KLASSZIKUSOK

Komlós Aladár   

Ady Endre

(A Nyugat tanulmány-pályázatán III. díjjal kitüntetett pályamű)

Nyugat· / · 1926 · / · 1926. 2. szám · / ·Komlós Aladár: Ady Endre

2023.02.13.

Adyt a legjobb ismerői is úgy szokták tekinteni, mintha változatlanul megmaradt volna fejlődésének egy-ugyanazon fokán. Pedig az igazság az, hogy Ady élete a "Vér és arany" után is tovább hullámzott. Mondhatnánk: nem egy Ady van, hanem több.

Az istenülésvágy - bár önvádakkal, keserű belátásokkal meg-megszaggatva - tovább is a régi. De Ady most találkozik magával Istennel. A költő addig kódorog a metafizika kertjében, míg egyszercsak kinyílik a Rejtett Ajtó. A szimbolizmus sok költőjét érte ez a sors, de tán egyiket sem oly szükségszerűen, mint a "titkok bősz szájú harsonájá"-t. Hiszen - mint egy kitűnő kommentátora finoman megjegyzi -, Isten az Ady szimbolikus létének szükségszerű nagy korrelátuma. De meg aki maga is isten akar lenni, az panaszával nem fordulhat földi instanciákhoz, mint a szegény ember, aki kevéssel beéri: mindent akaró és mégis csak korlátolt kielégülést találó szívével hova sikolthatnak máshova, mint a nagy Felelős Szerkesztőhöz? Adynak két istene is van. Mert az ember olyan istent lát, aminőnek a maga életében tapasztalja az Életet. A kétsarkú életű Ady pedig kétfélének kellett hogy tapasztalja. Néha a szent nagy istenülés-vágyat érezte magában és ilyenkor Isten "Parancsa ez: mindenki éljen. Parancsa ez: mindenki örüljön." De tapasztal Ady egy "vigasztalan", gonoszul, vakon közömbös istent is, aki "úgy forgatja a Mindenséget, Mintha unott játékot űzne, Egy-egy világot megfagyaszt S ötöt-hatot hajít a tűzbe."

A titoksejtő szimbolizmus felelőtlen pompáját ez a megtalált szürke szó nyeli el először: isten. Ömölnek a keserű igék, "Melyek tavaly még holtak voltak, Cifrázott semmiség." Ady felsír könnymeleg sorokban: "Szépség, tisztaság és igazság, Lekacagott szavak, Óh bár haltam volna meg akkor, Ha lekacagtalak."

Az istennél való találkozáskor Ady stílusának nagy átalakulása kezdődik. Ady kilép a szimbolizmus titok-légfürdőjéből. Most már nemcsak sejt, tud is: képei kezdenek a definició-szerűséghez közeledni. Mi történt? Ady olyan heves lendülettel nézett át az empiriából a titkos törvények világába, hogy egyszer csak kezdte már nem látni az érzéki világot és ott mozgott, hogy úgy mondjuk: a tiszta ideák között. A művészi képben azonban az eszmei csak átdereng az érzéki képek fátyolán; s a mítosz úgy keletkezik, hogy a törvény egy érzéki eseményben jelenik meg. Már most a "Vér és arany"-kötettől kezdve, amelyben legdúsabb és legkáprázatosabb az érzékiség, egyre fogy a jelenségvilág képe: talán a "Szeretném, ha szeretnének" kötetben látjuk a két elem utolsó hamónikus együttesét; innen kezdve egy meztelen néven-nevezés, egy túlságos tudatosság szürkesége ülepszik a versekre. Hiába mélyülnek el az érzései és tisztulnak meg minden hamis irodalmiasság salakmaradványától: a művészet érzéki szépségével ritkábban kapnak meg ezentúl.

