Mándy Iván
Előadó eltűnik
(Biller jegyzeteiből)
2021.10.03.
Csúnyán lekaptak a Petőfi-előadás miatt. A Központban az orrom alá dugtak egy jelentést, a Vasvári Pál tanulóotthon jelentését. Hát, hogy ott miket írtak!… „Biller Sándor előadó ittas állapotban érkezett otthonunkba. Hebegett, dadogott. Petőfiről szóló előadásában azt bizonygatta, hogy Kossuth Lajos hazaáruló volt. Aztán egyszerre csak egy ismeretlen nőről kezdett beszélni. Tüstént letorkoltuk, és felszólítottuk, hogy hagyja el otthonunkat.” Hát ilyeneket írtak rólam! Hogy én részegen, és hogy letorkoltak, amikor Margitkát említettem… Mintha nem hallgattak volna végig, hiszen még biztattak is: beszéljen csak, elvtárs, beszéljen! Tippeket adtak, hogy bánjak Margitkával. Azt mondták, dobni kell a nőt, és akkor ilyeneket írnak!… Meg is mondtam a Központban Halmosnak. Föltártam a helyzetet. – Láthatja, Halmos elvtárs, micsoda kétszínű játék ez!… Így nem viselkedhet igazi forradalmár. Halmos csak ült fehér köpenyében, és összefonta a karját. Rám nézett azzal a bágyadt, vizenyős szemével. – Két hónapig nem kap előadást, Biller! Két hónapig! És, ha még egyszer panasz érkezik, a legcsekélyebb panasz… – De Halmos elvtárs… Halmos belebújt egy iratcsomóba. Vékony, fehér a bőre. Az ember igazán azt hinné, mindjárt felszakad a halántékánál. Azt mondják, követségi titkár volt az apja. És ennek beszélek én az igazi forradalmárokról?… Nem, ez nem érthet meg engem! Egy ilyen polgár, egy ilyen… Ennek én nem könyörgök. Majd levágom az egyetemen Vámos Gábort egy tízesre. Az ember nem alázhatja meg magát. Húszat kérek. Ötöt csak kapok. – Szabadság, Halmos elvtárs! Két hónap… – Ülhettem a Darlingban, az egyetlen eszpresszóban, ahol nem kellett fogyasztani. Levelet írtam haza, Pórtelekre, hogy küldjenek pénzt. Egy verset is írtam. Ismét egy tavasz nélküled. Ez a címe. Nem küldöm el Margitkának, nem kell ezt neki olvasni. Magamba zárom az ilyesmit. Vidám vagyok, derűs. Az Erzsinek meg Margónak tetszett a vers, a kisasszonyoknak, a Darlingban. Meg másoknak is. – Ne búsuljon, Sándor! – mondta Margó. Megivott velem két deci kevertet. Erzsi előrehajolt a pult mögül. – Hát ilyet is tudsz, te kannibáltojás…?! – Azt is mondta, javítsam meg az órát a pult fölött, ha már naphosszat itt rohadok. Az egyetemen megtámadtak. Arató kisasszony rám húzta a vizes lepedőt. Arató kisasszony olyan, akár egy óriás, szutykos csecsemő. Azelőtt kongregista lehetett, de most nagy a szája. Azzal kezdte, hogy egész nap eszpresszóban ülök. Kispolgári elemekkel barátkozom. Aztán egyszerre Margitkáról volt szó. Hogy mennyit tudtak róla!… Arató kisasszony is meg a többiek. „Miért járok Margitkával? Tudom-e, hogy az apjának üzlete van a Belvárosban? És hogy Margitka lovagolni tanul? Bárokba jár!” Mi mindent tudtak róla… – Biller elvtárs – mondta Tallós, az a vörös hajú tróger. – Ezt meg kell gondolnod. Úgy vélték, nem járhatok többé Margitkával. Akkor aztán én szóltam. – Elvtársak, nem taszíthatjuk ki a polgári elemeket! – Ezzel kezdtem. Hogy meg kell becsülnünk a haladó polgárokat. Nem vethetjük el a múlt értékeit, idéztem Lenint. Bár lehet, hogy ezt valaki más mondta. És Margitka fejlődik. Polgár, az igaz, de fejlődik. – Ez meg, elvtársak, amit ti csináltok, baloldali elhajlás! Micsoda zúgás lett erre! Hát még mikor azt mondtam: – És aztán mit akarsz, Tallós? Te meg kuláklánynak udvarolsz? Már nem emlékszem, mit mondtam. Kiutasítottak a teremből. Mindegy, nem érdekes. Vacak társaság. És ha kidobnak az egyetemről, azt se bánom. Lesétáltam a Ráday utcán, aztán végig a Duna-parton, majd megint a Ráday utcán. Margitka anyja ment el mellettem. – Miért nem jön