KLASSZIKUSOK

 

 

David Kaufmann:

A zsidó vallás tudománya

(Wissenschaft des Judentums)

 

 

A zsidók iránti gyűlölet története még megírásra vár. Ami azonban már ma is állítható, hogy a késés fő forrásaként elsősorban az irodalom ellenséges magatartása említhető meg. Ha minden írásnak az a rendeltetése, hogy terjessze a világosságot és oszlassa az előítéleteket, akkor a régebbi idők íróinak többségétől a zsidók tekintetében bizonyára el kell vitatni, hogy tudatában volt e feladatnak, minthogy a tudományos elbutítás és a gyűlöletszítás gyakran vallásos érzület jegyeként fordul elő.

Ez persze olyan időkre nyúlik vissza, amikor a papság kezében az irodalom a térítés és uralomvágy engedelmes eszközét jelentette, de később sem lett sokkal jobb a dolog, amikor az önálló tudomány a maga felszabadító harcához fogott a világon, a "jó" szokás utólag, később is hatott, mert a restség vastörvénye még jobban hat a szellem világában, mint a test világában.

Jámbor cselekedet volt, hogy a zsidókról és a zsidó vallásról a legostobább hazugságokat terjesszék el, és ha egy különben tisztességes férfi arra szánta magát, hogy mielőtt gyalázatos dolgokat másolna le, megvizsgálja ezek alapját, akkor a kitaszítása ellen nem volt semmiféle jól hangzó szabály, és a megható hiszékenység kézről-kézre, szájról-szájra, nemzedékről nemzedékre adta tovább a dajkamesét.

Könnyű állítani valamit, amikor nincs rá cáfolat. A zsidók gúzsba voltak kötve: kínzás és a cenzúra gondoskodott teljes némaságukról. Az emberek éppenséggel veszélyesnek találták a nyilvános vitákkal való korábbi játékot, a kínzásformák is csak kényszer-érvek, és a vérbíróság börtöneiben is inkább a nyugalom volt kívánatos, az üdvözítő igazságról való meggyőződés, mint a szócsata hangzavara. A zsidók tanításairól kalandos híreszteléseket terjesztettek könyveikről, mint vad pusztaságokról beszéltek, melyekben csavargók és útonállók mellett más állatok lakoznak, és amelyekről csak egy dezertált zsidó lélek tud hírt adni, aki szerencsésen átmentette magát a nagy üdvöt hozó intézménybe.

Az intolerancia pompásan terjedt a legmélyebb tudatlanság árnyékában. És a lehetséges cáfolat kényelmetlenségétől mentesülendő az emberek a kis patakot is tengernek látták, és vidáman sustorogtak a zsidó írások ezernyi halmazáról, hogy ezzel annál nagyobbá tegyék a sötétséget, ami köröskörül honolt.

Sem a zsidókat nem irtották ki, sem a zsidó írásokat nem tudták elpusztítani.

Eljött az idő, amelyet a szellemi vakok nem is sejtettek, vihar tört ki a népeket összekötő óceán fölött, és ez mint a polyvát söpörte el az előítéletek pókhálóit, a tévhitek bagolyfészkeit, és serpenyővel meg minden vacakkal üldözte az ember a kísérteteket búvóhelyeikre, az ördögöt arra késztette, hogy kimeneküljön a világból, és áldozatai, melyeken előszeretettel lovagolt, szabadon fellélegezhettek, 1783, 1793, 1848, egy lehangoló világ viharhangjainak zúgó csapása – és a zsidók emancipációja világraszóló tény volt.

Ha történtek is egyes dolgokban visszaesések, bátran állíthatjuk, hogy  az emancipáció minden téren  megvalósulóban van, csak egy terület nem akarja még határozottan elismerni, amelytől az ember a legkevésbé várná – a tudomány. És itt bizony újra bebizonyosodik, hogy az élet friss szelében a rothadás szaga kevésbé tud megmaradni, mint a könyvek bölcsességének huzatmentes termeiben.

A nyilvánosság piacán a zsidók szabadsághoz és elismeréshez jutottak, ám a zsidó vallás tudománya még vár az emancipációra a tudományok nagy háztartásában.

De miféle dolog is ez a zsidóság-tudomány?