De Ady - további kutatásokra vár annak a megállapítása, hogyan és miért történt ez a változás - nemsokára istentől is távolodni kezd: "Üldöztetéseimben kellettél S kerestelek bús-szilajon - írja e távolodás kezdetén - S már-már jajomból kihagyom Neved, mely szebb minden neveknél." S van két kötete - a Magunk szerelme és a Ki látott engem - amelyben egyetlen istenhez forduló vers sincs. Egyetlen istent ismer most Ady: önmagát: "megtelvén buzgó áhítattal Szent Magamhoz imádkozok." Ám, aki már egyszer tudta az istent, nem térhetett vissza a szimbolizmus édes sejtelemjátékaihoz többé. Isten magába szívta Ady korábbi miszticizmusát, most hát ez is ott-veszett az elhagyott istennel. Ady szemlélete áhitatnélkülivé, nyerssé válik ebben az időben; alighanem balgának tartaná most már a szivárvány után futó gyermeket is; a nők ölelését, a népét és főleg önmagát szereti csupán.

Egy falánk öreg úr áll most előttünk. Mintha a nőies Ady a nők "veszedelmes életkor"-át élné most. Pogányul akarja az életet. De nem imádja többé. Eddig áhítatos illúziókkal vette körül, mint egy szerelmes. Most durván és meztelenül kívánja, mint aki puszta szexualitásával gerjed egy asszony után. Egy hol hányiveti, hol megtörő pogány magyar áll most előttünk, akinek szemeiről lehulltak a káprázatok. Élet: ez most alig jelent egyebet neki, mint a nőket. A feldobott kő, amelyhez Ady csak a magyarsághoz való viszonyában hasonlította magát, de amely most az egész élethez való magatartásának is szimbóluma lett, visszahullt a földre. Nem látogat már cifra tornyokat: csak a szerelem és a politika érdekli. De mindkettő másképp, mint valaha. A dolgok most nem válnak misztikus szimbólumokká a szemében. Tisza István Tisza István marad s a pártok is jót vagy rosszat akaró kis pártok. ugyanígy a szerelem. Lédával szakított - és most "kis senkik jönnek", "kis női csukák", akikhez nem vonja őt egyéb, mint egy sekély és múló erotika. Hasonlítsuk össze például a Léda-zsoltárokkal a "Holnap talán elküldöm" című verset, s Ady új női egyikének a portréján keresztül a költő megváltozott lelkébe látunk.

Csupa éhes kis nőstény fordul meg most az Ady portáján, s a költő némi utálkozó gyűlölettel veszkődik a kis állatok, az elszalasztott "lyányok" után (ahogy a nyersebb hatásokat kereső késői Ady a leányt hívni kezdi). A halk, dekoratív álomlovagból, a könnyes kósza trubadúrból, aki Ady a "Vér és arany" idején volt, vagy legalább, akit akkor elénkfordított magából, előbújt, aki iránt régebben maga is ellenszenvvel viseltetett: a "vadbajszú, lármás, mokány nagyúr".

Egy öregedő állat, vagy - Ady szótárával élve - egy öregedő isten irigy önző éhsége lüktet ezekben a nyers őszinteségű versekben. Annak, hogy a közönség elhidegült irántuk, bizonyára az volt az egyik öntudatlan fő oka, hogy az az ember, aki e versek mögött kirajzolódott, nem volt valami szívbemászóan szimpatikus. Az embernek a "ius primae noctis" jut eszébe, ha Ady hétszilvafás, duhaj hévvel, az univerzumnak is parancsolni akaró urságának barbár éhségével végignéz a fiatal lányokon. Senki nem adta még Ady Endrének nagyszerűbben tömör és mindent megmondó jellemzését, mint Ignotus, "szent állat"-nak mondván őt. De a költő szóban forgó korszakában lényének két uralkodó vonása közül inkább az állati van előtérben. Néha alig látunk egyebet belőle, mint egy csurgó nyálú - és fájástól vonagló - szájat. (Mert Ady azért most sem ismeri a felolvadó "boldog szerelmet". A nő most is drága csaló, titokzatos és megvetett ellenség a szemében s a hozzávaló viszonya: a rosszkedvű, nyugtalan harc.) A tárgyalt két verseskötet mindenesetre hullámvölgye az Ady miszticizmusának.

