KÖNYVEK

A.Gergely András

Mellett és ellen
/avagy "a magyar filoszemitizmus" a véleményözönben/

Ki szereti a zsidókat? A magyar filoszemitizmus[1]

2022.01.19.

Rossz cím. Provokál, fölerősít unott-untalan ellenkezést, sőt kihív újabb dacokra, vagdalkozni, elfogódni, harsogni, közhelyesen újrakérdezni. Általános alanyra.

 

Mégis jó cím. Provokál, elgyöngít előítéletes vélekedéseket, elgondolkodtat dacos véleményformálókat, párbajozni, szembesülni, értően válaszolni serkent. Általános alanyra, és jól ismertnek tartott ismeretlenre hangoltan.

Mózes Endre

 

 

Mózes Endre összeállítása igen impozáns munka. Lehet, épp annyira provokáló, mint amennyire évszázadokat összegző, eszmék kavalkádját és sodródásait szemünk elé pakoló buzgalma azt indokolhatóvá teheti.

 

 

 

A kötet megjelenése után a szerkesztő-szerző-összeállító úgy nyilatkozott a kedvesen provokatív riporteri kérdésre válaszként: "A könyvben nemcsak optimista írások szólalnak meg, de úgy vélem, a leitmotív mégis hit a magyar filoszemitizmus  jövő társadalomjavító erejében. Csak az idő a megmondhatója, hogy ez puszta naivitás vagy legalább részben valós lehetőség-e. Én az utóbbiban bízom. Legyen ez kicsit naivitás részemről, de hát hit nélkül semmi komoly érték nem születik".[2]

 

A hit amúgy bizonyosan majdnem mindenhez szükségeltetik, az ellene ágállók oldaláról épp annyi, mint a pártoló félnél. A több mint huszonöt kortárs szerző, a legjobbnál is jobb nevek sora, továbbá a történeti ívbe került gondolkodók és cselekvők végtelenül széles köre (István király Imréhez szóló intelmeitől a brit filoszemitizmus történetéig, izraeli tereptapasztalattól a Petőfi-Rózsavölgyi barátságig, Schweitzer József, Konrád György, Bibó István, Gyurgyák János, Kovács András, Karády Viktor, Gadó János, Hernádi Miklós, Várszegi Asztrik, Végel László, Komoróczy Géza és még sok más e témakörben megszólaló írásaiig) csupán egyik metszete/vonulata a kötetnek. Maga a kötet-szerkezet többes osztatú, önmagában is két könyvnek nevezett részből áll (A magyar filoszemitizmus múltjából; A magyar filoszemitizmus jelene és jövője), ebből az első önmagában is három fejezetet ölel fel. De ez csupán szerkezetei kérdés…, ami a további kettőződést is áthatja: Mózes Endre minden könyv elé, minden fejezet elé, s végül a kötet egésze elé is bevezető szándékú "Nyitó tételt" illeszt, melyben a célt, eszköztárat, válogatási szempontokat, szervező elveket tisztázza és pontosítja. Mintegy ezekre épül rá azután az egyedi írásokban megformált eredeti szöveg: az 1. fejezet Epizódok a magyarországi filoszemitizmus történetéből címen, a 2. fejezet Korábbi szépirodalmi és más írások a filoszemitizmus köréből keretezéssel, a 3. fejezet Embermentés, zsidómentés tárgykörrel. Talán jelezni sem érdemes, hogy a meghatározó történeti ("általános" ismeretanyag, István intelmeitől IV. Bélán át Mátyásig és 1848/49-ig vagy a jelenkorig) rész éppoly markáns ellentmondásoktól duzzad, mint az irodalmi blokk, melyben olykor a történeti is költőivé válik, az irodalmi is kortörténeti-eszmetörténeti lesz.

 

