KLASSZIKUSOK

Kóbor Tamás

A majom

AZ ATHENAEUM R. TÁRSULAT KIADÁSA 1895

2021.03.08.

A zajongó iskolás-gyerekek közé, kik úgy omlottak ki a gimnázium kapujából, mint a zsákból kirázott macskák, ölyvként csapott le mindennap egy nevetséges, gyermekformájú asszony. Odatapadt egy hórihorgas, buta nézésű fiú nyakába és csókolgatta, beczézgette, majd átfogván a derekát, folytonosan édes neveken szólongatva őt, magával vonta a magával tehetetlen, iruló-piruló kamaszt. A gyerek-raj pedig hallózva körülfogta őket és gúnyosan kaczagott, rikoltozott.

- A majom, itt van a majom!

Csakugyan furcsa alak volt ez a vézna, soványképű asszony, akinek fekete, lázas szemeiből csak úgy sugárzott ki a hisztéria.

Az orra vékony és átlátszó volt, mint egy czitromszelet, keskeny, vértelen ajkai a fogatlan szájba szinte besüppedtek. Kiálló orrcsontjain a szeplős bőr a megrepedésig megfeszült és valami beteges piros máz ragyogott rajta. Az egész fej alig volt nagyobb egy jókora almánál és hihetetlenül vékony, hosszú nyakon himbálódzott, mintha a szél lengette volna ide-oda.

És képzeljék ezt a monstruozus fejet, nyakat egy sovány, púpos termeten, ósdi fekete ruháját, mely a vékony derékról mind szélesedve omlott alá, mintha krinolin volna alatta, és képzeljék melléje az ő kútgémes fiát, aki ügyetlenül döczögött mellette, akkor át fogják látni, hogy az iskolás-gyerekek nem tehettek róla, ha e furcsa pár fölkeltette a jókedvüket.

Önzésből mentegetem őket. Mert a rakonczátlanok között ott voltam én is és az én vékony gyerekhangom sikította a leghangosabban:

- A majom, itt a majom!

Nemcsak nevetségesnek, de undoritónak tartottuk azt a majomszeretetet, melylyel ez a nyomorult kis özvegyasszony az ő fián csüngött. A fiú pedig maga volt a bambaság. Merev nézésű szemeiből sohasem csillant ki lélek. Ha szóltak hozzá komolyan vagy durván, nem látszott meg rajta, hogy hallotta a beszédet, ha tréfásan, akkor széles vigyorgásra húzta a száját s valami csúnya röfögésszerű hangot hallatott. A mellett buta volt, mint az éjszaka és szorgalmas, mint egy bivaly. Vért izzadva és sűrű pótvizsgázás közben húzta magát keresztül az osztályokon, kikiáltott réme a professzoroknak, türelmes, szinte érzéketlen médiuma társai gúnyjának és kegyetlenségének. Minden óraközben elverték keservesen, de sohasem ment panaszra. Velünk, társaival sohasem beszélt, mert félt tőlünk. Felelés közben dadogott, mint Demosthenes, mielőtt nagy szónokká vált. Aztán mintha süket lett volna, kétszer-háromszor kellett megismételni a kérdést, mielőtt megértette. Pedig nem volt süket, csak sok idő kellett az agyának, míg a hangokat megemészthette.

Gyerekkoromban a többiekkel együtt csúfoltam az anyját és ütlegeltem őt. Midőn kamaszodni kezdtem, fölhagytam a majom-kiáltással, de őt magát mélységesen megvetettem. Micsoda nyomorult lélek lakozhatik benne, hogy eltűri édes anyja kicsúfolását! Hiszen ha az én édes anyámat csak századrészével illetnék azoknak az inzultusoknak, nem nézném a magam gyengeségét, hanem közéje csapnék ennek a rikoltozó, nyomorult szarkahadnak s emberhalál esnék. Ez a hórihorgas, emberformájú gép pedig süket volt minden gúnynak, s midőn az édes anyja ott a nyilt utczán csókolta, elpirult, megzavarodott és szaporította a lépéseit. Meglátszott rajta, hogy szégyenli az édes anyját.

Így láttam legalább a dolgot.

