Ifj. Leopold Lajos

A presztízs

(Felvilágosító megjegyzések Babits Mihály bírálatához.)

Nyugat . / . 1912 . / . 1912. 11. szám . / .Figyelő . / . Disputa

2021.11.23.

Mélyen tisztelt földim, Babits Mihály a Nyugat utolsó számában pontos és tömör irállyal, jóindulatú bírálatot mond Presztízs című könyvemről. A könyv, úgymond, érdekes és jól van megírva, csak itt-ott bosszantják az olvasót tudákos műszavak. Az utóbbiakkal gyorsan végezhetek, hiszen felszólalásom célja csak utolsó sorban könyvem, vagy éppen irályom védelme; a presztízs fogalmát féltem a félreértésektől, gondolataimat féltem, nem szavaimat. A »tudákos műszókat« három csoportba osztom. Az elsőbe sorolom azokat, amelyekkel szemben Babitsnak igaza van. Egész sor mondatom árnyalatos bonyolultságát csak a gondolat forrongása idején nézhettem elkerülhetetlennek, az irály felesleges ácsorgásai, ha újból megírhatnám könyvemet, bizton elmaradnának, nem egy tépelődést ma már fontoskodásnak látok. Egyedül állok e hibával? Avagy csak megvallásával állok egyedül? A Babitstól megrótt kifejezések egy más csoportja a kialakuló új gondolatrendszer tapogatódzásával menthető, hisz amit e könyv megkísérel, bírálóm ítélete szerint is »az elme formáinak első ráborítása az élet anyagára«; a tanácstalan gondolat ide is, oda is kinyújtja csápjait, ehhez és ahhoz a tudományághoz fordul egy kis segítségért, kapcsolatokat és formákat kér kölcsön, hogy a régiek értsék az újat s hogy az új hibátlanul belenőhessen az öreg venyigékbe. Végül bocsánatot kérek, ha a harmadiknak csoportosított műszavakat még az esetben sem nézhetem feleslegeseknek, ha bírálóm »bosszankodott« is rajtuk; Babits, úgy tudom, pl. a gazdaságos szót is kifogásolta, melyet könyvem előtt sohasem hallott!! Az óceánok tudós kapitánya is tájékozatlanul mozoghat íme egy-egy kis dunajeci tutajon.