Szinte az első fejezettől jelen van ez a mellett/ellen kontraszt. Itt először Dr. Kohn Sámuel, Bibó István, Gyurgyák János és Komoróczy Géza kötet-szemelvényei illusztrálják a történetiségben rejlő vitakérdéseket, szemléletmódokat, értékrendeket, eseményeket és ellenkezéseket, a másodikban István király, Jókai Mór, Táncsics Mihály, Arany János, Vajda János, Széchenyi Béla, Rothschild család, Eötvös Károly, Ady Endre, József Attila, Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond, Kassák Lajos, Illyés Gyula, Tersánszky Józsi Jenő, Tömörkény István, Thury Zoltán szövegei-versei tagolják a történeti vita-vonalat, majd a záró részt A Jád Vásem által "Világ Igaza" címmel kitüntetett Magyarországi Zsidómentők Névjegyzéke, Komoróczy Géza Embermentés fejezet-részlete, Markovits Mária: Igazak Erdeje. Az emlékezés értelmének nyomában közlése és Mózes Endre zsidó munkaszolgálatosokról, életükről, halálukról, számukról és a túlélők számairól szóló áttekintése (Számadatok – Elemzés, becslések – Schwarcz Béla munkaszolgálatos napló-részlete – Végkövetkeztetési kísérletek), továbbá Szemtanú írások (Dr. Verzár István: Érettségi bizonyítvány szükséges és Salamon Ede: Ágnes/A fafuvaros) zárja. A meghatározó hangnem itt is a "ki szereti a zsidókat?" kérdés, de a válaszok szükségképpen annyiszor annyi félék, amennyi a dilemmák, tapasztalatok, élmények, megfontolások, kínok és emlékezeti momentumok, értelmezési kényszerek és kényszeres disputák körében egyáltalán megfoganhat.

 

A zsidó ellen és mellett éppúgy felhangzik minden keresett és közvetlen érv, mint az ilyetén összeállítás mellett hangozhatna. Az istváni intelmek ezer éves tónusától a kitüntetett zsidómentőkig és a kulturális kölcsönhatásoktól az interetnikus kihívásokig annyiféle komponens lakozik a kötetben, hogy találomra bárki olvasó gazdag érvkészletet talál benne. A szerkesztői előszó ennek indokait is bőven részletezi, a fejezetenkénti "nyitó tételek" még ezeket is pontosítják. Mózes a Bevezető nyitó tézisei között közli:

"Sokféleségre törekedtünk a tárgyalás lehetséges módjai között is, a tudományostól az irodalmi értékű, a személyes és szeszélyes írások minden fajtája szerepel a könyvben. Míg kezdetben tartottunk a könyv eklektikusságától, ma a sokszínűséget üdítő erénynek tartjuk, amit a fejezetek előtti narrációk kötnek egy csokorba. Alig illő, de nyíltan kimondom: kezdettől szándékunk, hogy az írók nagyobb része ne zsidó vagy zsidóként számon tartott személy legyen, mert e könyv témája elsősorban széles magyar kérdés kell legyen, és nem szűkebb magyar-zsidó kérdés. Hogy mégis hogyan jutottunk el a könyvbe választott korábbi írások jegyzékéhez, és felkért új és végül részt is vevő szerzők konkrét névsorához? A könyv arculata sok útkereső beszélgetés és vita során alakult ki, és ezeknek a beszélgetéseknek majd mindegyikében felvetődött egy-két további nekünk való szerzőjelölt neve. A beszélgetések és tanulás közepette fokozatosan elkezdődtek a tényleges felkérések…" (15-16. old.).

 

A kötet "eklektikusságát" megítélni nem tisztem, de tapasztalatom. Mózes olybá veszi vállalását, mintha nem lenne "szakirodalom" e témakörben, miközben könyvtárnyi van. Ez nem is baj, voltaképpen nem "ellene" vagyok a mindmegannyi válogatásnak, melyekben a másutt esetleg elérhetetlen, vagy még föl sem fedezett források így egyberakva egy másik olvasatot adnak. Mózes avval érvel, hogy az internetes keresés közbeni szókapcsolatok (magyar+antiszemitizmus) milliós nagyságrendje mellett a magyar+filoszemitizmus szópárra csak húszezres számadat kínálkozik – "a közbeszédben a filoszemitizmus pedig alig létezik", s ezért válik hasznossá maga a válogatás. "A könyv másik fő indítéka az a nagyon aktuális szándék, hogy a múlt után a jó és hasznos együttélés jelenéről és jövőjéről is gondolkodjunk és beszéljünk, sőt, ha lehet, erről többet beszéljünk, mint az antiszemitizmusról, mert ez az élet és az előretekintés iránya. A magyar történelem legsikeresebb fejezeteinek egyik jellemzője a magyarországi zsidóság befogadása a magyarság életébe és az eredményes együttműködés volt. A virágzó 1867 és 1910 közötti korszak az élet szinte minden területén – gazdaság, iparosodás, polgári fejlődés, tudomány, kultúra, építészet, sport – óriási fejlődésnek nyitott utat. Irodalmi kávéházak és világhíressé vált magyar operett-előadások pezsdítették a nagyvárosok életét. Hasonló – egymást tisztelő, sőt, kedvelő – dinamikus együttműködés ma is teremthet és teremt értékeket Magyarország és benne a magyar zsidóság számára" (14. old.).