be, Kálmán? Jaj, mindig összetévesztem… Sándor, persze! Jöjjön hát be. – Csak éppen erre jártam. Margitka nem volt otthon. Gyuri, a törpepapagáj, a vállamra röpült. Ott ült egész este, amíg végre elmentem. Az utcán aztán megálltam. – Te nagy Isten, Margitka már régen férjnél lesz, és én még mindig eljövök ide. Beszélek az anyjával, és a papagáj a vállamon. Igaz, alig van pénzem, de azért néha még hozzájutok egy kis italhoz. Kürti múltkor bevitt a Zokogó Majomba. Azt mondta, sehogy sem tud egyedül lenni. Már volt a ligetben, sört ivott. Nem tudtam, mi baja lehet Kürtinek. Ő az egyetlen, aki sörtől berúg. – A zongorista felénk hunyorított a Zokogóban. – Hajrá, Fradi! Kürti megállt mellette. – Fradi? Nincs már Fradi! ÉDOSZ van, meg Kinizsi, meg hogy is hívják ezeket a csapatokat, de Fradi nincs. Leültünk egy asztalhoz. Kürti bort rendelt. – Fradi… – bólintott Kürti a pohár mögül. Láttam, hogy a legszívesebben odamenne a zongoristához. Mert erről beszélni kell. Rám nézett. – Erzsébeten volt előadásom. Popoljevről, fene tudja, valami könyvről. – Nekem két hónapig nincs semmi. – Örülj neki. – Nincs egy vasam se. Kürti nem is hallotta. – Szétszedni egy csapatot, ami annyi dicsőséget hozott!… Vagy talán nem a Ferencváros nyerte a legtöbb Közép-európai Kupát? Nem a Ferencváros verte meg a világbajnok Uruguayt saját otthonában három-kettőre? Azt a fedezetsort, édesapám! Fuhrmann, Bukovi, Opitz! Ahogy azok a labdát kezelték, a fű alatt gurigáztak, etették az ellenfelet. – És most csak azért, mert jobb, mint a Honvéd meg a Belügy csapata… Á, Biller, én már ki se megyek egy futballmeccsre!… Két nő ült mellettünk valami uborkaorrú pasassal. Egy vörös hajú meg egy fekete. Néztem a vöröset, és az égő erdőre gondoltam. Ezt le is akartam írni, de nem volt nálam papír. – Utálják az uborkaorrút, összenevetnek fölötte. Le kéne kapcsolni őket. – Te Kürti, ez a két nő… De Kürti az özvegyről beszélt, akinél lakik. Ez is mindent összehord: Fradi, özvegy és a jó ég tudja, micsoda… – Pedig az a kis fekete dundus idenéz. Persze szeretné, ha én ülnék az uborkaorrú helyén. Mégis más egy csinos fiatalember. Az ilyen nő nem képes mélyebb érzelemre. Könnyű kis kaland? Nem érdekes. Nem bocsátkozom ilyesmibe. Margitkánál se szeretem azokat a kis női játékokat. Egyik fiúval ugratja a másikat. Most a mérnök, télen Vámos Gábor az egyetemről, aztán az a félcédulás tanár, aki Lőrincről jár be hozzá. Mire jó ez? Meg is írom neki. Vagy azt hiszi, velem is packázhat? – De mennyit beszél Kürti az özvegyről. Hogy lehet egy nőről ennyit beszélni?… – Piszok alak vagyok, édesapám – mondta Kürti –, de még milyen! Mit kért tőlem az özvegy? Csak annyit, hogy maradjak mellette, ne menjek el hazulról. Nem tud aludni. Le sem fekszik, csak ül, ül a bőröndjei között. – Elutazik? A zongorista keringőt játszott. Valaki vele dúdolt. A két nő úgy tapadt az uborkaorrúhoz, mintha így hármasban akarnának elszállni a kifeszített abrosszal. Kürti a páholy mélyébe húzódott. Vékony arca eltűnt, csak a sárgás tekintete világított. – Utazni akar az özvegy? Hol élsz te, Biller? Neked már Margitkán kívül nincs semmi? – Hagyjuk ezt, róla itt ne beszéljünk. Kürti intett. – Jó neked, édesapám, én mondom… Viszik a nyugdíjasokat, az özvegyeket, az öregeket… Nyaraltatási akció, igen, igen! Ezért nem alszik az özvegy, ezért ül a csomagjai között, hogy készen legyen, ha menni kell. Ezért kért, hogy maradjak vele. És hogy miket kérdezett!… – Igaz, Béla, hogy elhurcolják a nyugdíjasokat? Vagonba rakják őket, és katonák őrzik a kocsit? Azt mondják, csak az arisztokratákat, a katonatisztek özvegyeit?… Férjem a Kúriánál volt, és a bútorokat itt kell hagyni?