Sándor Kálmán   

Zord idők

Levél idegenből

Illyés Gyulának szeretettel

2024.07.25.

Sándor Kálmán 1938-ban ismerkedett meg későbbi feleségével, Thury Zsuzsával. A Zord idők (Levél idegenből) című írást a gautingi szanatóriumban írta, ahová a dachau-i koncentrációs tábor felszabadítása után került. A levél Illyés Gyulának szólt, 1983-ban jelent meg először Sándor Kálmán A sírásó és a bába című elbeszéléskötetében.

 

Mint rituális mosószappan írom ezt a levelet, mélyen tisztelt Uram, fogóddzon meg jól, egy szerény izraelita tisztítószer szól Önhöz e sorokból magyar nyelven; egy egyszerű szappan, melyet néhai Himmler Henrik parancsára főztek szorgos német kezek boldogult Sándor Kálmán magyar íróból. Hja ilyen az élet, tisztelt Uram, mi csak felnövünk, elbeszéléseket írunk, külországba exportálnak bennünket, a végén a messzi idegenben megfőznek, és nincs tovább. Mily tanulságai is vannak nemzetek, fajok, népek, családok, egyének sorsának!

    Itt van például boldogult fenti élete! Ha meggondoljuk mily érdekes sorból is származott, mi minden volt már családjában: bádogosok és főrabbik, fülorvosok és sekrestyések, lakatosok és metszők, hegesztők és tóramásolók, és bölcsek is akadtak atyjafiai közt; szegény Vilmos bácsija egyszerű érsek volt Olmützben, a piperkőc Ignác bácsi pedig ellenőr a Burvasútnál! Mi minden volt már. Szappan azonban még sosem volt az ő családjában! Ő, szegény, az első. De hagyjuk ezt a fájdalmas témát.

   

Illyés Gyula

Hajdani nyersanyagom (boldogult S. K.) utolsó kívánságát teljesítem, amikor szerény okulásul leírom az ő egyik szürke, hétköznap délelőttjét Önnek, kedves Szerkesztő Úr. Hiszen ő gyakran emlegette, hogy az Ön emléke nemcsak mint igaz Baráté, mint Kongeniális Írótársé, hanem mint értékes Hitelezőé is feledhetetlen az ő számára. Hiszen ő még az üstben sem felejtette el azt a zacskó dohányzás elleni mogyorót, s azokat a pénzösszegeket, amelyeket Öntől kapott. Hiszen ő még a messzi idegenben is gyakran emlegette, mily baráti érzés igaz szálai fűzik Önhöz, s menynyire szerette volna Önt viszontlátni: vajha továbbra is együttműködhettek volna otthon rendhagyó igeragozásunk további felvirágoztatása és magánhangzóink hathatós kiküszöbölése terén. És erre mily sokáig minden remény megvolt! Hiszen még röviddel a külországi főzések megkezdése előtt is arról volt szó illetékes tényezők körében, hogy szegény Boldogult, mint utolsó magyar izraelita spirituszban, a Magyar Nemzeti Múzeumba kerül kiállításra.

    Vajha így esett volna! Bizonyosan így is történik, ha néhai Hitler A. nem ígéri azt több ízben nyomatékosan másként a német nőknek. Boldogult Zsiradékforrásom - akit továbbiakban egyszerűség kedvéért csak B. Zs. Megjelöléssel illetek - szóban forgó hétköznapi délelőttjét az alábbiakban van szerencsém röviden vázolni az Ön számára, Érzőszívű Jóbarát.

    Délelőtt tíz óra van. B. Zs., ez időben csak egyszerű, ámde rovott jövőjű szappanjelölt, Dachau rabkórházában őrzi az ágyat. Egyazon ágyat őrzik még vele együtt: G., Franciaország válogatott centerhalfja, M., szovjet tüzérezredes, továbbá a gondos német egészségügyi felügyelet megbízásából egy SS katona, aki töltött fegyverrel és szigorú pártatlansággal vigyáz arra, hogy a szappantöltelékek közül bárki is visszakapja a tüdőbacilusokat, ilyképpen alattomos szabotálással hátráltatván azoknak a német vezérkar tervei szerint megszabott, hadifontosságú munkáját.

    A szalmazsák bal oldali egyharmad részén fekvő, kiváló francia középfedezet időnként szürrealista költőkből szaval, kissé rekedten, s lelkes hangsúlyával erősen Önre emlékeztetően, és ha B. Zs. Behunyja a szemét, gyakorta képzeli azt, hogy - az élősdieket leszámítva - az Ön társaságában van, Kegyes Barát. A szalmazsák jobb oldali harmadrészén - taglejtéseit szigorúan Philippe Soupault mondanivalóihoz szinkronizálva - a szovjet ezredes magyarázza, jelbeszéddel, oroszul nem tudó zsiradékforrásomnak a hadihelyzet állását.