Mindenekelőtt annak a bizonyítása, hogy a zsidók nem éltek minden időben keshedt nadrágokból és uzsorából, hogy a próféták és a zsoltárírók nemzetsége később sem szűnt meg varázslatos illatú virágokat életre hívni, hogy nem halt ki a makkabeusok oroszláni bátorsága a maga népében, hanem gyakran lángolt fel még a középkor éjszakájában is, Nápoly védőiben, Prága hőseiben nem kevésbé, mint a vértanúk számlálhatatlan seregében, akik nem hajtották meg hitük zászlaját minden harsányan kiabáló támadó előtt, hanem ezer halálon át is szilárdan kitartottak meggyőződésük mellett.

De ide tartozik az üldözöttek szellemi életéről adott híradás is, a hír a tudományok bővülő körében és imáikban lévő könyvekről és sóhajokról, csakúgy, mint a jogtudósaik, orvosaik és természetkutatóik, matematikusaik és filozófusaik munkáiban rejlő éleselméjűségről és erőről.

Ez a zsidó tudomány évszázadunk gyermeke. A felderengő szabadság első reggeli szürkületében, amikor a sokáig bilincsbe vertek kezdtek hozzászokni a német kutatás fényéhez, a fürgeség és alkotóvágy nem sejtett elevensége ébredt fel Németország és Ausztria zsidóságában, erős bányászok és aknászok serege fúrta le magát a múlt aknájába, egyhamar arany utak seregét fedezték föl, és azóta nem nyugodott a feltárás munkája, habár már sok-sok kivert aranyat hoztak felszínre és hoztak forgalomba azokból a mélységekből.

Aligha tudott egy tudomány is olyan gyors növekedést felmutatni ebben a században, mint a zsidó tudomány: nagy hirtelen, mint ahogy minden tavasszal szokott kisarjadni a földből, úgy keletkezett egy irodalom, amely ma már bőven betölthet egy emberi életet.

Munkásai lassan már a hideg sírba szállva, az első kalapácsos fúrómester, e derék bányászok első nemzedéke nem él már, de a mű bizton áll, a régiek új utódokra találtak, tevékeny erők bátor serege folytatja a megkezdett munkát, mindig újabb nemesfém kerül napvilágra, de – a piac nem akar bezárni – az áru alacsony árat mutat.

A nagy nyilvánosságnak kevéssé vagy egyáltalán nincs tudomása a zsidóságban folyó tudományos életről, a tudományok pedig összezárnak ellene, mint egy behatolni kész proletár ellen, és az állam csak tudomásul veszi a könyvpiacból és a tudományosságból adódó következményeket, amikor csődöt mond az e terület képviselőinek nyújtott elismerése és támogatása.

Ezt én nagyon formális módon meg kívánom erősíteni. Egyetemeinken minden lehetséges diszciplína számára felállítottak tanszékeket, ám zsidó tudományt hiába keresünk a képviselt szakok között.

Mit sem hallottam arról, hogy a régi és az új világ egy akadémiája és tudós társasága tagjává választotta volna Leopold Zunzot, jóllehet ő mint jogszerű "király" és az egész zsidó irodalmat mint szakterületet uralta és óriási műveivel örökre gondoskodott arról, hogy tanácsa ezen a területen egyetlen előrelépésnél se lehessen nélkülözhető, éppoly kevésbé, ahogyan Moritz Steinschneidert említették, jóllehet ő a legalaposabb vizsgálatnak vetette alá azt az egész határterületet,amelyen a zsidó és a világirodalom érintkezhetik.

Megtörténhetne, hogy valamely tudást, pl. a cigányság kutatását kitüntetne valamely kormány, de arról sohasem olvastunk, hogy a zsidók eszes történetíróját, Heinrich Graetz et, vagy más, a zsidó tudomány ősz harcosát kitüntették volna ezért. Az óraadó -- és helyesebben a nem-óraadó -- tanárok találmánya nem más, mint kétségbeesett lépés az állam részéről az egyre hangosabb követelések támadása ellen.

Ezek a látszólagos külsődlegességek azonban egy sereg kellemetlen következményt idéztek elő. Először is egy nyilvános botrányt, hogy egyetlen egyetem vagy akadémia – amelyeket különben minden (ég és föld közötti) kérdésben a legfőbb irányadó hatóságnak tekintünk – sincs abban a helyzetben, hogy így, a zsidókra vonatkozó ügyben megbízható szakmai ítéletet hozzon. Csakis így történhetett meg, hogy egy férfi, akinek a nevét nem említhetjük meg anélkül, hogy ne emlékeztessünk faragatlanságára, olyan arcátlan lehet, hogy a talmudról terjesztett felkavaró és káros hazugságait terjessze, amelyeket sok zsidó tudós rég megcáfolt, megdönthetetlennek állítson be, sőt a szokásos arcátlansággal ezek cáfolására díjakat írjanak ki.

