Nagy Lajos    

Nikoláj Gogol: Mirgorod

  Nyugat· / ·1926 · / ·1926. 8. szám · / ·Figyelő · / ·Irodalmi figyelő

2022.03.07.

 

Két kötet elbeszélés. Az első kötet három darabot foglal magában, ezek: "Régimódi földesurak", "Vij", "Ivanovics Iván és Nikiforovics Iván". Régimódi "beszélyek" ezek, persze idejüket múlták; a stílusok tisztaságában, egy-egy figurájuk jellemzésében s némely élénk leíró-részletben mutatkozik meg bennük írójuk ereje, azé az íróé, aki a "Holt lelkek"-et is írta. Annak az orosz életnek, melyet ezek az elbeszélések ábrázolnak, három fő karakterisztikumát látom: Először minden lapon pálinkát isznak; mindenki minden alkalomból pálinkát iszik, sőt nem is kell az embereknek alkalom, csak pálinka, isszák úgy, mint mi a vizet kánikulában. Másodszor szörnyű durvák az emberek, sokat szerepel e könyvben a verés; a mogyorófapálca s a csomózott korbács olyan használatos eszközök itt, mint nálunk a ceruza; oly közel áll az emberekhez a testi bántalmazás, mint nálunk azt mondani: kikérem magamnak. Harmadszor ezek a pálinkaivó és korbácsos emberek rettentően vallásosak, minduntalan isten neve van a szájukon.

A második kötet a "Bulyba Tárász", híres remekmű. Adassék is meg minden elismerés a "Bulyba Tárász"-nak, - de ha csak az elismerésemet akarnám leróni, talán fölösleges is volna e művel foglalkozni, hiszen közismert, csaknem minden irodalom után érdeklődő olvasta már, ha másképp nem, magyarul az "Olcsó könyvtár"-ban. Változnak azonban az idők s ami valamikor - a maga idejében! - csak gyönyörűséget keltett, az ellen később, az emberi gondolkodás előrehaladottabb fokán, már jogos ellenvetések is merülhetnek fel. Az ember olvassa e művet s így szól: Szép, nagyon szép, elismerem maradandó értékét, - de kissé idegen már tőlem, bizonyos tekintetben kielégületlenül hagy, bizonyos tekintetben bánt, sőt szinte megbotránkoztat.

Bulyba Tárász orosz úr, kapitány a Dnyeper-menti kozákok közt. Két fia, Osztáp és Andrej, elvégezvén a kijevi akadémiát, hazatérnek a szülői házba. Atyjuk azonban nem hagyja őket otthon tétlenkedni, hanem viszi őket a zaporogi kozák táborba. A kozákok már jó ideje békésen táboroznak, tespednek és tivornyáznak. De nem bírják már a békét s minden ok nélkül, csakhogy harcolhassanak, betörnek Lengyelországba. Rabolnak, mindent fölégetnek, gyilkolnak. Példátlanul kegyetlenek.

Még a nőket s gyermekeket s állatokat is megölik, de nem csak úgy egyszerűen, hanem lehetőleg kínhalállal. Amely nőt például szabadjára engednek, azt is térdig megnyúzzák. Körülveszik Dubnó várát s ki akarják éheztetni. Egy éjjel megjelenik Andrej előtt a várbeli vajda leányának cselédje, azzal az üzenettel, hogy úrnője éhezik, küldjön neki élelmet. Andrej még Kievből ismeri a leányt, ott látta, beszélt is vele s azóta szerelmes belé. Se szó, se beszéd, földalatti alagúton, amerre a cseléd jött, bemegy a várba, kenyeret visz a leánynak s egyúttal át is pártol a lengyelekhez. A harc tovább folyik, a lengyelek ki-kitörnek, végül segítséget kapnak s mivel a kozákok egy része elment, hogy üldözze a hátrahagyott tábort kifosztó tatárokat, a megkevesbedett kozákokat a lengyelek legyőzik.