Történt egyszer, - már az ötödik osztályba jártunk - hogy óraközi duhajkodás közben túlságos kegyetlenül bántam a szegény fiúval, úgy, hogy ő maga is megsokalta. Mintha rúgó pattantotta volna föl, ott termett a katedrán, minden izében reszketve, szemeit befutotta a köny, míg jobbjában szorongatta a nagy kalamárist, hogy a legelső támadónak a fejéhez vágja. Ez hatott. A lárma egyszerre csak megszünt, mindenkit megdöbbentett ez a szokatlan energia. De szegény fiút is nagyon megviselte. Kiejtette kezéből a tintatartót, inogott, aztán mintha villám sújtotta volna, hangtalanul összerogyott.

Az ifjúi rakonczátlanság természetesen rögtön helyet engedett az ifjúi jószivűségnek. Szaladtak feléje valamennyien, locsolgatták, ébresztgették s midőn magához tért, közbefogták és bocsánatot kértek tőle. Ő bambán nézett körül, mintha nem tudta volna, mi történt vele. Én és még egy komolyabb társam közbefogtuk, ráadtuk a kabátját, kalapját és vezettük haza. A szegény fiú még egyre reszketett, halotthalvány volt és hideg verejték csurgott a homlokáról.

Megvallom, dobogott a szivem, midőn a fiú lakásához közeledtünk. Milyen lesz a majom otthon? S mi lesz, ha látja fiát, szinte halottra válva? De azért csak megnyomtam a csöngetyűgombot. Az ajtó nyilt, egy takaros, tiszta szobaleány nyitotta ki, aki meglátva a karjainkra támaszkodó fiút, elkiáltotta magát:

- Jézus Mária!

Ugyanakkor valaki föltépte a belső szoba ajtaját és a majom vérfagyasztó sikoltással repült felénk, kitépte közülünk a fiát, a nyakába fogódzkodott és csókolta, aztán zokogott, fuldokolt, hogy szinte kővé váltunk. És a fia is fölengedett, ő is magához szorította az édes anyját, aztán sirtak, zokogtak együtt sokáig.

Nem is kérdezte, hogy mi történt, a fia sem mondta, mégis tudta.

Majd midőn mindaketten lecsillapodtak, a majom (furcsa, még akkor is gondolatban csak majomnak neveztem) felénk fordult és megindító bensőséggel köszönte meg, hogy az ő édes Gizikéjének (Gézának hivták) pártját fogtuk s hazakisértük. Aztán minden szabadkozásunknak daczára betuszkolt a fogadószobába, leültetett, süteményt hozatott be és likőrt, és olyan kedvesen, szeretetreméltóan kinált bennünket, hogy - immel-ámmal ugyan - de ettünk és ittunk.

Még most is látom azt a szalont. Semmisem vallott majomra, az ósdi kopott ruhájú, madárfejű, púpos majomra. Az a tompa, illatos levegő honolt benne, mely az előkelő szalonokban érezhető csak. A részletekre nem emlékszem, csak azt tudom, hogy minden világos, a fauteuillök, a kerek causeuse, a függönyök, az aquarellek. Csak az egyik sarokban sötétlett egy karcsú, fekete zongora, rokokkoszerűen kifaragott lábakon nyugodva. S ami leginkább ámulatba ejtett, Géza, a bamba, az ügyetlen, a dadogó Gizike, mintha kicserélték volna. Görnyedő háta kiegyenesedett, merev, elfogult tagjai visszanyerték közvetlenségüket. Egy gavallér könnyedségével adta a házigazdát. Mulattatott bennünket! Beszélt minden dadogás nélkül, folyékonyan, sőt fordulatosan is. És én olyan nyomorultnak éreztem magamat. Úgy ültem előtte, mint ő szokott az iskolában, bambán, elfogultan. Egyszerre éreztem minden tagomat, a kezeim zseniroztak, nem tudtam mit csinálni velük. Ha szóltam, éreztem a zavart mosolyt az ajkamon és dadogtam. Ha nevettem, elkényszeredetten, röfögve vergődött ki torkomból a hang, csak úgy, mint Gézából az iskolában.