 

A kötet szervező elve, létrehozásának indítékai ekképpen tisztázottnak mondhatók. Mérlegelésem szerint a szerkesztő akkor is "belülről beszél", ha az ellenoldali latba veti az ordas korszakok megannyi vérengző indulatát, vagy ha mindkét elhurcolt szülője visszatért a megpróbáltatásokból, s ha ennek dacára sem "tanították gyermekeiket… gyűlöletre se német, se magyar ellen. De tanította őket az élet szeretetére, emberszeretetre, Magyarországéra is. Ezért végezetül a Jóistennek és rég elhunyt szüleimnek mondok köszönetet azért, hogy a gondolat felvetődése óta mindmáig hiszek abban, hogy ennek a könyvnek lehet és lesz pozitív hatása" (22. old.).

 

Az életszeretet, emberszeretet kétségtelenül méltó erények, szerzőtől, elméletírótól, korszaktól, műfajoktól, történeti körülményektől sosem függetlenül. A kötetben Karády Viktor, Kovács András, Gyurgyák János, Gadó János, Konrád György, Nagy Péter Tibor, Komoróczy Géza és sokan mások adják tengernyi példázatát a nemracionális érvekre épülő gyűlöletnek, a jogtalanságnak, az általánosító vádaknak, a közhelyes támadásoknak és pogrom-tónusú fenekedéseknek. Ezek ellenében "a zsidónak" volna tényleges szüksége a megkülönböztetett szeretetre? Ha vannak korszakok, amikor a szemüvegesek a megnevezhető ellenségek, máskor a boszorkányok vagy épp a kunok, a migránsok vagy a menekülők, a szatócsok vagy a sötétszeműek, vagy amikor a kulákok, svábok, cigányok a kinevezett ellenség, akkor ezek a legkevésbé sem fogják a háromfélszáz oldalnyi pártos szentenciát úgy venni, mint indulataik korlátait. Mózes Endre úgy érvel az összeállítás szempontjairól összegzően:

"Az utóbbi években erősödő, egyre hangosabbá és arcátlanabbá váló magyarországi antiszemitizmus nemcsak, hogy nem gyengíti, de éppen erősíti fenti indítékunk érvényét. Itt újra hangsúlyozzuk, akár a végtelenségig, hogy miközben a magyar filoszemitizmusról kezdtünk beszélgetni, nem becsüljük le a jelenlegi antiszemitizmus veszélyeit, és egy pillanatra sem felejtjük el annak múltbéli szörnyű fejezeteit. Az egész világon úttörő magyar zsidótörvények az 1920-as és 30-as évekből, a magyar társadalom egy részének aktív együttműködése a holokausztban, a német nácizmus tébolyult népgyilkosságában ez a magyar történelem talán legsötétebb és legönpusztítóbb fejezete, melynek tanulságaira újból és újból emlékeztetni, és amiből újra és újra tanulni kell. Lebecsülni a veszélyeket, és elfelejteni a múltat nem lehet és nem is szabad. Jelen antológiánk azonban a magyar filoszemitizmus gazdag témájáról szól majd, a magyar nép és a magyar zsidóság hosszú együttéléséről, sok sikeres együttműködéséről, sok-sok baráti viszonyáról, melyek eddig szerényen, talán túl szerényen, többnyire a háttérben maradtak. Koncepciónk lényege, hogy az antiszemitizmussal nemcsak frontálisan lehet szembeszállni, hanem úgy is, hogy újra felfedezzük, erősítjük és a közbeszéd tárgyává tesszük annak ellenpólusát és alternatíváját, a filoszemitizmust, a jó együttélést, az együttműködést, a barátságot" (14. old.).[3]

 

E befejező tónus Várszegi Asztrik szavait idézi meg az együttélés fontosságáról, a kötet hátlapján mindkét szövegrész olvasható, Schweitzer főrabbi egyező tónusú, "a párbeszéd felélénkítését" erősítő szavaival együtt. Talán a leghatásosabb szövegeket Müller Péter Sziámi Milyennek képzelem a jó antiszemitizmust? (Vagy a jó filoszemitizmust – ami ugyanaz) értékalapú esszé-töredéke, Végel László (Zsidóság és kisebbség) naplótöredékei és Vekerdy Tamás (Együtt: nemzsidó, zsidó, tót, sváb és más magyarok) tantörténete képviselik, ezek ugyanis a másság, az eltérés, a sajátoson belüli közös és a kollektív egyformaságon belüli egyedi felé terelik a finálé összhangjait.

