Fábry Zoltán  

Írástudók árulása (1914-1934)
[Megj. Az Út 1934. 7.]

Forrás: Fábry Zoltán: Korparancs. Madách Könyvkiadó, Bratislava, 1969.

2022.06.15.

 

A parancs: a mozgósítási plakát, a behívó, a reglama és a statárium háborúban egymagában nem elég. A hadba vonulót ugratni kell, lelkesíteni, doppingolni. A Hinterlandot vigasztalni, elaltatni, nyugtatni. A kifordult beleket nem szabad látni, a szem a vonuló hadak színpompás, pántlikás virágdíszénél reked meg, a fül, a száj a dicsőség mézesmadzagját szopogatja, a szív a "hősi halál" fekete-piros szépségét értékeli. A parancs egymagában kevés, a káplár, az őrmester, a tábornok egymagában tehetetlen. A legundokabb emberi bestialitást, az imperialista  háborút  "lélekkel"   kell   csinálni,   és  lelki motívumokból levezetni. A tollnak magyarázatot kell keresnie és találnia, felmentést adnia, célt mutatnia és miértet hazudnia. Miértet, mely nem fedi fel az imperializmus kártyáit, célt, mely csak "hazát", csak "nemzetvédelmet", csak "magasabb erkölcsöt" ismer: élő, felpuffadt, hangos szavakat, melyek egyre ordítják és egyre magyarázzák, hogy a háború a legfőbb emberi jó, az aktivitás elkerülhetetlen telje, férfiszív legvágyottabb ideálja, és főképp, és mindenekelőtt "az utolsó háború" a civilizációért, a kultúráért. Utána már csak az aranykor jöhet.

1914-ben semmit sem gyaláztak meg úgy, mint a tollat. Pántlikásan, rózsásan, józan pénzihletben és fertelmes talpnyalásban akkor született meg az új bűn kígyófája: a szellem prostitúciója. Nagy nevek és kis piszkok nyálazták és hozsannázták a vér és a pénz útját, a kapitalizmus istenségét, imperializmus halálkaszálását: "Tisztító háború" — üvöltöttek az esti kiadások, napiparancsok és böjti prédikációk. Egyetlenegy mindennél többet beszélő példa: "Kell a háborús hangulat, s ezt a hangulatot nem lehet, nem is szabad lerontani. Végre is ezek a tömegek mennek a háború tüzébe, ezek viszik oda fiatal életüket, ezek hagyják el édesanyjukat, testvérüket, kedvesüket, kényelmüket, ezeknek kell a mámor, hogy ne érezzék olyan kegyetlenül, mit hagynak el, hová mennek. Derék és jótékony mámor ez, s mint a mesében a hegyoromról leugró Pszükhét egy felhő, úgy engedi sértetlenül az ismeretlen sorsba ugratni a tömegeket a mámor. Legyen mámor, lelkek kábulása, hogy ne hallhassák ki belőle édesanyák zokogása, kedvesek fájdalmas sikoltozása. így van ez jól, így kell lenni. És hála a gondviselésnek, most ez a mámor rajta ül az egész országon" (Pesti Hírlap 1914. augusztus 15.]. És ez a mámor, ez a méreg, akárhogy nevettek vagy csodálkoztok most: hatott. Megülte az agyunkat, elvakította a szemünket, káromlásra oldotta nyelvünket, gyilkolásra kezünket: öltünk, raboltunk, piszkolódtunk, és a toll emberei, a kereszt felkentjei tisztító, embernemesítő háborúról beszéltek. A toll, a szellem prostitúciója minden golyónál, tanknál jobban végezte el munkáját: imperializmust tudatosított, kapitalizmust igazolt, bűnt oldozott és gonoszságot szentesített erkölcstörvénnyé.

