Albert Camus A PESTIS
című művét átdolgozta és színpadra alkalmazta Kriszt László

A FÉLELEM

2020.05.16.

 

Szereposztás:
Bernard Rieux doktor.
Marie, Rieux  felesége.
Tarrou a fiatal ateista barát.
Michel a házmester.
Házmesterné.
Paneloux atya .
Mercier. Orán város laboratóriumának orvosa.
Klosár I.
Klosár II.
Klosár III.
Klosár IV.
Szerzetes.
Fiú.
Richard Wolf, az orvosi kamara titkára.
Joseph Grand városházi hivatalvezető.
Pincér. (Félix)
Castel  megyei prefektus.
Polgár I.
Polgár II.
Polgár III.
Polgár IV.
Rambert újságíró.
Ameli (kokott).
Gonzales. vendégorvos.
Újságárus fiú.

Fény-hang:
Díszlet:
Jelmez:
Rendezőasszisztens:
dramaturg-rendező: Kriszt László
Producer:

Rendezői előszó:
Albert Camus A pestis című műve napjainkban vált igazán aktuálissá, akkor, amikor a 2020-as koronavírus járvány világeseménnyé vált. Olyan világjárvánnyal találta magát szemben a világ összes országa, amely sem egyént sem nemzetet nem kímélt. Mind ez akkor érte el a világot, amikor a globalizmus, háborúk, természetrombolás, vallási összetűzések, a szegénység, együttesen volt jelen a társadalmak 21, századi történelmében. Az járvány kitörése előtt a fejlett világ eljutott odáig, hogy a közösségi kapcsolatai devalválódtak, a pénz mindenhatósága elsődlegessé vált, az egyéni önzés felülirt minden erkölcsi normát, az értékeket felváltotta az értéktelenség kultusza. Mindezekre jött a koronavírus járvány, talán, mint egy figyelmeztető jelként, hogy nagyon sok mindenen kell változtatnia az emberiségnek ahhoz, hogy megérhesse a következő 22. századot. Előadásunk dramaturgiája alapul vette Albert Camus-nak ezt a méltán híres regényét, némely helyen, (s ez nem kevés), megváltoztatva, aktuálissal megtöltve, de ugyan akkor nem kisebbítve a Camus alapvető írói szándékát. A félelem, amit mindenki átélt-átél a világjárvány alatt, ki így, ki úgy, gondolkodásra kell hogy ösztökéljen egyéneket és nemzeteket egyaránt. Mit akar az emberiség? A döntés, a mi kezünkben van.

---

Tartalom:
A helyszín egy Algériai város, amely a történet szempontjából szinte lényegtelen, mert lehetne bármelyik város a világban. Ebbe a szürke monotóniába tör be a járvány. A pestis, felborítja a hétköznapok megszokott rendjét. Mire felfogják, hogy mivel állnak szembe, már késő. A járvány tragédiák sorát indítja el, s halál követ, halált. A félelem eluralkodik minden városlakon. A helyi vezetés kullog az események után, előjönnek az ügyeskedők, megszólalnak megmondók, de megjelennek azok az emberek is, akik megpróbálkoznak a lehetetlennel, menteni az embereket. Egy város, egy járvány, a felszínre jövő félelem, amely egyesekből megvetendőt, másokból követendő hőst teremt.

---

1.) Jelenet. (utca, járókelők, árusok, stb).

Újságárus fiú: Megjelent az Oráni hírlap, legfrissebb száma! Madám Santál megcsalta a köz-tiszteltben álló férjét! A felszarvazott férj, bosszúért kiállt! Itt van az Oráni hírlap, legfrissebb száma! Köszönöm! Szenzációs hírekkel itt van az Oráni hírlap! Köszönöm! Tolvajt fogtak a városházán, a gyanúsított, makacsul tagad! Köszönöm! Praktikus tanácsokkal a megfázás ellen! Itt van az Oráni hírlap, legfrissebb száma! Kisiklott a mozdony, sok a sérült! Itt van az Oráni hírlap, legfrissebb száma! Köszönöm! Új bank költözik a város főterére, amit ceremónia keretében adnak át a jövő héten! Megismerheti a hónap cukrászsüteményét! Megjelent az Oráni hírlap! Friss hírekkel, érdekes sztorikkal, meglepő történetekkel! Köszönöm! Megjelent az Oráni hírlap, legfrissebb száma!

2.) Jelenet. (szoba)

Rieux: Mutassa! Hogy van?
Michel: Köszönöm, nem mindig, de néha kielégítőn érzem magam, már nagyon mennék körbe a házba!
Rieux: Annak is eljön az ideje, forduljon balra, próbáljon pihenni, visszafekhet. Holnap reggel kilencre jövök önhöz.
Michel: Á! Messze még a reggel, addig szépen egyesével előjönnek, mert előjönnek, mindenütt ott vannak. Agyonütik őket, aztán kihajítják a szemetesládákban!. Ja, majd elfelejtettem, a táviratát felküldtem a doktor úrnak, még napközben.
Rieux: Köszönöm! Mondja mikor látott utoljára patkányokat?
Michel: Pár napja, mikor még jobban voltam, de most lesben állok, figyelem az átkozott dögöket! Persze ilyenkor nem mernek előjönni!
Rieux: Érdekes hogy nappal láthatók, pont fordítva, ahogy lennie kellene.
Michel: De már kettesével, sőt hármasával sétafikálnak. De ugyanez a helyzet a többi házakban is, tudom, mesélték a házmesterek.
Rieux: Igya meg a teáját és vegye be a gyógyszerét! Most, hogy érzi magát? Michel: Nem is tudom, nem is tudom, furcsa érzésem van.
Rieux: Biztos a látványuk, összezavarta, holnapra jobban lesz. Na, most már tényleg feküdjön le, mert holnap nem jövök el magához!
Michel: Hát, ha maga mondja doktor úr!

3.) Jelenet: (kint az utcán)

Rieux: Pat-ká-nyok...
Tarrou: Figyelemre méltóan furcsa, nem gondolja?.
Rieux: Á! Igen, igen. A rágcsálóknak ez a megjelenése azért különös egy dolog, már egy kicsit aggasztó is.
Tarrou: Ahogy mondja!
Rieux:  Hallottam, hogy máshol is megjelentek, de hogy ilyen hamar ide értek, senki sem gondolta volna!
Tarrou: Biztos valamilyen mutáns rágcsálókról lehet szó, mert hogy szárnyuk volt, az egyszer biztos.
Rieux: Még ha csak szárnyuk lett volna, de velük együtt, megnőtt a megbetegedések száma. Ezek nem jó előjelek, nekem elhiheti!
Tarrou: Bizonyos szempontból, csak egy bizonyos szempontból. Az igazság az, hogy sohase láttunk ehhez hasonlót, ennyi az egész. Patkány és ember, ember és patkány, patkány és...
Rieux: Ne most Tarrou, kérem ne most!
Tarrou: Én úgy találom, hogy érdekes, igen, határozottan érdekes eseményekben van részünk. És különben is, elvégre ez elsősorban a házmesterek dolga.
Rieux: Micsoda?
Tarrou: Hogy összeszedjék a tetemeket.
Rieux: Most jöttem tőle, rossz bőrben van, rosszabban, mint gondoltam.
Tarrou: Hát a megfázásnak, ilyenkor van itt az ideje, nem de?
Rieux: De, de ez valahogy még is más. Tud itt a közelben egy telefont?
Tarrou: Hogyne, itt van pont mellettünk, jöjjön, megmutatom!

4.) Jelenet. (utca)

Rieux: Halló! Jó napot Mercier úr! Hallott azokról a patkányokról, amelyek napközben is nagy tömegben jönnek elő, ugye? Mondja, maguknál is előfordult?
Mercier: Annyit tudok, hogy több száz döglött patkányt szedtek össze az elmúlt napokban. Ahol a felesége dolgozik, abban a gyárrészben is volt egy tucat. Apropó, mély tisztelettel üdvözlöm kedves feleségét, feltétlenül adja át neki!
Rieux: Köszönöm, ő most elutazott a gyerekemmel a nagynénjéhez, két hónapig nem lesz itt.
Mercier: Értem, és mondja doktor úr, miben segíthetek még?
Rieux: Megtudná érdeklődni, hogy voltak e meghűléses betegségek a gyárba?
Mercier: Hogyne, természetesen doktor úr.
Rieux: Köszönöm!

