KLASSZIKUSOK

Mikszáth Kálmán   

CSEMEGI A

https://mek.oszk.hu/08100/08168/08168.htm#10

2024.04.07.

A Redout előtti kioszkban az egyik nagy kerek márványasztalnál évek hosszú sora óta egy ugyanazon társaság kávézott a délutáni órákban. Nevesebb ügyvédek, egyetemi professzorok, kúriai bírák, képviselők gyűltek oda naponkint, mint mézre a darazsak. Szürke lateiner alakok voltak, akik jogi dolgokról vagy a napi élet fölvetődő kérdéseiről vitatkoztak, de akármilyen heves volt is a disputa, egyszerre megnémultak, mikor közöttük a legigénytelenebb közbeszólt, egy vézna, borotvált állú, vörhenyeges hajú és bajuszú öregúr, kinek kerek feje gőgösen hátravetve csak egy kicsinyt emelkedett ki, ahova be volt süppedve a kurta nyak miatt, a váll-lapockái közül. Ez az öregúr Csemegi volt.


Csemegi Károly

Nem kell kiírni a keresztnevet. Csemegi csak egy volt, se őse nincsen, se utódja. Megérkezett és elment s többet hagyott itt örökségül, mint sok azokból, akik elődökben és utódokban századokig itt pengették a sarkantyút. Mert az igénytelen öregúr, kinek gyér bajusszal beárnyalt ajka körül a keserűség valamely elvitázhatlan jellege borongott, gazdagon gyümölcsöző pályát futott be. Sokan nagyon megcsodálták azt, de ő maga fitymálta és kicsinylette. Meg volt elégedve magával, de pályájával nem. Szíve tele volt nehezteléssel az emberiség iránt, ajka tele volt panasszal. Hatalmas agyvelejét kínos gondolatok feszítették, fejvánkosát kőkeménnyé tették a mellőzése fölött érzett bosszúságok.


Lónyay Menyhért

 

Tiszta látása csak a messzeségben érvényesült; a tudományos igazságok világaiban a hajszálnyi finomságokat is meg tudta különböztetni elméje boncoló erejével, de a közelben, a maga szűkebb perifériájában a legelfogultabb emberek köze tartozott. Jól mondta róla Lónyay Menyhért:

- Éles szeme van, de a saját személye elfogja előle a világosságot.

 

A saját személye. Az Én. Ez a szuverén, ez a despota, aki uralkodott fölötte. Ez tette boldogtalanná. Elégedetlenül, szinte idegenül mozgott ismerősei közt. Látta, hogyan mellőzik, hogy kerülnek föléje rangban, hatáskörben olyanok, akiket ő magánál kisebbeknek ítélt, s kiket nem ítélt volna? Lehangoltság fogta el vagy emésztő harag, felváltva marták a hiúság parazitái. Ez a bölcs ember egy csöppet se volt filozóf. Ő, aki törvényeket szabott az emberi hibákra és tévedésekre, a saját külön ügyében hibátlan embereket követelt, ő, aki behatolt tekintetével a társadalom léhaságába, a sok limlomba, csecsebecsébe, semmiségbe, amit az célnak kigondolt, nem gondolta meg, hogy az emberek a végzet kezében egyszerű gyufák, az egyikkel egy király gyújt szivarra, a másikkal az oltári gyertyákat gyújtják meg, a harmadikkal a szegény napszámos fazeka alá csinálnak tüzet, s hogy ez mind csak vak esetleg, és minden gyufának közös sorsa, hogy elégjen.

De hát tekintve rangokat, cafrangokat sem lehetett volna panasza. Érdekes karriert tett meg, roppant messze utat.

A vézna, veres hajú zsidó fiú, ki a negyvenes években félénken meglapulva a csongrádi házak és kerítések mellett cipeli hóna alatt könyveit, amint az iskolába tart, vagy onnan jön, értelmes kék szemei nyugtalanul kémlelik a beszögellő utcákat, honnan az ellenséges keresztény gyerekek jöhetnek, hogy meghajigálják - íme most (a kilencvenes években) az említett kerek asztalnál kávézik, s őexcellenciájának szólítják a körülülők, mivelhogy rangban a király belső titkos tanácsosa, a Szent István-rend középkeresztese, a Kúria tanácselnöke és a legnagyobb magyar jogtudós.

