KLASSZIKUSOK

Jürgen Habermas    1987 The Regents of the University of California

Leo Lowenthal—üdvözlés

 


Leo Lowenthal

Néhány nappal ezelőtt Leo Lowenthal előadást tartott a Starnberg Intézetünkben, amely szuverén visszatekintés volt saját irodalomszociológiai munkásságára. Hallgatva őt, rájöttem, hogy a frankfurti elméletről szóló széleskörű írásokban ennek a lenyűgöző életműnek csak a legáltalánosabb aspektusaival foglalkoztak, és a közfigyelem reflektorfénye elhanyagolta egy olyan életmű részleteit, amely könnyen összehasonlítható Lukács, Kracauer és Adorno művészetszociológiai tanulmányaival. Mégis éppen ezek a részletek mutatják meg szerzőjük egyediségét, egy olyan emberét, aki a polgári korszak irodalmi tanúságtételét "az elmúlt évszázadok szocializációs mintáinak nekrológjaiként" dekódolta.


Lukács György
 
Siegfried Kracauer
 
Theodor Wiesengrund Adorno

Max Horkheimer

Leo Lowenthal összegyűjtött műveinek első kötete ma jelenik meg. Alkalmat és ösztönzést kínálnak arra, hogy intellektuális fiziognómiáját jobban kiemelje a Horkheimer-kör hátteréből, amelynek termékenységében önzetlenül alárendelte magát. Természetesen egy ilyen cél nem lehet megfelelő feladata egy rövid üdvözletnek; komolyabb erőfeszítéseket igényelne. Én csupán reményemet szeretném kifejezni, hogy mielőbb találnak egy alkalmas személyt, aki megfelelő ítélőképességgel képes elvállalni egy olyan feladatot, amely egyszerre provokatív és dicséretes is.

 

Kedves Leo, ami engem illet, egy olyan tulajdonságra szeretnék kitérni, amely téged és a barátaidat is jellemez, egy olyan mentalitásra, amely téged és a barátaidat nemcsak a legtöbb amerikai értelmiségitől, hanem a háború utáni Németországban élőktől is megkülönböztet. Arra a jellegzetes rendíthetetlenségre gondolok, amely lehetővé teszi számodra és a barátaid számára, hogy elméleti alapon értékeljék az álláspontjukat. A társadalomtudósoknak és filozófusoknak ma hiányzik ehhez a bátorság – és a jó lelkiismeret is. Ettől Önök dogmatikusak, vagy a többiek defetisták?

 

Nemrégiben Starnbergben olyasmivel találkoztál, amit újra és újra megtapasztaltál. Előadásodban – mint mindig, nagy önbizalommal – állítottad, hogy a tudósnak joga és képessége különbséget tenni az irodalom mint kognitív tartalmú művészet és az olyan triviális irodalom között, amely csak fogyasztási cikk, árucikk, az ideológiai manipuláció eszköze lehet. A vita során valaki elitizmussal vádolta meg önt; Természetesen színlelt ártatlansággal azt válaszoltad: "Mi a baj az elitekkel, kérdezem, ha képzett ítélőképességgel rendelkeznek?" Egy szempontból azonban azt mondanám, hogy az ártatlanságod valódi: ha tudnál róluk, védhetetlennek tartanád a legújabb nyugatnémet erőfeszítéseket, amelyek az ideológiailag kimerült elitfogalom regenerálására irányultak. Valójában itt valami másról van szó.

Az a hozzáállás, amelyet oly lenyűgözően testesít meg, egy olyan problémát tár fel, amely túlmutat a megfontolt, elméletileg jelentős értékítéletek kognitív státuszán, egy olyan problémát, amelyet csak pozitivista naivitással lehet elutasítani. Minden tiszteletem mellett a módszertani tévedhetőség iránt, nem az értékelő ítélet megbízhatósága nem függ-e az azt alkotók megalapozott önbizalmától is?


Helmut Dubiel

 

Véletlenül számos példát találunk erre az önbizalommal teli mentalitásra a Helmut Dubiellel folytatott beszélgetéseiben: "Nem mi hagytuk el a praxist, hanem a praxis hagyott el minket"; "Ha arrogánsan fogalmazhatok, soha nem én hagytam el a politikát és a forradalmat; inkább a forradalom hagyott el engem."

