is meg lett fosztva.
Így kimaradt Európa fejlődéséből, és idővel annyira elmaradottá vált, hogy szinte, mintegy idegentestté vált Európában.
De kit érdekelt mindez? A nemesi kiváltságok, az arisztokraták szabadságjogai megmenekültek, és ez így is maradt egészen napjainkig. ¹
Nem úgy van-e, hogy a Magyarországot akkor feláldozók mai leszármazottjainak, akik e gyalázat mai haszonlesői, minden oka megvan arra, hogy hozsannát kiáltsanak őseik bölcsességéért és hogy méltónak tartsák őket mai napig az utánzásra?
A magyarok számára két lehetőség nyílt a XVI. sz. elején: létrehozni a nemesi kiváltságok feláldozása árán egy erősen központosított hatalmat a Török elleni védelemért, vagy elveszni az alkotmányos civakodások közepette. Az utóbbit választották. A nemesek szabadsága megmenekült, de az ország elveszett.
Ez egy olyan magyar történész hozzávetőleges ítélete az oligarchák megideologizált igazságáról, aki soha nem hagyta, hogy megfosszák a tisztánlátásától. Ezt a történészt Salamon Ferencnek ² hívták, bámulatra méltó éleslátásával nemcsak a római kori magyarság történetének számos rejtélyét tisztázta már több, mint ötven éve, hanem jelentősen új megvilágításba helyezte a török uralmat is Magyarországon. Csakhogy az utóbbi időben íródott magyar történelem újra elhomályosította ezt a fényforrást.
Most megkíséreljük, ezt az időszakot visszahelyezni az eredeti ³ megvilágításba. Meg kell mutatni, hogy a Habsburgok uralmának kezdetétől a török elnyomásig és a Rákóczi Ferenc által vívott szabadságharc leveréséig 1526-tól 1711-ig, hogyan készítették elő Magyarország osztrákosítását, és hogyan vált ez azonnal kész ténnyé a XVIII. sz. elejére. Ugyanakkor, ki kell deríteni, kit terhel a felelősség ezért az eddig elkövetett legvégzetesebb bűnért, amely a legsúlyosabb következményekkel járt a magyar nép és a Magyar Állam történetében.
A kifejezetten magyar vonatkozású sorait a általános történelmi kifejezésekkel megfogalmazva Salamon Ferenc ítélete valahogy így hangzik:
A mohácsi csata után két lehetőség nyílt Magyarország számára:
bekapcsolódni Nyugat-Európa fejlődésébe, vagy külön életet élni a Habsburgok égisze alatt, elzárva az általános fejlődés minden lehetőségétől.
Magától értetődik, hogy ez a probléma nem merült fel olyan világosan és egyértelműen a magyarországi uralkodó osztály számára a mohácsi csata után, mint a mi retrospektív látásmódunknál, amely a csupasz lényeget látja, minden járulékos sallangtól mentesen.
Akkor mi tartotta össze ezt a nemességet? Csak a nyelvi, vagy a faji ⁴ -, s így egy nemzeti kötelék? Egyáltalán nem. A magyar faj régi nemességének csak maradványai maradtak meg. Az örökletesen meghonosodott első hódítók vezérei, hunok, avarok, szlávok, mint az új hódítók, jazigok ( jászok), kumánok és székelyek, frankok és szászok, vlachok és vallonok vezérei, amihez még hozzá kell tenni a számos idegen főurat, ill. a vándorlovagokat, akik az idegen házak királyaival érkeztek, a nyelvek és fajok egyedülálló keverékét alkották. A nemesi jogok, jobban mondva kiváltságok tartották össze őket, ez volt a közös bennük, nemesekben.
Ezek a privilégiumok, mint tömör cement kötötték össze a magyar uralkodói osztályt, akik még röviddel a mohácsi csata előtt is azt hitték, hogy jobban be vannak biztosítva, mint valaha.
A Dózsa féle parasztlázadást gyakorlatilag ők verték le, olyan végérvényesen, és véresen, hogy ezentúl hosszú időn át nem volt várható újabb fenyegetés. Verbőczy Tripartiumában megfogalmazott törvényekkel- amit bár a diéta nem hagyott jóvá, az évszázadok során mint jogerős törvényeket alkalmazták -, azt gondolták, biztonságosan körbebástyázták kiváltságaikat.