… De én beléptem a Hangulat Brigádba, akkor talán nem, ugye, Béla, engem nem?… És vidéken kell dolgozni… gazdaságba kerülök, vagy táborba?… Egy barátnőm a lányával együtt öngyilkos lett, eszpresszójuk volt, de én nem, engem nem… betanítok táncokat a Hangulat Brigádban, meg éneket… – Hát ilyeneket beszél az özvegy, és közben úgy néz rám… Ezt nem tudom hallgatni, Biller! Azt az arcot nem tudom látni… De ő vár, fönt marad éjfélig, reggelig sem alszik! – Ne menj he hozzá. – Kopog a falon. Érted, Biller? Kopog. Fekszem az ágyban, összeszorítom a fogamat, fejemre húzom a paplant, fülemre gyömöszölöm, de akkor is hallom. Kopog, kopog… és várja, hogy menjek át hozzá. Ezt a kopogást hallom mindenütt… Akárhol vagyok, akárkivel beszélek, az özvegy kopog. Ül a csomagjai között a szobában, és kopog. Ezt mondta Kürti. Én meg egy hajtásra kiittam a bort. Felálltam. – Öregekkel kezdenek? Erre tanította őket Lenin? – Ülj le, te állat! – Ha küldenek, hogy hurcoljam el Margitka anyját vagy akárki mást, akkor én azt mondom… Kürti rángatott, hogy üljek már le. Többen felém néztek, de az engem nem zavart. – Akkor én azt mondom: elvtársak, ez nem forradalom! Nem hallottam a hangom, olyan vadul játszott a zongora. A páholy üres volt. Egyedül gubbasztottam a sarokban. – Kürti a zongorista mellett állt. Kezében üres söröspohár. Azzal vezényelt. – Hajrá, fiúk!… Hajrá, Fradi!… Többen vele énekeltek. Az uborkaorrú lerázta magáról a nőket, Kürtihez imbolygott, hátulról átölelte a vállát. – Ott leszünk mi még az első Fradi-meccsen, amikor kifutnak a fiúk a zöld-fehérben! Eh, ezek megint csak erről beszélnek, hogy Fradi meg ilyesmi… amikor a forradalom, a forradalom ügye… – ilyen szégyen! Nyugodt lehet, asszonyom, egy igazi forradalmár nem harcol öregek ellen!… – Semmi ÉDOSZ, semmi Kinizsi – Fradi! Ma is úgy biztatják őket. – A bírónak ki van adva, hogy fújja le a mérkőzést. – Mit tehet? Lefújja ötször, hatodszorra megint: hajrá, Ferencváros! – Valaki elkezdte, hogy ÉDOSZ! Hajrá, ÉDOSZ! Olyat kapott, hogy legurult a B tribünről!… Végigpofozták. – Így kinyírni egy csapatot, mint a Fradit!… Ilyen piszok munkát! A két nő felém nézett. A fekete dundus meg a vörös. Akiket az uborkaorrú otthagyott. Annak már nem volt semmi, csak a Fradi. A nők egyedül maradtak az üres asztalnál, engem hívtak. Nem szeretem az ilyesmit, nem becsületes dolog. Ha ott van a férfi, kiütöm a nyeregből. De így, a háta mögött?… A mérnök tehet ilyet, meg Vámos Gábor, de egy igazi forradalmár!… – Reszkessenek, akik elárulták a forradalmat! – Mi az, mit beszél? Ott álltam a nők előtt. Az asztaluk fölött kialudt a villany. Cigaretta füstölgött az üres pohár mögül. – Lenin elvtárs… Valaki megfogta a vállamat, és már megint a páholyomban voltam. Az uborkaorrú meg a nőknél. Ez azt hiszi, hogy engem félre lehet tolni? Micsoda gőg ez? Ember az ember előtt?… Kürti átölelt. Nem láttam az arcát, csak ahogy a vállamra csuklott a feje. – Te, Biller, én, én az özveggyel megyek, ha elviszik. – Csuklott egyet. Szőke haja kétoldalt lelógott. Elengedte a vállamat, leült. Az asztalon összekoccantak a poharak. – Elmegyek az özveggyel, talán megengedik. Segítek a munkában, hiszen ő gyönge, nem bírja az ilyesmit, én meg majd kint dolgozom a földeken, kint a földeken… – Ki meri a gyengéket bántani? A védteleneket?! – Otthon vár az özvegy. Bemegyek hozzá, és megmondom, hogy elkísérem, akárhová viszik. Te Biller, hogy ez a nő milyen volt hozzám, amikor beteg voltam, és most hagyjam, hogy elvigyék?… Hát mi vagyok én?! Kivágódott az ajtó. Kövér pincér robogott el mellettünk. – Lelépni! – Körülfogták a Zokogót! Igazoltatnak! Reszketett a szám. A kezem meg a lábam kihűlt. – Hát tessék, jöjjenek! Én nem futok el! Egy nő sírt valamelyik asztalnál. – Múlt szombaton a Zöldfából vitték el a vendégeket!