De ő maga nem volt ezzel megelégedve, mert a hiúsága még nagyobb volt nálánál. Miniszter akart lenni, vagy mit tudom én, mi. Hiszen az államtitkártól a miniszterség a következő grádus. Meglehet, hogy a tábla elnökségével is beérte volna. Nem lehetetlen, hogy az Akadémiába is vágyott, ahova egy formalitás miatt nem bocsátották be a liliputi "halhatatlanok", azt vetvén okul, hogy a büntető törvénykönyvet nem ő csinálta, vagyis nincs a neve a címlapon, mint a többi szerzőnél, hogy az országgyűlés szavazta meg, tehát annak a műve és nem a Csemegié... Biz az egy kicsit különös volt. Ha szidni kellett a büntető törvénykönyvet, akkor Csemegi csinálta; ha jutalmazni kellett, akkor az országgyűlés csinálta, és az egész országgyűlést csak mégse lehetett beválasztani az Akadémiába.

Különben talán mindegy volt. Az akadémiai tagság bizonyára meg nem állítja az ő lelkének háborgását. El nem állította volna azt semmi. Mint ahogy meg nem áll a folyam, ha egy virágot vetnek bele, vagy nem vetnek. Megy, hömpölyög nyugtalanul tovább, helyet vájva, de meg nem elégedve vele sehol. Csak a kis pocsolyák stagnálnak. A nagy folyamok sietnek, sietnek. Hová? Miért? Az Isten tudja. Csak mennek, és ha gát akad elibük, csapkodják, zúgva ostromolják, ez a sorsuk.

Ő is megrekedt a kúriai tanácselnökségnél, s ez bántotta, ez emésztette, nem bírt tovább emelkedni sem a dicsőség perifériáiban, pedig érezte, hogy a szárnya még tovább vinné, se a dietenclassis létráján, pedig ösztökélte, izgatta a hatalmi vágy, a tetterő és a fölötte állók gyöngesége. De hasztalan, nem adatott neki több. A gondviselés így határozta, hát így lett. Kormányok jöttek-mentek, új szituációk alakultak, emberek elmúltak, újak támadtak, de Csemegi maradt tanácselnöknek, "egy szögletbe dobva az ócskavasak közé", ahogy ő panaszkodott a hálátlan ország ellen.

A szerencse elhagyta - pedig sokáig úgyszólván inasa volt, felöltöztette összes ékességeibe amaz időknek, melyekben élt: negyvennyolcban egy zászlóalj élére tette, hol végigharcolta vitézül az egész bácskai hadjáratot és csak Lugosnál tette le a fegyvert, a leveretés után rab lett Temesváron (ez is hozzátartozott a karrierhez), a haditörvényszék be-sorozásra ítélte (ami szintén szépített a pályáján). A sorozóbizottság "untauglich"-nak találta, miután már bebizonyította katonai vitézségét. Mindegy, a centiméter mást mondott. S egy osztrák sorozóbizottság nem mondhatott mást.

Csemegi tehát megszabadult a besorozástól, s ügyvédi irodát nyitott Aradon, ahol csakhamar híressé lett hatalmas védőbeszédeiről és klasszikus periratairól. Nagy tehetségén kívül a császári kormány is segítette, mert üldözte s egy oláh faluba, Butyinba kényszerítette vonulni, ahol örökös rendőri megfigyelés alatt állt.


Horváth Boldizsár

De megfigyelték őt a jó hazafiak is, és mikor a magyar kormány megalakult, Horváth Boldizsár osztálytanácsosnak édesgette be a már nagy nevű fiatal fiskálist az igazságügy-minisztériumba, hol gyorsan emelkedett az államtitkárságig, s mint a háznak is tagja, mindjárt az első szónokok között foglalt helyet. Öröm volt őt hallgatni, ha az ember a szemét behunyta, úgyhogy öntelt magatartása és gesztusai nem hatottak zavarólag; szép folyékony előadása, judíciumának mélysége, logikájának gránitkeménysége, ruganyos elméjének szétbontó és egybekapcsoló ereje csodálatos harmóniában érvényesült. Erre az időszakra esik legfőbb alkotása, a büntető törvénykönyv; valóságos titáni csatákat vív a házban a jogi ismeretek rettentő arzenáljával alkotásának minden kis részleteért. A ház disputáló jogászai nem állnak vele egy nívón, s ez még jobban kihívja gúnyját, tudósi gőgjét és fumigáló allűrjeit.


