Franz Werfel (1890-1945)
Versek magyarul
2022.05.06.
AZ OLVASÓHOZ
Egyetlen vágyam, hogy rokonod legyek, ó, Ember!
Ha néger vagy, ha akrobata, vagy ha még az anyaöl
Mélye őriz,
ha cselédnótád zeng az udvaron át, ha tutajod vezeted
az alkonyatban,
ha katona vagy, vagy aviatikus, csupa kitartás és
bátorság.
Te is hordtál gyerekkorodban zöldszalagos puskát a válladon?
Mikor elsült, hozzákötött vessző repült ki a csövéből.
Embertársam, mikor emlékeinkről énekelek,
ne légy kemény, és oldódj könnyekké velem együtt!
Mert én minden sorsokat végigcsináltam. Tudom,
mit érzenek a fürdőzenekarok magányos hárfásnői,
mit érzenek idegen családi körben a félénk guvernántok,
mit érzenek a debütánsok, amikor remegve odaállnak a súgólyuk elé.
Éltem erdőkben, voltam vasúti tisztviselő,
ültem pénztárkönyvek fölé görnyedve, és szolgáltam
ki türelmetlen vendégeket.
Álltam, fűtőként, kazánok előtt, arcomon a láng rikító visszfénye,
és ettem mint kuli hulladékot és konyhai maradékot.
A tied vagyok hát és mindenkié!
Ne tiltakozz, kérlek, ellenem!
Ó, bár hozná úgy egyszer a jószerencse,
hogy, testvér, egymás karjaiba hullunk!
Szabó Lőrinc fordítása
AZ ÁLMATLANSÁG ÓRÁI
Tizenegy: pilláim lehullnak,
a sorok egymásba dudolnak.
Kapcsoló kattan. Húny a fény.
Most jó. Lágy képek gomolyognak.
Bár várna álommal az éj!
De éjfélkor rebben az álom:
halottak járnak a szobában,
szivárványsúlyuk fojtogat.
Szívemet kemény rendbe zárom:
Elviselni a holtakat.
Különös- ébren heverésztem
egyig… Az ablak üvegén, fenn
az Idő verte dobjait.
Számláltam: hátha mély ölében
az áldott nemlét boldogít.
De percről percre fájóbb léttel
hánykódtam az átkozott éber
mélységben megváltatlanul,
s vártam, a kettő hogyan ér el,
ha jön, s az áradatba hull.
Jobbra-balra tartott a napi lárma,
mert mind több tanú dobta rám a
bűnök terhét… Eljött a négy,
„ Isten magad megcsaltad!”: vágta
arcomba zord ítéletét.
S nem lett vége a tanú- sornak
ötig- vádat vádra sorolnak-
tévedés itt, mulasztás ott.
Végül a semmi dunnyogott csak
szobámban, mint konok szunyog.
Akkor feladtam. Elfogadtam
az életet, mint szakadatlan
bűntetést, mely fejemre száll.
Sebes a száj. A szem csatakban.
Jön az új nap. Az óra áll.
De hat előtt, mikor a hajnal
settenkedett szobámba halkan,
elszenderedtem, s valahol
bent tudtam: öljön bármi bajjal,
nem tart örökké a pokol.
Keresztury Dezső fordítása
AMI MEGMARAD
Míg a tátrai szél szlovák
virágokon át suhan át:
lányok hímzésein is
kivirít a pipacs, a kikirics.
Míg a hajnali ködbe hal
bajor erdőn a fejsze- moraj:
A Magányos is ül, s farag:
szent- szobrokat és az Urat.
Míg érzi a halászokat
taraján a ligúri hab:
a nőket is láthatja, kik
a parton a csipkét verik.
Föld népei, megejtenek
maradandó műveitek.
Nép nélkül, hazátlanul-
fejem tenyeremre borul.
Eörsi István fordítása
MÉGIS
Mégis! Nap, erdő fut örjöngve szembe,
tóban jég áll. Szélmalmok játszanak
az égen csodásan, s egy madárcsapat
függ szabadon a végtelenbe.
Weöres Sándor fordítása
FEL