1914-ben semmit sem gyaláztak meg úgy, mint a tollat. Újságírók, költők, tudósok és írók, publicisták és egyetemi tanárok, püspökök és egyéb írástudók egyetemlegesen az árulás, a cinkosság vétségébe estek. Úgy írtak és azt írták, amit tőlük sajtókonferenciákon, főhadiszállásokon megköveteltek. És mindegyik igyekezett még azon felül is adni valamit, egy kis, "egyéniséget" csempészni írásaiba, ízt, zamatot, hogy annál biztosabb legyen a hatás és az eredmény: az imperialista tömegtényezők erősítése. A háború bebizonyította, hogy a polgári irodalom szőröstül-bőröstül az uralkodó osztály ideológiai lakája. Ha ma, húsz év múlva fellapozzuk a dokumentumokat, elképedünk, hogy olyan nevek, mint Moritz Heimann, Jacobsohn, Döblin, W. Herzog, akik a pacifizmus, a humanizmus, az európéerség fémjelzett nevei, akkoriban semmiben sem különböztek a kis és nagy hurrápatriótáktól. Döblin, aki ma "művészi szabadsága" érdekében oly kínos distanciával különíti el magát a proletariátustól, még 1918-ban is vért liheg: "Átkozott legyen, aki azt a szót, hogy »béke«, a szájára veszi. Ígérjük, hogy saját sorainkban, házainkban és utcáinkon mi magunk fogjuk azokat elnémítani, akik békemeggyőződésükről csak suttogni is mernek" (Neue Rundschau 1918. február). W. Herzog lapjában, a Forumban (1914. 5.) a tollat bajonettel cseréli fel: "Mi a béke barátai és egy új etika hirdetői, önként vonulunk a háborúba. Mi ölni akarunk, mint a többiek." A szelíd, emberséges ember: Moritz Heimann, akárcsak ma egy Binding, gúnyosan üzen Romain Rollandnak: "Mi nemcsak azért harcolunk, hogy Németország nagyhatalom maradjon, hanem azért, hogy ez a nagyhatalom a világ áldásává válhasson" (Pros. Schriften 1.123.).

1914-ben az imperializmus leghűbb és legfontosabb szövetségese a toll volt. Bickel német dékántól a magyar Bródy Sándorig az írástudók egyértelműen bizonyították, hogy "öröm ilyen időben élni". Örömöt facsarni, biztatást gesztikulálni, ágálni és vértől, haláltól, gyásztól, tömegmészárlástól felgyúlni: betegségtünet. Egy háborúba korhadt, beteg társadalom irodalmi tükrözése a háborús kizökkentség forrpontján csak patologikus lehet. Beteg, fertőzött irodalom, mely, ha a láz, a roham elmúlt, ijesztőn,  árulkodón dokumentál.  Egy  Alfred Kerr, egy Emil Ludwig vagy Gerhart Hauptmann hiába szégyellik, és hiába próbálják elfelejteni: a kapitalista társadalomba gyökerezve ez lényegük és ismertetőjegyük, és ha holnap újra jön egy kritikus pillanat, akkor újra maradéktalanul tükrözik osztályuk, társadalmi rendjük imperialista arcát (G. Hauptmann ezt különben Hitler-igenlésével már be is bizonyította).

Mint általános törvényt lehet felállítani: mindazok az írók, akik nem találják meg az utat az antiimperialista erőkhöz, hiába bizonygatnak pacifizmust, humanizmust, internacionalizmust és polgárt elképesztő fenegyerekséget, a döntő pillanatban a kapitalizmus diktálta atmoszféra rabjai lesznek, akik élményeiket, gondolataikat csak ebben a keretben, csak ezen a biztosított talajon állva tudják kikristályosítani. A társadalom mozgató erőit nem ismerik, nem kutatják, a háttéri okokkal nem törődnek. Ha aztán, mint derült égből a villámcsapás, újra beüt egy tizennégyes augusztus, akkor legjobb esetben is csak a misztikum, a legenda születik meg a "különös, különös nyáréjszakáról", amikor "az égből dühödt angyal dobolt riadót a szomorú földre", amikor

Jó kutyánk, Burkus, elveszett,
S Mári szolgállónk, a néma, 
(Ady)