Egy olyan nemes lelkű keresztény tudós, mint Franz Delitzsch, szót emelt ugyan ellene, de az egyes ember intő szava elhal a szélben, és nincs olyan testület, amely kész lenne arra, hogy lerántsa a leplet a hamisításokról

Mosolyogtatók azok a példák, amelyekben tudós fők, akadémiai címek hordozói mókás kis baklövéseket követnek el, ahol könyvekben és egyetemi előadásokban zsidó könyvekről kezdenek beszélni, ahol személyeket művekkel cserélnek fel, könyvek címét félreértik, és évszázadokat kevernek össze-vissza.

A Talmudot éppenséggel nem tartják többre egy szakállas rabbinál, mint ahogy ezt minden barát tette a középkorban, de még a régi szörnyű legény is ő, akiről az ember éppen nem sokat tud mondani.

Már Bossuet-on is túljutott az ember, aki a Leibniznek feltett kérdésben a Misnát és a Talmudot oly mulattatóan keverte össze, és olyan nevet említett meg, melyet zsidó fül sohasem hallott, de a Choscher Mischpat-ot, a zsidók polgári törvénykönyvét egy 16. századi hébernek tartani, ezt még napjaink egy egyetemi oktatója követte el.

Még ma is igaz, amit Zunz 46 évvel ezelőtt leírt, "hogy még becses írók is mihelyt a zsidó fejezethez érnek, egészen más, mondhatni kísérteties alakot öltenek. Hogy forrásokból minden citátumot a 16. és 17. századi segélyművekből másolnak ki, hogy rég megcáfolt ötleteket halhatatlan hülyeségként tálalnak fel, és felhagynak minden tudományos tevékenységgel, minden korszerűnek tartott apparátussal, amely a manók orákulumára kérdez."

Mintegy e szavak bizonyításaként fél évszázad után ugyanez a Zunz egy olyan egyébként megbízható és tisztelt írót, mint Karl Blind, zsidó ügyekben teljesen tudatlant idézett.

Ma egy mint már túlhaladott brutalitásra tekintünk vissza arra a tényre, hogy még három évszázaddal ezelőtt is egy német kormány az erfurti várművekben száz sírkövet "süllyesztett be" , mert ezek csak zsidó sírfeliratokat tartalmaztak, jóllehet manapság nyilvános könyvtárak, elsősorban Anglia és Oroszország jelentős összegeket fordítanak zsidó kéziratok és nyomtatványok megvásárlására, ámde mit használ ez, ha mindezek ellenére a zsidó tudomány munkái figyelmen kívül maradnak, és továbbra sem szégyen az, hogy minden olyan kérdésben, amelyek zsidókat vagy a zsidó vallást érintenek, a legbántóbb tudatlanság jut napvilágra.

1832-ben Zunz ezeket írta le: "A zsidók mellőzése összefüggésben van a zsidó tudomány elhanyagolásával", 1845-ben megjelent tőle a "Zur Geschichte der Literatur" (Az irodalom történetéhez) c. monumentális mű, amelynek a címe már arra utal, hogy szerzője helyet kíván kivívni a zsidó történelemnek és irodalomnak a tudományok összességében, amint azt a z első, minden művelt embernek ajánlott fejezetben részletesen tárgyalja, ám még 1865-ben is felvethette a régi panaszt a zsidósággal foglalkozó keresztény tudósoknál tapasztalható tudatlanságról, és 1891-ben sem szűnt meg az ok az ilyen panaszra.

A zsidóknak az egyetemes tudomány oldaláról való elhanyagolása azonban kihat az általános műveltségre és a tankönyvekre is, amelyekben ezt közreadják, mint ahogyan a folyam duzzasztása hat a malmokra, amelyeket ez a duzzasztás hajt a maga futásában. Ha az élet és a diáktársak véletlenül nem gondoskodtak volna arról, hogy a zsidók léte ne maradjon titok, akkor iskoláink fiatalsága nyugodtan abban a tudatban élhetne, hogy csak az ókorban, mondhatnám a bibliai történetben voltak zsidók, de hogy azóta mit sem tudattak többé magukról, éppúgy, mint a görögök, a rómaiak stb. Ne mondjuk, hogy említésükre ne lett volna alkalom.