 


Herbert Marcuse

Ez volt Horkheimer, Marcuse és Adorno álláspontja is, akik mindig vitatták azt az állítást, hogy az elmélet azonnal cáfolható egy rossz valósággal, amelyhez az elmélet mindig tükröt akar tartani. Bár ez az állítás felháborítónak hangzik a tiszteletreméltó tudósok számára, magától értetődő egy olyan elmélet esetében, amelynek leíró és normatív vonatkozásai is vannak. A kérdés valójában a normatív bizonyosságok egyik fajtája, az a mód, ahogyan ezeket megállapítják. A következő szakma utánozhatatlanul kifejezi ezt a hozzáállást: "Az első éveim [az Intézetben] egyfajta előre megjósolt utópia voltak; mások voltunk, és jobban ismertük a világot."

Már látom magam előtt, hogy a kritikusok örömmel csapnak le erre a kijelentésre, dogmatikus önhittségként, a német mandarinokra jellemző hozzáállásként elutasítva. Bár én is ilyen hozzáállást tulajdonítottam ennek a viselkedésnek, egy ilyen komoly ügyet nem lehet ilyen gyorsan pusztán pszichológiaira redukálni.

Természetesen nem teljesen téves feltételezni, hogy a tiszteletreméltó Német Gimnázium volt felelős az ilyen értékítéletekért, amelyek ma már nem magától értetődőek. A nyolcvanéves Lowenthal látszólag csak egyetlen tekintélyt ismer el feltétel nélkül, az 1918-as frankfurti Goethe Gimnáziumban tanított tanárait: "Olyan jók voltak, hogy néhányan közülük tiszteletbeli professzorok lettek az egyetemen." És Lowenthalt a mai napig kísérti a gyanú, hogy még idős korában is maradandó sérüléseket szenvedett tanulmányaiban, amikor mielőtt befejezte volna Hanauba kellett költöznie, hogy megkezdje katonai szolgálatát. Az ilyen visszaemlékezések azonban nem ragadják meg azt a hozzáállást, hogy "mi mások voltunk, jobban tudtuk".

Kissé tanulságosabb a helyzet New Yorkban az 1930-as években, amikor a Horkheimer-csoport úgy döntött, hogy folytatja a Zeit-schrift für Sozial for schung német nyelvű tanulmányait, abban a meggyőződésben, hogy "a német nyelv jobban megőrződött az Intézet szűk körében, mint a Harmadik Birodalomban". Egy ilyen döntés nem volt magától értetődő: azt jelentette, hogy ezeknek a tudósoknak el kellett vágniuk magukat az amerikai tudományosságtól, közvetlen környezetük kultúrájától. Valójában ez csak az emigránsok számára egyedülálló gazdasági függetlenségnek köszönhetően volt lehetséges. Így a kizárólag a német hagyományokhoz kötődő identitás megerősítése már eleve mély bizonyosságot igényelt az alapvető értékekben.


Jackson Pollock

Az elméleti alapállásból hozott értékítéletek azonban végül megszakadnak, és merev dogmatizmussá válnak, ha érvényességüket nem erősíti meg maga a kritika, amelyet ezek az ítéletek irányítanak. De ez a megerősítés megvalósult. Nem látták-e Horkheimer, Pollock és Lowenthal már 1930-ban az 1933-as katasztrófát? Nem fejtette-e meg Lowenthal már 1937-ben Hamsun művében azt a karaktert, amelyet Hamsun 1940-es tetteivel meg fog erősíteni? Aki ismeri a társadalomtudományi prognózisok nehézségeit, aligha fogja kétségbe vonni egy olyan elmélet analitikus erejét, amely ilyen eredményekkel büszkélkedhet.


Knut Hamsun

De most már magunk mögött hagytuk a frankfurti kör mentalitásának azon bizonyos jellemzőjének esetleges körülményeit, amelyet a dogmatizmus vádjával lehetne illetni. Ehelyett egy új kérdés merül fel: vajon nem lehet-e mégis igaza a régebbi iskolának az értékítéleteivel? Hadd térjek vissza röviden a kiinduló példához.