A költő a rémmel, a lidérccel birkózik fátumos révületben, a tudomány emberei ugyanakkor a misztikumot tudatosan duzzasztják kóros daganattá, szakállosan imponáló gyerekmesévé: "Az emberiség nagy fegyveres küzdelmeinek megértésére hiába fordulunk a természethez: az állatvilágból inkább harmónia csendül felénk. Az ún. történelmi materializmusnak az a tétele, hogy az emberek közti küzdelem mindig gazdasági harc, hibás alapból indul ki." Lenhossék Mihály egyetemi tanár így az egyetlen magyarázatot angyali egyszerűséggel sikkasztja el. Elsikkaszthatja, megtagadhatja, ha a materialista elméletet más elfogadható magyarázattal pótolja, de a Lenhossék-magyarázat olyan bűnösen naiv álbölcsesség, annyira cinikusan gonosz katedramese, hogy be kell látnunk: az imperializmusnak az ilyen magyarázat tényleg felér néhány ezreddel: "A háború sajátlagosan emberi tünemény: a dúsan kialakult emberi léleknek ezer színben játszó tarka világában, az emberi érzelmek, szenvedélyek, törekvések és eszmények végtelenségében különülnek ki azok a szimpátiák és antipátiák, azok az érdekközösségek és érdekellentétek, amelyek az embercsoportokat és népcsaládokat hol közelebb hozzák egymáshoz, hol meg szembeállítják egymással az összeütközések politikai és társadalmi formájában vagy a háború fegyveres tényében. A háború beletartozik abba a váltságdíjba, amit az emberi nem fizetni kénytelen az óriás módon fejlődött és kialakult agyvelő és a csodává gazdagodott értelem ajándékáért. A háború nem az állati ösztönök megnyilvánulása az emberben, hanem az embert az állat fölé emelő emberi értelem és akarat szomorú szülöttje" (Háborús előadások a budapesti egyetemen 1915. 10.).

Tizenkétmillió ember halála, asszonyok, gyerekek éhsége, szenvedése: "a dúsan kialakult emberi értelem és egyéniség talaján burjánzó különleges emberi cselekvés"! Az emberi nem váltságdíja: a Kruppok, Schneider—Creusot-k vértől felduzzadt milliárdjai! A tankok, gázbombák és lángszórók mint a csodává gazdagodott értelem ajándékai! Íme az "óriási módon fejlődött és kialakult agyvelő", mely csak az uralkodó osztály érdekében dolgozik és fárad, hogy ezzel a bődületes hadibölcsességgel minden kételkedésre és gondolkodásra képtelenné nullázhassa az imperializmusnak kiszolgáltatott tömegek agyvelejét. A parancs, a katonai fegyelem, a militarizmus precíz gépezete, a rendeletek és fenyítések csak a lábakat, csak a kezeket lendítik gyilkos rohamra, és sorakoztatják a boltok elé a kenyérjegyesek néma asszony- és gyerektömegét. A bajonett munkája, a puska tüze: gyilkosság, a sorbanálldogálás: éhség, a tábori levelezőlap: kétely és gyász. A háború: rossz és fájdalom, szenvedés és kiszolgáltatottság. Ok kétségbeesésre, tiltakozásra, lázadásra. Veszély, mely forradalommá robbanhat. A feketét tehát fehérre kell mázolni, a halálból, gyászból és éhségből Isten-akaratot kimagyarázni, a szenvedést kötelességgé szuggerálni, a háborút gyógyító lázzá hazudni és a hősi halált legfőbb emberi joggá avatni. Ezért és erre kell a toll.