… Egyszerre csak a hátsó udvarban voltam. Magam se tudom, hogyan. Egy pillanatra mintha Kürtit láttam volna eltűnni egy konyha üvegajtaja mögött. A többiek, akik velem voltak a Zokogóban?… – Üres és sötét az udvar. Elindultam a fal mellett, körben a fal mellett. Fény gyulladt az egyik ablakban. (Kürti ül ott a konyhaasztalnál?) Körülöttem kivilágosodtak az ablakok. Az egyiken bekukucskáltam. Magas, telt keblű nő éppen lehúzta a harisnyáját. A másik ablak mögött is nő volt, a harmadikban is. Csupa nő a fény mögött. Akárhová benyithatnék itt az udvarban vagy az emeleten. Belebotlottam a lépcsőbe. Sötéten kanyargott előttem a hátsó lépcső. Púpos szemetes kosarak és vasajtók. Ki ül azon a kosáron? Lángol a tekintete. Ahogy közelebb mentem, egyre halványabb lett a fény, végül eltűnt. A következő fordulónál megint előttem imbolygott… sziszegve táncolt egy szemétkosáron, fölkúszott a falra, besurrant egy szobába… – fényes kígyó. Vasrács a beugrónál. És mögötte, igen, mögötte, ott állt valaki. Mindjárt megismertem a bőrsapkáját, kis szakállát, és ahogy előretartja az állát. Keze zsebében. Úgy állt mozdulatlanul, oldalt fordulva. Kicsit közelebb mentem, megfogtam a rácsot. – Maga… Még mindig nem mozdult. Éppen csak megrezzent a könyöke. És most már emlékeztem, hogy láttam őt többször is, a forradalom vezérét. Egy terézvárosi tejivóban láttam, ahogy újságot olvas a tejeskávé fölött. Aztán a Király utcában ácsorgott, egy kisvendéglő kifüggesztett étlapját tanulmányozta. Már akkor meg akartam szólítani. – Most aztán végre egyedül voltunk. – Nézze, kérem – kezdtem –, bajok vannak. Ezt meg kell mondanom. Nem vigyáztunk eléggé, olyanok férkőztek közénk… na, egyszóval vacak alakok. Minden csak a pénzért kell nekik, bankbetétjük van, autó, nők – hát ilyen forradalmárok. Köpni rá… És most meg öregek ellen akarnak bennünket vezetni! A forradalmár nem fordult felém. De figyelt minden szavamra. Én meg egyre jobban belemelegedtem. A zászlóról beszéltem, a forradalom zászlajáról, amit cserbenhagytak… – Jelvény a gomblyukban, de a szívük sötét és üres. Széltoló lingászok mind kifogták a nagy bulit, nővel pezsgőzik a mérnök elvtárs, de hol az igazi forradalmár?!… – Hát jól van ez? A forradalmár hallgatott a sötétben, a vasrács mögött. Mögöttem megmozdult a ház. Dobogó lépések, fények cikáztak a falon. Mintha autó reflektorozna az udvarról. A rácshoz szorítottam az arcomat. A forradalmár akkor már nem volt ott. Belekapaszkodtam a rácsba. Egyre közeledtek a lépések. – A hangjukat is hallottam. – Itt kell lennie valahol!… – Nem mehetett ki, hiszen be van zárva a kapu. – Hozzátok is benyitott? – Mégpedig amikor a feleségem vetkőzött! – Hé, ki bujkál itt? Ide azzal a lámpával! Megvan a fickó… – Jöjjön elő, hallja? Micsoda tömeg ez? És mit rángatnak?… Ki merészel?… Félre az útból! Áruló, hitvány bitangok, akik odadobtatok mindent… Vége, vége a forradalomnak! Sárba hullott a zászló… – Miféle zászlóról fecseg? – Ki maga?! – Még egyszer emeljétek föl a zászlót! Magasra a forradalom zászlaját! Vállra kaptak, úgy vittek. – Hordja el magát! Döngve becsapódott mögöttem a kapu. – Üres volt az utca a levert forradalom után. Reggel Mányi néni állt az ágyam mellett, a háziasszony. Cudarul fájt a fejem, és alig hallottam. – Fiatalúrka, fiatalúrka, mit csinált az éjszaka?