5.) Jelenet. (utca)

Szerzetes: Emberek, ti bűnös emberek, szemeiteket az égre vessétek, mert eljött a világvége! Még nem késő hogy mindannyian megtérjetek! Emberek, ti bűnös emberek, szemeiteket az égre vessétek, mert eljött a világvége! Még nem késő hogy mindannyian megtérjetek! ("Mi Atyánk, aki a menyben vagy, jöjjön el a .....")
Klosár II. Mit kiabál itt össze-vissza mindenfajta őrültséget, nem jött itt el semminek a vége, de ha nem megy arrébb, akkor magának biztos eljön a vég! Na.
Szerzetes: Hát nem látják, nem látja?
Klosár I. Mit kéne látni? Tele van az utca döglött patkányokkal, no és, volt már ilyen a múltban is, nem igaz?
Klosár II. Bizony, nem is egy.
Klosár III. Aztán eltűntek, mi meg maradtunk! Láthatja, itt vagyunk!
Klosár II. Vagy nem látja, mondja, maga vak?
Szerzetes: Nem nem, ez már a világvége, a sátán szolgái vannak itt személyesen! Elfoglalták a városunkat!  ("Mi Atyánk, aki a menyben vagy, jöjjön el a .....")
Klosár I. Hagyjuk, ez egy őrült, Itt vannak a zsákok, menjünk!
Klosár II. Húhúhú, most jó pénzt adnak ezekért a dögökért.
Klosár III. A franc se érti, mit tudnak ezekkel kezdeni?
Klosár II. Mit, mit, bűvészkednek velük, hókusz-pók, csiribi-csiribá,voálá!
Klosár IV. Halottam arról is, hogy vannak helyek ahol megeszik őket.
Klosár IV. Hát mi nem esszük meg, hanem pénzt csinálunk belőlük, na gyerünk!

6.) Jelenet. (utca)

Tarrou: Jöjjön doktor úr, itt fekszik egy ember az utcakövön.
Rieux: Mi történt, elütötte egy lovas kocsi?
Tarrou: Nem tudni, egyszer csak összeesett, és úgy maradt, jöjjön mert nem mozdul.
Rieux: Megyek már.
Házmesterné: Doktor úr, nagy baj van, Michel rosszul lett, nem kap levegőt, magáért küldött, azt mondta, csak maga tud segíteni rajta.
Rieux: Azonnal jövök, de egy sürgős beteghez hívtak, utána megyek, addig borogassa a mellkasát, mindjárt ott leszek.
Házmesterné: Megmondom én, csak megvárjon!
Rieux: Na nézzük. Figyeljen rám, mi történt? Hogy, nem értem, mondja hangosabban. Jóember, mit csinált, maga már ilyenkor tök részeg? Na szedje össze magát, aztán menjen haza és feküdjön le! Megértette? Jöjjön, most mehetünk Michel-hez!

7.) Jelenet. (szoba)

Rieux: Na mi van öregem, nemrég voltam itt, mutassa magát! Duzzadt, ez is duzzadt, mi a fene?
Michel: Úgy látszik, megerőltettem magam.
Rieux: Nem, ez valami más, feküdjék csak vissza az ágyba, a lázát megmérte?
Michel: Persze, kétszer is. Miket mond itt doktor úr, még-hogy lázmérés, hát mi vagyok én, patikus?
Rieux: Érdekes, mintha láza nem lenne, csak ezek a duzzanatok, ezeket nem értem.
Michel: Mondtam hogy megrándítottam múltkor a nyakam, hát nem megmondtam?
Rieux: De de, megmondta. Nyugodtan, csak nyugodtan! Borogassa a mellkasát és a nyakát, ha valami változás történik akkor, tudja hol talál.
Házmesterné: Milyen baj történhet még, itt fekszik és félrebeszél!
Rieux: Mit gondol ezekről az egyre szaporodó hirtelen rosszul létekről?
Tarrou: Óh, bizonyára járvány.
Rieux: Járvány?

8.) Jelenet. (szoba és utca)

Fiú: Doktor Rieux?
Rieux: Igen, személyesen.
Fiú: Kérem sürgősen jöjjön velem, Cottard úr küldött, mert szüksége van önre.
Rieux: Rendben, Velem tart?
Tarrou: Persze. Most jutott az eszembe, ez az öné, egy távirat, önnek.
Rieux: Még jó hogy az eszébe jutott.
Tarrou: Jó hír?
Rieux: Igen azt hiszem igen, rendben megérkeztek Amiens-be, a fiamnak szűksége van tengeri levegőre, asztmás.
Tarrou: Legalább távol került ettől az egésztől, szerencsések.
Rieux: Bizonyára.

9.) Jelenet. (másik szoba)

Rieux: Jó napot Cottard úr! Na mutassa magát! Aha, aha! Duzzadt, itt is duzzadt. Mi történt?
Cottard: Tegnap előtt az orvos kámforolajos injekciót adott, s azt mondta, hogy néhány nap múlva minden rendbe jön.
Rieux: Nem mondott semmi egyebet?
Cottard: Nem, pedig azt hittem hogy holnap már betudok menni a hivatalba, de így elég messze került tőlem.
Rieux: Na mutassa csak magát még egyszer! Vegye le az ingét. Most felírok egy receptet, naponta háromszor igyon belőle! Két vagy három nap múlva újra eljövök. Ma éjszaka nem szabad felügyelet nélkül hagyni Családja nincsen?
Fiú: Nem tudok róla, hogy lenne, én a szomszédban lakom, őt magát alig ismerem. De virraszthatok magam is, hiszen segítenünk kell egymást.
Cottard: Egyéb gondom is van doktor úr, valami ég a tokomban, éget az a nyavalyás.
Fiú: Doktor úr mi lehet ez?
Rieux: Ez lehet akármi, megfázás, meghűlés, de most még semmit sem lehet biztosan tudni. Igyon sokat, te meg ügyelj rá hogy bevegye a gyógyszerét!
Fiú: Így lesz doktor úr, bízza csak rám!

10.) Jelenet. (szoba és utca)

Paneloux páter: Na végre, égre földre kerestem! Jöjjön doktor úr, Michel rosszabbul lett.
Rieux: Akkor, ahogy megbeszéltünk, most mennem kell, de visszajövök. Mi történt?
Paneloux páter:  Nem tudni, a felesége kiabál a gangról, mindenki azt hitte földrengés van, de nem az volt. Miután maga elment a házmester elkezdett félrebeszélni, a láza hirtelen felment és úgy érezte, a patkányok megtámadták.
Rieux: Jó napot Michel, na mutassa magát! A nyirokcsomók megduzzadtak, kemények, mint a szikla. Mi történ, hogy itt voltam?
Házmesterné: A láza hirtelen felszökött negyven fokra, egyfolytában félrebeszélt, azóta hányás rohamai vannak, és a nyakát fájlalta.
Rieux: Figyeljen ide, el kell különítem, mert ez már speciális kezelést igényel. Telefonálok a kórháznak, és átvisszük mentőautóval.
Házmesterné: Jaj Istenem, Istenem!
Paneloux páter: Isten mindig velünk van lányom, Isten meghallgatja imáidat!
Tarrou: Nem lett volna jobb, ha Isten meg sem engedi ezt az egészet?
Paneloux páter: Fiam, Isten titka mindenkinek titok. Mi csak annyit tehetünk, hogy, hozzá fohászkodunk.
Tarrou: Ennél most többre lenne szűkség, nem gondolja?
Házmesterné: Doktor úr, doktor úr, nem mozdul, az uram nem mozdul.
Rieux: Mutassa! Meghalt.
Házmesterné: Jaj Istenem, Istenem!
Tarrou: Látja, mondtam hogy ennél több kell!
Rieux: Értesíteni kell a városi elöljáróságot, itt valami nagy baj van, nagyon nagy.
Tarrou: Rendben, menjünk, úgy is útba esik a városháza, menjünk, itt már nincs mit tenni.


11.) Jelenet. (közjáték).

Közjáték, két villamoskalauz párbeszéde:
– Ugye, ismerted Camps-t?
– Camps? Az a magas termetű, fekete bajuszos?
– Az, az. Váltókezelő volt.
– Hogyne, tudom.
– Nohát, meghalt.
– Ne mondd! És mikor?
– Miután sok lett a patkány., és mindenhol megjelentek.
– Nahát! És mi baja volt?
– Tudom is én. Valami láz. Meg aztán elég gyenge is volt. Azt mesélik, hogy valami tályog volt mind a két hóna alatt, az teperte le.
– Pedig nem nézett ki rosszabbul, mint bárki.
– De gyönge volt a mellkasa, aztán zenész volt az egyletben. Folyton csak fújni azt a trombitát, rontja ám a tüdőt.
– Hát persze!  Aki beteg, ne trombitáljon.

12.) Jelenet.

Rieux: Halló! Te vagy az Marie?
Marie: Igen. Hogy vagy, minden rendben?
Rieux: Persze, minden rendben, van egy két eset, de nem kell aggódni! Philippe, hogy van Philippe?
Marie: Remekül, egész nap játszik, alig tudom haza rángatni, alig tudom vele megértetni, hogy muszáj ennie!
Rieux: Hogyne, de azért a szirupot beveszi ugye, ahogy mondtam?
Marie: Nem akaródzik a fiatalembernek, de valahogy mindig legyűrjük! Ilyenkor kézzel lábbal tiltakozik, és azt mondja, csak akkor veszi be, ha te is beveszed, jó mi?
Rieux: Mond meg neki hogy én is szedem, csak titokban. Szóval, legyen jó kisfiú, és amikor újra találkozunk, akkor kap valami meglepetést tőlem.
Marie: Ennek nagyon fog örülni, rendben átadom neki, úgy is mindig téged emleget. Bernard?
Rieux: Igen!
Marie: Nagy a baj?
Rieux: Még nem tudom, de jó hogy elmentetek.
Marie: Mikor lesz vége?
Rieux: Remélem hamarosan.

13.) Jelenet.