Könyvem alapgondolatát Babits néhány pompás mondatba próbálja sűríteni. Jóindulata ás fáradsága megtisztelő. Csak az a baj, hogy amivel gondolataimat ki akarja egészíteni, könyvemben különben is benne van, amit meg ki akarna vetni belőle, nincsen benne. »Bár, mondja rólam Babits, előszavában említi, hogy a presztízs az értékeknek is igen nagy szolgálatot tehet: a könyv maga ... nem gondol azoknak lehető hasznosítására a társadalmi fejlődés szolgálatában.« (»Társadalmi fejlődés« - ez aztán az isten igazában értéktelen és tudákos műszó!) Babits kifogásával szemben könyvem minden olvasója (bírálóm kivételével, pedig ő, mint nekem megírni szíves volt, kétszer is elolvasta könyvemet és bírálata szerint azt érdekesnek is találta) igazolhatja, hogy a könyv egyik számtalanszor visszatérő vezérgondolata, mely oldalakat, sőt fejezeteket tölt ki, épen a presztízs társadalmi hasznosításának kiemelése. Erről beszélek már a 14. oldalon: Assziszi Szent Ferencnek, a szentnek is, szüksége volt presztízsre. A 15. oldalon: »Szerencsére a presztízzsel nem csak a téves a rossz, a rút él és boldogul, hanem az igaz, a jó, a szép is. A presztízs nem jelenti szükségképp az igazság, szépség, jóság bukását, csak összetéveszthetőségöket, veszedelmes közös nevezőjöket jelenti a hazugsággal, rosszsággal, rútsággal. A presztízs lehet védőnövénye az igaznak, jónak, szépnek az alogika, anetika, anesztetika befagyott, merev világában, megadva a nemességi értéknek is az asszociatív szárnyakat, a megélhetés lehetőségét az állandóság és embertömeg kettős kiterjedésében«. 18. oldal: »Más törvényei vannak az erőnek, a (bocsánat!) gazdaságosságnak, az erkölcsnek, a valónak, a szépnek és mások a társadalmi érvényesülés, a hatás lélektanának s e különnemű törvények nem szükségképpen zavarják egymást«. 73. oldal: »Abszolútan véve kétségtelenül szegényedés. De ha meggondoljuk, hogy vannak való emberértékeink, melyeket presztízs nélkül egyáltalán nem volnánk képesek megbecsülni, fenntartani, általánosítani: a presztízs jelentkezését értékeink sorsa körül már nem nézhetjük egyoldalúan lehangolónak«.« 91. oldal: »Az emberi értékek, mint láttuk, néha presztízzsel jelentkeznek, néha nem, a presztízst nem zárják ki, de nem is viszik szükségképp magukkal«. 105-106. oldal: a jezsuiták presztízs-taktikájának védelme a dominikánus bírálattal szemben. 125. oldal: az újkori imperializmusnak, mely a presztízs egyik legnehezebb, legművészibb feladata, ha élni akar: presztízsre van szüksége; »az angolok gyarmatosító sikereiben ennek az erősen kifejlett lélektani minőségöknek is része lehet, aminthogy a német gyarmatok kormányzati bajait nagyrészt egyes főtisztviselők könnyelmű presztízsgazdálkodása okozta«. 127-129, oldal (a 40. §. kizárólag a presztízs társadalmi hasznosságát védelmezi): »A presztízs nem arisztokratikus elv, az értékes éppúgy rászorul a presztízsre, mint az értéktelen s a presztízs igazi oka nem a birtokos, hanem a befogadó, a demosz ... Nem veszt-e a presztízs térvesztésével némely életponton az értékes is, boldogulhat-e a lelkiismeretesség, a kiválóság, az egyéniség, a való életérték is, ha a távlatokat tönkretettük? Eléggé gyakorlati érték-e a presztízstelen tekintély? A presztízs fogalompótlékot is teremtett, nem egyszer csak ürességet töltött ki, magyarázatot nyújtott oly korokban és helyzetekben, melyek e fogalompótlék nélkül megsemmisültek volna ... Az új idők diadalmámorában nem népszerű hang a kétely e szava, de amely pillanatban megláttuk a presztízs kétélűségét, fel kell vetnünk a logikus kérdést: a kicsorduló motívumok mellett honnan merítjük presztízs nélkül a még nélkülözhetetlen quietivumokat? Miképpen fogunk ezután rendet és türelmet termelni ott is, ahol a célokat még nem sikerült közös nevezőre hozni?« s i. t. s i. t. Művem gyakorlati részének meg úgyszólva minden fejezetében külön-külön rávilágítok a presztízs értéktermő és értékcsökkentő szerepére; senki könyvemnél komolyabban nem vehetné a presztízs feladatát a szerelem s a házasság, a munkamegosztás s a szükségletek, a vallásalapítás s a benső hitélet, a fejedelmi államalkotás s a külpolitika, a közigazgatás s a hadsereg körül, avagy van-e nem katolikus magyar könyv, mely a Madonna-kultusz, vagy a római presztízs erkölcsi hatásait melegebb méltatással ismerné el? és nem látom-e meg a junkerben is a társadalmi értéket? Ezek után a Babits-féle tanács feleslegességének ellenőrzésére már csak a lapszámokat sorolom fel, ahol a presztízs társadalom fenntartó hasznosságát a gyakorlati példák százaival igazolom: 137., 138., 139., 151., 161., 162., 166., 168., 175., 181., 183., 187., 188., 191., 193., 202., 204., 205., 206., 208., 213., 214., 222. oldal. És most ismétlem, Babits mindazáltal azt állítja művemről: »Bár előszavában említi, hogy a presztízs az értékeknek is nagy szolgálatot tehet: a könyv maga nem gondol a presztízs tüneményeknek lehető hasznosítására a társadalmi fejlődés szolgálatában.« Hogy még az ilynemű bírálatot is belegyömöszölhessem abba a meghatott csodálatba, melyet Babits iránt változatlanul érzek - az ősi szállóigéig kell visszanyúlnom: dormitat Homeros.