Régóta elállt tőle az ember, hogy nevekben és számokban helyezze el a történelem lényegét, ma az ifjúság (még) a kultúra menetét és előrelépéseit is az egyes évszázadokban próbálja felderíteni: sok szó esik régi babonákról és előítéletekről.

Nem lenne-e vajon helyénvaló az, hogy olyan törzs szenvedéseiről is beszéljünk, amely mártírjaival és kínjaival magával a legékesszólóbban óva inti az ifjú szíveket a vallási gyűlölettől és türelmetlenségtől, nem volna-e roppant helytelen egy szót is vesztegetni a keresztes háborúk rémtetteire, az inkvizíció szégyenletes tetteire?

Ma az ember arra törekszik, hogy a világirodalom gondolatait mielőbb belevigye azokba a szellemekbe, akik a népek legjobbjai, a gondolkodók és költők, feltalálók és felfedezők, akik előre viszik az ifjúságot, hogy kiszélesedjék a látóköre, megnőjön a fogalomköre, feltáruljon előtte az igazi műveltség lényege, amely örvend a szépnek, amely mindenütt megérlelődik, és amely az egyetemes emberiség iránti szeretetben csúcsosodik ki, melyben az egyes népek és törzsek úgy jelennek meg, mint sokszínű virágok egy távoli mezőben.

Méltánytalannak tartható-e az a követelés, hogy ott, ahol a legszebb neveket említjük, ne feledkezzünk meg a zsidókról és legjobb szellemeikről sem?

Egyébként azt követeljük magasabban álló lányainktól és fiainktól, hogy ne legyen közöttük kevésbé közkeletű Horatius, Kalidasz, Firdusi neve, mint Shakespeare-é vagy Voltaire-é: nagy zsidókról tanulni nem tűnik a műveltséghez tartozónak.

Régen volt már, amikor Heinrich Heine óta azt a gonosz versszakot költötték a borjakról, amelyek csak bámulnak az új kapura, ha az ember Salomo Ibn Gabirol után, Jehuda Halévi után, vagy Moses Ibn Esra után kérdez: azonban mit sem hallottunk arról, hogy ők azóta már "nem állnak borjúként az új kapu előtt", sőt talán egy jámbor hírt is kaptak a társadalom révén.

Az ember lehet ugyan művelt a mai nézet szerint, ám mégis azt képzelheti, hogy a zsidók a középkorban nem tettek mást, mint zsoltárokat írtak és uzsoráskodtak.

Nem kisebb személy, mint John Stuart Mill tudósít hátrahagyott írásaiban arról, hogy az a kijelentés, "Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat" Mózes könyveiben megtalálható, mintha ez minden iskolás gyermek számára mózesi mondatként lenne bevésve egy elásott runa-kőbe.

Bizonyos körök számára mindaz, amit a zsidó irodalomból közölnek, hallatlan dolog. Éppen ezért benne egyedül csak felfedezések tehetők, az irodalom olyasvalami, mint Afrika Európában.

Amikor az azóta már elhunyt Kusztosz a British Museumban, vagy Emanuel Deutsch a Royal intézetben Talmud-előadását megtartotta, vagy a Quarterly Rewiew-ben 1867-ben az értekezést előrebocsátotta, akkor ez a formailag tökéletes, de korántsem úttörő írás egy olyan váratlan feltűnést keltett, mintha világrejtvényt tartalmazott volna vagy egy áldásos találmány vált volna ezáltal ismertté.

A talmud éppenséggel nagy ismeretlenje a világirodalomnak, és hogy vajon a zsidó irodalom többi része is alig ismertebb, így mégis éppen e mű iránt alakult ki érdeklődés, amit a rossz hírnév nem befolyásolt.

A zsidó történelem ama legismertebb tényei, hogy pl. a középkorban voltak zsidó miniszterek, vagy, hogy a zsidó vallás egy népnél ellenvallássá emelkedett azáltal, hogy a fejedelmi ház zsidó hitre tért át, az olvasók többsége számára meglepetést tartalmazott.