 

De mindezek mellett is, ahogyan Tóth Krisztina (Zsidó. Mindenki zsidó) című szubjektív szövegválogatása megadja a továbbértelmezés alaptónusának hangnemét, számomra ez látszik az aktualitásban konkrét és vészességében is lakonikusan hangzónak:

 

"Egy olyan időszakban élek és egy olyan országban, amikor és ahol a filoszemitizmusról beszélni, pláne könyvet kiadni pozitív, bátorító és sokaknak reményt adó gesztus lehet.

És meglepően naiv is. Ugyanilyen meglepő naivitás azt hinni, hogy valaki következmények nélkül kijelentheti, távolságtartásban szeretné kezelni a témát.

            Ma, Magyarországon, annak a mondatnak: Gyanakvó vagyok a filoszemitákkal, csak az lehet a logikus jelentése, hogy az illető akkor nyilván az antiszemitákban bízik meg, következésképp maga is antiszemita.

            Pedig ma, itt, Magyarországon szinte lehetetlen filoszemitizmust emlegetni az antiszemitizmus legkülönfélébb formáival való szembenézés nélkül…" (341. old.).

 

Lehet, ahogyan Tóth Krisztina elbeszéli, a "szüntelen nyitottságukkal kérkedők" épp olyan folyamatos hárítás és önmeggyőzés-hitűek, mint a hangos filoszemiták, a tabusítástól rettegők vagy a zsidó anti-hősök szomorú kételyeiről vallók. A "mellett és ellen" harmóniája talán akkor lenne valóban meggyőző, ha (mint Tóth Krisztina kifejti) "…Ha nyugodtan ki lehetne mondani a zsidó szót zsidónak és nem zsidónak is a kontextus és a körben álló beszélgetők előzetes mérlegelése nélkül. Az én életemben ez az idő már egészen biztosan nem jön el. De lehet, hogy soha. A kontextus magyarázza, aláhúzza, menti, árnyalja, idézőjelbe teszi, nyomatékosítja a szót, amely nem tud pőrén, ártatlanul, a maga puszta jelentésében megjelenni. Sehol a világon egyébként, de ez bennünket, magyar nyelven írókat ne igazoljon és ne is riasszon vissza: nekünk itt, ebben a kulturális és nyelvi közegben kell világosan beszélnünk" (342. old.).

 

A "ki szereti a zsidókat" kötetcím az általános alanyok, kiterjesztések, elrajzolt portrék, céltáblává tett életek, "a zsidóság" tömegében vagy tömegével definiált entitások sugallata. Az alcím szűkítő "válasza" azonban még mindig nem a személyes, a hihető, az evidens módon indokolható szeretet hangja. "A bolgárt" vagy "a grúzt" sem lehet "szeretni", ahogy "a franciát" vagy "a portugált" sem. Kedvelhetem Chagall röppenő lovacskáit – de egész Vityebszk összlakosságát szinte sosem. Kedvelhetem a sátántól rettegő goraji asszonylelket, de az összes leányt és asszonyt talán félreértés volna ezzel kecsegtetnem. Mózes Endre kötete a historikus távolságtartás felől e személyes válaszkérdések felé kalauzol. S jól teszi, amikor így építkezik. E munka azoknak is forrásmű, akik sem a mellett, sem az ellen oldalán nem keresnek vagy követelnek helyet.[4] Esetleg csak a mérlegelőkén, az esetenként rokonszenvezőkén, a befogadókén és megértőkén, az átérzőkén és értelmezőkén. Éppenséggel ez sem kevesebb, ez sem veszélyesebb státusz, mint a makrancos döntésképeseké. A részletekhez meg bizton fordulhatunk Mózes Endre kötete felé.


[1] Ki szereti a zsidókat? A magyar filoszemitizmus. Összeállította: Mózes Endre. (utolsó kézirat: 2014. máj. 19.). Noran Libro, Budapest, 2014., 368 oldal

[3]A kötetet meggyőzően és lényegileg körvonalazó előszó egyébiránt elérhető a világhálón is, itt: https://docplayer.hu/12246289-Ki-szereti-a-zsidokat.html

[4] Az értelmezések izgalmas mivoltához lásd illusztrációként a kötet-bemutató előadás-felvételeit és vitáit itt: https://wesley.hu/esemeny/ki-szereti-a-zsidokat-a-magyar-filoszemitizmus/

 

 

FEL