KLASSZIKUSOK

Tersánszky Józsi Jenő    

Ignotus

 

2021.12.19.

 

Amikor még mint közigazgatási kukac nem nagyon dicsteljesen és feddhetetlen láttam el teendőimet, akkor ismertem meg Ignotust. No, nem személyesen! Az sokkal később történt meg. Hanem rendszerint két kocsmázás között vagy a munka hiányosabb hivatali órái alatt a kreont és ecsetet kaptam kézbe, vagy pedig olvastam, tanultam.

Az olvasmányaim között ami leginkább megragadott és lekötött, a Kiss József szerkesztette, A Hét nevű hetilap volt. Ebben is az Ignotus cikkei, versei, glosszái tettek rám kivételes szemléletfölszabadító hatást. A nagybányai szabad festőiskola levegőjében növekedvén föl, az új, az eredeti, a sajátos művészi alkotás és kifejezési hang mellett minden más teljesítményt másodrendűnek, sőt feleslegesnek, nyomdaipari árucikknek tartottam.

Az olvasmányaim között ami leginkább megragadott és lekötött, a Kiss József szerkesztette, A Hét nevű hetilap volt. Ebben is az Ignotus cikkei, versei, glosszái tettek rám kivételes szemléletfölszabadító hatást. A nagybányai szabad festőiskola levegőjében növekedvén föl, az új, az eredeti, a sajátos művészi alkotás és kifejezési hang mellett minden más teljesítményt másodrendűnek, sőt feleslegesnek, nyomdaipari árucikknek tartottam.

Ignous Hugó

Ignotusnak pedig minden sora ezer százalékig felel meg annak, amit a legszigorúbb ifjúi szemléletem követelt az írástól. Ha teljes igazságot akarok itt szolgáltatni Ignotus működésének? Ady Endrénknek ugyanebben A Hétben olvastam egy szörnyen Vajda János-os, sőt még ennél is nívótlanabb költeményét. Míg Ignotus minden írása csakis Ignotusra emlékeztetett.

Persze, ez nem akar olyan ostoba, mai szóval, kiértékelés lenni, ami egy fikarcnyit is kisebbítené Ady nagyságát. Viszont Ignotusnak írói és emberi kiértékelését illetőleg illik említenem, sőt, vissza is szeretnék térni rá a továbbiak során.

Amikor már negyedik elbeszélésem jött a Nyugatban, Tihanyi Lajos, a festő, állandó pesti tudósítóm, azt írja nekem Nagybányára, hogy a Pesti Napló főszerkesztője, Surányi, ragyogó ajánlatot tett nekem. Füst Milánnal beszélt Surányi: üzenje meg Nagybányára nekem, hogy a Pesti Napló egyszázötven koronát ajánl föl nekem havonta, ha egy tárcát írok neki hetenként. Tárgyát, műfaját magam választhatom meg.

Hát ez óriási megélhetési lehetőséget biztosított egy huszonkét éves tacskónak kétségkívül.

A Nyugat szerkesztőségében közöltem a dolgot Osváttal és Ignotusszal. Ignotus volt az, aki tétovázás nélkül rávágta:

– Fiacskám! Ha maga egy szerkesztőségbe betelepszik, akkor írói pályafutását töri derékba. Nézzen meg engem! Azért maradtam félben mint író, mert a kényszerűség az újságírásra vitt. Magáért kár, fiam. Maga, mi jól látjuk, van olyan tehetséges és erős, hogy hamarosan megírja azt a nagyobb szabású irodalmi művet, amivel különb, sőt biztosabb egzisztenciát teremt magának. Van valami lehetősége, hogy ezt véghezvigye? Mi szerény képességeink arányában segítjük ebben magát.

Osvát Ernő

Osvát lelkesen kontrázott Ignotusnak. Én pedig tüstént felfogtam tanácsuknak jelentőségét és jóindulatukat. Hazautaztam, és terveket gyártottam valami nagyobb terjedelmű munkáról.