Az írókat, akik 1914-ben már kezdtek kifogyni a témákból, a kávéházak halandzsázóit és a kártyacsaták hőseit áporodott nyugalmi helyzetükből a háború billentette ki, és akiknek eddig nem volt lényegük a militarizmus: ennek nagy atmoszferikus nyomása alatt pontosan tükrözik az imperializmus nyilvános betörését, és lesznek minden írásművészetük ellenére szomorú percemberkék, lakájok, bélyegezettek, cinkosok, akik az emberiség legbilincseltebb pillanatában az "elemi felszabadultság" érzését fertőzik világgá. Lengyel Menyhért például ilyen "egyszerű gondolatokkal" könnyít önmagán és embertársai kételyein: "Hát mi lehet az, ami a háborúban jó? Valami, ami hasonlít a felszabaduláshoz. Az embert a törvények és szokások, az életmód és a körülmények lassanként rémesen behálózzák. Énünk a legnagyobb szabadságot kívánja, és az élet ebben mind jobban korlátozza. Sokszor ölni szeretnénk, mert ez benne van az emberi ösztönben — de még mukkanni sem szabad, szépen és alázatosan köszönni kell a főnöknek, akit szeretnénk arcul köpni. Ilyen viszonylatban majdnem minden ember el van nyomva — s a háború mindezt az elnyomást elfújja, mint vihar a ködöt. Az ember egy ugrással kiszabadul mindenből, még a saját gondjait is elveti, mert hiszen ezentúl, hogy katona lesz, mások gondoskodnak élelméről, céljáról, munkájáról is; s mozgási szabadsága hallatlanul kiterjedt — szinte szabad bandában csoportosulva ölhet, rekvirálhat. Ekkora kielégülés, ily öntudat szinte megéri a halálveszedelmet" [Nyugat 1914. 24.].

A háború mint felszabadulás! Kielégülés, mely megéri a halálveszedelmet! Az írástudók, akik így magyaráznak, pontosan tükrözik a betegségtüneteket: a kapitalizmust, mely elért a kannibalizmushoz mint egyetlen kielégüléshez. Az öles, a rekvirálás, a bandába tömörülés mint az emberi szabadság egyetlen megengedett kielégülési formája! Így aztán érthetővé válik, hogy egy gyökeréig beteg társadalom mért lát a háborúban gyógyító "acélfürdőt". Egy halálos kór vérfürdőben akar Báthory Erzsébet módjára ifjúvá gyógyulni. Az ár, az út mellékes. Beteg mámor ez, felpaskolt és uzsorázott életerő: a legteljesebb tömegkizsákmányolás, a legrafináltabb állattá rohasztás. Az életszíntérből vágóhíd lesz, az emberekből gyilkosok és taglózott ökrök. Az imperialista háború a legpokolibb emberi gonoszság, mert pontos törvényei, parancsai és szabályai vannak a haza, az Isten, az erkölcs, a kötelesség nevében. Hadak, vadak, fegyverek, ágyúk, halottak, nóták, paragrafusok és statáriumok teremtenek itt egy atmoszférát, mely megfekszi a szívet, a gyomrot, az agyat. Ember legyen a talpán, aki baj nélkül megússza! Itt humanizmus, eszteticizmus, arisztokratizmus vagy aszketizmus nem segít. Az imperialista háború ellen csak szociális beállítottsággal lehet küzdeni. Itt csak a marxizmus antitoxinja segít. Akiben ez nincs meg, aki a háborút nem mint következetes kapitalista gonosztettet nézi, az elveszett benne! Íróink hiába voltak humanisták, hiába széplelkek és elefántcsonttorony-lakók: 1914 augusztusában ők bizonyultak a leggyengébbeknek. Az írást magáért az írásért űzők, akik nem ismertek társadalomváltoztató célt és akaratot, a háború állati aktivitásának lettek az áldozatai, kiszolgálói, éltetői és magyarázói. Szociális gerinc és tartalom nélkül kellett hogy belesodródjanak a legantiszociálisabb emberi aktivitásba: az imperialista háborúba.