Amikor az utolsó Jagellót választották királynak, alig 20 oligarcha döntött a megválasztásáról. Minden ingatlan, minden gazdagság, minden hatalom, ennek a 20 úrnak a kezében volt. A kis- és közép- nemesek teljesen elszegényedtek, protekciót kerestek az oligarcháknál. Ami az újonnan megválasztott királyt illette, abszolút hatalom nélküli bábkirály volt.
Amikor II. Lajos elesett a mohácsi csatában és arról volt szó, hogy kit válasszanak utódjául, zavar és megosztottság uralta csakúgy az oligarchák táborát, mint a nemesség többi részét.
Két jelentkező is volt Szent István koronájára. Az egyik az idegen Habsburg Ferdinánd főherceg, Ausztria hercege, az özvegy Mária királynő és V. Károly német-római császár fivére. A másik jelentkező, a magyar Szapolyai János, erdélyi vajda volt.
Még 1505-ben a rákosi diéta döntése volt, hogy ne uralkodjon Magyarországon idegen király. Habár ez az állásfoglalás direkt a Habsburgok ellen irányult, és maguk a mágnások tartották lehetetlennek Ferdinánd megválasztását, ő maga azonnal elkezdett támogatókat szerezni. Először meglehetősen kis sikerrel. Szapolyai Október 27-én sietett elfoglalni Budát, biztosította Visegrádot, ahol a korona volt, és Székesfehérvárt, ahol a koronázást tartották. November elején az alattvalók összegyűltek Székesfehérváron és sietve királlyá választották Szapolyait, akit azonnal megkoronáztak "Isten és a nép akaratából", ahogy Szapolyai fogalmazott.
De amikor Ferdinánd hadsereget szervezett, amivel néhány sikeres hadjáratot folytatott, az oligarchák nem késlekedtek felé fordulni. Mivel ráadásul pénze is volt, nagyon gyorsan megyerte magának a "magyar királyra" amúgy is neheztelő kis- és középnemesség nagy részét. Még nem ért véget az év, amikor a "németellenes" Ferdinándot megválasztották, és a következő év novemberének közepére Ferdinándot ugyanaz a Perényi Péter erdélyi vajda, valamint a korona őre koronázta meg Székesfehérváron, aki alig egy éve Szapolyait.
Most már nem csak két királya volt Magyarországnak, hanem egy szultánja is. Mindhárman elfoglaltak területeket, így az ország három részre osztását az 1547-ben megkötött békével az európai hatalmak hivatalosan is kész tényként elismerték.
Ezek után fájdalmas és katasztrofális küzdelmekkel teli több, mint százötven év következett. Ezeket a küzdelmeket lépésről lépésre követni igencsak hosszú és unalmas lenne. Látjuk, hogy az oligarchák folyamatosan változó csoportokba tömörülnek, időnként az erdélyi fejedelmek oldalán, máskor meg a Habsburgokén, olykor a törökökhöz csatlakoznak, majd harcolnak ellenük.
Ezt látva elgondolkodtató, mi késztette őket erre, hacsak nem a pillanatnyi személyes érdekeik.
De közelebbről szemlélve gyorsan felismerjük az egységes irányt, és célt, amely a szövetséges kapcsolatot létrehozza és így eldöntötte Magyarország későbbi jövőjét.
A magyar történészek Magyarország történelme 1526-tól 1689-ig terjedő időszakának mélyebb értelmét legtöbbször a török igától való megszabadulásra való törekvésben látták. De ez egy abszolút hibás történelmi látásmód. Ezt a mélyebb értelmet a Magyarország politikai függetlensége és a Habsburg hatás erősödése közötti harcban találjuk meg. Természetesen efelől a harc felől nem maradt közömbös Európa fennmaradó része sem. Különösen Franciaország féltette az érdekeit. A Habsburgok túlzott hatalmi terjeszkedését a francia királyok úgy tekintették, mint amely veszélybe sodorja Európa egyensúlyát és ezáltal az ő hatalmukat.