    A teremben körös-körül kötelességtudóan haldokolnak a szappanjelöltek. Künn a blokk udvarán, tiszteletreméltó arccal folynak az ürülékkaparás gyorsasági világrekordjának megjavításával kapcsolatos munkálatok; mint az a rövid bevezetésből is tüstént látható, általában minden a legnagyobb rendben van a világon, amikor boldogult Sándor Kálmán egyharmad ágyának fejénél megáll mintegy száznyolcvanhat kiló és három méter kilencvennégy centiméter a teremben őrzött katolikus lelkészi kar képviseletében. Ebből kilencvenkét kiló és száznyolcvannégy centiméter: Raggles András innsbrucki lelkiatya, sört hoz a kiváló Zsiradékforrásnak, kilencvennégy kiló, kétszáztíz centiméter: Ketzlick Johann hannoveri antifasiszta plébános pedig kis sétára hívja őt.

    S jobbra-balra köszöngetve már indulnak is a faágyak háromemeletes útvesztőjében. A német lelkiatya feje a harmadik emelet magasságában vonul, a mintegy negyed méterrel rövidebb B. Zs. pedig a második emelet lakóit üdvözli végig. A földszinten amúgy is többnyire üdvözlésre különösebb igényt nem tartó, és ehelyütt csupán lábszámozásra váró szappanjelöltek fekszenek.

    E leibnizi harmónia, e létező legjobb világ második emeletén két albán politikus dominózik sötét arccal, egy földszinti ágyon éppen a holland haditengerészet félig kihűlt főkormányosának hamis fogsorát lopja el egy lánykereskedő Szkutari városából, a harmadik emeleten töprengve ül öt liter bükkönyből főzött leves előtt A. Vlaszov ukrán főkönyvelő, a nagybányai metsző behunyt szemmel éppen imádkozik, a terem sarkában egy hordó sörbe a friss csapot veri be a kórház spanyol kantinosa. V. Kolobajev orosz páncélgépkocsi-vezető egy pillanatra abbahagyja a gitározást, kissé kiölti nyelvét, és egy régi, illusztrált lap képéből körömheggyel vakarni kezdi Hitler A. szemét, a kommunista német  könyvtáros a polcról A filozófia történeté-t adja ki valakinek, az első emeleti ágyak egyikén vizeletet öntöget át több, kisebb bádogdobozból egy nagyobba a mongol szobaszolga, a belga parlament egyik tagja csokoládét eszik, egy lett feleségdaraboló tűnődve szidja éppen a zsidókat, majd szemrehányó pillantással leheli ki a lelkét.

    A praestabilizált harmóniát első látásra mintha kissé zavarta volna Békeffi László. Boldogult Zsiradékforrásom e sorstársa ugyanis gatya nélkül, kissé sértődött arccal álldogált odakünn, a drótráccsal elzárt ablakon kívül, ahol az imént vázolt rekordjavítási közérdekek folytak.

    Tizenegy órát csengettek odakünn, amikor a kétszáztíz centiméteres lelkiatya a zsebéből egy magyar nyelvű könyvet húzott elő, s átadta a kerek huszonöt centiméterrel rövidebb B. Zs.-nek. E Károli-Biblia első oldalán kusza ceruzával ezt írta egy kéz: "Kaptam ezt a könyvet egy bajtársamtól, és én bízom az én Jézusomban, hogy ő hazasegít engem. Magyaróvár, 1944. nov. 15. Este 6 óra. Kohus Ignác."

    B. G., tizennégy esztendős, salgótarjáni cigány gyerek ágya előtt történt mindez: boldogult Zsiradékforrásom ekkor - mintha most jutott volna eszébe valami, mintha majdnem elfelejtette volna - a homlokára ütött, és lábujjhegyre ágaskodva, elszontyolodott arccal súgta a lelkiatya kétszáztizenhárom centiméter magasságban fekvő, kissé szőrős fülébe Isten létezésére vonatkozó, régi, elvi kételyeit.

    - Az a te bajod - mondata udvarias sajnálkozással, de ellentmondást nem tűrően az Óriás -, azért tolmácsolhatsz.

