Jókai Mór
Én és a zsidók
2022.02.13.
Mi tűrés-tagadás? én bizony gyermekkoromban antiszemita voltam, mint sok fejletlen ember. A szolgálóink telemesemondázták a fejemet azzal, hogy a zsidók a pászka ünnepükhöz keresztyén gyermekek vérét használják: s a mi házunk és az iskola között esett épen a Baranyay-kuria, melyen zsidóknak szabad volt lakni. A sakter is ott lakott. Mindennap láttam, mikor az elvágott nyakú ludakat kihozták a kapuján a zsidó asszonyok: a képzeletem kiegészítette a többit. Szörnyű dolgok történnek odabenn! Nem is mertem én magamban elmenni azok előtt a boltajtók előtt, a hol azok a hosszú szakállú mogorva emberek ülnek, kaftánújjba dugott kézzel, papucsba dugott lábbal; egy szolgálónak kellett elkisérni az iskola udvaráig vagy legalább az Eszter nénémnek a mi házunk ajtajába kiállni s utánam nézni; de ha a sakter ajtaja előtt hátratekintettem s azt láttam, hogy nem néznek utánam a házunk ajtajából, bizony vissza is szaladtam én a fele útjáról az iskolának.
Aztán, a mit az iskolában tanultam egy nagy vastag könyvből, a minek Hübner volt a neve, az sem igen volt arravaló, hogy a zsidók iránt való előszeretetet serkentgesse bennem. Hogy engedik ezeket az embereket szabadon járni, a kik az én Idvezitőmet olyan kegyetlenül megölték?
A ki a nézeteimet a legtökéletesebben osztotta, az volt a Cziczke kutyánk. Hej, hogy iramodott neki, ha egyszer valami olyan szakállas, bugyogós alak bejött az udvarunkra. Ott már én is vitéz voltam: ugyan uszítottam utána a Cziczkét: «aló, pucz, csippd meg!» s nagyot nevettem rajta, mikor csattogott a papucsa a kifelé iramodónak, a míg az utczaajtóig elért.
Mikor aztán nagyobbra megnőttem, akkor elküldtek Pozsonyba, német szóra. Ott azután megtanultam azt, hogy van a város végén egy elátkozott hely, a mit Schloszbergnek hívnak: azt csupa zsidók lakják; annálfogva az a csoportosított fészke és tanyája minden Isten és ember ellen való bűnnek, úgy, hogy ha egy diákról megtudják, hogy a Schloszbergen volt, azt rögtön kicsapják az iskolából.
Ebben a hitben megerősödve, ismét visszakerültem Komáromba, a hol még akkor híres gimnázium volt három bölcsészeti osztálylyal.
Zsidó diákkal még mind addig az ideig nem találkoztam se lyceumban, se gimnáziumban, de csak egy szállal sem. Minek is tanult volna a zsidó diákul? Hivatalt nem viselhetett, ügyvéddé, mérnökké nem lehetett. Mirevaló volna neki a diák nyelv? Csak azért, hogy Horatiust megértse: «nunc est bibendum, nunc pede libero pulsanda tellus.» Hát szabad a zsidónak jó kedvének lenni? bort inni és tánczolni? Az volna a furcsa!
Csupán egy tudományos pálya volt a zsidók számára nyitva, az orvosi, vagy mint akkor hívták, a doktori pálya. (Még akkor csak az orvosoknak volt szabad hólyaghúzót és köppölyt alkalmazni, a prókátoroknak nem: azért hívták csak az előbbieket doktoroknak; – az utóbbiak fiskálisok voltak.)
Egyszer aztán, mikor épen a poétai klasszist frekventáltuk, megtörtént az a csoda, hogy egy zsidó diák iratkozott be a klasszisunkba.
Koricsánernek hívták.
Nem volt már fiatal legény: a negyvenet meghaladta. Eddig az ideig a kalligrafia mestere volt: szépírást tanított, gratuláló iratokat másolt aczélmetszéssel vetekedő módon. Biz ez sovány kenyér volt. Hajlott korára támadt az az ambicziója, hogy orvossá legyen: e végett előbb a humaniorákat kellett elvégeznie. A grammatikát, syntaxist megtanulta otthon, iskolába járás nélkül, a mi óriási szorgalmába kerülhetett; mert nem volt valami különös gyors eszü.
Nekünk tizennégy- tizenöt esztendős sihedereknek nagyon sok tréfát okozott ez a negyven esztendős iskolatárs, az ő furcsa tagbaszakadt alakjával, borotvált képével, mausoló kiejtésével, akaratlan komikumával.