A XV. sz.-ban amikor az első Habsburg, Albert főherceg, bár mindössze csak két évig, Magyarország trónján ült, Franciországban felismerték Magyarország jelentőségét az európai politikában és megpróbálták megakadályozni a további, Magyarországon túli Habsburg terjeszkedést. A Habsburgok törekvései ellen irányult Jagelló Ulászló házassága XII. Lajos egy rokonával, Anne de Foix-val 1502-ben és amikor Szapolyai Jánost megválasztották Magyarország királyának, magától értetődő volt, hogy egyenesen Franciaország felé fordul. Amikor János király követei szintén megkeresték I. Ferencet ⁵ és a jövőbeli tervekben megegyeztek, egy pillanatra úgy tűnt, Magyarország függetlensége fontos szerepet játszik Európa történelmében és különösen a Habsburgok terjeszkedése elleni küzdelemben.
Ez volt az a pillanat, amikor Magyarország sorsa eldőlt a Salamon Ferenc történész által fentebb jelzett irányvonalak mentén.
Tehát az életbevágó kérdés, amivel Magyarország akkor szembe került, ugyanaz volt, mint most, a mi időnkben ⁶ , vagy többször az elmúlt négyszáz évben: kötődni Nyugat-Európához, és ezáltal a függetlenséget, a haladást, a szabadságot választani, vagy behódolni a Habsburgoknak, és ezáltal a stagnálás, a rabszolgasors mellett dönteni, mindazonáltal fenntartva az oligarchák uralmát.
Hiába fordítják meg az oligarchista történészek ezt a kérdést mondván: "Minden korszakban, ahogy manapság is, az volt a kérdés, hogy Magyarországot a német befolyás alá kell-e terelni, vagy Franciaországé alá, és az egyetlen lehetséges választás, ahogy manapság is, az volt, hogy csatlakozzon Németországhoz."
Alapvetően semmi sem hamisabb, mint a kérdésfeltevésnek ez a módja. Soha, a régi korokban sem keresték a magyar nagyurak Németország pártfogását, vagy a hozzá való kapcsolódási lehetőséget. Soha nem próbálták meg Magyarországot beterelni a német konföderációba, sem az oligarchák, sem Ausztria. A magyar oligarchák kizárólag mindig a Habsburg háznál kerestek védelmet, és Magyarország csak a Habsburgokat szolgálta, hogy növeljék a Habsburg ház hatalmát.
Ez csak a XIX. sz. második felében változott, amikor a Habsburgok hatalma hanyatlásnak indult és a végéhez közeledett, ekkor az oligarchák másik protectort kerestek a Habsburgok helyett. De nem Németország felé közeledtek, hanem a Hohenzollernek és az ő oligarchiáik felé, az ő junkereihez, Németországnak ezt a részét az 1914-es háború előtt Ostelbien néven (Elba keleti partja) nevezték. A magyar oligarchák még ma is, a Nagy Háború tanulságai után sem az új Németországtól remélnek védelmet és szövetségest, hanem kizárólag a Habsburgok és Hohenzollernek hatalmának helyreállításától várnak segítséget.
És íme, négy teljes évszázad alatt mindig és mindig ugyanaz a minta terelte a magyar mágnásokat a Habsburgokhoz és később szintén a Hohenzollernekhez. Önző aggodalmaik, a nemesi kiváltságaik féltése, az oligarchák uralmának a féltése.

xxx

Még egyszer kijelentjük: két lehetőség nyílt a magyar oligarchák előtt a mohácsi csata után. Megőrizni a függetlenségüket és komolyan venni a harcot a Habsburgok ellen, vagy hagyni a függetlenséget és a Habsburgok égisze alá rendelni magukat.
Az első hipotézis esetében 3 választási lehetőség volt: közeledni a törökökhöz, vagy a Habsburgokkal ellenséges, erős Nyugat-Európához, vagy az oligarchikus hatalom felszámolásával erős központi hatalmat létrehozni.
A magyar oligarchák számára a függetlenség nagyon nagy vonzerő volt: azt gondolták, hogy általa az oligarchikus hatalom virágzóbb lesz, mint valaha. Ezért János király elismerte a szultán szuverenitását, valamint nagyköveteket küldött Párizsba, Londonba, Velencébe, Rómába, és kísérelte meg az oligarchia hatalmát a közérdeknek alárendelni.