Azért, hogy a zsidó kutatás tényeit a közvéleményben és az egyetemes tudományban teljesebben és közvetlenül előre vihessék, az újabb korban (1878) két írás formájában egy irodalmi esemény történt, amelyekben egy becsületes ember és ismert tudós vállalkozik annak ábrázolására, mit látott és érzett a zsidó történeti és szellemi élet számára ismeretlen világba való belépésnél. Matthias Jakob Schleidenről és utóbbi dolgozatáról beszélek.

1876 októberében és novemberében a "Westermanns Monatshefte" egy értekezést jelentetett meg Schleiden tollából az alábbi címmel: "A zsidók jelentősége a tudományok fenntartásában és újjáélesztésében a középkorban." A munka olyan általános feltűnést keltett, hogy a nagy nyilvános lapok többsége Németországban kivonatokat és nagyobb részleteket közölt belőle, és a német—izraelita gyülekezeti szövetség akkoriban Lipcsében 1877 elején időszerűnek látta az alkalmat arra, hogy különnyomatot készíttessen belőle, amelyet azóta három kiadásban terjesztettek.

Ugyanebben az évben megjelent a francia fordítás is, amelyet a párizsi izraelita szövetség készített belőle. Itt egy világhírű keresztény tudós és felfedező nyilvánosan azt a szavatos módon, férfias nyelven megfogalmazott vallomást tette, hogy az élet csúcsáig összegyűjtött műveltsége nem szerzett ismeretet arról, hogy az emberiség középkori fejlődésében a zsidók is részt vettek volna, mégpedig nem jelentéktelen részben. Csak a botanika történetéről végzett saját tanulmányai révén jutott – csodálkozva – annak észrevételéhez, hogy az ember, az emberi szellem egyetlen diszciplínáját sem követhetjük nyomon a kezdetektől fogva anélkül, hogy ennek során ne ütköztünk volna zsidó segéderők kimagasló érdemeibe.

Szégyenkezett és bosszankodott történelemkönyveink egyoldalúságán és szívtelenségén, és elhatározta, hogy az ezekben észlelt hiányosságot először a saját okulására fogja pótolni. A mély érzésű férfiút vonzotta, hogy utána járjon egy olyan szép szellem történetének, amelynek az érdemei iránt vakok ifjúságunk tanítói, és aminek csak akkor lesz meg a helye az irodalomban, ha a gúny- és torzképeket gyönyörködtető előadásokká emeljük. Egyre nagyobb csodálkozással mélyült bele a zsidó kutatók leírásaiba, az volt az érzése, hogy a szépség és a termékenység ismeretlen tájait fedezte fel.

Sőt, még az is megesett vele, hogy – mint ahogyan minden felfedező eljárni szokott – a megtalált kincs által keltett izgalom sietséget és hevességet váltott ki belőle, a mind nagyobb meglepetés letompította benne a kritika élességét. Hajtotta a vágy, hogy nyíljék meg az olvasók köre arra, amit megtalált.

Az éles kritika nem fogja egészen hűnek találni a képet, a nagyobb nyugalom a feltárásban tompította volna a túl erős fényhatást, mert hiszen egyáltalában Zunz és Steinschneider írásainak nagyobb tekintetbe vétele egyes dolgokat kiélezett, másokat meg helyesbített volna. Ámde ehelyett marad egy törzs szellemi munkájáról nyert nagyszerű fénykép, amelynek teljesítményeit gonoszul elhanyagolták, és amelyek szinte teljesen ismeretlenek maradtak, s egy értékes bizonyítéka annak, hogyan hatott a középkorban a zsidók törekvésével való megismerkedés egy elfogulatlan keresztény lélekre, és mily fájdalmasan elpanaszlandó volt az emberek növekvő testvériesülésének érdekében az, hogy tudományosan elhallgatták a zsidóknak a kultúrában betöltött szerepét művelődési forrásainkban.

Ezen értekezés különlenyomatához írott előszóban Schleiden ígért egy új értekezést, melyet attól tett függővé, hogy erői elegendőek lesznek-e még hozzá. Elegendők voltak: a munka megjelent a "Westermann Monatshefte"-ben (1878. április-május) azzal a büszke címmel: a mártirium romantikája a zsidóknál a középkorban.

Ha a keresztények számára csak ajánlatos lehet ennek a tanulmánynak az elvolvasása, addig a zsidóknak egyenesen kötelességé tehető, hogy minden olyan körben terjesszék, amely érthető a művelt nyelv számára.

A humanitás templomában eljő majd az idő, hogy ahol Mirabeau és Lessing, Dohm és Eötvös József szobrai állnak, ott Schleiden emlékműve se hiányozzék.