De nem annyira Osvát, mint az Ignotus viselkedése fogott meg. Az a néhány szó, amivel a maga torzónak maradását vázolta előttem, őszintén, fájdalmasan, abba az időbe vetett vissza, amikor A Hétben elkápráztatott írásaival. És ma, ötvenkét évnek távlatából vehetem számba, mekkora hálával tartozom ennek az embernek!

De azt hiszem, ide szúrhatok be két, ezzel a kérdéssel összefüggő körülményt az Ignotus életéből.

Állandó rovata volt neki a Nyugatban, A politika mögül című. Hogy mire értékeltem ezeket a cikkeket? Nem tudom. Úgy rémlik, főleg bosszúságot váltott ki belőlem: minek kell egy ilyen eredeti, nagy írói elmének, mint ez az Ignotus, olyan műfajba ártania magát, mint a politika, publicisztika? Ezekben a műfajokban a szó egyszerűen bicska, és bármi igazsággal vagy jogossággal szemben csak azé a győzelem, aki mögött több és élesebb bicska nyílik ki, ha tettlegességre kerül a sor…

Hát még ennek a fölfogásnak mennyire látom ma, ötvenkét év messzeségéből, a helyességét! Ezekből a cikkekből sajtpapír és fidibusz vált. Mennyivel többet érne, ha Ignotus annál a műfajánál tart ki, amit A Hét bocsátott közre és kevés kötete?… És ma is érték volna!

Talán még ebből az időből maradt egy emlékem Ignotusszal kapcsolatban. Gondolom, az akkori Modern kávéházban, az egykori Erzsébet híd pesti hídfőjénél, tartott a Nyugat munkatársi és baráti köre összejöveteleket. Más kávéházban Ignotus meg sem jelent, azt hiszem, egyáltalán.

Itt egy parázs vita kerekedett: a megalkuvásról!

Szerényen és némileg közönnyel is, mukkot sem ejtettem. Szinte elszomorított: hogy ennyi okos koponyától mennyi badarság keveredik ebbe az elvi vitába, mint ez minden elvi vita tulajdona, jellege, sőt, majdnem lényege.

Egyszerre csak Ignotus rám utal:

– Na és a legilletékesebbnek, az új nemzedéknek, mi a véleménye a megalkuvásról?

– Szerintem külső körülmények, sőt kényszerek is csak olyan egyéniségeket taszítanak megalkuvásba, akiknek eleve a jellemében lappang ez. Akik nem ilyenek, azokkal szemben tehetetlen minden külső befolyás!

Ignotus nevetett:

– Ja! Maga kemény legény, fiacskám! – mondta nekem. De mindjárt a társasághoz is fordult: – Bár azt hiszem, uraim, hogy a gyereknek van igaza.

Tizennégy, november 15-én érkezett ki a galíciai harctérre az a menetszázad, amiben mint önkéntes egy rajnak parancsnoka voltam. Mert már az első ütközetben minden tisztünk, altisztünk elesett vagy megsebesült. Így minden újabb csata után egy-egy krumplivirágot szereztem, hogy végül, amikor betegen kórházba küldtek, már önkéntes szakaszvezető voltam. Rövid üdülés után berukkoltattak Losoncra. De hát utazás közben kilógtam egy napra Budapestre is.

A Nyugat szerkesztőségébe vitt első utam. Harctérről szóló költeményeket hoztam be. Osvát csak éppen össze nem csókolt, annyira örült nekem és a verseknek. Kiutalta rögtön a tiszteletdíjat, és sajnálta, hogy az éjjel utaznom kell.

Amikor fájlaltam előtte, hogy Ignotusszal nem beszélhetek, azt felelte:

– Annak ugyan kérem semmi akadálya! Ő ugyan máma már nem jön be a Nyugathoz, de holtbiztosan megy ebédelni. Keresse meg őt otthon. Biztosan örülni fog magának.

Osvát szavára bekopogtattam Ignotus lakásába.

Valóban tapasztalhattam, hogy kedves neki látogatásom. Amikor a szabadkozáson kezdtem, hogy Osvát felelősségére és szokásom ellenére rontok rá, hát szinte sértődötten felelte:

– Osvát közvetítése nélkül is gondolhatta, hogy nálam szívesen látott vendég! El sem engedjük magát, fiam, egykönnyen.