… Másnap bableves a büfében. Utána nem mentem be az eszpresszóba. Még kevésbé a Zokogóba. Inkább lógtam egyet. Aztán meg egy kórház előtt üldögéltem. Néztem a nagy, zöldes fényű üvegablakokat. Előrenyújtottam a lábam, és az is zöld volt. Gabira gondoltam, aki olyan, mintha mocsárból húzták volna ki, aztán még rá lenne tekeredve a hínár. Gabira gondoltam, ahogy a kinyújtott lábát nézte az eszpresszóban. A zokni ráborult a cipőre, látszott a vékony bokája. – Ez az én lábam – mondta Gabi –, igen, az én lábam… De mégis, egy apáca! Értitek, egy apáca! – körülnézett, de nem nevetett senki. Hogy a Gabi lába egy apáca. Ő meg akárcsak a levegőben szimatolna egy szó után. – Mi az? mondtatok valamit? Mindegy, értitek, mindegy… A tényen nem változtat… – Beletúrt a hajába. Láttam, hogy tintás a kabátja meg a nadrágja. Fölállt, és elment. Nem köszönt senkinek. Azóta nem láttam se az eszpresszóban, se az egyetemen. Valaki azt mondta, bezárták a diliházba. Az anyja bevitette. És azt is mondják, hogy Gabi szerelmes volt az anyjába. Ezt nem tudom, de ahogy róla beszélt!… Férjhez ment egy kapitalistához a ringyó! Apám halála után… Érted, amikor az apámat megégették! Szervusz, azt mondod, szervusz?… És aztán csak nézett az emberre. Fején a kalapja, kabátgallérja fölhajtva, és nézett. Mi a csudának kell most rágondolnom? Talán nincs elég bajom? Akkor megszólalt egy férfi, ott mellettem a padon. – Pfű, micsoda borszag! – Menjek Pécsre, azt mondják, menjek Pécsre, merthogy nekem ezt meg kell érteni… Elhallgatott. Talán arra vár, hogy közbeszóljak? És hogy kalimpál a lábával… – Hagyjam itt a családot, a lakást, és gyerünk!… Gyerünk az új munkahelyre… De a család, az itt marad!… – A lába megremegett, és hátrahúzódott a zöld fényből. Mi a fenét akar a családjával, az új munkahellyel? Föl kéne állni, és elmenni. De nem mozdultam. Nem mozdultam, és nem is szóltam. – Egy régi kommunistának ezt meg kell érteni… mi?! Egy régi kommunistának! Ezt mondta a párttitkár, amikor behívatott, és feladta a kérdést… Hogy a családot nem tudják elhelyezni, de nekem meg menni kell! Menni kell – mese nincs! – Hát ha nekem ilyet mondanak, akkor én fütyülök az egészre! Csönd. Most felém fordul, és az arcomba bámul. Várja, mit mondok. Átkozottul recsegteti a padot. Itt kéne hagyni. Végül azt mondtam. – Majd elhelyezik a családját. Ő meg akárcsak fölkelt volna a padról, hogy hozzám lépjen, és az arcomba köpjön. – Elhelyezik, azt mondja?… – Gondoskodnak róla. Csak egyszerre nem lehet… – Maga is ezzel jön?! Hát ide figyeljen, mondok én valamit… Micsoda megveszekedett hülye vagyok! Most már igazán el kéne pucolni, és hagyom magam átejteni!… – Meglógtam a nyilasoktól, amikor katonának akartak vinni. Szökevény voltam. Ha elkapnak, gyerünk a puska elé! – És ha most meg ilyet tesznek velem, hogy hagyjam ott a családot, akkor leszek a demokrácia szökevénye! De akkor már futottam ész nélkül. Majd kilógott a nyelvem, úgy loholtam. Ilyen aljas beugrató!… Hallottam, hogy trappol utánam… aztán puff! Egyszerre elesett. Visszanéztem. Láttam, ahogy fölkecmereg egy pocsolyából. Veri a sarat, és átkozódik. – Köpj be, te piszok! Fuss csak, és köpj be!… Másnap semmi különös. Dénes bácsi, a Darling eszpresszó tulaja azt mondja: Sándor, átküldetek hozzád egypár darab bútort, ha elvisznek… Mit lehet tudni! Egy ilyen burzsujt, mint én…! – Röhög, és a pofámba fújja a szivarfüstöt. Csütörtök: Dénes bácsi átküld egy állólámpát. Éjjeliszekrényt. Péntek: Dénes bácsi visszaviteti az éjjeliszekrényt. Láttam Margitkát. Egyedül volt. Hétfő… Végre kaptam egy előadást. De ezt is hogyan!