Ma bizonyára nem kell már az emancipációért harcolni, de a külső felszabadulásnál még többet nyom a latban azoknak a csíráknak az elpusztítása, amelyekből a gyűlölet és üldözés mérges növényei kinőnek.

"Ha most a zsidókra egyes keresztények ellenérzéssel tekintenek, akkor a keresztény ne felejtse el, ki viseli a felelősséget a leromlott állapotokért. A keresztény jelenleg úgy áll szemben a zsidósággal, mint egy ember egy olyan pompás templom hamujával és füstölgő romjaival, amelyet ő maga borított lángba." Az olyan szavak a tiszta emberszeretet magvait viszik egy befogadó szívbe, és megtisztelik a szerzőt, ha régóta semmi más nem maradt is róla.

Ám a zsidók valódi erejüket csak azon ábrázolások révén nyerik, amelyek megelőzték őket és annál közvetlenebbül hatnak, mint ahogy az előrebocsátott vita régen ugyanarra a gondolatra vitte el az érző lelkű olvasót. Itt is újra az folyik, mint az előző munkával.

A tények nem újak, de mégis ismeretlenek voltak. Zunz egy fejezetben leírja: az a szenvedés, amely zsinagógai költészetét a középkorról voltaképp bevezeti, egy mártíromság csodálatos művét nyújtja, amennyiben az irodalom minden sarkából összeszedi az alapokat, hogy Izráel szenvedéseinek a képét fölvázolja. A tizenegyedikből a tizenhatodik század közepéig szinte egy év sincsen, amire ne talált volna a zsidóság elleni szörnyű, szégyenletes tettet. Erre a teljesítményre való utalás csak tökéletesítette volna Schleiden munkáját. Zunz munkája azonban éppen ahhoz a zsidó irodalomhoz tartozik, amin a semmibevevés átka ül: épp ezért nem tudott hatást gyakorolni.

De hogy e szenvedéstörténettel való megismerkedés előítéletmentes szívekben mit tud teremteni, azt Schleiden munkájának minden sora tanúsítja. Az ember szinte hallja, hogyan dobogott a szíve, látja, amint gyűlt benne a harag, amikor az elvetemültségekről hallott és feljegyezte őket, és ezzel szemben "a keresztények a saját bűneik iránt oly kirívóan rossz emlékezetet árultak el", hogy az általános történeti oktatásban is alig hallottunk róla említést.

Még a rémtetteknél is vadabbul lángol fel haragja azokkal a hazug és felháborító vádakkal szemben, amelyekkel ezeket igazolták, persze besúgók, hívők, szerzetesek állandó kíséretével, mint ezt Zunz találó rövidséggel ábrázolja. E hazugságok cáfolását ezerszer megpróbálták, ám Schleiden fejtegetései mindamellett maradandó értékűek.

Gondoljuk meg, hogy az Úr 1878. évében különböző állami hivatalnokok nem találtak okot közbelépésre, ha egy mérgező újság felmelegítette azt az állítást, miszerint a zsidóknak keresztény vérre van szükségük húsvétjukhoz, és egyes német tartományokban egy polgármester azt sem átallotta, hogy egy ilyen őrült gyanúsításra vizsgálatot rendeljen el, úgy hogy az emberek az ilyen cáfolatoknak aligha vehették igazán hasznát.

Volt, aki ezen az előítéleten, mint valami leküzdött gyermekességen fintorgott az orrával, ám az szilárdan áthatotta tudatát, hogy a zsidóknak valóban  meg van parancsolva,hogy kiuzsorázzák a keresztényeket.

De vajon kevésbé vérszívó babona-e egy gyalázat privilegizálásában hinni, mint a lemészárolt keresztény gyermekekről szóló rémmesében?

Egy ilyen vád az én szememben mindig úgy jelent meg, mint ami az egész fajra tipikus. Ha a zsidók ostyákat loptak, akkor azt fecsegte az őrület, ott vér folyt, ez a Megváltó meggyalázott teste volt. Mindig vér folyt, nemcsak az ostyák esetében, ha a zsidókra valami felróható volt. De nem a zsidók, hanem mások voltak azok, akik üdvözítőjük testét átdöfték, húsából és lábából, törzsének gyermekeiből a vért kiontották.