Gróf Széchen Antal

Így szerez ellenségeket olyan tulajdonokkal, amelyekkel csodálókat szokás szerezni. A tudománynak még nincs olyan ereje Magyarországon, hogy az ellenszenveket legyőzze. A vezérektől nem az igét várják a csoportok, hanem a kezelést. Egy nyájas meleg szó többet ér a hideg okos szónál. Hiszen elösmerik, hogy Csemegi nagy tudós, de mindjárt hozzáteszik, hogy kellemetlen ember. Az okosság imponál, de követőket még nem szerez. Gróf Széchen Antalról jellemzőn jegyzi meg egy tisztelője: "Roppant okos ember, sokat pisszegtem neki." Csemeginek érdemeit is elösmerték, de pisszegtek neki.

Maga a kormányzat is méltatni kívánta nagy művét, mely egész Európa jogászköreiben méltó feltűnést keltett, s jelentékeny pénzajándékkal kínálta meg a vagyontalan államtitkárt, mire az sértődve utasítá el.

- Vajon ki fizette meg azokat a vezéreket - fakadt ki gúnyosan -, akik az első törvényeket hozva vérüket egy közös edénybe csurgatták? Hány forintot adhattak egy uncia ilyen vérért, mit gondoltok?

A pénzről ezek után nem lehetvén szó, kapta a Szent István jeles rend középkeresztjét, majd a belső titkos tanácsosságot; eddig a grófi rang is vele járt a rendjellel - ennél a kitüntetésnél szűnt az meg.

Csemegi tényleg megvetette a pénzt, de ez nem volt a bohém naivsága, bár szinte annak látszott, inkább volt lekicsinylése annak, amit a vele hasonló származásúak elérhettek, vagyis amiben felülszárnyalhatták. Lassankint elvesztette érzékét az anyagiak iránt, nem tudta, mi mibe kerül, mi mit ér. A felesége, nagy míveltségű úrasszony, nemcsak a nagy tulajdonait ösmerte férjének, de gondosságával a gyengéit is igyekezett paralizálni, egy-egy kisbankót tett reggelenkint a mellényzsebébe, ebből fedezte az öregúr a délutáni kapucínerjét és egyéb apró kiadásait, de ha esetleg egy nagybankót adott neki, akkor abból se hozott haza semmit, elvesztette vagy odaadta a kapucínertől fennmaradt részt a komfortáblisnak.

Elkeseredve képzelt mellőzések miatt 1879-ben odadobja államtitkári hivatalát s a Kúriához megy tanácselnöknek. Boldog ember, ki megélhette, hogy a saját törvényeit maga alkalmazhatja. Bírónak is nagy. Szeszélyes ugyan, mint egy asszony, goromba fölfelé és gúnyolódó, dölyfös lefelé, mint egy parvenü, de mikor a tanácsban elnököl, olyan mint Jupiter, igazságos, kérlelhetetlen és zordon. Akarata egy despotáé, de a törvényekből sarjadzik, tehát jogosult.

- Hogy értette ezt Csemegi, azt csak Csemegi mondhatja meg - veti oda nyersen a paragrafusok értelmezésén vitázó bírának, mintha a XIV. Lajos orrhangján mondaná: "A törvény én vagyok."

 

Mondják, hogy mikor egyszer a tanácsa leszavazta, a hiú nagy ember elájult, úgy kellett betegen hazavezetni. De ez csak ritkán történt, talán csak éppen egyszer; a véleménye rendszerint már ítélet. Szinte korlátlanul uralkodik roppant tudásával és dialektikájával bírótársai fölött, kikből az úgynevezett "vicispán bírákat" becsüli többre a "tanulmányosoknál", mert amazoknak józan eszét legalább el nem pusztította a féltudás.

A törvény oly szentség az ő fogalmában, s a bírói tiszt oly fönséges, hogy a lélek reszket meg a csontok közt, mikor ő ezt magyarázza. Kétségtelen, hogy a Kúriánál se a törvényt, se a bírákat nem találta oly jó karban, ahogy képzelte. (Pedig az még a képviselői választási ügyekben való bíráskodás előtt volt.)

Nem csoda, ha hamar unalmasnak, szűknek találja az ócska házat, a Kúriát; a láncokat, melyek az ablakai mellett vezető kis utcát elzárták, hogy ott a kocsik bele ne zörögjenek a méltóságos urak fejtöréseibe, úgy érezte, mintha előle zárnák el a világot. Csakhamar visszavágyik a politikához, mint a halember, Hany Istók a Fertőbe, mert aki a szónoki éljeneket, a Ház tetszésmoraját már egyszer megkóstolta, rosszabb lesz az alkoholistánál, soha meg nem gyógyul és okvetlenül visszaesik a szenvedélyébe.