… Ültem az eszpresszóban, amikor berobog Kürti. – Megbeszéltem egy előadást a nevedben! – Hol? – Újpesten, egy kórházban. Ma délután háromkor. – Miről? – Solohov: Új barázdát szánt az eke. – Megvesztél? Nem is olvastam. – Egy iskolában van előadásom! – De ha nem olvastam. Gőzöm sincs… – Majd lediktálom főbb vonalakban. Lediktálta főbb vonalakban. Én meg írtam egy irkalapra. „1930 körül. Megteremtik a szovjet falu szocializálását. Önként ajánlkozik egy sereg képzett munkás. Davidov kerül abba a faluba. (Ukrán). Hozzáfog a kolhoz megalapításához. Hogyan keletkezik az új életforma? Hogyan alakul át az új ember? Solohovra jellemző, hogy fáj neki a nagygazdák elhurcolása. Ölik az állatot. Jakov Lukics. Trifnov. (Ez áthúzva.) Szervezkednek a szovjethatalom ellen. Jakov Lukicsnak tetszik az új élet. Itt a dráma! Nappal elnök, éjjel ellenforradalmárt rejteget. (A tiszt eltűnik, majd visszajön.) Tiszt részegen lehordja Jakov Lukicsot. – Jakov Lukicsnak nincs erkölcsi útja…” Kürti még adott pénzt autóbuszra. Buszon mehetek. Tiszta szerencse! Imádok így utazni… – aztán a kalauznők, édes pofák. Ambrus ezüst fejű csavargóknak nevezte a buszokat, ahogy végigődöngenek a városon. Ahogy azok ődöngenek… Rohannak, mint a veszett fene! De hát ebben az Ambrusban ilyen költői dolgok gomolyognak. Verseket ír. Talentuma van a fiúnak, vénája. És azt mondja, hogy mi még emlékezünk valamire, ami lassan elmúlik, eltűnik. Végig kell néznünk, hogy vész el minden, ami szép volt, ami ért valamit. Olykor, főként ha iszik, elszavalja a Szózatot. „A sírt, hol nemzet süllyed el…” Homloka kivörösödik, ő meg sírni kezd. Kicsit dilis, meg sokat is iszik. Azért rendes fickó, akárcsak Kürti. Jó, hogy befutott ez az előadás. Legalább lesz egy kis pénzem. Igaz, most már Pest-környék is csak ötven froncsi… Az autóbuszban belenéztem jegyzeteimbe. „Ölik az állatot, Jakov Lukicsnak nincs útja…” Készülni kell, világos. Ahogy ez a kalauznő idedörgöli a fenekét!… Most meg, hogy ránéztem, hátramegy. Ördög bánja, ott van nekem Margitka. Ott van, ott van egy nagy nyavalyát!… Kinéztem az ablakon. Amerre az autóbusz járt, mintha fel lenne hasítva a föld. Friss, kék az ég. Körhinta forgott a földeken – vele szédült az ég. Nagy csapat gyerek egy hosszú, szürke falnál. Végigcsorgott az autóbusz egész Újpesten, girbegurba kis utcákon döcögött, oly otthonosan, mintha be akarna szólni valamelyik házba. Megint felém jött a kalauznő. Átnyúlt a fejemen, kis csomagot húzott elő a tábla mögül. – Végállomás. – Ilyenkor már kevesen vannak – mondtam, ahogy fölkászálódtam. – Látja, én kitartottam maga mellett. A kalauznő leült a sarokba. Enni kezdett a papírból. Visszaszóltam a lépcsőről. – Remélem, együtt megyünk majd vissza. A kalauznő fogával letépte a parizer héját. Leszálltam. Kis téren kellett átmenni a kórház felé. Árnyékom keszegen előrenyúlt a napfényben, oly komoran, mint egy vándorprédikátoré, egy hittérítőé. Küldetésem van, világos, ahogy megyek ezzel a könyvvel. Miféle könyvvel? Vacak cetli az egész! Azért elolvasom az Új barázdát, a jövő héten elolvasom. A kórház portása semmit se tudott rólam. Úgy ült a fülkéjében, mintha már esztendők óta ki se mozdult volna. – Mit mond? Hogy itt könyvankét?… Aztán hátraszólt a kertésznek. – Vezesse az elvtársat a gondozónővérhez! Az alagsorba vezetett, aztán föl az ebédlőbe. Akkor már mellettem volt a gondozónő. Csontos arcával, ősz hajával, akár egy elcsapott tanárnő. Riadtan mosolygott. – Nehéz összehozni az ilyesmit. Jönnek a tüdősök, a sebészetről is jönnek, meg a belgyógyról. Az ebédlőbe vezetett. Egy szeplős képű nő éppen hatalmas lábas mákos metéltet melegített. Rám nézett a lábas mellől. – Szegényke, milyen sovány!… Fehér köpenyes orvos tipegett hozzám. Fején fölfelé fordított lábas – házisapka vagy mi… – Megírtam a hozzászólásomat. Már két hónapja készülök… – Két hónapja?