Schleiden önmagában véve kettős irányban járt el, amit e század zsidó tudománya kiértékelt és leírt. Ugyanazzal a csodálattal töltötte el őt itt elkönyvelve látni azt, amit a zsidók teljesítettek, aztán azt is, mit szenvedtek. A zsidók középkori teljesítménye és szenvedése azonban (egyben) a legfőbb feladat is volt, amit a zsidóság felvirágzó tudományának meg kellett oldania.

Ez a teljesítmény és szenvedés azonban az érzelem és a gondolkodás tekintetében szorosabb összefüggésben áll, mint ahogyan az első pillantásra bizonyára látszik. Ha az egyik oldalon csodálatot ébreszt az, ahogyan egy nép könny és sóhajtások közepette életének és nyugalmának egy pillanatát sem tudta megélni biztonságban, hanem üldözve és kínozva, nem élhetett a szellemnek és az alkothatott irodalmat, amiből hóhérai erősödtek, és amiben nem bosszú és vérszomj, hanem gyengédség és lágyság vezette a tollat, mint ahogy a hatalomban és elnyomásban oly sok fénytől és   mentesíthette magát, addig másfelől elöntötte a fellobbanás az embert, ha meggondoljuk, hogy mit teljesíthetett volna ez az igen tehetséges nép az emberiség javára, ha az emberiség bűnös módon nem vette volna el ezt  a segítő sereget , ahogyan a középkor megrövidült volna, a kultúra szárnyra kapott volna, ha a fény született hordozóit nem nyomták volna a véka alá.

A tettek csak növekednek és fokozódnak, a nyomás még megvetendőbb és felháborítóbb lesz, ha összefüggésében vesszük szemügyre a zsidók szenvedéseit és teljesítményeit.

Ámde a tudománynak az a feladata, hogy kibékítsen és megnyugtasson, -- mint ezt Graetz már kijelentette, az, hogy a történelem ne időzzön a jajveszékelő jeleneteknél, "hogy a felheccelt csataáldozat ne nyomjon a mellébe kést, és a ne ébressze fel a bosszúállás szellemét, hanem a nép nagy toleranciája csodálatot keltsen és tanúsítsa azt a tényt, hogy ő, "csakúgy, mint ősei,harcolt istenekkel és emberekkel, és győztes maradt."

Az állampolgárok körében és érdekében a megértés és kibékülés céljából sürgősen azt kell kívánni, hogy a zsidó dolgokban fennálló tudatlanság éppúgy megvetés tárgya legyen, mint minden durvaság, nyerseség, hogy a zsidókról és a zsidó vallásról való felvilágosítást megkeressék azokban a forrásokban, amelyeket az újabb kutatás napfényre hozott, és ne ósdi repedések vizenyős ingoványában keressék, melyeket évezredek iszapja takar.

Olcsó dolog azt követelni, hogy az iskolában a tanító élőszava egy olyan népet is megemlítsen az ifjúságnak, amely ellen otthon és az utcán egyaránt csak gyűlöletet és előítéleteket találhat, hogy olyan tantárgyak között, amelyekre tanszéket állítanak föl, a zsidók irodalma és történelme nem kevésbé helyet kapjon, mint az izlandiaké és a japánoké.

A tudományból, ahol a megtisztított fogalmak betolakodnak az irodalomba, és ahonnan az élet áramával eljutunk a néphez, mindenekelőtt szükség van a humánus érzületre és a toleranciára, ha azt akarjuk, hogy emelkedjék és védelmet nyerjen a kultúra és a műveltség, a tudósoktól a képzettekig, a műveltektől a tömegekig, ez a nagy körforgás, amit az emberi fejlődéstörténet tanít.

A zsidók nincsenek elkényeztetve, ha ők egyvalamit megtehetnének, akkor ez a várakozás. Várva várták a tudományuk elismerését. És ha még jobban el is terjedne a zsidósággyűlölet, akképp azért nem kevésbé felismerhető lesz eme elismerés áldása is.

Az ember nem kívánhatja a zivatar megszüntetését, de a villámhárító mégiscsak becses pótjavaslat marad.

A tudomány működött és harcolt, és egykor mégis csak győzni fog, Zunz szavaival: "A gondolat elég hatalmas ahhoz, hogy dölyf és jogtalanság nélkül győzzön a dölyf és jogtalanság fölött."

 

Rathmann János fordítása

 

Az eredeti szöveg: Allgemeine Zeitung des Judentums. 1891. 55. évf.