Szeretne menekülni a kúriától, de hova? Az ábrándozók szokása szerint azt szimatolja a levegőben, amit óhajt. Ezer jelet lát arra, hogy kedvezőbb alakulások, helyzetek jönnek. S ezekben a helyzetekben mint tükrökben, mindenütt az ő alakja látszik. Sejtelmek és remények éltetik napról napra. Hátha még neki is megvirrad. "Lesz még sátoros ünnep" - szokta mondani. - Csak nehéz kivárni! Ha ő maga siettethetné! Egy pontot keres, mint Archimedes, ahonnan a sarkaiból kifordíthatná ezt az egész Csemegi-ellenes rendszert. Juvenalis harckészsége, Brutus dühe tombol benne. Mindent odaadna már egy mandátumért, hogy még egyszer megjelenhetnék a politika szérűjén és legyűrhetné ellenségeit.

Még tűr, még habozik, álmodozik egy darabig, de mikor a Kúria alelnöki székét betöltik, és nem ővele, a pohár megtelt, s egy szűkszavú, hideg levélben megválik állásától. Odadobja, mint egykor az államtitkárságot.

S íme a nagy karriert összetöri ő maga. Mielőtt bekopogna hozzá az Öregség, jön a Hiúság és végez vele. Nyugalomba megy ő, a "nagy nyughatatlan". Hajh, milyen nyugalom volt! Egy hánykódó nagy lélek lassú, kínos vonaglása, elégése.


Szilágyi igazságügy-miniszter

De hogy ez az alkony nem volt még sokkal szomorúbb, annak az az oka, hogy ő maga hajnalnak hitte. Még mindig várt fordulatokat, melyek a fölszínre vetik. Kereste a szálakat, nexusokat, mintha az út elején lenne. Eljárt a kaszinóba, hol az úgynevezett "szkupcsinában" gyakorta érintkezett az apponyista főemberekkel, kik az akkor népszerűsége delén álló Szilágyi igazságügy-miniszter ellen szervezkedtek, bár soha sem állott be táborukba teljesen (ezt már mégis restellte volna), de innen várta az új érát s őket segítette tanácsokkal.

Reményei, tervei egyenként törtek össze itt is. Egyre szegényebb lett illúziókban. Ezt már az alkony természete hozza így - este nem süt ki a nap többé; de ő nem az estének tulajdonította, hanem annak, hogy a hatalom akadályozza. Izgatta, élénkségben tartotta, mint a morfinistát a morfin, az a hit, hogy küzdenek ellene. "Ergo sum" - gondolta mintegy felvillanyozva. Valóságos regényírói leleménnyel fedezett fel kapcsolatokat valamely kormányzati tényben a saját személye ellen.

Pedig csak képzelődés. Dehogy üldözte a kormány, dehogy. Az aktuális politikai élet, mint egy dübörgő vonat, átszáguld a legnagyobb hegycsúcsok közt is, s mire azok, akik bent ülnek a vonaton, visszanéznek, már akkor köd ül a hegycsúcsokon. Csemegit is csak a köd takarta már, mikor még ő mindig feléje közelgő vagy őt fenyegető alakzatokat rajzolt ki magának a gomolygó ködből.

Jótékony képzelődés, mert őneki jólesett, hogy harcban áll. Hogyha amazok küzdenek, legalább ő is visszaküzdhet. Persze csak szegényesen, mint a talaját vesztett vezér, ki minden pozícióját elhagyva az utolsó két várából ereget még ki lövegeket. Ez a két végvár a Jogászegylet volt, melynek elnöki tisztét viselte, és az ő íróasztala, hol tömérdek könyvei közt még a legszomorúbb napokban is dolgozgatott - jogászegyleti megnyitókon s egyéb jogi témákon.

Ekkor elfelejtette bajait, s munkájába mélyedve voltak pillanatai, amikor talán boldog is volt, elméjének ragyogásával igazságokat világítva meg. Ez időszakban írta meg ama érdekes tanulmányok egy részét, melyek most a Franklin Társulat kiadásában jelentek meg két vaskos kötetben s őt újra felszínre vetették - mint ahogy sokszor fog ő még visszatérni, mindig nagyobbnak és nagyobbnak még akkor is, midőn a korabeli minisztereket és nevezetességeket már a felejtés árkába söpri az idők szele.