Terítéket tetetett számomra az asztalához. Felesége is teljes szívélyességgel fogadott. Aztán a kérdések özönét zúdította rám az ebéd utáni feketénél: miket, hogyan éltem át a tűzben, és hoztam-e valami kéziratot?

– Költeményeket?… Nagyon szépeket kaptunk eddig! – jegyezte meg Ignotus. – Ezek sem lehetnek rosszabbak. De én prózát is várok harctéri élményeiről!

Én megkíséreltem megértetni vele, hogy: amíg a császár egyenruhája rajtam van, a próza, az írás, már hogy a hadiírás felettébb kockázatos, amennyiben hiteles és művészi. „Az háborúnak, az vitézségnek az dicséreti” pedig nem méltó hozzám, és a Nyugat számára sem ér sokat.

Ignotus azonban nem tágított:

– Maga, fiam, olyan biztosak vagyunk ebben, hogy meg tudja találni azt a hangot és azt a tartalmat is, amivel mindent elmond, de olyan ügyesen, hogy nem mászhatnak magára.

Ignotusné is ekképpen unszolt a nagyobb lélegzetű prózai írásra. Hogy kitérjek valamiképp mindez elől, arra hivatkoztam:

– Nos jó! Ha rá is vetném magam a hadiprózára, a mai katonai beosztásom igen-igen kevéssé engedi meg, hogy zavartalanul vonulhassak el dolgozni, pihenő óráimban is!

Ignotus rögtön elértette, hogy: katonai tömegszállás tagjai előtt támogatást és kíméletet nyújtani az irodalom művelésére nem nagyon szokásos. Egyszerre fölkelt, és tárcájából kivett egy ropogós százkoronást:

– Ezt úgy vegye, hogy a Nyugat nevében módot nyújtok magának arra, hogy pihenője alatt valami rendes lokálban dolgozhassék. Én ezt a pénzt aztán, mint szerintem nagyon is gyümölcsöztető előleget, fölveszem a Nyugattól, vagy levonjuk magától.

– Jól van! Elfogadom a pénzt. De még ezzel is nem kis haladékot kell kérnem, míg valami írást összecsapok!

– Várunk és bízunk magában, fiam! – fejeződött be tárgyalásunk Ignotus szavaival.

De hogy az előleg százasnak valóban a munkára való tartalékolás lett volna a sorsa?… Egy kis túlzás és füllentés volna!

Gyurkovits nevű önkéntes társammal közös katonai levéllel utaztunk. Ekkora összeg birtokában, ami a zsebemet nyomta, először is alaposan beszívtunk. Ebben az állapotban egy csintalan, műsoros mulatóban kötöttünk ki. Ott a mulatónak egyik tündére berántott egy libasült vacsora erejéig. A mulatóból egy táncos kaffába mentünk. Ott barátom elaludt, az asztalra borulva. Én a főpincér közvetítésével meglógtam társamtól, egy nem nagy fajsúlyú hölgyikével, vagyonunk roncsain.

Mit hozzak mentségül?… Katonák, fiatalok, akik borzalmakból érkezve, újabb halálos borzalmak elé tekintenek csupán?… Mit nem lehet megbocsátani nekik?

Viszont itten, csúnya könnyelműségem mögött, nagyon is komoly eredményt hozott az Ignotus okos áldozatkészsége.

Akkor fogant meg bennem két nagyobb szabású háborús írásomnak az ötlete. Sőt, ennek nyomán alkalmat leltem arra, hogy munkába fogjak.

Mint harctérről érkezett, valóságos, önkéntes szakaszvezető, átvettem a losonci kaszárnyában a bevonuló önkéntesek fölött a parancsnokságot. Szolgálatvezetőnek nemcsak a konyha részéről járt mindenféle kedvezmény, hanem elkülönültem a tömegszállásról különszobába. Mindez nem teljes, de elég zavartalanságot hozott.

Megkezdtem először: Jön a főherceg című kisregényemet. Aztán egyidejűleg belefogtam Viszontlátásra, drága… című regényembe.