Rieux: Jó hogy jön titkár úr, azt hiszem, karantént kell elrendelni.
Richard: Azért a karantén túlzás, nem gondolja? El kell különíteni a betegeket, azzal egyetértek, de hogy karantén?
Rieux: A betegek száma egyre nő, gondolom ezzel egyet ért?
Richard: Feltétlenül, de nem látom, hogy összefüggés lenne a patkányok megjelenésével.
Rieux: Pedig a kettő összefügg.
Tarrou: A természettudomány szerint is, összefüggés lehet a kettő közt titkár úr!
Richard: De csak lehet, feltételezésekkel meg nem megyünk sokra, bizonyíték kell uraim, bizonyíték.
Paneloux páter: Isten bizonyára tudja, hogy mi történik valójában.
Tarrou: Igen, de Ő ott van, (valahol fent) mi meg itt vagyunk atyám. A patkányok is itt vannak, velünk.
Rieux: Nézze titkár úr, két haláleset, az egyik negyvennyolc óra alatt, a másik három nap alatt. Mikor az utóbbitól eljöttem, minden jel arra mutatott, hogy meggyógyul.
Richard: Csakhogy nem áll módomban elrendelni a karantént, ezt a prefektusnak kell elrendelnie. Egyébként, ki mondja azt, hogy fennáll a fertőzés veszélye?
Rieux: Ezt senki sem mondja, de a tünetek nyugtalanítóak és véleményem szerint, összefüggnek.
Tarrou: Pedig az újságok is cikkezzenek, miszerint, hallgassa csak: "Vajon tisztában vannak-e vele városvezetőink, hogy mekkora veszélyt jelenthetnek a rágcsálók rothadó hullái? Városunk szállodaigazgatója azt nyilatkozta lapunknak, hogy nyugtalan, mert patkányokra bukkant a nemzetközi hírű szálloda liftjében, s ezt ő kétségbe ejtőnek tartja", eddig a cikk.
Rieux: Látja titkár úr, már nyakig benne van mindenki.
Richard: És mit mondott Mercier, a laboratórium vezetője?
Rieux: Már találkozott ezzel, Kínában.
Richard: Kínában?
Rieux: Igen Kínában. Várjon, felhívom még-egyszer. Halló! Mercier,? Igen én vagyok Rieux. Akkor hallgatom az eredményt. Igen értem, értem köszönöm.
Richard: Mondja már hogy mit mondott?
Rieux: Pestis.
Richard: Mi? Pestis?  No de a mérsékelt éghajlatú országokban már réges-régen megszűnt.
Paneloux atya: Mindannyian fohászkodjunk Istenhez és reménykedjünk, mert Isten mindig velünk van gyermekeim!
Tarrou: Lehet hogy ennél több kell atyám!

14.) Jelenet. (utca-sikátor)

Klosár IV. Végre, hol voltatok, már halálra kerestelek benneteket.
Klosár II. Na mond, habár ez mostanság nem nagy ügy, van belőle elég.
Klosár IV. Találtam megint egyet.
Klosár III. Idefigyelj, a múltkorinál is majdnem lebuktunk, mert az mégsem járja, hogy mielőtt meghal valaki, feláll és elsétál!
Klosár IV. Nem nem, ez most teljesen meg van halva, nézd mit találtam nála.
Klosár I. No ez már valami, Nézzétek!
Klosár III. Hú az anyját, ez tényleg értékes.
Klosár IV. Menjünk vissza, biztos van még nála valami!
Klosár II. Hol van?
Klosár IV. Itt van nem messze, a kék oroszlán oldalába, a kocsma mellett.
Klosár III. Hát nem kutattad át teljesen?
Klosár IV. Próbáltam, csak megzavartak, muszáj volt eliszkolnom.
Klosár I. Akkor menjünk, tegyünk úgy mintha részegek lennénk, akkor békén hagynak a rendőrök.
Klosár II. Menjünk!
Klosár III. Rendben!

15.) Jelenet. (városháza előtér)

Richard: Jó, tény és való, hogy kimondták, és az is, hogy a csapás mostanság, földre terített egy-két embert, de ettől még nem biztos hogy járványról van szó! Erre nem gondolt?
Rieux: Az én dolgom hogy világosan felismerjem azt, amit fel kell ismerni, hogy aztán kellő módon tudjak intézkedni.
Richard: Mi van, ha abbamarad, erre is van esély, akkor minden jóra fordul, nem igaz?
Richard: Jó napot!
Rieux: Uram!!
Grand: Uraim, miben segíthetek önöknek?
Richard: Emelkednek a számok, titkár úr, tizenegy halott negyvennyolc óra alatt.
Grand: Nem gondolja, hogy túloz kicsit, kolléga?
Richard: Nem, egyáltalán nem, sőt, alábecsült számokat közöltünk önnel.
Rieux: Uraim! El kell talán határoznunk magunkat arra, hogy nevén nevezzük a betegséget. Egy helyben topogtunk még mindig.
Grand: Nevükön kell nevezni a dolgokat. De hát melyik az a név?
Rieux: Nem is tudom, lehet hogy nem sok hasznát venné, ha megmondanám.
Grand: Ugye hogy nem olyan könnyű megmondani? De hát végül is miről van szó?
Tarrou: Pestisről, uram.

16.) Jelenet. (Megyei prefektura)

Richárd Wolf: Prefektus úr! Köszönöm, hogy fogadott minket.
Rieux: Prefektus úr!
Castel: Uraim! Jöjjenek, már vártam magukat, parancsoljanak!
Richárd Wolf: Mint halhatta, a lakosság nyugtalankodik.
Castel: Igen, már áttekintettem az ezzel kapcsolatos jelentéseket és lehet hogy intézkedni kell uraim. Nekem egyébként meggyőződésem, hogy vaklárma az egész.
Rieux: Tífusz jellegű lázról van szó, mirigydaganati és hányással kísért tünetekkel. A mirigydaganatokat felvágtam, ezzel bakteriológiai vizsgálatokat tettem lehetővé, a laboratóriumban pedig igazolták a pestisbacilust. Ugyan akkor azt is el kell mondanom önnek a teljesség kedvéért, hogy a baktérium bizonyos sajátos módosulásai egyszerűen nem egyeznek a hagyományos leírással.
Castel: Na látja, nem egyezik, nem biztos, tehát feltételezés!
Rieux: Azt előbbiekben elmondottak indokolttá teszik, hogy a pár napja megkezdett sorozatos vizsgálat statisztikai eredményeit vegyük alapul. Ha egy baktérium három nap alatt négyszeresére duzzasztja a lépet, és a nyirokcsomókat narancs nagyságúra növeli, akkor nincs helye a habozásnak. A fertőzési gócok kiterjedése növekedőben van. A betegség terjedésének üteme akkora, hogy ha nem fékezzük meg, két hónapon belül a lakosság felét elpusztíthatja. Nem nagyon lényeges tehát, hogy pestisnek hívjuk-e vagy növekedési láznak. A lényeg az, hogy a lakosság felének pusztulását megakadályozzuk.
Castel: De hát a fertőzés ilyen gyorsmértékű terjedése még nem bizonyított, mert a betegek családtagjai például még egészségesek.
Rieux: Mások viszont meghaltak. Persze, a fertőzés sohasem abszolút, mert ha az lenne, a végtelenségig növekvő számsort kapnánk, és villámgyors lenne az elnéptelenedés.
Richárd Wolf: Nem is arról van szó uram, hogy az ördögöt a falra fessük, hanem arról, hogy elővigyázatosak legyünk. A betegség megfékezésére, ha magától nem fékeződnék meg, akkor azokat a súlyos megelőző intézkedéseket kell életbe léptetni, melyeket a törvény előír. Ehhez pedig hivatalosan el kell ismerni, hogy pestisről van szó.
Rieux: Nem az a kérdés vajon a törvény előírta intézkedések súlyosak-e, hanem hogy szükségesek-e ahhoz, hogy a lakosság felének pusztulását megakadályozzuk. A többi a közigazgatásra tartozik, a város lakossága azért választotta meg a megyefőnököt, hogy az ilyesmit végrehajtsa.
Castel:  Ez kétségtelen, nekem azonban mindehhez az szükséges, hogy önök hivatalosan kijelentsék, hogy pestisjárványról van szó.
Rieux: Ha nem ismerjük be, akkor is fennáll a lehetőség, hogy a lakosság felét elpusztítja.
Richárd Wolf: A doktor úr mindenesetre, határozottan pestisnek tartja.
Castel: Őszintén mondja meg, mit gondol. Biztos benne, hogy pestisről van szó?
Rieux: Rosszul teszi fel a kérdést. Nem szótári probléma ez, hanem idő kérdése.
Castel: Ha jól értem, ön úgy gondolja hogy ha nem pestisről lenne szó, csak valami hasonlóról, akkor is a pestisre megállapított megelőző rendszabályokat kell foganatosítani!
Rieux: Igen, valóban így gondolom.
Castel: Uraim! Vállalnunk kell tehát a felelősséget, és úgy cselekednünk, mintha a betegség pestis lenne. Habár mindez, még nincs bizonyítva minden kétséget kizárólag. Elégedett a döntéssel kolléga?
Rieux: A kifejezés nekem közömbös. Mondjunk csak annyit, hogy nem szabad úgy cselekednünk, mintha a lakosság fele nem lenne kitéve a pusztulásnak, mert különben ténylegesen el fog pusztulni.