De az oligarchák igen hamar rájöttek, hogy ez a politika csak az ő kiváltságaik és mindenhatóságuk árán lehetséges. Ezért gyorsan a Habsburgok védőszárnyai alá siettek. Ezek, kétségtelenül durván feldúlták az országot, katonáikkal elfoglalták és a meghódított országot adófizetővé tették. Magyarországon megszüntettek minden függetlenséget, a hadi- és pénzügyigazgatást teljesen kivonták a magyar országgyűlés befolyása alól, és a bécsi udvar fennhatósága alá helyezték. De mit számított ez az uraknak? Megőrizték garantált nemesi kiváltságaikat, az adómentességet, katonai szolgálat alóli felmentést, és - ami a legfontosabb volt - a jobbágyaik kedvük szerint való szabad kizsákmányolását. És megőrizték még, ami kétségtelenül legtöbbjük számára a legsarkalatosabb pont volt, a személyes függetlenségük látszatát.
Ez a pont, melyet eddig a legtöbb magyar történész figyelmen kívül hagyott, mindazonáltal a legjelentősebb Magyarországon a Habsburgok uralmának fokozatos kiépítése szempontjából, és ezért a legmeghatározóbb az ország későbbi jövőjére nézve.
A XVI. sz-ban, bárhol, ahol a központi hatalmat megerősítették, a leghatalmasabb oligarchák maguk is a király egyszerű szolgáivá váltak.
Lehetett számos tartományuk, a vagyonuk lehetett nagy: minden ragyogásuk, minden hatalmuk, csak a király és az udvar ragyogásának és hatalmának visszatükrözése volt.
Ez a ragyogás és ez a hatalom erősen vonzotta a magyar nemességet is.
A XVI. sz. második felétől a nagy oligarcha családok fiatal nemesei a Habsburg udvarban időztek, Bécsben, Prágában, és közülük többen birtokokat szereztek Ausztriai örökös földeken, amelyek ott sokkal nagyobb biztonságban voltak, mint Magyarországon. A XVII. sz.- ban sok oligarcha még palotákat is épített Bécsben és az udvari nemesség szerepében tetszelegtek. Visszatérve Magyarországra, azonnal megváltoztak, visszaváltoztak a régi független mágnásokká, minden hatalmat a kezükben tartva, saját politikájuk volt, mely néha a király mellett, néha ellene irányult. Ráadásul megvolt hozzá az erejük, mert megvoltak a saját katonáik, míg a központosított hatalommal rendelkező országokban csak a király rendelkezett katonákkal.
Ha most ezekben az utóbbi eseményekben szinte minden magyar történész határozottan látja a nemesek politikai függetlenség iránti szenvedélyes elkötelezettségét, és végül a nekik tulajdonítja az Államot fenntartó szerepet Magyarországon, ez a tények legtökéletesebb félreértése, sőt, mitöbb, meghamisítása.
Ha mindezek a szerzők nem lennének félrevezetve egy hamis ideológia által, a történelmi tényekből nap mint nap világosan láthatnák, hogy a mohácsi csata óta a nemesség is folyton folyvást az Állam függetlensége ellen dolgozik, hogy még ők sem hagytak fel egyértelműen a Habsburgoknak és Ausztriának való besúgással.
Említettük már, hogy a magyar mágnások nagy része Szapolyai trónra kerülése után azonnal átállt Habsburg Ferdinándhoz, kiprovokálva ezzel az ország megosztását.
De ami Erdélyben és a Szapolyai által irányított területeken történt, azt nem csak ezen a területen élő nemesek csinálták, hanem János király mindenható minisztere is, Martinuzzi György, illetve maga János király is, aki napról napra egyre kedveltebbé vált a Habsburgok szemében.
Hogy is lehetne másképp? Franciaország és Anglia királyai, akiknél védelmet kerestünk a Habsburgokkal szemben, messze voltak és mindezen események ellenére sem fogták még fel teljesen, hogy milyen fontos Magyarország szerepe Európai hatalmi pozíciójuk szempontjából. Kétségtelenül - mindenekelőtt a francia királyok - soha nem mondtak le a magyar oligarchákkal való együttműködésről. Ez a kapcsolat mindig nyilvános volt Erdéllyel, és titkos a már félig "habsburgizált" oligarchákkal az ország többi részében.
De kölcsönös támogatás csak akkor jött létre, amikor egyszer a magyar oligarchák a Habsburgok igáját túl nehéznek találva felkeltek ellenük, és véletlenül ugyanebben az időben a Habsburgok és a Franciák közti háborúban felmerült a lehetőség, hogy a mágnások lázadásából valamilyen stratégiai hasznot tudnak húzni. A négyszáz év során Magyarország sorsa és a Habsburgok jószerencséje következtében Franciaország és Magyarország soha többé nem ismerték fel egymásrautaltságukat.