Ennek sikeréről nincs mit beszélnem. Ady írt róla szeretetteljes bírálatot; ugyancsak Ignotus is. A Pester Lloyd tárcát szentelt neki, Mohácsi Jenő tollából…

Mi indított elhatározóan ennek a műnek megírására?… Ignotus buzdítása!

Már mint előadó, rendező, díszlettervező, zenész és táncoktató is könyvelhettem el sikereket. De betetőzte az egészet, hogy saját gitárkísérettel több szólamban fütyültem. Gondolom, az első számom ebben a műfajban a Dvorzsák Humoreszkje volt. Nem lehetett nagyon rossz teljesítmény. Komoly dzsessz-zenekar szegődött volna, amit én magam packáztam el.

Mármost az Európa-filmnek tulajdonosa, Peller Béla, a wieni emigránsaink legnagyobb támogatója, rám akarta bízni a korábban világsikert aratott Lumpácius Vagabundus filmjének összeállítását. Ezért néhány hétre Wienbe hívott meg vendégnek. A vázlatomat tisztességgel megfizették, de hát a film körüli titkos tanács ottlétem alatt úgy döntött, hogy: bár kifogástalan filmvázlatom, mégis az enyémnél ismertebb névre kell bízniok a Lumpácius Vagabundust.

Nincs kizárva, hogy ha jobban sarkamra állok, rám bízzák a filmet. De nekem ilyesmi utálat. Azonnal visszaléptem minden tárgyalástól. Peller Béla nagyon őszinte marasztalására, ahogy mondják: éltem világomat Wienben, annak az egykori birodalomnak fővárosában, ahol soha le nem ment a nap, valamelyik felében.

Ignotusék ott éltek akkoriban. Többször meghívtak magukhoz. És hogy valami érdekességgel én is viszonozzam kedvességüket, hát: bemutattam nekik füttyművészetemet!

Hajnal Jenő, az író, vállalkozott rá, hogy állandó útbaigazítómnak szegődik. Vele jártam meg Wien minden látni- és hallanivalóját. Így Ignotusék is, tudván erről, velem együtt Hajnal Jenőt is meghívták.

Persze hogy szóba került a Lumpácius Vagabundus is. Ignotus is, Hajnal is egyetértettek abban, hogy: a filmesek ostoba tökfilkók, ha nekik nem tehetséges és ügyes forgatókönyvíró, hanem ismert név kell!… Legföljebb Hajnal az én nemtörődömségemet kárhoztatta, hogy nem teszek egy lépést sem forgatókönyv-szerkesztői pályám érdekében.

Mármost a füttykoncertemre Hajnal bírálata abban csúcsosodott ki, hogy ilyesmivel foglalkoznom: marhaság! Ignotus szelídebben azon a véleményen volt, hogy: milyen szép novellát fogok én írni a füttyművészetről.

De hát kettejük ellenében Ignotusné kelt védelmemre. Szerinte az a marhaság, ha valaki nem önmagában bírál el egy elbájoló produkciót, hanem az irányból, hogy: ki csinálja?… és hogyan értékesítheti hivatása vagy hát foglalkozása vonalán?

A gyakorlat Ignotusné véleményét tette győztessé!

Tartózkodásom utolsó estéjén kabarét néztünk meg. Akkoriban Wien tele volt náciellenes, földalatti kabaréval. Ez, amiben mi voltunk, pokolian szellemes szatírákat adott elő, mindenféle különcség mellett.

Hajnal Jenő már látta a műsort. A kávéházba, ahová a kabaré után mentünk, önnön csúfságára Hajnal hozott hírt arról, hogy: a kabaré vezetője patáliát csapott azon, hogy senki sem mondta neki: én ott ültem a kabaréban! Mert a vezető tudott minden előadói teljesítményemről!… De hát a gyorsvonatom éjfél után indult!…

Ignotus sírja fölött én tartottam gyászbeszédet. Mondhatom, mint teljesítmény nagyon gyatrán sikerült. Unos-untalan, elcsuklott a hangom a sírástól, és csak nagy erőfeszítéssel, félperces szünetekkel döcögött tovább beszédem. De ha megbuktam ebben a műfajban, amely rideg előadók műfaja, az érző ember aratott diadalt atyai barátom sírjánál…

 

 

FEL