    E pillanatban már az útra készülő kis cigány földszinti ágyának szélén ültek. Fejük felett az első emeleti ágyon a mongol szobaszolga folytatta a vizeleteknek a kisebb bádogdobozokból a nagyobba való átöntögetését, jobbra, a sarokban a német írnok előrelátó gondossággal B. G. halotti lábszámát írta egy madzaggal átfűzött papendeklire, mert a kis cigány halála aznap estére volt hivatalosan előirányozva; a haldokló fiúcska huncutul B. Zs.-re hunyorított az Óriás háta mögött, Boldogult Zsiradékforrásom visszahúzódott, s a két gaz cinkos megkezdte a jámbor Óriás, a gyanútlan lelkiatya rút hitegetésére szolgáló, alávaló játékát. Hangosan kimondott szavaik és ájtatos arcuk: dogma és rítus teljes szigorát tudatosabban és hűbben tükrözték, mint a cinkosi hierarchiájukból kihagyott gyermeki lelkipásztoré; becstelen tökéllyel játszották ezt a halálos játékot: a csak magyarul tudó haldokló és a szertartást tolmácsoló gaz izraelita B. Zs. nem hittek istenben, de a szent áldozás, gyónás és olajozás e pillanataiban a lelkiatya kedvéért szívdobogva és visszafojtott szusszal megjátszották a hitet, s a haldokló vallásilag követelt komolyságát. A főbűnös persze a haldokló volt, a fiatalkorú cigány szélhámos.

    Fizetség volt ez, hiszen kárpótolni akarták valamivel e pompás Óriást, e hívő gyermeket, aki szakadatlanul és különbség nélkül pazarolta már két esztendeje kincseit Dachauban: minden ételét, elpusztíthatatlan testi erejét, vidám gyakorlatiasságát, basszus énekhangját, ártatlan komolyságát, erős hitét - a barakkban lakó összes szappanjelöltekre. A gaz B. Zs. az ellágyulás őszinte pillanataiban néha cinikus ígéretet is tett a lelkiatyának: "Ha valaha hiszek majd istenben, ez csak a te kedvedért történik, s akkor sürgönyözik Hannoverbe." - Marha! - volt a válasz, és Ketzlick iszonyú öklével mély sajnálattal hátba vágta nagyot nyekkenő Boldogult Zsiradékforrásomat.

    A játék véget ért, a haldokló felkészült, Ketzlick Johann eltette a szent olajat tartalmazó üvegcsét, zsebéből némi kotorászás után egy fő fokhagymát vett elő, s az megosztotta a haldokló és a tolmács: e két becstelen hamisjátékos között. A kis cigánygyerek mosolyogva szagolta a fokhagymát; - Há mán tidébájos vagyok, csa á térgyem nem reszketne, tisztelendő úr - szólt végül.

    ... A felső ágyon a mongol szolga befejezte a vizeletöntögetést, és a bádogdobozzal kifelé indult; a lábszám elkészült, a világrekordot odakünn megjavították; A. Vlaszov ukrán főkönyvelő elfogyasztotta az öt liter bükkönylevest, a holland haditengerészet főkormányosának fogsora eltűnt, ebédre csengettek; a bacilusok vidáman harapdáltak tovább.

   

Békeffi László

 

Általában már első pillantásra is tüstént látszott, hogy minden a legnagyobb rendben van, csak a nagybányai metsző imádkozott behunyt szemmel, és Békeffi László álldogált kissé sértődött arccal, még mindig gatya nélkül, a drótráccsal elzárt ablaknál.

 

Kegyes barát, Kongenális Írótárs, érző szívű Hitelező: íme, fentiekben sikerült boldogult S. K. végső óhajának eleget téve előadnom a Néhai Megfőzött egy szürke, hétköznapi délelőttjét Dachau táborában. Belátom, e rajz szerfölött távol áll a tökéletességtől, sőt, a részletező teljességtől is, amelyet egyes, eddig még egyáltalán meg nem főzött íróknak otthon megközelíteniük oly sokszor és oly nagymértékben sikerült korszerű, realista regényekben. És ámbár éppen a közelmúltban volt példa rá, hogy egy oláh szappanfőző készítménye mint halhatatlan költő is beváljon, én magam tudom, hogy a hozzám hasonló, korlátolt képességű izraelita mosószer irodalmi munkássága sohasem is tarthat igényt különösebb széptani megbecsülésre.

    Ámbár ha mérsékelt is a nemzeti okulás, mely belőle meríthető, ha gyarló is az irodalmi forma, melyet szegény szappani mivoltomban e műnek kölcsönözni képes voltam, ha világnézeti szándékaim nem is mindig a legnemesebbek, mégis határozottan sejteni merem, hogy B. Zs. végakaratával egyáltalán nem állna ellentétben e kisigényű beszámolónak egy Önhöz, Kegyes Barát, közel álló irodalmi közlönyben magyar nyelven történő napvilágra hozatala.

    De időm betölt! A kötelesség hív. Várnak a bajor férfierő roppant vásznai, vár a germán szennyes: szólít a német gatyamosás! Nem habozom tovább. Távol a hazától, a messzi Germániából baráti búcsúm küldöm

boldogult
Sándor Kálmán nevében

 

U. i.

Az üst szélén ezek voltak boldogult S. K. különös nyomatékkal mondott utolsó szavai: AKI MEGFIZETETT ÉRTE, JOGA VAN SAJÁT SORSÁVAL CINIKUSNAK LENNIE.