1939

Itt állok köztetek. Lehántva rólam
a föld is, mely táplált, hogy őt szeressem.
Megsebzett testem meztelen mered,
nyomorék csonk a kitépett gyökér.

Mert nem enyém már, amiből eredtem.
Mi hozzám tapadt, már hozzám se ér.
Sikong a vadlúd a vad őszi széllel:
ki itt marad, az száz halállal vész el.

Jaj annak, aki szeretni merészel!
Nem lombosodhatok, ha ti örültök.
Mikor virítok, messze elkerültök.
Méregnek mondjátok mézes gyümölcsöm.

Kitől kérjek most apát, anyát kölcsön,
ősöket, kik nem ezt a tájat járták?
Testvért, aki nem ti értetek halt meg?
s más kertben fakadt ifjúság virágát?

Szeretőt, aki nem köztetek nőtt fel
s párul szemelt, hogy kettesben szeresse
együtt velem azt, amit ti szerettek,
s együtt hordja velem a ti kereszttek?

Mert Isten is, ki anyává tett engem,
ölemet a ti sorsotoknak szánta.
Barázdátok az én testembe szántva
magot termett, mely a ti magotok.

Most kitaszíttok. Egyedül vagyok.
Elraboljátok a fiaim jussát.
Érzem szerelmes asszonyvállamon
gyűlöleteknek kemény puskatussát.

Mennék - de ajkamról a szavatok,
a ti szavatok zokog vissza rátok.
S hogy ajkatokról rámszakad az átok
bölcsődalomnak ütemét idézi.

Igézet ez, amelynek mása nincsen!
Ha megsebeztek, a ti véretek hull.
Ha kidőlök, a ti sorotok ritkul.
S bárhol pusztulok: síromba kisértek.

Előrenézek s mégis visszalátok.
Jussom s hazám nekem a ti hazátok!
Mert szívós ám a száműzött kísértet:
ti elporladtok, de én hazajárok.

 

1940

A fák is, mint az emberek,
némák itt és idegenek.
Nem játsztam búvócskát alattok,
komor menetben nem haladtak
apám koporsója felett...
A fák itt mért szeressenek?

A házak is, akár a fák,
menhelyek, nem meghitt tanyák.
Nem itt tanultam járni én,
botlom a szobák küszöbén.
A deszka: deszka, s a kövek...
A házak, mint az emberek.

S az emberek is, mint a házak:
nem értem hogy mit magyaráznak.
A szó csak üres, balga hang,
nem rigófütty, nem estharang,
nem gügyög, mint a kisgyerek...
A szó is, mint az emberek.

Az öröm is csak puszta szó:
nem enyhítő, nem laktató.
Üres edény, csalóka tál,
elepeszt, ha szomjan talál.
S ha kacagni hallod magad
friss bánatod is felfakad.

S a fájdalom... felelj dalom:
milyen ízű a fájdalom?
Nincs sava borsa, tompa súly,
megbénít, hogyha rád borul.
A bánatra se ösmerek -
idegen, mint az emberek.

S én is, mint aki sose látott,
enmagam mellett meg se állok.
"Ki ez?" kérdem - s kissé kitérek,
jobb lesz tán, ha hozzá se érek.
Szemérmesen néz el szemem...
Sárga folt van a szívemen.

S a nap is egy nagy sárga folt.
Régente reggel rám hajolt,
ágyamból frissen kikerített,
szerelmetes delet terített.
Most ő is, mint az emberek...
eléget, ha leheverek.

Ne állhass, hisz a föld forog.
Rohannak az autósorok.
Ne hadd magad, ne add magad,
hordd el magad, add el magad...
A föld se rét, se legelő,
választófal a levegő.

Az utak céltalan szaladnak.
Be igazuk van az utaknak!
Hová vinnének - nincs hazám,
magam se vagyok igazán...
Az út csak céltalan szalad -
addig szalad, míg megszakad.