A történelem folyamatosan leleplezi, ahogyan saját érdekeik újra és újra elhomályosítják a szemeiket. Mennyi vért megtakaríthatott volna Európa, ha négyszáz éve felismerte volna ezt a kölcsönös érdeket! Soha a Habsburg uralom nem lett volna ilyen hosszú Európa kárára, soha nem született volna ellenségeskedés Franciaország és Németország között, ami nem más, mint a Habsburg ház és a francia Valois és Bourbon házak közötti rivalizálás katasztrofális öröksége.
De jaj! A francia királyok nagyon rövidlátók voltak, és a magyar oligarchák nagyon egoisták.
A Habsburgok uralma alá került mágnásoknak tetszhetett, hogy Bécsben udvari nemességet játszanak, de a tény, hogy ezáltal a kollaboráció által az összes oligarcha Bécs hatalma alá került, Erdélyre és a tőle függő területekre is hatással volt, nem csak ebből a példából, hanem egy újabb tény megfigyeléséből is látszik.
Ha függetlenek akartunk volna lenni, központosított hatalom alá kellett volna vetni magunkat. Nem lett volna szabad engedni és szabad utat hagyni az oligarchák uralmának, ez egyszerűen a Habsburgokat segítette. Sokkal jobb lett volna, ha azonnal az utóbbinak adjuk át magunkat.
Ha a XVI.-XVII. sz-i magyar történelem nem a legszomorúbb lett volna az ország és a nép számára, ha nem járt volna végzetes következményekkel, akár nevethetnénk is rajta, szemlélve a játékot az oligarchák és a Habsburgok között.
A Habsburgok megállás nélküli ádáz önzése és a lelkiismeretlensége miatt undorodni kezdtek tőlük a magyar oligarchák, amikor ez nagyon bosszantóvá vált, a mágnások fellázadtak és véres háborút kezdeményeztek a Habsburgok ellen.
Ezek azok a pillanatok, amik lángra gyújtják a magyar történészek lelkesedését. A Bocskayk és az I. Rákóczi által vezetett harcok a Habsburgok ellen és Bethlen Gábor ügyes diplomáciai csatái szintén mint szabadságharcok vonultak be a magyar történelembe. Szintén nagy elismeréssel beszélünk arról a számos és nagyon szoros diplomáciai kapcsolatról, amelyek ezen harcok alatt Franciaországgal kötöttek össze minket. Egy jellemző vonás, amit csak futólag, mellékesen jegyzünk meg, ez a a diplomáciai tárgyalások kettőssége és a János arca, amelyet ezek a „függetlenségi harcok"mutatnak.
Sem Bocskay, sem Bethlen Gábor, vagy Rákóczi György soha nem gondolta volna komolyan, hogy lerázzák a Habsburg igát. Ugyanezt tették a folyamatos összeesküvések idején is a XVII. sz. második felében is. Alig akadt olyan magyar nemes, aki nem vett rész semmilyen Habsburg ellenes szerveződésben és biztosan egy sem volt, aki ne árulta volna végül el a Habsburgoknak a lázadást. Maga Tököly az összeesküvő oligarchiának ez a típusa, aggódó, vad, ambíciózus, aki kereste a kapcsolatot minden országgal, ahonnan segítséget remélhetett a Habsburgok ellen, lénye legmélyén nagyon vágyott a Habsburgokkal való megegyezésre és elég gyakran kereste is azt!
De mindezen arisztokrata felkelések fájdalmas véget értek az ország számára. Amikor 1686-ban visszavettük Budát a törököktől és mintegy azonnali következményként a hanyatló Ottomán hatalom teljesen megszűnt, a Carlowitzi béke (1699. jan. 26.) Magyarországot teljesen felszabadította, nem csak fizikálisan, hanem jogilag is a török hatalom alól. Csakhogy semmit nem nyertünk a változásból: ugyanekkor, fizikálisan és jogilag is teljesen a Habsburgok uralma alá kerültünk.

XXX

Igazság szerint még egy alkalommal lázadtak fel az oligarchák amely akkora tüzet gyújtott, hogy egy ideig a magyarok feletti Habsburg uralom megsemmisülésével fenyegetett.