17.) Jelenet. (utcai hirdetmény előtt)

Trafikosné: Én megmondtam, hogy a patkányok rosszat jelentenek, senki sem hitt nekem.
Hentes: Igen tudjuk, maga mindig megmondott mindent.
Trafikosné: Miért, talán nem?
Zöldséges: Mit jelent az hogy maradjon mindenki otthon, és akkor ki fog vásárolni?
Pék: Várjon csak, hagy olvassam el! Igen, igen, igen. De azt nem írták ki hogy meddig tart ez az egész.
Trafikosné: Mindegy, a dohányért odaeszi őket a fene!
Hentes: A zárás, az zárás mindenkinek, ez jót nem jelent emberek!
Klosár I.: A kisbetűs részt, eltudja olvasni valaki?
Pék: Miért nem vesz fel szemüveget?
Klosár I.: Mert kiraboltak, elvettek mindent tőlem, ordas világot élünk manapság!
Pék: Na jó, engedjenek közelebb, hadd nézzem!
Hentes: Hé, figyeljen már oda, rálépett a sarkamra, nem hallja?
Trafikosné: Ne lökdösődjön a fenébe!
Klosár II.: Engedjék csak közelebb, hadd halljuk mi is, mi van azon a hirdetményen!
Klosár III.: Csendesebben emberek, semmit sem hallanak a hátrébbállók!
Klosár I.: Na, mondja már, mit írnak?
Pék: "Aki megszegi a napközbeni legszükségesebb okok miatti szabadba tartózkodás tilalmát, az elzárásra kerül. Ezen alól kivétel, aki városvezetői vagy orvosi engedéllyel bír. Városunk elöljárói, mindent megtesznek a polgárok érdekében". aláírás: Városi prefektúra.
Trafikosné: No hiszen, miért csak most, eddig miért nem csináltak valamit, miért mindig rajtunk csattan az ostor? Könnyű nekik, nincs gondjuk magukra.
Klosár I. Így igaz, mindig a dolgos emberek szenvednek, nem igazság ez!
Klosár II. Menjünk a prefektushoz és követeljük a jogainkat!
Klosár III. Pénzt adjanak, azzal tudunk mit kezdeni, a szavakkal ki van a zsebünk!
Klosár IV. Igazságot akarunk! Jogot a népnek!
Klosár I. Jön a rendőr, menjünk arrébb, meg van, megszerezted?
Klosár II. Igen itt van nálam, amit találtam.
Rendőr: No mi van emberek, nincs már itten semmi olvasnivaló!
Pék: Hol van az erszényem, a fene essen bele, hát nem megloptak?
Trafikosné: Miért nem vigyázott jobban, tele van itt haramiával. Te szentséges jó ég, engem is megloptak, rendőr, rendőr!
Rendőr: Ne kiabáljon, itt vagyok. Mondják el szépen, mi forog itt fent, mert a közeg csak az ismeretek birtokában járhat el. No akkor kezdje maga!

18.) Jelenet. (Polgári kávézó, utcai rész)

Polgár I.:Megállapíthatjuk uraim hogy ettől a perctől kezdve a pestis mindannyiunk ügyévé vált s habár az események meglepetést és nyugtalanságot keltettek polgártársaink körében, mégis mindeddig valamennyien folytatták tevékenységeiket, mindenki ahogy tudta. Kétségtelennek látszik, hogy ennek ezután is így kell majd lennie.
Polgár II. Azért azt is tegyük hozzá uraim, hogy a kapuk lezárásának egyik legjelentősebb következménye valóban az, hogy hosszabb időre el kellett szakadniuk egymástól azoknak is, akik pedig egyáltalán nem számítottak rá. Anyák és gyermekek, házastársak és szeretők, akik az előző napokban pályaudvaruk peronján két-három jó tanács kíséretében váltottak csókot, s azt hitték, hogy ideiglenesen válnak el egymástól. Annyira biztosak voltak benne, hogy néhány hét múltán viszontlátják egymást, hogy emiatt beléjük evődött ez az ostoba emberi bizakodás, s egyszerre csak áthidalhatatlan távolságban érezték magukat egymástól, mert mind a találkozás, mind az érintkezés lehetetlenné vált.
Polgár III. Azt is tudott, hogy a járvány hirtelen inváziójának első hatása az volt, hogy arra késztette polgártársainkat, cselekedjenek úgy, mintha nem lennének egyéni érzéseik. Hallották hogy a karantén kihirdetésének első óráiban, amikor a rendelet érvénybe lépett, egy sereg kérelmező rohanta meg a megyeházát? Telefonon vagy személyesen előadtak bizonyos eseteket, melyek egyaránt érdekesek lehettek, de amelyeket természetesen lehetetlen volt kivizsgálni. Mert hát valóban több hétre van szükség, amíg számba tudják venni, hogy helyzetük kérlelhetetlen, s hogy az „engedély”, „jóindulat”, „kivétel” szavaknak nincs többé értelmük.
Polgár II. Igen, ugyanis Oránt nem kapcsolta többé az ország többi részéhez semmiféle szokásos közlekedési eszköz, másrészt pedig egy újabb rendelet megtiltott minden levelezést, nehogy a posta, fertőzést továbbítson.
Polgár IV. Ha emlékeznek uraim, kezdetben még engedélyezték az interurbán telefonbeszélgetéseket, de a nyilvános fülkékben akkora torlódás keletkezett, a vonalakat annyira igénybe vették, hogy néhány napra teljesen föl kellett függeszteni, majd szigorúan arra korlátozták, amit sürgős esetnek hívnak, amilyen a haláleset, a születés meg a házasság. A távirat maradt tehát egyetlen segélyforrásunk. Olyan lények, kiket az értelem, a szív és a test kötelékei fűztek össze, arra fanyalodtak, hogy ennek az ősi közösségnek a jelképeit tízszavas sürgönyök nagybetűiben keressék. Aztán, mivelhogy a táviratban használható kifejezések hamar elhasználódnak, a hosszú együttélések és fájdalmas szenvedélyek sebtiben összegeződtek ilyesfajta formulákban hogy: ,Jól vagyok. Vigyázz magadra. Ölellek.”
Polgár III. Azért lássuk be uraim hogy az esetek többségében az egymástól való elszakítottság és annak érzése, csak a járvánnyal együtt szűnhet meg. A közösségi érzés, amely az életünk volt, s amelyről azt hittük, hogy jól ismerjük, mindnyájunk szemében új arcot öltött. Férjekből és szeretőkből, akik a legnagyobb bizalommal voltak párjuk iránt, kibújt a féltékenység. Férfiak, kik a szerelemben felszínesnek hitték magukat, állhatatossá lettek. Fiúk, kik úgyszólván rá sem néztek az anyjukra, míg a közelében éltek, most nyugtalan megbánást éreztek, mert a barázdás, fájdalmas anyai arc kísértetként járt az emlékezetükben. Ez az elszakadás, melynek jövője kiszámíthatatlan, bizonyára meghökkent bennünket, mert képtelenek vagyunk elhessegetni a járványt kísérő szellemet. Valójában háromszorosan szenvedünk, először a saját szenvedésünk gyötör, azután a szeretteinké, aztán meg a távollevő fiú, hitves vagy szerető szenvedése.
Polgár I. Valljuk be hogy összeomlott bennünk a bátorság, az akarat, a türelem, és mostanra úgy érezzük, hogy soha többé nem mászhatunk ki ebből a lyukból.
Polgár III. Száműzetés ez uraim, amit a félelem szült.
Polgár IV. Még szerencse hogy ez a kávéház nyitva van!
Polgár II. Bele kell nyugodnia mindenkinek abba, hogy egyik napról a másikra éljen egyedül a mennybolttal. Nem maradt más, mint hogy kiszolgáltatottjai legyünk az ég szeszélyeinek, azaz szenvedjünk és reméljünk oktalanul. Ebben a tökéletes magányban egyikünk sem várhat a szomszédjától segítséget. Magára maradt mindenki az aggodalmaival. Ha pedig megesik, hogy valaki közülünk megpróbálja szívét kitárni vagy csak éppen megemlíteni az érzéseit, a kapott választ, legtöbbször sértőnek találja.
Polgár I. Azt tapasztalom, hogy bizonyos polgártársaink a szokatlan intézkedések ellenére is, úgy látszik, nehezen értik meg, hogy mi is történt velünk. A közös érzés, valaminek a hiánya s az ettől való  félelem, csak erősödik, az egyéni gondjaink viszont továbbra is csak nőttek. Szerintem még egyikünk sem fogadta fel igazán ezt a járványt. A legtöbbünk arra volt elsősorban érzékeny, ami megzavarta életmódjában, vagy sértette érdekeit. Bosszankodnak, fel-ingerülnek, de ilyen érzelmekkel bizony nem nagyon lehet ellenállni a pestisnek. Első reakciójuk például az volt, hogy a közigazgatást vádolják.
Polgár II. Igaz hogy a városunknak kétszázezer lakosa van, de azt nem tudom hova tenni, hogy az ötödik héten 321, a hatodik héten pedig 345 halott volt. Önök szerint ez, normális, mármint a haláleseteknek ez az aránya?
Polgár IV. Mikor törődtünk mi, az adatok részletezésével?  Annyit tudunk, hogy vészesen emelkedik a halálesetek száma.
Polgár III. És még is akadnak, nem is kevesen, akik azt hiszik, hogy ez a járvány átmeneti.
Polgár I. Nem tudják, mit mond Rieux doktor? Mert még is csak ő lenne a legfőbb illetékes.
Polgár II. Úgy halottam annyit mondott, hogy nem szűnik meg egy hamar, és próbáljon meg mindenki, nem megbolondulni!
Polgár IV. Hát ez nem valami sok, többre nem tellett?
Pincér: Uraim, záróra kérem, fizessenek!

