Gábor Andor:

Ki a zsidó?

(1912, XXIII. évf. 28 /1166. szám)

2020.02.10.

Két ember vitázik a kávéházban záróra felé. Az egyik elkezd imádkozni, hálát adni, míg a másik ezen megbotránkozik, miért teszi ezt egy kávéházban?

A válasz az, hogy örül, mert mindeni zsidó. De mindjárt hozzáteszi, hogy ez csak az ő tétele. A másik tétel pedig az, hogy senki sem zsidó. Hát akkor ki kicsoda? Ember. Ez az alap. Csak ezután jöhetnek a jelzők: pesti, nem pesti, adófizető, nyaraló, lázadó stb. Ha megszületik az ember, mindjárt látható, milyen nemű, bőrszínű, de az, hogy milyen nemzetiségű, az már zavaros fogalom, hiszen a csecsemőt bárhová elszállíthatják születése helyétől. Azonban van a csecsemőnek egy olyan belső tulajdonsága, mely csak később derül ki, tudniillik, hogy okos e vagy buta. A világnézet a fejben van, így nem lehet az embereket osztályozni. Nincsenek gazdagok és szegények, hanem csak emberek, és náluk van a pénz, az pedig vándorol. Így a világnézet van is. Az, hogy oláh, rutén, zsidó, magyar, ezek csak szavak. Mögöttük emberek vannak, illetve csak lennének, de nincsenek.

És mi a nietschei Übermensch? Az ember!

****

Ebben az időszakban nagyon fontosnak tartották, hogy az egyre nagyobb térhez jutó antiszemitizmust, és fajelméletet észérvekkel, bölcselkedéssel próbálják meggyőzni.

Sajnos, ha ez járható út lett volna, ahogyan ezt kiváló írók, rabbik, és más értelmiségi érző emberek megtették, így a Hét hasábjain is, nem következett volna be a nácizmus tömegméretű térhódítása. Ahogyan ezt napjainkban is tapasztalhatjuk, még a helyszínek, dokumentumok sem győzik meg a Holokauszt tagadót, mint ahogyan azt helyesen megállapította Elie Wiesel is. Másrészt egészen érthetetlen, hogy miért sarkították le az egész témát világnézet, vallás szintjére. Egy japán ember sem tagadja meg faji jellegzetességeit, hanem büszkén vállalja, mint ember. Azt, hogy évszázadokkal előbb a zsidó nép szétszóródott a világban, próbált több-kevesebb sikerrel beolvadni, az egyedi jellegzetességeit, vegyesházassággal kendőzte, hogy elkerülje a kiközösítést, mely ez esetben nem a bőrszín, hanem a vallás. Ha mégis gúnyból felhívták a figyelmet egyes jellegzetes vonásokra, elkezdődött a pánikszerű okoskodás, mint ebben a történetben is.

 

Kávéházi záróra

(1912 30/1166 XXIII. évf.)

 

A kávéházban két ittas zsidó beszélget. Az egyik valószínűleg rabbi. Részegen "prófétálni" kezd. Azt állítja, egyre több kávéház fog Pesten nyílni, és egyre többen ütik ott agyon az idejüket haszontalansággal. A kávéházak közönsége banktalan bankárok, peretlen prókátorok, mosdatlan költők. Ezek az alig emberek apróra vágott dohányleveleket papírba sodrogatva szívnak, és fertelmes füstöt eregetnek ki, közben bárgyúságokat fecsegnek. Ezáltal a város tovább "butulánd". Keverék nyelven beszélnek, zsargonnyelven társalognak, pikkoló kapucínert iszogatnak. A kávéházi "próféta" aggódik a jövő nemzedékéért, akik idejüket ezen a helyen csapják agyon, hiábavaló időtöltéssel, erkölcsi fertőbe keveredvén.

Mit lát akkor megoldásnak?

Azt, hogy legyen éjfélkor minden kávéházban záróra, de mégjobb lenne, ha mindenki magából zárná ki a kávéházat, akkor talán lenne belőlük valaki. Így csak olyanok, mint a kávéscsészék letört fülei, melyek csupán a szemétdombra valók.

A kávéházi "próféta" akár részeg volt, akár nem, helyes kórrajzot írt le. Fontos figyelmezetés ez az asszimilált rétegnek, akik világias, hasztalan kávéházi kultúra létrehozásával csak az amúgy is süllyedőfélben levő közerkölcsöt züllesztik, nem értékeket képviselnek, ezzel is okot adnak az ellenségesek szidalmainak.