Ez a II. Rákóczi Ferenc féle harcok időszakában volt, ami az összes oligarcha- felkelés között a leginkább megérdemli a "szabadságharc" elnevezést.
Buda visszafoglalása és a törökök feletti győzelem után a Habsburgok keze kettős erővel nehezedett nemcsak a népre, de a magyar oligarchákra is. A jobbágyok helyzete egyre jobban ellehetetlenült, és az előrelátó politikusok, mint Bécs velencei nagykövete, Ruzzini, előrevetítette egy jacquerie ⁷ lehetőségét már 1699-től az Észak-Magyarországi parasztok körében, ha találnak olyan vezetőt, akit követhetnek.
Az okos és éleslátó velenceinek igaz, kétségei voltak ennek a megvalósulásában, mert a vezetőjük csak az urak közül kerülhetett volna ki, és a jobbágyok és az uraik között olyan nagy volt a gyűlölet, hogy ez a lehetőség fel sem merülhetett.
De a történelemnek megvannak a maga útjai. A Habsburg hivatalnokok lelkiismeretlensége és durva kezű bandáik iszonyatos pusztításai Magyarországon, a mostantól mind a nagyurakra, mind a jobbágyokra egyre jobban nehezedő súlyos nyomás a lehetetlent lehetségessé tette. Amikor egy, a francia királynak címzett levél következtében a fiatal II. Rákóczi Ferencet bebörtönözték a Habsburgok, megszökött és a lázadó parasztok élére állt, már nem csak a kis- és középnemesség nagy többsége csatlakozott hozzá, hanem egyre több oligarcha állt át az oldalára és követte szimpátiával a harcait.
Ami a külfölddel és különösen Franciaországgal való kapcsolattartást illeti, nem hiányoztak a szövetségesek ezekben a nemesi felkelésekben. Nemcsak számos francia hivatásos katona volt Rákóczi táborában, de XIV. Lajos elégséges pénzt biztosított és az ő segítsége nélkül Rákóczi nem is tudta volna fenntartani hadseregének a nagy részét.
De a Rákóczi - felkelés nem tartotta meg sokáig eredeti jellegét. Hamar feledésbe merült elsődleges társadalmi célja, amely, ha nem is a forradalom, de a jobbágyok sorsának javítása lett volna. Kétségtelen, hogy saját jobbágyait felszabadította, de nem mert segíteni más nemesek szolgáin. Csak amikor már erősen hanyatlani kezdett a csillaga, akkor jutottak eszébe kezdeti céljai, és adott némi jogot és kedvezményt a hozzá csatlakozó jobbágyoknak. Ha a Rákóczi által vezetett mozgalmat kezdetben erős társadalmi karakter hatotta is át, a nemesek és maguk az oligarchák csatlakozása után hamar egy igazi XVII. sz-i oligarcha - lázadás jellegét öltötte. Ez hamarosan a politikai karakterét is eltorzította. Kezdeti célja egy független magyar állam visszaállítása volt és ez bizonyos tekintetben nemzeti - mai értelemben magyar - jelleget adott neki, ahogy ezt a korabeli népi költészetből világosan láthatjuk is.
De Károlyi Sándor, a bécsi udvar kedvence, sietve elhagyta Bécset, hogy Magyarországra jöjjön, mert a kurucok - akik az ő földjeit is feldúlták - növekvő sikerét látva, 1703-ban melléjük állt, és hamarosan az egyik legbefolyásosabb vezetőjük lett, így a felkelés politikai jelleget öltött. Károlyinak abszolút XVII. sz-i arisztokrata elképzelései voltak. Számára ez egy átlagos felkelés volt, nem azért, hogy felszabaduljon a Habsburgok elnyomása alól, hanem, hogy megszüntesse az oligarchák kiváltságait és meggazdagodjon, annyira, amennyire csak lehet.
Ezalatt Rákóczi, akit megválasztottak Erdélyi fejedelemnek, ahogy főtanácsadója, gróf Bercsényi, szilárdan kitartott, ha nem is a csata kezdeti szociális jellege, de a saját egyszerű politikai elképzelése mellett.