Ha példát keresek, akkor Bródy Sándor, ez a szocializmussal kacérkodó magyar naturalista bizonyítja a legjobban, hogy az imperialista gonoszság legelső áldozatai, legjobb fedezői és legeredetibb kiszolgálói az írók voltak, akik fenntartás nélkül, tudás és kritika nélkül vetették bele magukat a háborús élménybe, hogy azt szükséges és isteni, kivédhetetlen valósággá avassák, hogy tényleges tömegőrületté fertőzzék. Szomorú sodródás ez, melynek eredménye hamis, gikszeres líra, erőszakolt szócsépelés, mely mint ágálás mindig fortissimóban kénytelen megmaradni. A háború így lesz aztán "a legnagyobb és legszebb akció, mely a kihűlt csillagon eddig megtörtént vala". Oka: "egészen mélyen fekvő és egyetemleges, úgyszólván természeti ok. Nincs ma akármilyen magas rendű személy is, aki a háborút akarta volna, hanem a háború akarta magát". Ez a telje, ez a csúcsa az őrület fertőző lelkiismeretlenségnek, itt az emberi ész már csődöt mondott: a háború, mely önmagát akarja! Az író, aki kabátujjából ilyen bölcsességet ráz ki, minden gátlás nélkül építheti fel kannibálfilozófiáját: "Titkos örömöm van a háborúban, és Isten különös kegyelmének tartom, hogy e nagyszerű időkben élhetek. Természetesen fáj az, hogy csak mint néző és gondolkodó... írni a háborúról nem gyenge dolog-e? ... Annak, aki férfinak született, mámorító gondolat a harc, mert hiába minden elpuhultságunk és kultúránk, aki valaki, az belül mind katona." Bródy programja a hadvezérek programja. Írónak lehet-e szebb, jobb, méltóbb vezércsillaga? "Bízom bennük, és hiszek abban, hogy az ő programjuk győzedelmeskedik, ők látják a végső pontokat, és nincs helyesebb, mint az, amit ők cselekszenek." Militarizmus a legtisztább tenyészetben — mint irodalmi cél és megnyugvás! Imperializmus mint jó, kényelmes ágy, amit megvetettek az emberiségnek, és amiben elfeküdni, kielégülni isteni jó a végre egyszer célt talált magyar írónak! Az élet, a jövő ezek után csak rózsaszínű lehet, legfőbb magyar és úri boldogság: "A háború utáni idők boldog idők lesznek Magyarországra nézve. Természetszerűen és miránk nézve hasznosan fognak elrendeződni a dolgok." Ady ostorozó próféciái ilyen talmi vásári sorok mellett megközelíthetetlen egyszervolt költészetté gyúlnak fel! A Bródy-próféciák már kimondásuk pillanatában összeomlanak: "Boldogok, szabadok, urak leszünk magunk között, elsők a világ előtt... Legszebb álmunk sem lehetett olyan, mint amilyen szép, amilyen tartósan nyugodt és bőséges élet lesz az osztályrészünk." Hogy rávert erre a tollra, erre a szemléletre az élet kegyetlen valósága, az imperializmus realizmusa! Százszázalékos hamis lelkesedés és hamis szemlélet százszázalékos cáfolatot kapott: a sorok a semmibe fújódtak, és ma már csak vigyorogni tudnak ...

Hazug, hamis lelkesedés, beteges felgyúlás, bódítón gyerekes demagógia, nyegle lelkiismeretlenség, szóvetélő bűnös könnyelműség: ez volt a háborús író, az imperializmus cinkosa, továbbfertőzője, éltetője és kiszolgálója. És lesz újra... Ne mondjátok, hogy nem, ne védjetek, ne tiltakozzatok. Ez a dolgok rendje. Ez az elsodort író útja. Aki nem küzd marxista gerinccel, szociális igetartalommal, aki nem hirdeti és nem valósítja a változni és változtatni muszáj korparancsát, akinek nincsenek világos és tiszta szavai, aki ma mással törődik, és játszik, aki tudatosan kerüli az állásfoglaló szavakat és fogalmakat, melyek a kapitalizmust, imperializmust és fasizmust felmutatják, aki báránybégetéssel békét mekeg, amikor már mindenütt fenik a késeket, annak az imperializmus statáriális élményszuggesztiójával szemben nem lesz, nem lehet ellenálló ereje.