… – Kiemeltem egy részt a regényből. Tudja, amikor a Pravda a tyúktenyésztésről ír, és ennek nyomán a faluban is… – Ja igen, a tyúktenyésztés… – Ez a regény fővonalához tartozik? – Semmiképpen! Kétségbeesetten kapott a lábasához. – Tudtam! Tudtam! Akkor föl se olvassam?… Jöttek a tüdősök. Egy nő pongyolában, roppant sértődött arccal. Két férfi pingpongütőkkel. Aztán egy télikabátos pofa leült a terem végébe, háttal felém. Egy tányér mákos metéltet raktak elé. Hozzálátott. Én meg elővettem a cetlit, és rákezdtem. – A Sionnak hegyén Úristen… Merthogy tisztára olyan volt: Az irodalomnak ez a kiemelkedő csúcsa, kedves hallgatóim. Szeretném, ha mindnyájan hozzászólnának. Én csak, mint egy elsuhanó fecske, megérintem a kérdéseket… Előadás közben a pongyolás nő egy papírlapra írt valamit. – Lám, jegyzik a szavaimat. Figyelnek. Olyan elgondolkozva néz az a nő. Most megint ír. De mintha inkább rajzolna… Engem rajzol? Komolytalanság, nem szeretem az ilyesmit. – Mondják, profilból Kölcseyhez hasonlítok. És van bennem valami adys. Előadás végén a télikabátos férfi fölemelkedett a mákos tésztából. Hozzám lépett, és megfogta a kezemet. – A mi előadónk… A szemembe nézett, és a mák pergett az ajkáról. Tapsoltak a tüdősök, tapsoltak a belesek. Egypáran kikísértek a kapuig. A pongyolás nő egy cédulát csúsztatott a zsebembe. Hát igen, így van ez a tüdősökkel… forróvérűek, kiéhezettek… És ez csinos nő, olyan fájdalmas a tekintete. Könyörgés van benne. Majd néha meglátogatom. Azt nem kívánhatja, hogy belészeressek. Eljövök minden héten, leülök az ágya mellé, vagy a kertben sétálgatunk. Igaz, ez felelőtlenség tőlem. Szenvedélyt ébresztek benne, pusztító szenvedélyt… A villamosmegállónál elolvastam a cédulát. „Küldessen nekünk takarókat! Csak másszon a gondnok nyakára!” Micsoda blőd dolog! Miért küldessek takarókat, miért másszak a gondnok nyakára?… Valaki integetni kezdett felém a másik oldalról. Magas homlokú, szemüveges férfi, esőkabáttal a karján. A mérnök, akivel Margitka!… Még csak az hiányzik, hogy idejöjjön… De már átjött a síneken. – Régen láttuk mostanában, Sándor. – Sok a dolgom, alig van egy kis időm. – Mit csinál errefelé? Hogy nézett a szemüvege mögül!… Akkor is így nézett, amikor azt a sörösplatnit küldték nekem Margitkával a mulatóból? A nő a pezsgőspohárban… a teve meg nézi, és csorog a nyála. – Kórházban voltam. A mérnök hátralépett. – Kórházban? Csak nincs valami baj? – Megfogta a karomat, és a fejét csóválta. Utálom, ha a karomat fogják. Ez mindig dühített. – Könyvről beszéltem. – Könyvről? Kórházban? Ja igen, igen, hogy küldték… a Népművelés… értem, értem. És hoz ez valamit a konyhára? Ötvenes? Hát istenem… És gyakran van legalább ilyen, ilyen… – Négyszer-ötször hetenként. Engem gyakran kérnek. Név szerint engem. Ha más megy, nem is figyelnek. Ásítoznak, a széket recsegtetik. De ha én megyek!… Különösen, ahol nők vannak. – Persze, hiszen fiatal… meg aztán legényember. – Tudja, valamelyik előadás után az egyik nő fölhívott magához. Feketére. – Feketére? Ne mondja!… – Aztán a lépcsőházban nekem esett. – A lépcsőházban!… Miért nem a szobában? – Hogyan… a szobában? – Ott mégis más. Egyedül vannak, meg aztán kényelmesebb. – Sötét volt a lépcsőházban. Meg aztán rájött a nőre. Mit csináljak? – Persze, persze. – És tudja, mit mondott? Hogy az egész előadás alatt csak a számat nézte. Úgy tetszett neki. Van, aki a hajamra bukik. A mérnök felnevetett. – A végén még beházasodik valamelyik nőegyletbe. Hát csak vigyázzon, vigyázzon!… – Miért nősülnék? Megunnám. Tudja, mert én ebben az egyben olyan vagyok. A mérnök bólintott. – Köszöni a virágot. – Köszöni? Ki köszöni?