1707. április 5-én a marosvásárhelyi diéta kimondta Erdély Habsburg háztól való örökös elszakadását, és kis idő múlva az ónodi diéta a Rákóczi által 1707. június 22-én jóváhagyott törvénykönyv 2. cikkében kimondta a Habsburg-ház trónfosztását. Bár ebben a trónfosztásban nagyon erőteljesen közreműködött a külföld, különösképpen Franciaország, és bár Rákóczit még a Habsburg - ház trónfosztásának napján ünnepélyesen erdélyi fejedelemnek választották, ez a kedvező külső helyzet egy csapásra megváltozott. A külföldi hatalmak nem tudtak megegyezni egyetlen közös jelöltben sem, akit alkalmasnak találtak volna a most megüresedett trón elfoglalására. XIV. Lajos nem kötötte meg Rákóczival a megígért szövetséget és a megegyezés szerinti támogatásokat is egyre késve küldte. Az ónodi diéta során tapasztalt, Magyarország politikai függetlenségével kapcsolatos lelkesedés pedig egyre inkább hanyatlott.
A Habsburgok, a maguk részéről igyekeztek kihasználni ezt a szemléletváltást. Miközben új csapatokat küldtek Magyarországra és Erdélybe, hogy fegyverrel vonják be a "lázadókat" a Habsburgok szeretetébe, összehívtak Pozsonyban egy újabb diétát, a helyzet békés rendezésére a "lázadókkal". Bár erre a diétára az összes kuruc meg volt hívva, Rákóczi és hűséges partizánjai, így a kis - és középnemesség nagy többsége nem mert megjelenni Pozsonyban, de a mágnások, grófok, bárók és a főpapság - másképp szólva az oligarchák - szinte teljes létszámban ott voltak.
Igazság szerint a kurucokkal való megbékélésre, ami az elsődleges célja volt ennek a diétának, nem került sor, de ettől a pillanattól kezdve "a szabadságharc" hanyatlani kezdett. 1711 elején Rákóczi néhány hűséges követőjével Lengyelországba menekült, hogy külföldi segítséget kapjon. Soha többé nem jött vissza szülőföldjére. Károlyi, akit helyetteseként hagyott az országban, sietett békét kötni a Habsburgokkal. Magyarország ki lett szolgáltatva a Habsburgoknak és a nemesek és főként oligarchák korábbi kiváltságai konzerválva lettek - mintegy kompenzációként. De amikor Károlyi benyújtotta ezt a megállapodást a szatmári diétán összegyűlt kurucoknak, ők vidáman, álszenten együtt kiáltották, hogy mindent megkaptak, amit a fejedelem - értsd Rákóczi - követelt.
Ez a "szatmári béke" Magyarország számára mint állam, a függetlenség elvesztését jelentette, ez a "béke" végzett a kuruc világgal, nem volt több "lázadó" Magyarországon, volt egy, a Habsburgoknak véglegesen és teljesen alárendelt Magyarország és Erdély. Egy dolgot sikerült megmenteni, az arisztokrácia szabadságát, a jogot a magyar nép (mágnások kénye - kedve szerinti) további folyamatos kizsákmányolására.
Egy szomorú időszak kezdete volt ez. Több, mint egy évszázadra Magyarországot kitörölték Európa történelméből. A Habsburg ház elfoglalta a helyét.

---

 

1 értsd: Diner – Dénes koráig

2 Salamon Ferenc (Déva, 1825. aug. 29. – Bp., 1892. okt. 9.): publicista, történész, egyetemi tanár, az MTA tagja (l. 1859, r. 1871). Nagyenyeden tanult, közben báró Kemény Simonné gyermekeit nevelte. 1848-ban beállt honvédnek. A szabadságharc bukása után Nagyváradon süketnéma gyerekeket tanított. 1854-ben Nagykőrösön tanári állást vállalt, 1856-ban azonban otthagyta a tanári pályát, Pestre költözött és újságíró lett: a Magyar Hírlap, utóbb a Pesti Napló munkatársa. Kemény Zsigmond, Deák és a kiegyezés híve volt. 1867-től a Budapesti Közlöny c. hivatalos lap szerk.-je, utóbb 1870-től haláláig a pesti egy.-en a magyar történelem tanára, 1860-ban a Kisfaludy Társ. tagja lett. Esztétikai és kritikai dolgozatainál jelentősebbek történettudományi művei. – F. m. Magyarország a török hódítás korában (1887-ben az MTA nagyjutalmát nyerte vele, Pest, 1864); Az első Zrínyiek (Pest, 1865); Két magyar diplomata a XVII. századból (Pest, 1867); Kisebb történelmi dolgozatai (Bp., 1875); Buda-Pest története (I – III., Bp., 1878 – 1885); Irodalmi tanulmányok (I – II., Bp., 1889); Dramaturgiai dolgozatok (Bp., 1907). – Irod. Szilágyi Sándor: Emlékbeszéd S. F. felett (Akad. Ért. 6. 1895); Várdai Béla: S. F. eszthetikai munkássága (Bp., 1907); Fitz Artúr: S. F., mint műbíráló (Bp., 1912); Mészáros Zoltán: S. F. irodalmi elvei (Bp., 1937); Rigó László: S. F, dramaturgiája (Irod. tört. Közl. 1965. 1. sz.).