Az írástudók árulása 1914-ben érthető és védhető. Az írót nem kontrollálta kifejlődött és hozzáférhető marxista kritika; antiimperialista szemüvege kevésnek volt, a vas, a pénz, a fegyver, a vér és a terror ténye ellenében csak hangulati lírával tántorgott. Ma ez a védekezés már nem áll fenn. A kapitalizmus, imperializmus és fasizmus napi valóság lett, órákra, percekre minden írónak alkalma volt látni, érezni és hirdetni ennek a szentháromságnak háborúba kanyargó útját. Hogy marxista kritika, marxista szemüveg van, hogy ezzel mindent másképp láthatunk: azt ma nem tagadhatja senki: a marxista kontrollba mindenki beütötte az orrát. A háború tényével szemben a védekezés útja, az állásfoglalás osztályharcos útja ki van jelölve, a kapitalizmus elleni fáradhatatlan harc jelszava ki van adva, és minél közelebb érünk az imperializmus robbanó percéhez, annál nagyobb a csend: az írástudók fülledt csendben pihegnek, és hallgatnak, és az imperializmus elleni harcot tudatosan és boldogan engedik át a világproletariátusnak.

Az írástudók árulása az imperializmus világgá tudatosított tényével szemben valójában csak most kezdődik igazán.

A háborús könyvek divatja elmúlt. Az emberiség lelkiismerete a háborús regényeken át utólag reagálta le imperialista gátlásait, bűneit: a tizenkétmillió hullát. A "humanizmus" elvégezte a maga munkáját, megadta Remarque-nak, ami a Remarque-é. Remarque-ból közben milliomos lett, és a Kruppok és Thyssenek felfedezték Hitlert. A gázgyártás megkezdődött, a repülőparkok felduzzadtak, és a leszerelési konferencia elnapolta magát. Az országok új ünnepeket ülnek: "nemzetvédelmi napokat", Angliában a középiskolásokat kaszárnyákba es éjjeli gyakorlatokra viszik vendégszerepelni. A világ összes miniszterei a béke védelmére készülnek. És békén mindenki saját magát érti, saját országát, saját gépfegyvereit és tankjait. És háborút mindenki csak a szomszédban lát, azt pellengérezi, annak ágyúival és repülőgépjeivel ijeszt és figyelmeztet fokozott háborús készülődésre.

Semmi sem változott volna? A mindenki életébe vágó háború csak arra volt jó, hogy megint csak fegyver alá görnyedjenek a milliók? Még mindig csak a szén- és olajbárók, az ágyúgyárosok és tábornokok, a bankok páncélszekrényei és a frakkos diplomaták zöldasztalai jelentik a világot, az emberiséget, a történelmet? És az emberiség nevében még mindig csak a sajtókulik és a kapitalista díszlakájok beszéljenek, a toll csak ópium legyen, a szellem csak a kevesek milliókat elnyomó érdekeit szolgálja? A kapitalista imperializmus fasiszta őrülete ne ismerjen gátat, ellenerőt, más akaratot?