A majom azonban a régi maradt. Ragyogó, tüzes szemekkel nézte a fiát, szomjasan itta annak minden egyes szavát és minduntalan levonta a fejét magához és csókolgatta. Majd megeredt a nyelve és dicsérte végtelen mondatokban az ő fiacskáját, az ő czukros, egyetlen gyémántos Gizikéjét, aki olyan jó és olyan okos, hogy nincs párja az egész világon. És én - Isten tudja - komolyan, áhitatosan hallgattam és egy csöppet sem tartottam nevetségesnek, hogy Géza a világ legokosabb fia. Határozottan imponált nekem, de meg a társamnak is.

- Meglássák, milyen nagy ember lesz Gizikéből, - folytatta a majom. - Olyan geniális, de olyan geniális. Már most is művész és milyen szép keringőket komponál! Meglássák, ő lesz a legelső zeneszerző a világon. Nem nyugszom addig, míg nagy művész nem lesz belőle. És milyen hangja van. Énekes is lehetne, de zeneszerző lesz, az sokkal dicsőségesebb. Elviszem Párisba meg Rómába, a világ legelső mestereivel taníttatom. Meg fogják látni. És akkor büszkék lesznek, hogy egy iskolában jártak vele.

Ebben már megint a majom hóbortját láttam. Géza, és zeneszerző. Géza, és énekes! Ő, akinek a hangja beszédközben rikoltott, mint a kakasé! Nevetséges.

De ügyetlenségemben azért csak bólintgattam a fejemmel és gagyogtam:

- Úgy?

- Géza, zongorázz csak valamit! mulattasd vendégeidet. Tud ön zongorázni? - kérdezte tőlem.

- Nem, - válaszoltam.

- Majd meghallja, mi a zongorajáték. Eredj csak czukrosom, játszd el az uraknak a legújabb szerzeményedet.

És Gizike odaült a zongorához és játszott. Nem tudom, hogyan játszott, de nekem mód nélkül imponált. Az ujjai őrületes sebességgel jártak a billentyűkön és amit játszott, épp olyan érthetetlen volt, mint az a Beethoven-féle szimfónia, amit az unokatestvéremtől hallottam egyszer.

Az anyja pedig ott ült mellette egy kis selyempuffon, előre hajlott fejjel, szoborrá válva a figyelemtől és szemeiből valami őrületes gyönyörűség sugárzott ki. Az utolsó akkordnál valóságos csókrohamai támadtak, majd megfojtotta a gyerekét. Az pedig szeretettel és szintén ragyogó arczczal viszonozta édes anyja csókjait, majd bizonyos fölénynyel, melyet nem vártam tőle, bontakozott ki karjaiból:

- Hagyd most, kis mama, a barátaim talán unatkoznak.

A majom azonban nem hagyta.

- Most énekelj aranyom, énekelj valami szépet, énekeld az Aufenthalt-ot Schuberttől. Jaj, olyan gyönyörűen énekli!

És Géza rágyujtott az Aufenthaltra.

Szinte megrendültem. Olyan mély, férfias hangja volt annak az ügyetlen fiúnak. És mily érzéssel énekelt! Nem tudtam hová lenni ámulatomban s boszorkányságra gondoltam. Hiszen ez nem az a Géza, akit az iskolában boldog-boldogtalan ütlegel és csufol, hanem olyan valaki, aki magasan fölötte áll valamennyiünknek.

Bucsuzáskor nem mertem a kezemet nyujtani feléje, s midőn ő megszorította az enyémet, hála és megtiszteltetésfélét éreztem.

Az iskolában kereken kijelentettem, hogy aki Gézát vagy a majmot ezentúl bántani merészli, annak betöröm a koponyáját, ha gyengébb nálam, vagy följelentem a professzornak, ha erősebb. Kijelentettem, hogy Géza nagyon okos fiú, akit mi riasztottunk el s hogy akkora művész lesz belőle, amilyent Európa még nem látott. Harsogó kaczagás volt a válasz. Nem hitte el senki.

Az én pártfogásomra azonban Géza nem szorult többé. Még aznap levél érkezett anyjától az osztályfőnökhöz, melyben fia kilépését jelenti be, akit magasabb zenei kiképzés czéljából Párisba visz. Nem is láttuk többé s nagy hiányát éreztük. Megszoktuk már, hogy valakit üssünk és hamarjában nem akadt más. De végre is - elfelejtettük.

Elmult vagy tiz esztendő, Gézát és a majmot már régen elfelejtettem.