Amint Adynak ebben a korszakában az egész vonalon a zászlós ideáloknak, a lélek magafölé emelt építményeinek, a misztikus álmoknak beroskadását, az állati lét felülkerekedését vesszük észre: a magyarsághoz való viszonya is megfelelő változáson megy át.

A fiatal Ady, felfelétörő nagy lendületében, mikor szeme csak előre, a távol csillogó ideálokra néz, szembekerült a barbár és parlagi magyar valósággal. Magyartépő mazochista verseit, amelyek ebben az időben kiszakadtak belőle, azzal szokták igazolni, hogy Berzsenyi is írt "Romlásnak indult hajdan erős magyar"-t. A hasonlat azonban, valljuk be, csak félig találó. Nemcsak azért, mert mikor Berzsenyi korholja a népét, abban van egy kis affektált horatiuskodás és hiányzik az Ady-átkok érzékien perzselő, vad heve. Hanem - és főleg - azért, mert az utóbbiakban egy egész új elem jelentkezik, amelynek Berzsenyiben a csírája sem volt meg: a költőnek népétől való idegensége (lásd: "Találkozás Ond vezérrel"). Bizonyos, hogy Ady életének ebben a korszakában is magyar volt. De csak úgy, ahogy Jézus zsidó, vagy Luther középkori ember. Hogy tudniillik ő a magyarságából - nőtt ki.

De a gyűlöletté pervertált szerelmű, harcos szembenállás mindinkább a maga megmásíthatatlan, mély magyarságának felismerésévé és a fajtája nyílt és tudott szerelmévé válik. A "Vér és arany"-ban is felkiált már ugyan egyszer: "Én nem vagyok magyar?" De ez még csak a dac szava, mikor svábok és új magyarok kétségbe merték vonni az ő végzetes magyarságát. Az "Illés szekerén"-ben már vallja, hogy az ő magyarsága mindennél keserűbb, mindennél igazabb. A "Szeretném, ha szeretnének" című kötetében már tudja, hogy föl-földobott kő ő: hiába száll akármilyen magasra, mindig visszahull "kicsiny országa" "imádott földjére". A "Minden Titkok Versei"-ben: "Nincs szépsége, de szépnek látjuk, Átkozni kéne és mégis áldjuk". S a "Halottak élén" és "Utolsó hajók" kötetben: "Mit tagadjam? Siratom és szeretem. Mit tagadjam? - Talán ez az igazi S ez is oktalan, de legszebb szerelem".

     

Hiszen tovább is gyakran szidja még a népét. Mi is lehetne szebb - írja - mint "egy ocsudott, mívelt szittya, ki redves fajtáját szidja?" (Menekülő Élet). De most már állandóan kitör belőle a fajtája fájó imádata: "Mert tragikusabb és szebb sors nincs Isten és ember előtt" és nincs poétább faj e szép álmos, láncolt fajnál. (Menekülő Élet.) S most már mindvégig megmarad benne fajtájának ez a tudott szerelme. persze valami harmonikusnak ez az érzés sohasem mondható. Mindig látja és sötét fájdalommal hirdeti a magyarság szerencsétlen hibáit, de most már örökre eljutott a maga népéhez-láncoltságának, a maga halálosan mély magyar kötöttségének felismeréséhez. De vajon nőt is szeretett-e valaha másképp ez a leigázatlan, ősemberi lélek, mint a rajongás és meggyűlölés hasonló váltakozásaival? Élethez, Istenhez más volt-e a viszonya? És vajon nem holt és sekély, iskolakönyves és hazug elgondolás-e a hullámzást nem ismerő, állandóan egyforma állapotú lelkesülés? nem az Ady páratlan fajszerelmének hatalmas valóságát és érzéki szenvedélyességét bizonyítja-e csak, hogy ilyen keserű visszájára-fordulásai voltak és füstös vad lángok csaptak elő belőle?

