KÖNYVEK

A.Gergely András: Rebellionidászok kora

Magyar Narancs: Minden héten forradalom. A szerk. 2010–2014. Az elmúlt négy év 141 tételben

2021.02.03.

Valami költői sejtés, történeti csúsztatás és elcsempült remények ideje csúszik itt össze, ebben a címben, ebben a túltöltött üzenetben. Így van ez, nem tagadom, hisz csak a vonzó vagy talányos jelzés a célom. Jelzés arról, ami szépecskén igaz is így, meg nem is lehetségesen az. Leonidász mint spártai király, kicsiny had élén küzdő „szabadságharcos” és hős nyilvánvalóan nem többes számú, s talán még a „Leo fia” (avagy Oroszlán-fi…) is méltóképpen többet hordoz történeti szimbólumként, semhogy tömegessé tehessem, s azzal, hogy a rebellióval, valaminő felforgatással, fölháborodott dúlással hozom összefüggésbe, még csalok is. A lényeg az erős, kardos, érzelgés nélküli küzdésképesség, ami ezt korszakossá teszi – s a történetíróknak hála, későbbi évszázadokból is bőven értesülünk a háborúzásban, társadalmi hajcihőkben bővelkedő időkről, amikor a rebellis fölhorkanás nem ritka, csak időszakos. Innen, kellően messziről nézve nem kínos kimondani: a klasszikus emlékezet-építés bőven él a hősök kiemelésével, a kortörténészek gazdagon értesítenek is a lázadások időszakairól, igaz: a rebelliók idővel ideológiává váltak, az uralkodók időnként belebuktak a felkelésekbe, s nemzeti históriánként előfordultak korszakok, amikor évszázadonként néhány háború dúlt, később már csak kevesebb, a 20. századra nagyszüléimnek még jutott kettő is, apámnak már csak egyetlen, nekem még annyi sem. Hát lehet így hősnek lenni mostanság…?! S miféle hősiesség jut majd az utódokra, ha már ennyi sem jár az embernek a minapában?

Mesterkélten kimért örömmel csapok le unokámra, aki a „véletlen” mód asztal sarkán feledett „Budapest anno” album fölött röcög a százéves autók csámpásságán, kalapdivatok és hajköltemények épületességén, házmesterek és henteslegények utcára tóduló vaskosságán, ahogyan a fotográfus ósdi állványa előtt pöffeszkednek. Eszembe ötlik a megsárgult és porladó női hetilap nagymamám konyhaasztaláról, s a családi náspángolás édes históriája, amikor sikerült a Tolnai Világlapja számos kötetéből kimetszenünk minden ágyút, tankot, lovas vitézt és huszárkapitányt… Jó is ez, amikor porrá és hamuvá válik a műveltség, miszlikbe szabódik a kulturális örökség megannyi míves terméke is… De lám, a „fej nélküli lovas” vadnyugati története mégis visszaköszön a kötet címlapjáról, melyen a vágtázó kardos huszár magányos lovasrohamának épp csak a feje helyén világoló üresség ad irányt. Sejtelmes, ám a kötet egésze szempontjából igencsak Gerhes Gáborosan telitalálat a svarcgelb-osztatú borítón előre-harcra vágtató magányos huszár. Huszárosan üres, talányosan rajzos, élethűen lehangoló mindez, s ha nem a Magyar Narancs kötete lenne (a citromsárga alapszín csak a félresikerült magyar narancstermesztés korai sikeréről vallhat…!), már tenném is le mint célját vesztett üzenetet. De a cím még kihívóbb talán: Minden héten forradalom. A szerk. 2010–2014. Az elmúlt négy év 141 tételben.[1]

Publicisztikák. Vezércikkek, esszék, pamfletek, életjelek. Mindenről, ami a címben jelzett dátumok közé szorulhatott a Narancs oldalain. Kiadói felületen és a fülszöveg soraiban végig A szerk. a főszereplő, az Ő kezében van a toll, övé a tinta, a keretezés, a grafikai- vagy fotó-illusztráció, a kiemelés, a kulcsszavak megállapítása. Mint a hátsó fül súgja: „A Magyar Narancs A Szerk. rovatát írja és szerkeszti: Bojtár B. Endre, Bundula István és Turcsányi Sándor. Rajtuk kívül 2010 és 2014 között a vezércikkek szerzői voltak még: Barotányi Zoltán, Mészáros Bálint, Urfi Péter és Vári György”. Az aprólékos és pontos kereső rovatban a kulcsfogalmak négy oldalnyi apróbetűje, a tartalomjegyzék legalább minden második sora olvasásra invitál. Nem zsákbamacska, a kötet hátoldalán „húzónevek” kínálják a portékát. „A Narancs számomra nem más, mint a gerezdenként adagolt magyar valóság. Az pedig nem az újságírók hibája, sokkal inkább erénye, hogy evés közben mindig keserű lesz a szám. Pedig én az édeset szeretem” (Krizsó Szilvia)…; „Éles mondatok, lazán nyakló mondatok, vagyis nyelvismeret (a hazafiság egy fokmérője), aztán tárgyismeret, honismeret, világismeret, önismeret – tisztesség, tehetség, pártfüggetlenség. Én ezért” (Esterházy Péter)…