19.) Jelenet. (utcai sikátor, gyér fénnyel)

Klosár I.: Na nézd a drágát, még ilyenkor is űzi az ipart!
Klosár III.: Nagyon nem mehet jól mostanság, na de azért vagyunk itt, hogy ezen változtassunk!
Ameli: Kérem önöket, hagyjanak dolgozni, így csak elijesztik a kuncsaftokat.
Klosár II.: Nocsak, talán nem vagyunk megfelelőek a madámnak? Hát a pénznek még is csak van szaga?
Klosár I.: Én nem tudok róla hogy lenne. Ne kényeskedjél Ameli, tudom ki vagy, ismertem az anyádat, ő is megvolt.
Klosár II.: Jaj de válogatós lett őnagysága, talán bizony lenéz minket!
Klosár I.: Pedig mi nem szeretjük ha lenéznek bennünket! Tisztességes polgárai vagyunk városunknak, még ezekben a nehéz napokban is.
Klosár III.: Nekünk is jár a gyönyörből madám na, ne kéresd magad, gyere!
Ameli: Hagyjanak, nem hallják, takarodjanak! Ne! Ne! Ne!
(kis idővel később)
Klosár I.: Visított, mint egy malac!
Klosár II.: Nem tudta, hogy a farkasok elől nincs menekvés!
Klosár I.: Na mi van, befejezted, mindig rád kell várni, gyere már, mert itt hagyunk!
Klosár IV.: Jövök, csak megnéztem hogy mit rejtegetett. Nézzétek!
Klosár I.: Lehet hogy foglalkozást kellene váltanunk, milyen jól keres ez a Ameli!
Klosár II.: Remélem élve hagytad, legközelebb is szükségünk lesz rá!
Klosár IV.: Ne félj, hagytam benne egy kis szuszt.
Klosár III.: Menjünk, várnak a magányos hullák, hulla jó lesz, meglátjátok!
Kolsár IV.: Hé, adjál belőle!
Klosár I.: Nesze, itt van!

20.) Jelenet. (telefonfülke)

Rieux: Halló! Marie?
Marie: Igen. Jó hogy hívtál, megkaptad a sürgönyt?
Rieux: Igen. Philippe, hogy van Philippe?
Marie: Fekszik, az orvos minden nap eljön hozzánk, de nem biztat semmi jóval.
Rieux: Milyen diagnózist állított fel?
Marie: Nem értem én, hol a májára, hol a veséjére gyanakszik, de semmi konkrétum.
Rieux: Vett vér és nyál mintát?
Marie: Igen, ez volt az első dolga, most várjuk az eredményt. Nem tudsz idejönni Bernard?
Rieux: Nem. A várost teljesen lezárták, se be, se ki. Nagy a feszültség, robbanás előtt állunk.
Marie: Milyen robbanás előtt?
Rieux: Vagy a járvány, vagy az éhhalál fog elpusztítani itt mindenkit. Az emberek be vannak zárva, munka nincs, az ipar és a kereskedelem teljesen leállt, a szegényebbje pedig rászokott a fosztogatásra, már senki sincs biztonságban!
Marie: Mikor lesz vége?
Rieux: Nem tudom Marei, nem tudom!

21.) Jelenet. (nappal Oran egyik főutcáján)

Rieux: Mondtam, hogy érdekes dolgokat fog látni. Mondja meg őszintén, a látottakból, tapasztaltakból, meg tudja írni a cikket? Ne feledje, az egész ország fogja olvasni!
Rambert: Oranra figyel most mindenki, az újság cikkel pedig nem lesz gond. A gond azzal van, hogy fogom elhagyni ezt az elátkozott helyet, elvégre nekem semmi közöm ehhez a városhoz.
Rieux: Biztos benne hogy megértette a látottakat?
Rambert: Természetesen, de azt akartam még megkérdezni öntől, nem tudna-e igazolást adni arról, hogy nekem nincs ez a betegségem. Azt hiszem, ezzel talán mennék valamire.
Rieux: Biztos lehet benne, hogy én megértem, de az ön okfejtése nem helytálló. Nem állíthatok ki önnek ilyen igazolást, mert tény, ami tény, nem tudom, vajon elkapta-e vagy nem ezt a betegséget, s még ha nem kapta is el, hiába kezeskedem jelenpillanatban, amíg innen eljut a vasút állomásig, vígan elkaphatja a fertőzést. És még ha…
Rambert: És még ha?
Rieux: És még ha megadnám is ezt az igazolást, nem sok hasznát venné.
Rambert: Miért nem?
Rieux: Mert százával vannak olyan emberek, akik ugyanilyen helyzettel állnak szembe, mint ön, és mégsem lehet megengedni nekik, hogy elutazzanak, még a lakásaikból sem jöhetnek ki, nem hogy a városból.
Rambert: De hátha ők sem kapták még el a betegséget?
Rieux: Ez még nem elégséges. Tudom, hogy felfoghatatlan ez az egész, de egyaránt érint mindnyájunkat. Olyannak kell vennünk, amilyen.
Rambert: De én nem is vagyok idevalósi!
Rieux: Mostantól fogva, maga is idevalósi lett, mint a többiek.
Rambert: Emberség kérdése az egész. Ön, úgy látszik, nincs tisztában vele, hogy mit jelent egy ilyen távollét két embernek, akik szeretik egymást, még csak nemrég jegyeztem el, ugye megérti?
Rieux: Nem, képtelen megérteni. Ön az ész nyelvén beszél, pedig itt az ész már nem működik, úgy látom ön egy elvont világban él.
Rambert: De igen, ez önre tartozik. Azért fordultam önhöz, mert azt mondták, hogy nagy része van az elrendelt tilalmak feloldásában. Azt gondoltam, hogy legalább az én esetemben túlteszi magát. De, amint látom, önnek minden mindegy, ugyan is, nem vette számításba azokat, akik távol vannak egymástól.
Rieux: Ezekre nem lehetek tekintettel, nekem az egészre kell fókuszálnom.
Rambert: Persze, tudom, csakhogy a közjó az egyesek jólétéből áll.
Rieux: Ugyan, kérem, vannak szabályok, és vannak kivételek. Ne ítéljen elhamarkodottan. Rosszul teszi, ha méltatlankodik. Ha tud segíteni magán, én igazán örülni fogok. Csakhogy vannak dolgok, amiket hivatásomnál fogva tilos megtennem.
Rambert: Igaz, nem lenne szabad méltatlankodnom. Mondjon valamit, nagyon magába süppedt.
Rieux: Tudja Rambert, a járványos láz megállapítása egyértelmű, ami a beteg azonnali eltávolításával jár otthonából. Ekkor kezdődik az „elvont világ” és az igazi nehézség, mert a család tudja, hogy a beteget már csak gyógyultan vagy holtan fogja viszontlátni. Amikor a kórházban találkozom a beteggel, csak némán nézem a vörös foltokat a hasán meg a combján, a puffadt nyirokcsomókat, s magamban már tudom, nincs menekvés. Igen, a pestis, akár az elvont világ, monoton. Az ilyen kimerítő esetek után, már nem védekezem a szánalom ellen, mert megértettem, hogy a szánalom haszontalan. Tudja a nyomasztó haláltusák után csak abban az érzésében leltem enyhülést, hogy az orvos szívemet, lassan bezártam a szenvedések elől. Remélem barátom most már megértette mindazt, amit látott. Igen, azt hiszem most már teljesen megértette, most már maga is része a cikknek. Viszont látásra!