Minthogy kiváló bírálóm alapossága közismert, és jóhiszeműsége magasan felette áll minden gyanúnak, félreértést kell feltételeznem s ezt most tisztázni szeretném. Babits abból indul ki, hogy presztízse mindig az újnak, a távolínak, az elzártnak van s hogy mindent tisztelünk, ami ismeretlen, ami számunkra új érzések forrása lehet. Én is így gondoltam ezelőtt öt évvel, mikor a presztízst elemezni kezdtem. Csakhogy nem így van. Nincs mindannak presztízse, de nem is csupán annak van, ami valóban új, távoli, elzárt, ismeretlen, hanem presztízses lehet, ami csak az újság, távoliság, elzártság, ismeretlenség benyomását teszi s annak ingerével hat, a lényegtelenül, lélektelenül, véletlenül újnak, az akaratlanul vagy ügyeskedve távol maradónak s az elzárkózó közhelynek; és van új, amitől vihogva fordul el a közvélemény, van távoli, amit csak egzotikusnak nézünk, elzárkózás, mely csak közönyt teremt, ismeretlen, amely csak nevetséges. Talán Babits azt akarta mondani, hogy a presztízs az újnak ugyanabból az édes szerelméből származik, mint a szüzességnek vagy a gyermeknek szóló érzéstöbbletünk s hogy ezért a presztízs, mint annak az ősvágynak egy változata, méltó arra, hogy többi értékeinkkel egyérőnek elismerjük, sőt győzelmét ezeken örömmel köszöntsük. De egyet kifeledett Babits. Amaz újak, ama távoliak, elzártak, ismeretlenek organikus, isteni meghatároltságát, a többi emberekhez való kapcsolatuk lezárt, a véletlentől függetlenné magosult rendeltetését. Mi köze a presztízsnek a gyermek mosolyához, a szűzi hamvassághoz? Dehogy is áll az emberi lélek minden újdonsággal szemben mély és nagy érzésekkel! S ugyan miért volna nagy dolog és nagy érzés az ízléstelen új, a haszontalan távoli, az elzárkózó léhaság vagy a szélhámos ismeretlen tisztelete? Amikor a pusztai humor szerint bámulnak valamit, mint borjú az újkaput? S vajon mit kezd Babits azzal a távolival, ami dehogy is új már, amely nagyon, nagyon öreg már, csak éppen hogy el tud zárkózni. Ezer ellentmondás rajzik fel, ha kissé közelebb lépünk Babits csinos, de törékeny presztízs-fogalmazásához.

S azért mégsem állítom, hogy a presztízs »rossz«, vagy hogy levegő, mint Falstaff mondja a becsületről. A nyelv is tökéletlen gondolat, a presztízs is tökéletlen érték, de amaz emberekhez juttatja a gondolatot, emez az értéket; megalkuvások, de magasabb célokat szolgáló megalkuvások. Ha könyvem első lapjaira egy kis keserűség is jutott s a presztízs e tökéletlenségének szemléletesebb kiemelése, ez inkább pedagógia, az emberek nagyon is hozzászoktak, hogy a presztízst erkölcsi értékeik között emlegessék, első lapjaim ezt akarják élesen kikezdeni. Arról szerették volna meggyőzni e lapok az embereket - és leginkább azokat, akiknek nincs presztízsük, - hogy a presztízs legtöbbször a véletlen szeszélyes gyümölcse, mely nem értelmünk, erkölcsünk, esztétikánk törzsein termett, melyről legtöbbször sem az, akinek van, sem az, aki elveszti, sem az, aki mindig híjával volt, nem tehet s amelynek többé-kevésbé mindannyian áldozatai vagy nyerészkedői vagyunk. Hogy ezt az annyira félreértett »pesszimizmust« megérttessem Babitssal, honnan kérhetnék inkább segítséget, mint a »legszebb könyvtől«, mellyel épen ő ajándékozza meg nemzetét, lo gran disio dell' eccelenza bánatos presztízs-énekétől:

Non é il mondan rumore altro ch' un fiato
Die vento, ch' or vien quinci ed or vien quindi,
E muta, nome, perché muta lato ...
La vostra nominanza é color d'erba,
Che viene e va ...

De presztízs-pesszimizmusom csak a presztízst mint magáért való öncélt ítéli el s valóban: szembe állítva az egyén-ember isteni értékeivel, józan eszével, egészséges ösztöneivel, gyermeki jó szívével, a presztízs hanyatlás, oly kéjforrás, mely állandóbb és mélyebb kéjek megölője, illúzió, mely értékeket mos el. Ha a presztízs szárny marad, értékeink eszköze: semmi okunk sincs félni tőle. Hacsak meglévő értékek nagyobb százaléka boldogul segélyével, mint anélkül és oly értéktelenségek tűnnek el általa, melyek az értékek élvezését, sőt tudomásulvételét is zavarnák, akkor a presztízs szűk körű, fakó kis életünknek minden veszteség nélkül nyújt hatástöbbletet.