De hol vannak az ellenerők? Hol az írók, hol a tollak, akik az imperializmusnak ezt a farizeus játékát leleplezik? Hol a harc, a dac, a kiáltás, figyelmeztetés, a Káin-bélyeg és az átok? Az írók, akiket pedig meglegyintett a négyéves világháború, akik akkoriban égre-földre esküdöztek, hogy soha többé!, és akiknek ma már illik tudniuk, hogy mi miért történik, homokba dugják a fejüket, és újra ájultan dadogják: béke, béke, béke ... Nem tehetek róla, de az én fülem csak gyáva, elveszett könyörgést hall: béke, irodalom, kegyelem ... Győry Dezső, az "újarcú magyar", összeráncolt homlokkal ágál a csúnya, csúnya háború felé, és hirtelen gesztussal elénk tálalja a megváltó gyógyszert: a flandriai idegenforgalom rossz kópiáját, a rekonstruálandó uzsoki csatateret! "Ez a rekonstruált hadszíntér legyen mindnyájunk figyelmeztetője, a legjobb alkalom arra, hogy megfogadjuk: soha többé háborút, csak békét, csak békét!" — Mindenki a maga módján küzd a háború ellen. De így, ilyen gyerekesen, ilyen könnyelmű gesztussal, ilyen hirtelen jött apropós szalmaszálba kapaszkodva nem lehet. Ez passzivitás, harcfeladás, kétségbeesett üres ágálás, mely a duzzadt szavak szárnyán világgá fertőződik. A háború elleni küzdelemnek más módja és útja van: nem a háború mint "borzalom" ellen kell küzdenünk, és nem izoláltan, de a bajt gyökerében kell megtámadni, kapitalista-imperialista-fasiszta mivoltában megragadni! A háború elleni harc ne csatateret, ne múltemléket asszociáljon, de jelenparancsot szuggeráljon: fokozott harcot az imperializmus valóságával szemben. Idők jele, hogy az írástudók ezt a kötelességmunkát épp a legkritikusabb időpontban hanyagolják el.  Példát akartok? Akik még egy-két év előtt Az Út hasábjain egy fronton, küzdöttek velünk a kapitalizmus minden formája ellen, akik az amszterdami kongresszuson Szlovenszkó osztályharcos antiimperialistáit képviselték, azok ma vagy elhallgattak, vagy egy olyan ideológiának falaznak, melyet mi velük együtt csak támadni tudtunk. Olvassátok el a sarlósoknak Az Útban megjelent cikkeit, lapozzátok fel újra ennek a háború utáni legígéretesebb és legjobban ható magyar ifjúsági mozgalomnak szociális korparancs-dokumentumát, A sarló jegyében című könyvet, és hasonlítsátok össze egy-két sarlós Magyar Újság-beli cikkeivel, és akkor megtudjátok, hogy mire gondolok. Győry Dezső zsákutcába jutott magyarsága, ágáló "aktivizmusa", és a Magyar Újság demokráciára ébredt sarlósai között ma már alig van különbség. Körforgásban visszatérek a kiindulóponthoz! Jöhet innen még segítség? Megfogytunk, meggyengültünk, magunkra maradtunk. A szomorú tényt a saját bőrünkön érezzük: az intellektuális erők elgyávultak. Elgyávultak, mert másról beszélnek, vagy hallgatnak. Elgyávultak, mert a legkritikusabb időpontban nem velünk, és nem a mi nyelvünkön szólnak.

Az írástudók árulása megkezdődött. És egyszer eljön újra a nap, amikor az írástudók hamut hintenek a fejükre és újra kiáltanak: nem akarunk többé meghalni, soha többé háborút! És ha az öldöklésnek vége lesz, újra felsírnak majd a költők, és Szép Ernő nyelvén dadogva fognak meakulpázni:

Mit tettetek velem emberek. Emberek mit tettetek énvelem. 
Mi történt az én életemben. Mit tettetek velem mostoha fivéreim férfiak 
Csupa vér a képetek, egy vér a szemetek, vér cseppen ujjatok hegyéről
Bűn lángol nyelveteken, homlokotokon férgek hemzsegnek. A szívetek, mutassátok a szívetek! 
Felhők, hogy tűrhettétek! Virágok, hogy szenvedhettétek! Csillagok, hogy nézhettétek!
Hegyek, hogy maradhattatok veszteg. Hogy nem fulladtál meg levegő, levegő!
Hogy nem jajdultatok fák, hogy nem rohantatok közéjök országok felnőtt fái!
Tenger, hogy nem csaptál a földre, föld, hogy nem futottál a tengerre!

Ha majd jönnek és sírni fognak, átkozódni és jajgatni, akkor köpjetek az arcukba, kacagjatok a szemükbe. Gyávák voltak, mert hallgattak, bűnösök, mert másról beszéltek, cinkosok, mert embertelenségnek falaztak, árulók, mert írástudók voltak. Árulók, mert ismerték, és mégis elvetélték a ma korparancsát: a harcot a kapitalizmus, imperializmus és fasizmus ellen!