… És miféle virágot?! – Margitka anyja, amit a névnapjára küldött. Jelzem, szép csokor volt, nem lehetett valami olcsó. – Nem küldtem semmiféle csokrot! – Akkor valaki más lehetett. Magára gondoltunk. – Miért éppen énrám? – Finoman volt összeválogatva. Ízlésesen. Azt a három poros fát néztem a mérnök mögött. Ha lemázolnék egy pofont, nekiesne az egyik fának. A mérnök hallgatott egy darabig, aztán megszólalt. – Én bevallom, gondoltam rá… nos, igen, barátom… – Mire? Mire gondolt? – Nem vagyok már éppen fiatal, és unom a vendéglői kosztot. Figyelje meg, sehol sem kap jó levest. Én bizony már súlyt helyezek az ilyesmire. Nem mindegy, mit eszem. Meg aztán még valami… – Megfogta a kabátgombomat. Most meg a kabátgombomat csavargatja!… – Tudja, barátom, mindenhol megkérdezik, káderezésnél meg máshol is: nős az elvtárs? Miért nem nősül? Egyáltalán nem akar megnősülni? – Erre felelni kell. És ez nekem kínos. Ki tudja, mire gondolnak? A pártban is, igen… – Micsoda?! Talán a párt akarja, hogy maga meg Margitka?… Talán a párt akarja?! – Na nem, nem, hát nem így. Azazhogy, tudja mit – eltalálta!… – Eltaláltam! – Még nevettem is. Milyen jó, hogy így eltaláltam!… – Igen, barátom, a pártban szeretik a családos embereket, akiről tudják, mivel tölti az idejét. Nem ténfereg ide-oda. – Nem ténfereg? És miért nem ténfereg? – Mert a feleségével van. Mondjuk, elmennek egy moziba, aztán korán lefekszenek. Akkor nem gondolhatnak semmire a pártban, hogy itt vagy ott voltam, ezzel vagy azzal beszélgettem… Mit tudom én, meg hogy részt vettem valami összeesküvésben!… A mérnök harsányan felnevetett. Megveregette a vállamat. – Magának is ezt tanácsolom. Gondolja meg! Jött a villamos, fölszállt. Integetett a peronról. Én is integettem. Aztán megint a fákat néztem. Úgy, hát megnősülsz, barátom? Te csak tudod, mit kell csinálni. Jó pontokat szerzel, világos. Aztán még ki is tüntetnek, megdicsérnek. Pártunk büszkesége meg ilyesmi… Jól van, csak csinálja. Ki kéne lökni az ilyet, kitaszítani! Eredj, eredj, nem érted küzdöttünk. – De hát ki küzdött itt és miért? Á, nem érdekes az egész… Nem érdekes!*
Biller Sándor nem jött vissza Újpestről. Az előadót többé senki sem látta. Nem vette föl az ötven forintot, ami az előadásért járt a Népművelésnél, pedig egyébként már másnap reggel ott nyavalygott a pénzért. Följegyzéseit, abban a kopott füzetben, háziasszonya, az öreg Mányi néni adta át Kürtinek, több más holmival. (Mányi néni minden reggel fél liter tejet hozott Billernek.) Biller eltűnéséről sokat beszéltek. Azt is mondták, hogy Biller Sándor belépett a sárgába… Sárga színen állt a jelzőlámpa, amikor Biller lelépett az úttestre. „Hová siet az a fiatalember?!” – reccsent rá a közlekedési rendőrség autójának megafonja. A fiatalembert fölpakolták az autóra, és Dunapentelén leszállították. Így került a munka és építés városába. Ambrus anyja különben misét mondatott Billerért, aki meghalt Pentelén mákos tésztától. Ambrus anyja, amikor egyszer krumpliért sorba állt, egy asszonytól hallotta, hogy Pentelén negyven munkás meghalt romlott mákos tésztától. Az az asszony biztosan tudja, mert az ő fia is Pentelén dolgozik, de sosem szerette a mákos tésztát. Ambrus anyja viszont emlékezett rá, hogy amikor egyszer Biller náluk ebédelt, rengeteg mákos tésztát evett. Még mondta is, hogy az a kedvence, meg a paradicsomleves. Beszélték, hogy egy kocsmai verekedésben megbicskázták Billert. Beszélték, hogy Biller belépett a Dunába, és csendesen úszik Belgrád felé. Mindez csak szóbeszéd volt. Bizonyosat senki se tudott. De a neve ott maradt egy falon a Soroksári úton. Nem tudni, ki írta fel. Talán valamelyik barátja, Kürti vagy Ambrus. Akárki volt is, sebtiben írta. Éppen csak megállt egy pillanatra, hogy krétával odafirkálja. – Itt járt Biller…