3 Salamon Ferenc által leírt történelem szerinti

4 természetesen itt nem valódi faji különbséget kell érteni a"faj"szó alatt, hanem etnikai különbséget.

5 Lotharingiai Ferenc István (Nancy, 1708. dec. 8. – Innsbruck, 1765. aug. 18.): Lotharingiai Károly Lipót unokája. Lipót lotharingiai herceg fia, magyarországi helytartó, német-római császár, toscanai nagyherceg, Mária Terézia férje, a Habsburg-Lotharingiai Ház megalapítója. 1723-tól III. Károly kir. mellett a bécsi udvarban nevelkedett, apja halála után 1729 – 31-ben Nancyban uralkodott, 1732-ben kir. helytartó Pozsonyban, egészen Mária Teréziával 1736-ban kötött házasságáig. Lotharingia hercegségéről az 1735-i bécsi békében le kellett mondania, másképp nem nyerhette volna el Mária Terézia kezét, 1740-ben Mária Terézia kir.-nő uralkodótársnak nevezte ki, de tényleg távol tartotta az ügyek intézésétől. 1745-ben német-római császárrá választották. Hajlandó lett volna Szilézia átengedésével II. Frigyes porosz királlyal kiegyezni, a hétéves háborúban ellenezte a franciabarát politikát. Erősen fejlett gazdasági és pénzügyi érzéke volt, örökölt vagyonát gyarapítva, megalapozta a Habsburg-Lotharingiai Ház nagy vagyonát. 1763-ban átvette az állami pénzügyek igazgatását; az ipart, a földközi-tengeri kereskedelmet, a modern mezőgazdasági módszereket pártolta. Magánbirtokain mintagazdaságokat, méneseket létesített, Holicson híressé vált kerámiaüzemet, Sassinban textilgyárat alapított, az állattenyésztést fellendítette. Technikai vívmányok iránt érdeklődött, műgyűjtő volt, érem- és természettudományi gyűjteményeket alapított. Fiai közül II. József és II. Lipót kerültek a m. trónra. – Irod. Arneth: Geschichte Maria Theresias (Bécs, 1863 – 1879); Hennings: Und sitzet zur linken Hand. . . Franz Stephan von Lothringen (Bécs, 1961).

6 értsd: Diner - Dénes kora

7 Jacquerie (ejtsd: zsakri), a XIV-dik század közepén Franciaországban kitört parasztháboru gúnyneve. A párisi polgárok, nevezetesen a céhek felkelésének hirére 1358-ban a vidéki jobbágyok is fegyvert fogtak, kiket földesuraik Jacques Bonhomme-nak csufoltak. Megelégelvén a sok kinzást és sanyargatást, a véreszemet kapott pórok megtámadták nemes uraikat s ezek családjaiban és birtokaikban rettentő és kegyetlen pusztításokat vittek véghez. A pórlázadás élén Caillet Vilmos állott s a Clermont és Beauvais környékén keletkezett mozgalom csakhamar Brie, Soissonnais, Laonnais és a Marne meg Oise mellékén terjedt el. Végre a nemesség Károly trónörökös vezérlete alatt a szomszéd tartományok segítségével véres ütközetben szétverte a dühöngő pórokat és borzasztó bosszút vett rajtuk. V. ö. Luce, Histoire de la J. (Páris 1860); Bonnamere, Histoire de la J. (u. o. 1873). https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-a-pallas-nagy-lexikona-2/j-DA39/jacquerie-DA81/