Amikor Lowenthal képesnek tartja magát arra, hogy különbséget tegyen az irodalom mint művészet és az irodalom mint tömegkultúra között – és ezt a szürrealista és posztszürrealista mozgalmak minden homogenizáló tendenciája, valamint a triviális és giccses divatos újraértékelése ellenére is –, akkor nem a Kulturkritik szokásos pályáin jár; inkább egy pontos intuíció vezesse. Lowenthal a művészetben a társadalmilag megváltatlanok üzenetét keresi: "A művészet valójában a társadalmi nyomor elleni kreatív tiltakozás nagy tárháza, amely halványan átengedi a társadalmi boldogság kilátásait." Mégis, amikor a vesztesek, a marginalizáltak, a világtörténelem által kihagyottak kitartó tiltakozása egy műalkotásban megnyilvánul, akkor válik lehetővé annak azonosítása, hogy mi nem tartozik a művészethez. A tömegkultúra minden, ami nem tartozik a művészethez. A tömegkultúra a status quo megőrzése: "Hamsunnál még a mellékszereplők is gazemberek; nincs semmiféle megváltó jelenség, sehol sincs állítás arról, hogy a dolgok másképp is lehetnének és másképp kellene lenniük. És ez volt számomra egy olyan próbakő, amellyel megkülönböztethettem, mi az igazi művészet, és mi nem."


Franz von Baader

A vesztesek ügye iránti érdeklődésed, kedves Leo, egy olyan pártosságot fejez ki, amelyet nagy objektivitással ismersz el. Az értékítélet analitikusan megvilágosító erejét objektivitásának köszönheti. Ezért mindig is lenyűgöztek a Franz von Baaderről tett megjegyzéseid, akiről a disszertációdat írtad: hogy Baader is vesztes volt, mivel Németországban soha nem volt igazi restaurációs filozófia, ahogy nem is létezett politikailag felvilágosult felvilágosodás.

Csak azért időztem el az idősebb frankfurti generáció gondolkodásmódjának egy jellemző vonásánál, mert Leo ezt a néha irritáló nyugtalanságot egy teljesen más vonással ötvözi, amely megkülönbözteti őt barátaitól. Leo varázsa abban, hogy mindig kész megkérdőjelezni magát, olyan nagy, olyan természetes az alázata, hogy baráti körében valójában ő az egyetlen, aki megengedheti magának, hogy ezt a módszertanilag motivált ítélkező arroganciát félreértés nélkül mutassa meg.

Ez a végtelenül elbűvölő tulajdonság magyarázhatja azt is, hogy Leo Lowenthal miért nyitottabb volt, mint mások, az amerikai környezet, az empirikus kutatás és az analitikus gondolkodásmód felé; miért ő az egyetlen az idősebb frankfurti csoportból, anélkül, hogy pragmatista lett volna, nem tagadta tiszteletét Amerika nagy filozófiája iránt, Peirce-től George Herbert Meadig; miért töltött be negyed évszázadon át rendkívüli sikerrel professzori állást Amerika egyik vezető szociológiai tanszékén; miért ő volt az, aki a döntő években a Társadalomkutató Intézet ügyeit irányította, aki nemcsak a Zeitschrift für Sozialforschungot szerkesztette, hanem – ami még fontosabb – egy később történelmi jelentőségű recenziós rovat vezetését is átvette. Még néhány nappal ezelőtt is Hans Mayer a Zeitschrift für Sozialforschung főszerkesztőjének ezeket a teljesítményeit "szerkesztőségi titkárként" jellemezte és értelmezte félre – talán ez többet mond el a ma ünnepelt ember diszkrét stílusáról.


Charles Sanders Peirce
 
George Herbert Mead
 
Hans Mayer

 


Lowenthal at the Center for Advanced Study Palo Alto 1955


Lowenthal receiving the Federal Republics Distinguished Service Cross from President Richard von Weizsacker Berlin 1985

FEL