Egy nap elmaradt a leczkéről, s midőn másnap e miatt a tanárunk megdorgálta, azt mondá mentségül a jó Koricsáner:
– Bocsánat, professzor úr, bizony nem jöhettem, mert a feleségem épen tegnap ajándékozott meg egy kis fiacskával.
Képzelhetni azt a jucundus hangulatot, a mi erre a szokatlan mentségre felrivajlott az egész klasszisban. Csak a tanárunk nem nevetett rajta; ő mindent komolyan vett, s szerencsét kivánva a tanítványának az újszülötthöz, haza bocsátá őt erre a napra, hogy ápolja a feleségét, felhagyva neki a holnapra való leczkét.
A jó Koricsáner maga is igen komolyan vette azt. Mint mindent az életben. A kalligrafiával nem fér össze a tréfa.
Egyszer összedisputáltunk iskola-óra előtt: az öreg Koricsáner, meg én.
Az volt a vitás kérdés, hogy vajjon a magyar mértékes versben a «h» betű mássalhangzó-e, vagy nem?
Én azt állítottam, hogy igen, ő meg azt, hogy nem. Én utoljára azt vágtam neki oda, hogy «mit tudsz te ehez? te zsidó vagy!» – Erre ő nekem azzal döfött vissza, hogy: «te pedig csak gyerek vagy!»
Borzasztó megbántás! Egy 14 éves férfiúnak azt mondani, hogy ő gyerek! Mai napság ezért párbajra hívnák a sértőt. Akkoriban rövidebben bántak el vele. Ő 41 éves volt, én 14. De én magyar voltam, ő pedig csak zsidó! ok és jogczím arra, hogy megfogjam a gallérját, s jó sort verjek a hátára ököllel.
Mikor akként magyaráznám a «h» betü mássalhangzóságát a zsidó iskolatárs hátán, épen akkor nyit be a tanárunk az iskolaterembe.
Szigorú és igazságszerető derék ember volt: engem (pedig sógora voltam) e kihágásért megbüntetett; ott marasztott az iskolában: csak este volt szabad hazamennem. A mi nagy szégyen volt.
Otthon pedig az anyám fogott elő.
Boldogult jó szülőm áldott jó szívű volt, de a mellett szigorú, katonás természet. Kérdé, hol maradtam. Megmondám, nagy méltatlankodva, hogy milyen igazságtalanság történt velem: én tudom jól, hogy a «h» betű konzonáns, idézhetem Vörösmartyt. «Cserhalom» ez dactylus, ha a «h» konzonáns nem volna, akkor ez pyrhycchius volna; valaki ellentmondott, azért megütöttem egyszer-kétszer: ezért ottmarasztott a professzor.
– De hát ezért minek kellett valakit megütni? kérdé az anyám.
– Hiszen csak egy zsidó volt!
– Mit? kiálta fel az anyám; te azt mondod, hogy csak egy zsidó volt. Hát te előtted a zsidó nem olyan ember mint más? Te lenézesz mást a vallása miatt? Te elfelejted, hogy a «mi» vallásunkat még ötven év előtt épen így üldözték ebben a városban, a hogy te üldözöd most a zsidót? Ezt nem tanultad te én tőlem, se boldogult édes apádtól! – Most rögtön eredj, és keresd fel azt a zsidó diákot, a kit megütlegeltél, kérj tőle bocsánatot és hozd tőle nekem irásban, hogy te neked megbocsátott.
El voltam szörnyedve a drákói keménységű itélet fölött.
– Én megalázzam magamat az előtt a zsidó előtt?
– Megalázod magad az Isten előtt, a ki a zsidót veled egyenlőnek teremtette.
– Hol keressem én azt most a városban?
– Az a te dolgod. Tudod jól, hogy melyik utczában laknak a zsidók. Járj végig házról házra, míg rátalálsz: nyisd fel a szádat, kérdezősködjél, Komárom nem nagy erdő. – De nekem a nélkül az irás nélkül a szemem elejbe ne kerülj.
Ez volt az ultimátum.
Fatális állapot.
Az ebédet már elmulasztottam, most még vacsorát sem kapok.
De nem lehetett appellálni, se az országgyülésen interpelláltatni az ügyemben; meg kellett törnöm magamat. Neki fanyalodtam, hogy hát megyek Koricsánert keresni a város végére, ott lakott.
Hát a mint az utczaajtót nyitom, valaki ugyanazt kívülről tolja befelé s a mint az ajtó kitárul, ott áll előttem az én kis Koricsánerem.
A két vállát behúzva, a fejét szomorúan félre hajtva, azt kérdi tőlem a küszöbön megállva, szelíd, reszketeg szóval:
– Irasceris mihi? (Haragszol rám?)