Ekkor egyszerre a magyar sajtó nagyra volt a mi hazánkfiával, aki Párisban őrült lelkesedést keltett hangversenyeivel. Valami tüneményes baritonhangja van, rendkivül mélységgel és csodálatos magassággal. Páris valósággal rajong érte és a szinházak ostromolják őt ajánlataikkal.

Tehát mégis! A majomnak az ő majomszeretetével igaza volt. Keresztülvitte, amit akart, elérte, hogy fiát most mindenki úgy bámulja, ahogy ő bámulja.

S nem tartott soká és Géza eljött Budapestre és vendégszerepelt a nemzeti szinházban. (Az operaház akkoriban csak épült.)

Véletlenül találkoztam vele az utczán és - kiábrándultam.

Ugyanaz a hórihorgas fiú volt, mint régen, ugyanazzal a bamba arczczal. Csipetnyi bajusza nőtt azóta, de ez még butábbá tette fiziognomiáját. Nem tudtam elképzelni, hogy ezzel a lehetetlen alakkal hogy állhat meg a szinpadon.

Beszédében a régi, alázatos, félénk Géza volt, akit az iskolában elvertünk. Midőn megtudta, hogy ujságiró vagyok, alig mert a szemem közé nézni. Biztattam, hogy neki igen jó hirneve van nálunk s ha csak valamiképen helyt tud állani, biztos sikerre számíthat. Nagyon megörült ennek és kért, hogy legyek ott az előadáson.

A földszinti páholyban megláttam a majmot.

Ő sem változott. Sugárzott az arcza a boldogságtól. Őt nem bántotta a félelem, biztos volt fia sikerében. Traviatát adták, Géza az idősebb Germond szerepét énekelte. Midőn belépett, midőn énekelt, nem hittem érzékeimnek. Tiszta lehetetlenség, hogy ez az az élhetetlen alak, akivel délelőtt beszéltem. Impozáns, férfias megjelenés volt, biztos mozdulatokkal, előkelő, méltóságos tartással, és hangja duzzadt a férfias erőtől, tömören, érczesen szólt s felső regiszterében olyan lágyan, fuvolaszerűen hangzott, hogy a közönség megszakította énekét tapsaival. El voltam bűvölve. És abban a földszinti páholyban a majom ült, - egyes egyedül és tapsolt - tapsolt és csókokat hintett a szinpadra és kaczagott, hangosan, hogy mindenki felé fordult, majd hirtelen fölkelt és rohant a szinpadra.

Azóta mindig elmentem a szinházba, valahányszor ő énekelt. Különben csak ritkán találkoztunk s ilyenkor mindig valami kisérteties benyomást gyakorolt rám. Nem tudtam összeegyeztetni ezt az ügyefogyott alakot azzal a férfias szinpadi megjelenéssel, ezt a bamba individualitást azzal a nagy művészi intelligencziával, melylyel alakjait, énekét interpretálta. Mindig az édes anyjával volt. A szinházban is csak úgy nevették ezt a furcsa párt, mind hajdanában az iskolában.

Vagy két esztendővel későbben a redakczióban kezembe akadt egy gyászjelentés. Szegény majom!

*

Úgy éreztem, hogy valamit jóvá kell tennem. Elmentem a temetésére.

Géza halvány volt, gyászruhát viselt, de különben nyugodt volt. Olyan volt, mint a szinpadon, nem olyan, mint az életben. Szótlanul, melegen megszorította a kezemet, aztán követtük gyalog a koporsót a temetőbe. Kicsike kis gödörbe eresztették a kicsi koporsót s midőn a földre nyultam a rög után, köny futotta be a szememet. Szegény majom, bocsásd meg, amit ellened vétkeztem.

Géza pedig nézte, hogy hull a föld az édes anyja koporsójára. Ott maradt mozdulatlanul, míg a kis halom teljesen föl nem épült s fejtül odatüzték a keresztet. Ekkor nagyot sóhajtott s megfogta a karomat.

- Gyerünk, - mondotta - sietnem kell.

- Hová?

- Előadásom van ma.

- Csak nem akarsz ma énekelni? Ebben a lelki állapotban!

És ekkor két vastag könycsepp hullt ki a szegény fiú szeméből és kimondhatatlan gyermekes gyöngédséggel lágy hangjában, suttogta:

- Édes mama úgy szeret engem hallgatni...

 

 

 

FEL