A lengyelek közt harcol Andrej is. Őt még a harc lefolyása alatt Bulyba utasítására egy erdőbe csalják s ott maga az atyja lövi agyon. Osztáp foglyul esik, Bulyba elmenekül. De ki akarja szabadítani fiát, Jankel zsidóval Varsóba viteti magát, ott álruhában be akar fiához jutni. Ez nem sikerül. Másnap a saját szemével láthatja, hogyan kínozza halálra a lengyel hóhér az elfogott kozákokat, köztük Osztápot. Kiált a fiának s ezzel elárulja magát. De megszökik. Új sereget szervez s újra támad. "Végigvonult ezredével egész Lengyelországon, tizennyolc várost felégetett és Krakkó közelébe nyomult be. Sok nemes embert elpusztított, a legszebb és legékesebb kastélyokat kifosztotta. Százados borokat és méhsöröket eresztettek ki a kozákok, amiket az urak pincéiben gondosan őriztek, drága szöveteket, ruhákat, edényeket tettek tönkre, amiket a kamarákban találtak.

- Ne kíméljetek semmit! - mondogatta Tárász. Nem kímélték a kozákok a feketeszemű kisasszonykákat, a fehérarcú szüzecskéket, még az Úr oltárát se... Nem egy hófehér kar emelkedett ki a lángok tengeréből az ég felé, jajkiáltás kíséretében..." De végül is leverik Bulyba Tárászt s egy fához kötve, máglyán elégetik. "Már fellángolt a máglya, elérték lábait a lángok és széles nyalábban csaptak fel a fa törzse mentében, de van-e a világon olyan tűz, olyan kínok és olyan hatalom, amely legyűrhetné az orosz erőt?"

Hatalmas erővel megírt könyv! Minden és mindenki él benne, még a táj is, amelyet leír, hullámzik előttünk a fű, élnek, ágálnak a kozákok. Bulyba Tárásznak még a lélegzetét is látjuk.

 

De bámulatosan kegyetlen könyv! Nem olyan módon kegyetlen, mint a másik, a "Bulyba Tárász"-on kívül legkegyetlenebb könyv, melyet ismerek: a Salammbô. A Salammbôn végigvonul Flaubert impassibilitéje. De ez: impassibilité és nem dicsőítés. Ezenfelül ez impassibilité mögött, amely csak felület lehet, érzem a gondolkodót, a vérzőszívű humanistát.

 

 

Nikoláj Gogol

A "Bulyba Tárász"-t azonban az írója lelkesedéssel írta, lelkesedve témájáért, alakjaiért, a kozákokért, a dicső Bulyba Tárászért. Hősköltemény a "Bulyba Tárász" a kozákságról, a harci erényekről, a "hithűségről", a szívtelen erőszakról, az orosz erőről. A kozákok "derék legények", Bulyba Tárász nagyszerű ember. Az igaz, hogy a gyermekét szoptató nő mellét levágják, szemeket szúrnak ki, a zsidókat a vízbe dobják s fuldoklásukon mulatnak, - de hát Istenem, ezt meg lehet érteni, hisz' kemény vitézek ők!

Hőskölteménnyel azonban még soha nem találkoztam, melynek szerzője ennyire borzalmas, a dühöngő vadállatoknál is vérengzőbb s gonoszabb élőlényeknek a "megéneklésére" vállalkozott volna. Az Iliászban történők operettbeli mókák azokhoz a rémségekhez képest, amiktől a "Bulyba Tárász" hemzseg. És Gogol nem a naturalista attitude-jével írja le a kegyetlenségeket, hanem elnéző jóindulattal, idealizáló írónak hősével való együttérzésével.

Én, az olvasó, irtózom. Kétségbeesve látom, hogy mi hát az ember, hogy ilyesmikre is képes. Kínban töprengek, hogy talán még ma is ez az ember, - de vajon lesz-e már másmilyen? Én kínban töprengek, - az író pedig zeng! Vitézi erényeket zeng. Itt valami hiba van: Ha hőskölteményt ír az író, akkor nem ábrázolhatja ennyire verisztikusan a hőseit, annyira verisztikusan, hogy azok már ugyancsak messze estek attól, hogy hősöknek nézzük őket; ha pedig hiánytalanul akarta megírni az író az igazat, a valóságot, akkor hogyan értsem azt a szinte mosolyos "elbeszélő-kedvét"?

Itt valami baj van s az író nagyszerű megjelenítő, kitűnő ábrázoló, - de mint eszmélő, gondolkodó ember, legalábbis zavarba ejt. Mindezt azzal a megtoldással mondom, hogy nem feledkeztem el irodalomtörténeti szemmel nézni a "Bulyba Tárász"-t, tehát beállítva őt keletkezésének idejébe.