XXI.) Jelenet. (templomi szószék)

Paneloux atya: „Testvéreim, a balszerencse utolért benneteket, testvéreim, megérdemeltétek!” Mózes második könyvének az egyiptomi pestisre vonatkozó szövege, így szól: „E csapás már első ízben is azért jelent meg a történelemben, hogy lesújtson az Úr ellenségeire. A fáraó szembeszegült az Örökkévaló szándékaival, de a pestis térdre kényszerítette. Isten csapása a történelem kezdete óta földre sújtja a gőgösöket és az elvakultakat. Elmélkedjetek rajta, és hulljatok térdre.” Ha most odajutottunk, hogy a pestis veletek néz farkasszemet, az annak a jele, hogy elérkezett a pillanat, mikor magatokba kell szállnotok. Az igazaknak nincs mit félniük tőle, de a gonoszak méltán reszketnek. A mindenség hatalmas csűrében a kérlelhetetlen cséphadaró addig csépeli az embergabonát, míg a szalmát elválasztja a magjától. Több lesz a szalma, mint a mag, sokan vannak az elhivatottak, de kevesen a választottak. Tudjátok meg, nem az Isten akarta ezt a szerencsétlenséget. Nagyon is sokáig egyezkedett ez a világ a gonosszal, nagyon is sokáig hagyatkozott rá az isteni könyörületre. Egy kis szánom-bánom, ugye, s aztán kezdhetjük elölről. A bűnbánatra persze mindenki elég erősnek érezte magát. A kellő pillanatban bárki átérezheti. Előtte, gondolták, csinálhatsz, amit akarsz, utána az isteni könyörület mindent eligazít. Márpedig ez nem tarthat sokáig. Isten, aki oly sokáig fordította e város lakói felé könyörületes arcát, belefáradt a várakozásba, egyszerre elfordította tekintetét rólunk. Isten világossága elhagyott bennünket, s íme, most jó időre a pestis sötétsége vesz körül!”
Az Arany legendá-ban olvassuk, hogy Humbert lombardiai király idejében Itáliát oly kegyetlen pestis pusztította, hogy az élők száma alig volt elegendő a holtak eltemetésére, s ez a pestis főként Rómában és Paviában dühöngött. És egy jó angyal jelent meg, s látták, amint parancsokat ad a vadászgerelyt tartó gonosz angyalnak, azt parancsolja neki, hogy sújtson le a házakra, és ahány ütés ért egy házat, annyi halott hagyta el azt a házat. Testvéreim, ugyanez a halálos hajtóvadászat zajlik le ma utcáinkon. Nézzétek csak a pestis angyalát, szép, mint Lucifer, és csillogó, mint a gonoszság maga. Odatelepedett háztetőitekre, jobbjában hajításra lendíti a vörös kopját, baljával egyik házatokra mutat. Ujja ebben a pillanatban talán a te kapud felé mutat, s a kopja már koppan is a fán. És abban a szempillantásban a pestis belép hozzád, letelepszik szobádban, s várja hazatértedet. Ott van, vár, türelmes, figyelmes és bizonyos, mint maga a világrend. A kezet, melyet feléd nyújt, semmilyen földi hatalom, sőt, jól jegyezzétek meg, még a haszontalan emberi tudomány sem tudja visszalökni. Nem kerülhetitek el. Kicsépelnek benneteket a fájdalom véres szérűjén, s aztán félredobnak a szalma közé.” Igen, elérkezett a magunkba szállás órája. Azt hittétek, hogy Istent elegendő vasárnaponként látogatni, s aztán szabadok vagytok egy héten át. Azt gondoltátok, hogy néhány térdhajlítás kiengeszteli őt vétkes nemtörődömségtekért. Csakhogy a közöny nincs ínyére az Istennek. Most már tudjátok, mi a bűn, miként megtudta azt Káin, megtudták a fiai, az özönvíz előttiek, a Szodoma– és a Gomorra-beliek, a fáraó és valamennyien a kárhozottak. És miként ők annak idején, most ti is más szemmel néztek a teremtett lényekre és dolgokra, mióta ez a város bezárta falait körülöttetek és a csapás körül. Tudom, sokan kérdezik most közületek, hogy hová is akarok kilyukadni. Az igazsághoz akarlak eljuttatni benneteket, s értésetekre adni, hogy örvendezzetek, mindannak ellenére, amit elmondottam. Elmúlt már az idő, mikor jó tanáccsal és testvéri kézzel lehetett benneteket a jóra ösztökélni. Ma már parancs az igazság. Az üdvösség útját pedig vörös kopja mutatja nektek, a vörös kopja ösztökél az üdvösség útjára. Itt nyilvánul meg, testvéreim, végül is az isteni könyörület, mely bevitte mindenhová a jót meg a rosszat, a haragot és a szánalmat, a pestist és az üdvözülést. Ez a csapás, mely lesújt rátok, fölemel, és megmutatja az utat nektek. Valamikor régen az abesszíniai keresztények a pestist isteni eredetűnek tartották, és hatásos módját látták benne az örök élet megszerzésének. Azok, akiket nem fertőzött meg, a pestisesek lepedőibe takaróztak, hogy biztosan meghaljanak. Kétségtelen, hogy az üdvözülésnek ez az esztelen módja korántsem ajánlatos. Sajnálatos mohóságról tanúskodik, mely a gőggel rokon. Ne siessünk jobban, mint Isten, mert minden, ami a megváltozhatatlan rendet akarja gyorsítani, melyet egyszer s mindenkorra megszabott, eretnekségre vezet. A mi elménknek, mely már tisztábban lát, megcsillogtatja az örök élet egy szépséges fénysugarát, mely ott szunnyad minden szenvedésnek a mélyén.
„Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de az ő lelkében kárt vall? Avagy micsoda váltságot adhat az ember az ő lelkéért”? íme, testvéreim, a mérhetetlen vigasz, melyet ide akartam hozni közétek, hogy ne csak dorgáló szavakat vigyetek innen magatokkal, hanem megnyugtató igét is. Ámen!

22.) Jelenet. (városi kávéház)

Richard Wolf: Mi szél hozta hivatalvezető úr?
Grand: Jó napot titkár úr! Egy kávé lesz Félix! Hallotta ugye, hogy az elégedetlenség nőttön-nő, a hatóságok a legrosszabbtól tartanak, és szigorú rendszabályokat helyeznek kilátásba arra az esetre, ha a lakosság lázadásra ragadtatná magát.

Richard Wolf: Igen olvastam hogy az újságok rendeleteket közölnek, melyekben megújították az eltávozási tilalmat, a kihágást pedig börtönnel büntetik. Úgy tudom, járőrök járják éjjel és nappal a várost. A néptelen utcákban gyakran látok jómagam is lovas őröket – a kövezeten csattogó paták messziről jelezik őket –, ahogy végighaladnak a zári ablaksorok közt. Egyre gyakrabban, lövések dörrennek, mert egy újabb rendelkezés különleges csapatokat rendelt ki a kutyák és a macskák leölésére, állítólag bolhákat terjesztenek.
Pincér: Tessék, a kávé. Még valamit uraim?
Grand: Nem, köszönjük Félix. Tudja most értette meg mindenki, hogy a hőség elősegíti a járványt,. Pedig hogy várták a nyarat, mint jó magam is. Innentől a nyár éppoly, fenyegető értelmet nyert valamennyi polgártársunk szemében, mint ama száz halott, mely naponta ránehezedik a városra. A szünetlen nap, és a vakáció ízű órák nem csalogatnak többé, mint annak előtte. Lassan megértjük, hogy a pestis, sötét örvénye minden színt letöröl, minden örömet megfutamít.
Azt hiszik, hogy az újságok és a hatóságok be tudják csapni a pestist. Azt képzelik, hogy pontokat nyernek el tőle, mert a 130 kisebb szám, mint a 310. Még mindig abban reménykednek, hogy a hideg időjárás hátráltatja az ilyesfajta betegségeket, pedig tudhatnák, hogy itt Oránban, soha sincsen igazi hideg. Úgy vélem, még jó néhány hónapról van szó, és abban is biztos vagyok, hogy az utazók még sokáig el fogják kerülni a városunkat, mert ez a járvány egyszerűen tönkretett mindent, ami látni való volt. Igazából a szerencsétlenség pillanatában szoktunk rá az igazságra, azaz a csendre.
Richard Wolf: Egyetértek önnel Grand úr! A boltok mind zárva vannak, persze egy némelyiken kint van a felírat: „Járvány miatt zárva”, ami arról tanúskodik, hogy nem nyíl ki nemsokára, mint a többi. Az újságárusok még alszanak, még nem rikkantják a híreket, hanem az utcasarkoknak támaszkodnak, és alvajáró mozdulattal az utcai lámpáknak kínálják árujukat, akárcsak a többi bolt. Nemsoká azonban felébresztik őket az első villamosok, a tülkölő automobilok s akkor szerteoszolnak majd az egész városban, és kínálgatják majd lapjaikat, amiken ezek ékeskednek: „Vége a járványnak, újra visszatért az élet” vagy „Diadalmaskodott az élet a halál felett” vagy „Vajon, tényleg vége?”

Pincér: Uraim, lassan záróra!
Richard Wolf: Igen Félix, megyünk már! Mondja hivatalvezető úr, mit mond Orán város nagytekintélyű vezetője?

Grand: Azt hogy, mindent elkövet annak érdekében, hogy megvédje a várost, s ezzel életeket mentsen.
Richard Wolf: Ennyi?
Grand: Ennyi. Hiszen mit tehet ilyenkor egy elöljáró? Maximum jól nyilatkozik a sajtónak, egyebet nem. Örültem önöknek, viszontlátásra!

23.) Jelenet.
Richard, az orvosi kamara titkára.
Joseph Grand városházi hivatalvezető.