Hogy én haragszom-e ő rá?
S azzal alázatosan levéve a kalapját, azt mondja:
– Azért jöttem hozzád, hogy bocsánatot kérjek tőled.
Ő, a megvert ember, jön bocsánatot kérni az inzultálójához! Pedig őt nem kényszeríti erre odahaza senki. Neki nincsen erős itéletet osztó édes anyja, a ki hozzám küldje, hatalmas parancsolattal! s ő keres fel engem.
Nekem a köny kicsordult a szememből, nyakába borultam, megöleltem.
– Nem te kérsz én tőlem bocsánatot, hanem én te tőled; s már most jőjj be az anyámhoz, s mondjuk el neki, hogy kibékültünk, megbecsüljük egymást.
– Hiszen azért jöttem épen hozzátok.
Azzal bejött velem az anyámhoz s így szólt:
– Eljöttem bocsánatot kérni a nagyasszonytól, hogy így megbántottam. Én vagyok a hibás, elismerem. Mert a miről disputáltunk abban neki van igaza, a Móricznak. A «h» betű csakugyan konzonáns: csak poëtica licentiából néha lesz belőle hehentés. Ezt megmagyarázta a professzor úr nekem. Azért bocsánatot kérek, hogy okot szolgáltattam Móricznak, hogy engem megüssön. De én nekem nem fájt, mert neki van igazsága és van jó ökle. Majd azzal az öklével meg fogja ő védelmezni a zsidót, mikor a zsidónak lesz igazsága.
Ettől a percztől fogva lettem én filoszemitává.
S nem csak ideális frázis volt ez nálam: átment az életbe is.
A hol csak iskolába jártam, mindenütt azon törekedtem, hogy iskolatársaim a zsidó kommilitókat becsülettel traktálják. S ehhez nem kell egyéb, csak jó példaadás. A szeretetnek is van hódító ereje.
A kecskeméti kollégiumban, a hol már nagy rangra emelkedtem: én voltam t. i. a jogászbálra alkotmányosan megválasztott előtánczos, a klasszisomban első eminens, (a mi mellékes dolog) és a műkedvelőknél első szerelmes. Ezt a nagy tekintélyemet mindenütt érvényesíteni tudtam abban az irányban, hogy a kecskeméti zsidóság kereskedelmi osztályának művelt fiatalait a mi társas köreinkben otthonossá tegyük. Azok voltak legjobb barátaink: azokkal beszélhettünk legtöbbet irodalmi dolgokról, azoktól kértük kölcsön az olvasni való könyveket; még Petőfit is azok pártolták legjobban.
Egyszer műkedvelői hangversenyt rendeztünk az ifjúsági könyvtár megalapítására. Zenészek, szavalók kiteltek magából az iskolai fiatalságból, de iskolázott énekes, a ki operai áriákat elő tudjon adni, nem volt közöttünk.
Egy fiatal zsidó, Gallia Fülöp (később könyvárus lett) igen sokoldalú műveltséggel biró diplomás férfi, kinek a mellett gyönyörű tenor hangja volt és jó iskolája, az én kértemre felajánlotta a közreműködését, hogy el fogja énekelni Belizár operából a «Trema Bizanczio sterminatrice» magány dalát. A szövegét én fordítottam le neki magyarra.
Az előadás előtti napokon hire szárnyalt, hogy valami domonstráczió készül a publikum részéről a zsidó vendégszereplő ellen.
Nem riasztott bennünket vissza.
A szinház megtelt közönséggel; a bevétel megállapítá az iskolai könyvtárt.
Mikor a Gallia énekére került a sor, mindenki feszült figyelemmel várta, hogy mi fog hát történni.
Az én zsidó énekesem kilépett bátran a szinpadra, a zenekar elé, s alig hogy elkezdé: – «Reszkess Byzantium!» – a midőn felkiált a nézősereg közül egy ökörhajcsári hang:
– Nincs itten lú-bőr? Mit keres itt a zsidó?
Hanem azt az egy szál felkiáltót, a milyen hirtelen kiröpítette a nézőtérről a tisztelt publikum maga, az egy olyan rövid pillanat műve volt, hogy még csak félbe sem szakította az áriát. Mikor az utolsó vers elhangzott: «És minden könyei a nemes hősnek vértengerrel lesznek megboszulva!» oly általános taps és éljenriadal támadt az egész közönségből, hogy alig akart vége szakadni.
Ez történt Urunk születése 1842-ik esztendejében, 42 évvel ezelőtt, Kecskemét városában… ilyen nagyot haladt a világ azóta!