A "nagy természetű" öregúr az íróasztalán kívül még csak egy helyütt érezte magát otthon. A kioszkban, a Csemegi-féle kerek asztalnál. Itt nyilatkozott meg teljes valóságában, kibontotta lelkét, eleresztette láncairól titkos szenvedélyeit. Szelídebb óráiban, ha objektív tudott lenni, élvezet volt őt hallgatni, ha a napi kérdésekről vagy bármely dologról beszélt. Mennyi hatalmas gondolat hasadt ki ez óriás kincsesbányából. Egyes mondásai mint pátriárkai bölcsességek vándoroltak szájról szájra. Elméje röptét követni nehéz volt, de aki vele szállni tudott, annak feledhetetlen az ő társalgása. Némelykor maga is megmelegedett, arca sugárzott (szinte szép volt), kék szeme tűzben csillámlott, s Bismarck-szerű Kraftausdruckokban lökte ki az igazságokat penészszínű koponyájából. Micsoda kicsi hely volt ezeknek az az egyszerű kerek asztal!

De a legnagyobb extázisban egyszer csak észrevett a szomszédos asztalok valamelyikénél valami idegen, újságot olvasó vagy csendesen kávézgató embert, mire abbahagyta a beszédét, összeráncolódott a homloka, halkan megdöfte a szomszédját s a méltatlankodástól rekedtes hangon suttogta:

- Nini, a spion. Ott a spion...

Azt hitte ugyanis, hogy a kormány folytonos megfigyelés alatt tartja s kémeket küldöz utána. Hiába mosolyogtak e tévhiten a barátai, ő szánólag nézte le őket, mint akik nem állnak az események magaslatán.


 

AAA. Csemegi. I. Vasárnapi Ujság 50. évf., 48. sz. 1903. nov. 29., 789-91. o., "Csemegi és munkái" címmel, teljes névjelzéssel; II/a Mikszáth Kálmán: Az én kortársaim. Budapest, 1904. Athenaeum, 145-149. o. (Az Ujság ajándéka előfizetőinek). II/b. Az én kortársaim. I. köt., MKm 32, Budapest, 1907. Révai, 175-187. III. Jk 20. Az én kortársaim I, 152-162. A főszöveg az II/a változaton alapul, az I és II/b eltéréseit alább közöljük.

2. bekezdés, 9. mondat: világaiban (II/b: világában)

4. bek., 9. m.: semmiségbe, amit az célnak kigondolt, nem gondolta meg (II/b: semmiségbe, nem gondolta meg)

8. bek., 4. m.: újak támadtak (II/b: újra támadtak)

12. bek., utolsó m.: Csemeginek érdemeit (II/b: Csemeginek az érdemeit)

15. bek. eleje: nem lehetvén szó, kapta (VU: nem lehetvén szó, igy kapta)

22. bek. vége: megjelenhetnék (VU: megjelenhetne)

27. bek., 4. m.: Csemegit is csak a köd takarta már (VU: Csemegit is köd takarta már)


Csemegi (1844-ig Nasch) Károly 1826. május 3-án született Csongrádon. Édesapja Nasch József Károly (? - 1864) volt, aki fiatal korában banki alkalmazottként Párizsban dolgozott, hazatérve pedig vagyonos kereskedő lett. "Ritka műveltségű férfiú volt", aki fiát a tudományos pályára szánta. Édesanyja Mentzer Sarolta (1806 - Csongrád, 1893. június 9.) volt.

Nyugalomba vonulása után Csemegi "Múzeumkerti sétáiban talált üdülést", az utolsó időben azonban kellemetlen fülzúgás kínozta. 1899 februárjában influenzában betegedett meg, és ágyban fekvő beteg lett. "Betegsége súlyosbodott tüdőgyulladással és orbánccal. Korányi [Frigyes] és Janny [Gyula] tanárok a háziorvosokkal többször meglátogatták a beteget, ki folyton gyógyult; a tüdőgyulladás és orbánc csaknem elmúlt már. Tegnapelőtt azonban a betegen ismét nagy láz vett erőt, az orvosok megállapították megint a tüdőgyulladást s menthetetlennek nyilvánították." Csemegi Károly 1899. március 18-án halt meg.

 

 

 

 

FEL