A "Magunk szerelme" című kötetben van egy vers: "A megszépítő fátuma". Arról szól, hogy Ady édes csodákkal aggatja be az estéket és vágya, mint őrjöngő imádság, felékesít, megkívántat árva asszonyokat, csak önmaga számára - sic vos non vobis mellificatis, apes - nincs lángja és hangulata. Szomorú, őszinte vallomás - csak egy tévedés van benne. Aki megszépítette az emberek számára a világot, az a régi Ady volt. A mostani Ady, akinek már fohászkodni kell egy kis csalásért, akiben elnémult már a muzsika és a mámor, az mások számára sem volt megszépítő többé.

A "Szeretném, ha szeretnének" kötet az utolsó kötet, ahol Ady buja képzelete még egyszer hatalmasan fellobban, de már itt jelentkezik a nyelvnek valami szabatos és muzsikátlan egyszerűsége, amely mintha az elkövetkező lombhullás előhírnöke volna. Ha grafikailag akarnánk ábrázolni Ady fejlődését miszticizmusa szempontjából, a "Vér és arany"-ig, illetve a "Minden Titkok Versei"-ig állandó felfelémenést, azután három köteten át egy mély völgybe-esést és végül a "Halottak élén"-ben egy utolsó páratlan felemelkedést kellene feltűntetnünk.

Az öregedő Ady férfiasan igaz és érett új verseinek is megvan a maguk sajátos szépsége. Egy megjózanodott, délibábok után többé nem futó, ábránd nélkül, hidegen és keményen néző férfi fanyar világlátásának a szépsége ez, hasonló a "való nyers leves virág" szépségéhez. Hanem Ady a dolgokat régebben olyan módon érezte, hogy az érzése méhéből szűz képek tündéresedtek elő, képek, amelyek a más ember számára is azoknak az érzéseknek ádámian új és mégis a dolgot azonnal felidéző nevei voltak. Lelkének ez a látomásszülő, anyai termékenysége csökkent meg, mikor a miszticizmusa elmúlt róla.

Ahogy Ady az életet káprázatok nélkül, a maga hús-vér-valóságában igyekszik felfogni: szépség-ideáljában is minden fölös ékességről lemondó nyersességre törekszik. Mintha tudatosan ellenkezni akarna a nyárspolgárok olcsó, kéjgázas "költőiség"-eszményével, amely a művészileg már sokszor felhasznált és így magukon kész művészi hangulatokat hordozó, úgynevezett "szép" szavak összfűzésében áll. Az új stílus legtisztábban a két utolsó könyvben valósul meg, mikor a háború friss fájdalmakat - az emberiségért, a fajtájáért, önmagáért és megcsúfolt ideáljaiért - fakaszt a költőben. A háború ocsmány őrülete a szép és nemes akarások védőhéját választja ki Adyban - és az önmaga pogány szerelme egy szomorú és fennkölt etikai arisztokratizmussá alakul. Egy meggyötört, összezúzott ember nyöszörög ezekben az utolsó versekben, negédes szépelgés nélkül, fájón. Ady egy friss, etikus fájdalmat kap a háborúban és ez zsoltárokká nemesíti utolsó kötetei hangjának keserűn hányiveti egyszerűségét. Itt-ott ugyan akadnak fáradt, tunya prózai strófák, amelyek, ha magunk nem megyünk a szavaikba, lángot gyújtani bennük, maguk ugyan nem fognak minket felgyújtani. De a zöme: a legjobb Ady. Mindegyik mintha egy halálos sebbel vánszorgó férfi megannyi hulló vércseppje volna. Nem is kell az olyan aránylag ismert s Adynál is csúcsot jelentő versekre utalni, mint az "Őrizem a szemedet", ez a talán szent költemény, amelyben az űzött, remegő embervad mintha az isteneknek mutatná fel csalódott, tiszta szívét.

 

 

 

 

FEL