Tarrou: Üdvözlöm atyám!
Paneloux atya: Isten megáld fiam!
Tarrou: Nem is tudom, hogyan kezdjek bele.
Paneloux atya: Csak nyugodtan fiam, „Ha isten velünk, ki ellenünk!”
Tarrou: Atyám, a minapi felszólalása a szószékről, finoman fogalmazva is, megosztó volt. A járványt, Isten büntetésének nevezni, hát szóval….
Paneloux atya: A járványt Isten bocsátotta ránk a sátánon keresztül, mert gonoszak vagyunk. Isten így büntet bennünket, ezt jobb, ha elfogadod.
Tarrou: Atyám! Miből gondolja azt, hogy ha a sátán művének tulajdonítja ezt az egészet, az segíteni fog a szenvedőkön?
Paneloux atya: Segíteni nem fog, de legalább megtudják ezek a bűnös lelkek, hogy kihez fordulhatnak könyörületért.
Tarrou: De hiszen ezek a bűnös lelkek, minden héten, többször is hallgatják a templomban, perselypénzt adnak, buzgón követik az ön útmutatásait.
Paneloux atya: És szeretném, ha ez így is maradna fiam.!
Tarrou: Arra nem gondolt, hogy a plébánia segítsen ezeken a szerencsétleneken? Ilyenkor lehet, hogy kevés csak a puszta szó!
Paneloux atya: A szó eljut mindenkihez, a segítség nem mindig. Látja, önhöz is eljutott Isten szava, pedig ott se volt.
Tarrou: Azt mondta az imént, hogy Isten tudtával, a sátánt felhasználva bocsátotta a bűnös városra, ezt a rettenetet.
Paneloux atya: Annyit mondtam, hogy Isten mindig tudja, mi történik.
Tarrou: És Isten tudja, mi történik Oránban?
Paneloux atya: Természetesen, Ő mindent tud, ezért örökkévaló és végtelen.
Tarrou: Ha Isten mind ezt tudja, akkor miért nem segít, miért nem lép közbe, miért hagyja hogy szenvedjenek, sorra pusztuljanak az emberek, mondja atyám, miért?
Paneloux atya: Nem tudom fiam, nem tudom, ez az Ő titka, mindörökre. Nekem a rám bízott nyájat kell őriznem.
Tarrou: És maga, maga miért nem segít az embereken?
Paneloux atya: Én? Mit tudnék én tenni egyes egyedül?
Tarrou: Igaza van atyám, mit is tudna segíteni egyedül. De mondok én magának valamit: „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de az ő lelkében kárt vall? Avagy micsoda váltságot adhat az ember az ő lelkéért? Mert az embernek Fia eljő az ő Atyjának dicsőségében, az ő angyalaival; és akkor megfizet mindenkinek az ő cselekedete szerint”.


24.) Jelenet. (konzílium)
Gonzales vendég orvos.
Richard Wolf, az orvosi kamara titkára.
Joseph Grand városházi hivatalvezető.
Bernard Rieux doktor.
Castel megyei prefektus.

Castel: Uraim, azért kértem önöket ide, hogy megbeszéljük az eddig történteket, s hogy döntést hozzunk a jövőt illetően. Üdvözlöm nálunk Gonzales doktort, aki habár kényszerből, de nagy segítségünkre lehet ezekben a vészterhes időkben! Gondolom megismerte az ön mellett lévőket?
Gonzales: Köszönöm méltató szavait prefektus úr, mindenben állok rendelkezésükre. Igen, kint az előtérben, míg önre vártunk, megtörtént.
Castel: Megkérem Richard Wolf urat, foglalja össze mind azt, ami az elmúlt három hónapban történt, tessék!
Richard Wolf: Uraim, gondolom mind azt, amit most összefoglalva önök elé tárok, nem fog sok újdonságot tartalmazni. Éppen ezért tekintsék egyfajta áttekintésnek az általam elmondottakat. Nos! Öt hónappal ezelőtt konstatáltuk a járvány, kétségkívüli megjelenését. Habár az elején nem kötöttük össze a patkányinvázióval, később azonban muszáj volt meglátni az összefüggést, annál is inkább, mivel nem egy teljesen új járványról beszélhetunk, hanem egy nagyon is ismertről. Nem mintha ettől könnyebb lett volna bármi, mert a meghozott elöljárói döntések, kicsit késve értek célba. Éppen ezért a járványmegelőzési hatékonyságunk csorbát szenvedett. Mit tagadjuk, habár a szándék nemes volt, mégis későinek mutatkoztak. Ez eddig a történtek, s most jöjjön, maga a helyzetértékelés. A járványnál is rosszabb az emberek közérzete, nem csak a betegségtől rettegnek, hanem a megváltozott, s számukra kezelhetetlenné vált jövőképtől is félnek. Ez a félelem, határozza meg a mindennapi gondolatukat, cselekvésüket. Köszönöm a figyelmüket!
Castel: Most megkérem Joseph Grand hivatalvezető urat, hogy számoljon be arról a kutatásról, ami modellezni próbálta a várható történéseket, tessék, öné a szó.
Grand: Uraim, az igazság az, hogy olyan fejleményekkel állunk szembe, amelyekre teljes egészében nincs befolyásunk. Tudom, furán hangzik, de ettől még így van. Kérem, ne tévesszék össze a városháza határozatait, amelyek csupán megelőző, esetleg kárenyhítő jelleggel lettek szabályokba foglalva s közzé téve. Mindezek azonban nem azt jelzik, hogy urai lennénk a helyzetnek, a valóság ellenben az, hogy fogalmunk sincs arról mi a járványterjedési sebessége, fertőzési módja. Éppen ezért minden olyan döntést, amit közzé teszünk, igazából egy után-reflekciója a már megtörténteknek. Köszönöm a figyelmüket!
Castel: Utoljára hagytam Rieux doktort, akinek sokkal többet köszönhetünk, mint amit valaha meghálálni tudunk majd. Doktor úr, öné a szó!
Rieux: Érdekfeszítőnek tartottam, az eddig elhangzottakat. Csak sajnálni tudom, hogy a kezdetekkor, ez a higgadt, objektív szemlélet, nem igazán volt jelen, sem itt, sem máshol. No de ez már a múlt, nézzük, mi várható!
Tudom, hogy most önök, valamilyen orvostudományi választ várnak télem, bár erről tehetnék nagy horderejű bejelentést, de erről nem tudok szólni. Annyit tudunk s ezt Mercier doktor is megerősítette, hogy városunk legnagyobb gyárában, már akkor jelen volt a fertőzés, amikor én-mi, még csak egy megfázással járó és évszakhoz köthető, átlagos járványt hittünk. Rosszul hittük, s mire megértettük, hogy teljesen másról van szó, vagy is egy megállíthatatlan világjárvánnyal van dolgunk, addig nem csak a mi városunkban, hanem az egész országban felütötte a fejét. Összefoglalva, enyhíteni tudtunk valamit, de megállítani, megoldani egyáltalán nem sikerült nem csak a járvány egészségügyi, hanem a mentális részét. Úgy gondolom körülbelül, most tartunk a felénél, nem a megoldás felénél, hanem a hatások felmérésének felénél. Köszönöm!

25.) Jelenet.

Tarrou: Üdvözlöm barátom! Hogy van, bírja még?
Rieux : Bírni kell, mert más nem bírja helyettem.
Tarrou: Mindig tetszett, ahogy fogalmazott, egyszerűen és lényegre törően. Halotta, fosztogatások voltak az elmúlt éjjel, az emberek pedig elkezdtek fittyet hányni a városvezetés határozataira!
Rieux : Igen, halottam. Lassan nem a járvány pusztít a legjobban, hanem az emberek.
Tarrou: Látja, már megint pontosan fogalmazott. Nem is értem, miért nem lett önből író?
Rieux : Ami késik, az nem múlik.
Tarrou: Na már megint, hihetetlen, egyébként jó hogy találkoztunk. Jó itt lenni magával, olyan, mintha a pestis sohase ért volna el idáig.
Rieux: Igen, jó itt lenni.
Tarrou:  Ön sohasem tudakolta, hogy ki vagyok. Mondja, érez barátságot irántam?
Rieux: Igen, de eddig még nem volt időnk a mélyebb barátkozásra.
Tarrou: Akkor jó, nyugodt vagyok. Akarja-e, hogy ez a múló pillanat a barátság órája legyen?
Rieux: Hát akkor... (kezet fognak)
Tarrou: Az egyszerűség kedvéért mondjuk azt, barátom, hogy én már pestisben szenvedtem jóval azelőtt, hogy megismertem ezt a várost és magát. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy én is olyan vagyok, mint a többi. Vannak azonban, akik ezt nem tudják magukról, akik jól érzik magukat ebben az állapotban, és vannak, akik tudják, és szeretnének kilábalni belőle. Én mindig ki akartam lábalni belőle. Amikor fiatalabb voltam, abban a tudatban éltem, hogy nem ismerem a félelmet, Nem vagyok aggályoskodó, nem úgy kezdtem, mint mások. Nekem minden sikerült, pénzem volt, nem is kevés, az értelem berkeiben otthonosan mozogtam, jól kijöttem a nőkkel, s ha voltak is néha nyugtalan perceim, ahogy jöttek, úgy el is mentek, de a félelem velem maradt. Egy nap aztán gondolkodni kezdtem a félelmem miértjén, ami azóta sem hagy nyugodni. Tudja a gazdagság és a siker nem űzte el a félelmemet. Vártam a napot, amikor erőt veszek magamon, hogy megküzdjek a félelmeimmel. Magához őszinte leszek, úgy érzem ez a nap most van itt, így eljött a búcsúzás ideje barátom.
Rieux : Hát elmegy, maga is elmegy?
Tarrou: Már rég elmentem, csak magam sem tudtam róla. Gyűlölöm ezt az egészet!  Meg kell találnom a félelem nélküli magamat, hogy hol és hogyan, azt nem tudom, azt tudom hogy ez a pestis legelőször a lelket öli meg, utána a testet, s nem marad más, csak a rettegés, a félelem.
Rieux : A halál meg a betegség, ez az, amit én gyűlölök, hiszen ismer, jól tudja. És akár akarja, akár nem, együtt szenvedünk, és együtt harcolunk bárhol is legyünk a világban!
Tarrou: Nem barátom, ez az ön harca, nem az enyém. Nekem máshol kell megvívni a háborúmat, nem itt.
Rieux : Bocsásson meg az előbbiekért, már magam sem tudom hogy mit mondok.
Tarrou: Ne kérjen bocsánatot, maga jó ember, és maradjon is ilyen! Azt hiszem mindig ilyen szerettem volna lenni, talán egy kicsit olyan is vagyok, de nem eléggé. Most már tudja, hogy miért kell elmennem. Nem a pestis miatt, magam miatt.
Rieux : Megértem. Kitöltsem az engedélyt?
Tarrou: Nem köszönöm, már megoldottam.
Rieux : Hallok még maga felöl?
Tarrou: Nem is tudom. Ha nem hall, akkor az azt jelenti, hogy nem találtam semmit, ha hall, akkor pedig azt, hogy magamra találtam. Azt hiszem, az utóbbinak jobban örülnék!
Rieux: Ég önnel barátom!
Tarrou: Ég önnel