Folytatható a sor. De nem ezért vesszük-olvassuk-kedveljük. Talán a fej nélküli lovasért. Ahogy az nekiruccan, kivont karddal a jövőnek, hát hallod, az tényleg a múlt! Magabiztos győzelem, talán savanyú is, mint a citrancsos magyar narancstermény, de legalább a miénk! Merthogy ahol rebelliók vannak, ott a rebellionidászok is sűrűn vonulgatnak át a színen! A forradalmat meg ne keresd. Egyetlen forradalom-szó sem szerepel a kötetben, háromszázhúsz oldalon. Rákerestem. De mert az egész voltjelen győzedelmesség már magában a fejnélküliségben és papírhősiességben tündöklik, a forradalom is úgy van jelen, hogy betűformán nem szerepel. Csak mint alap. A mindennapi hiányérzet mellett a „minden héten forradalom” dukál. Olyan, amilyen. Iránytalan, fejetlen, vakvágta, a magyaros mentében is elszánt hiábavalóság terepe. Kevés vitézzel is győztesen, egyenest az orrroszlán ellenében merész, a „létező szotyializmus” és „A varázsszivola” közötti időben is „A vérturul” és a „Térdre, imához” undok negédessége közötti hangulat tolmácsaként e cikkek valahol ott „ülnek”, ahol ücsörögni tán jó is lenne, ha nem EZ a láthatár volna miénk.

„Ha lenne egy test nélküli, éteri nézőpont, egy semleges kilátóhely a világban, az univerzumban, és onnan nézhetné a következő, cirka 300 oldalon kibontakozó, s e sorok írásakor még befejezetlen történetet, sokkal könnyebb dolga lenne az olvasónak. Onnan a groteszk figurák tobzódása, az eleve értelmetlen vagy önmaguk paródiájába forduló szavak, frázisok, gondolatfoszlányok, az abszurd hazugságok és az elrontott, tönkretett dolgok hosszú felvonulása, de még maga a színtiszta gonoszság is jóval szórakoztatóbb látványt nyújtana. Onnan jóízűen lehetne röhögni rajtuk – és tény, kicsit rá is játszottunk erre. Hisz ha nem vesszük őket komolyan, szabadok is vagyunk tőlük. Nincs fölöttünk hatalmuk” – hangzik békítő megnyugtatásul az Előszóból. De hogy kerete is legyen a műnek, az utolsó szövegoldalon még sötétlő csíkban (mintegy „lead”) fehér ártatlansággal kiemelt nevek konokul visszatükrözik a mibenlét és kibenlét előző háromszáz oldalát: „Álmos, Előd, Ond, Kohn, Lakatos, Huba, Töhötöm”.

Szeretek irkálni, el-elmerülgetni a történésrend mesélhetőségében, a barokkos jelzőkészlet kincstárában, kiemelni ezt-meg-azt finnyásan és eszélyesen. De itt most – okkal és nem indok nélkül – készséggel föladom. Ha létezik méltó műfaja a sajtónak, ha van az újságírásnak még rangja és becse, ha lehet még hitele annyi, mint egy pillanatképnek a múlt századból, akkor ezt is örömmel hagyom unokámnak a dohányzóasztal sarkán. A szerk. itt az a Szerző, akinek érdemes volt ezt a műfajt művészetté tennie. Mert ez itt most így sikeredett!

Szárnyatlan szavakkal szólni róla éppoly keserű kacaj részese lehetne, mint legtöbbször maguk a szövegek édes-savanyú felhangjai. Négy év, négy „elmúltév”, s azóta még újabb négy telt el, s majdnem újra ugyanannyi. Mit lehet ebből kiemelni? Talán csak azt, amit a Kiadó is kiemelt, a hátoldali méltatások közé tett – s attól, akinél keserédesebb rendszerkritikai mesét I. Fülkefor győzelemnapos forradalmáról és vidékéről tán senki sem formált: „Euinnen, Európa jobb tájain ez a válogatás merő fikció volna, annak is túlzás. Igaz, euntúl van, ahol meg se jelenhetne, bár ezen nem örvendeznék e barnásszürke sávban, kompótországéban, ami a hazám. A Narancs mindenesetre szólt. A szerzők, ha tévedtek, csak abban, hogy olykor maguk sem hittek a szemüknek. Fontos könyv, olvastatja magát, ökölbe szorult szívvel. Oda lehet vágni a sarokba, de letenni nem lehet” (Parti Nagy Lajos)

Letenni tényleg nem. Ökölbe szorult szívvel sem.



[1] Park Könyvkiadó, Budapest – Magyarnarancs.hu Lapkiadó, Budapest, 2014., 320 oldal

A.Gergely András

FEL