26.) Jelenet: (Ameli és a klosárok).

Ameli: Mit akarnak tőlem? Takarodjanak!
Klosár: I. Na itt vagy, te kis cafka, gyere csak ide! Ne visíts, dolgozz meg a pénzemért, van pénzem, nézd mennyi pénzem van!
Ameli: Nem kell a mag pénze, tudom hogy szerzete. Hagyjon békén, nem halja, hagyjon békén, maga állat!
Klosár: II. Igyekezzél, mert mi is arra várunk!
Klosár: I. Inkább segítsél, ne pofázz! Nézd már, harap a kis dög, nesze, nesze!


27.) Jelenet:

Klosár III.: Mutasd a szajrét!
Klosár IV.: Dehogy mutatom, nézd a magadét.
Klosár: III. Nehogy már ne mutasd, csak most álltál be közénk, mindent nekem köszönhetsz. Ürítsd ki a zsebeidet, utoljára mondom!
Klosár: II. Mi van, mit csináltok?
Klosár: III. Meglopott bennünket, ez a kis szarházi és nem akarja kiüríteni a zsebeit!
Klosár: II. Nem halottad, ürítsd ki a zsebeidet!
Klosár: IV. Csak a véremen keresztül, de ha nem hagytok békén, véretek veszem!
Klosár: II. Igen?

28.) Jelenet:

Klosár: I. Mi történt itten?
Klosár: IV. Megvádoltak, hogy megloptam őket.
Klosár: I. És, igaz volt?
Klosár: IV. Nem volt igaz.
Klosár: I. Megölted őket?
Klosár: IV. Igen, mert rám támadtak.
Klosár: I. Hogy vagy?
Klosár: IV. Megszúrtak az átkozottak, nézd, fekete a vérem.
Klosár: I. Na gyere, segítek rajtad! (leszúrja)


29.) Jelenet: (álomkép, miközben olvassa Rieux, hátul megjelenik Marie, ő mondja el)

Marie: Kedves Benárd! Milyen ritkán szólítottalak így! Most hogy a levelem eljutott hozzád, tudnod kell, hogy legkedvesebb barátnőm Floransz az, aki papírra veti ezeket a sorokat. Nekem nincs már erőm hozzá, beszélni is nehezemre esik. Mivel orvos vagy, és nem is akármilyen, mind ebből tudni fogod hogy én is beteg lettem, nem most, már régen az voltam, oh ha tudtam volna! Philippe, a mi drága Philippe-ünk, tegnapelőtt, örökre itt hagyott bennünket. Minden fájdalom, minden szó kevés ahhoz, hogy elmondjam, mit érzek. Kérlek légy erős, legalább, te légy erős! Én, amióta eljöttünk, állandóan a félelem foglya voltam, akkor is, amikor ez a drága gyermek, örült, nevetett, vagy csak egyszerűen boldog volt. Boldog volt, mert éltette a remény, hogy nemsokára viszont láthat téged. Drága Benárd! Hiányzol, hiányzik a kedves, szeretetteljes, őszinte mosolyod, ölelésed, azok az önfeledt napok, amiket együtt tölthettünk hármasban. Mit nem adnék, ha még-egyszer részese lehetnék! Nekem és Philippe-nek viszont más volt megírva a sor könyvében, s ezt el kell fogadnunk. Én már elfogadtam, és te is fogadd el, értem és Philippe-ért, kérlek! Lassan lejár a nekem adott idő, és akkor elmegyek Philippe után, már biztosan aggódik, tudod milyen érzékeny kisfiú volt mindig! Szerelmem, arra kérlek még utoljára, hogy te ne add fel, soha ne add fel, soha ne győzzön feletted a félelem, mert annál nincs borzasztóbb! Mindörökké szerető feleséged, Marie.

 

30.) Jelenet:

Rieux: Ameli! Mi történt veled? Gyere, mutasd, óvatosan, csak óvatosan!
Ameli: Doktor úr! De jó hogy itt van doktor úr!
Rieux: Ameli, mond mi történt, ki tette ezt veled?
Ameli: Aljas emberek, azt hiszem, ennyi volt, úgy is abba akartam hagyni ezt a szégyenteljes munkát!
Rieux: Ne mondjál már ilyeneket, bekötözlek, és elviszlek a kórházba!
Ameli: Nem, nem, már nem tud segíteni! Figyeljen rám, elmondok egy titkot. Van egy gyermekem, egy fiam. Beadtam az intézetbe, mer nem tudtam eltartani, még csak 9 éves, ugyan annyi idős, mint a maga gyermeke. Biztos jó barátok lesznek. Kérem, itt van a meghatalmazás, menjen, vegye magához, vigye el abból az átkozott intézetből!
Rieux: De Ameli…
Ameli: Ne beszéljen, nincs sok időm hátra. Itt van, fogja, sok pénzt gyűjtöttem, ebből telleni fog, Lucien-re és magukra. Szégyellem magam, hogy így kellet megismerkednünk, talán egy másik világban, másként alakult volna. Kérem, ne felejtse, amire megesküdött, kérem, kérem!
Rieux: Rendben Ameli, megteszek mindent, ami rajtam múlik, megesküszöm!
Ameli: (meghal Rieux doktor kezében)

31.) Jelenet:

Lambert: Doktor úr, megírtam a cikket az országos lapba, habár nem tudom, fog e valakit érdekelni, most hogy alábbhagyott a járvány.
Rieux : Örülök barátom hogy a szívére hallgatott!
Lambert: Most már tudom, miről beszélt nekem a múltkor. Mindig azt gondoltam, hogy idegen vagyok ebben a városban, s hogy semmi közöm magukhoz. De most, hogy láttam, amit láttam, tudom, hogy idevaló vagyok, ha tetszik, ha nem, mert elsősorban ember vagyok, s csak az után újságíró. Ami itt történt, az mindannyiunkra tartozik. Semmi a világon nem éri meg, hogy otthagyjuk azt, ami a miénk, amiért megharcoltunk. És ilyen egy város, egy közösség s benn mi magunk.
Rieux: Pontosan fiatal barátom, mert ha az emberség legyőzi a félelmet, akkor van esély leküzdeni a járványt. Jöjjön, most már mindannyian szabadon mozoghatunk, nekem van még egy dolgom amit el kell intéznem. Nemsoká visszatérek és folytatjuk amit elkezdtünk. Sok mindent kell helyre hozni a városunkban! Viszontlátásra!

32.) Jelenet. (utca)

Újságárus fiú: Itt van az Oráni hírlap, legújabb száma! Véget ért a járvány! Az emberek, újra szabadon mozoghatnak! Itt van az Oráni hírlap, legújabb száma! Köszönöm! A város vezetése, elismerésben részesíti Rieux doktort! Köszönöm! Szenzációs hírekkel itt van az Oráni hírlap! Köszönöm! Három holtestet találtak, egy eldugott sikátorba. A halottak azonosítása tart, az elkövetőt még keresik! Itt van az Oráni hírlap, legújabb száma! Köszönöm! Újra élet költözött a piroslámpás negyedbe! Köszönöm! Itt van az Oráni hírlap, legújabb száma! Madám Santál elvált a férjétől! Itt van az Oráni hírlap! Friss hírekkel, érdekes sztorikkal, meglepő történetekkel! Köszönöm! Megjelent Lambert úr cikke a félelemről! Az Oráni hírlap közli elsőként az országban! Köszönöm! Itt van az Oráni hírlap, legújabb száma! Véget ért a járvány! Az emberek, újra szabadon mozoghatnak! Itt van az Oráni hírlap, legújabb száma! Tessék, tessék!



VÉGE.