A.Gergely András: Részválaszok a véletlenek sorsfordulóihoz
Georg Haupfeld: A véletlen értéke. Heller Ágnes – életéről és koráról
/Heller Ágnes magamagáról/
2020.12.08.
A könnyed portré, az életút-vallomás, a narratív sorsanalízis vegyes alakzata foglalja "keretbe" Georg Haupfeld: A véletlen értéke. Heller Ágnes – életéről és koráról (Noran Libro Kiadó, Budapest, 2019.) kötetét. A véletlen mint sorsesemény, a kitettség mint állapot, a reflexivitás mint bármikori részválasz valóban sok-sok sorában, okfejtésében, életút-jellemzésében ül kitartóan, afféle "mindent-túlbeszélek-de-még-azt-is-amit-mégsem" stílusban.
Ezt a kötet egészén áthúzódó narratív státuszt, a
véletlennel összefüggő tudható esetlegességet, és a korszellemen belüli
szabadság választhatóságát jól jellemzi talán a vallomás, mely
személyességével együtt is mintegy egész korszakot ír le, vagy legalább
megszemélyesít… "Hérakleitosz azt írta: kinek-kinek jelleme sors.
Léteznek velünk született tulajdonságok, a jellem azonban a kora
gyerekkorban alakul ki – először a pszichológiai, majd a morális, végül
pedig az intellektuális karakter jön létre. Végül a jellem a sorsunkká
válik. Az emberi sors, ahogy Machiavelli mondta, nincs megírva a
csillagokban…" – így vall életének a korba illeszkedő, annak ellentmondó,
mégis relatív harmóniában összecsiszolódó teljességéről Heller Ágnes, kinek
interjú-készítője, Georg Hauptfeld több vallomásos munkáját áttanulmányozta,
majd közvetlen beszélgetésekben örökítette ránk a személyes találkozásokból
eredő interjús beszélgetés-folyamat formájában.
Heller a legkevésbé sem hagyja rejtve, hogy az életút feldolgozása sokaknak hosszadalmas munka, erőteljes akarás, tudatos korszellem-keresés eredménye lehet – Heller számára (úgy tűnik) az elbeszélések lehetséges elbeszélése volt ez inkább, afféle "elmúlás ellen való" emlékezés. De már erről is kételkedve szól, nemhogy koráról és világképeiről: "Mindig, amikor emlékezünk, nyomban felejteni is kezdünk. Gyakran még azt is elfelejtjük, hogy mit felejtettünk el. Előfordul, hogy úgy emlékszünk a történetekre, ahogyan azokat már egyszer elmeséltük, nem pedig úgy, ahogyan az emlékeink között megmaradtak. Ez nemcsak azért lehet, mert hazudni akarnánk, hanem mert a kérdések, amelyekkel szembe kell néznünk, magukat az emlékeket is átalakítják. Egy újabb kérdés olykor megváltoztathatja a választ, és az új történet ilyenkor a régi helyébe lép. Így aztán egy interjú nemcsak a kérdező, de a válaszoló számára is sokat jelenthet" – mondja az Előszóban (8. old.).
S a kötet, melyben "az évszámokat, amennyire lehetett, ellenőriztük. Számos dátum ugyanakkor a személyes emlékekre támaszkodik, így aztán helyenként előfordulhatnak tévedések" – jelzi Hauptfeld (ugyanott), így mintegy a múlt élményét is a beszélgetések jelen-kontextusába helyezve, de az összehasonlító forráskritikát sem mellőzve ad teljesebb életút-képet.
Egyúttal a legkevésbé sem titkolva, hogy "Az első emlékek" születési időponttal megkezdett életút-emlékszöveg (9. old.), és a néhány mai jellemvonással is számoló befejezés ("…sosem fáradok el, … sosem áll be a szám, … mindig kíváncsian tekintek a világra…" – 242. old.) között a Heller vállalta és vallotta véletlen tudatosításáról, átéléséről, a mindenkori kortárs kultúrába kreatívan beilleszthető megfelelésekről van szó.
Heller úgy mondja: "A véletlennek köszönhetem, hogy eljutottam Lukácshoz. Véletlen volt, hogy túléltem a háborút, hogy cionista lettem, véletlen, hogy megismertem Pistát, és hogy magával vitt arra a Lukács-előadásra. Nélküle sosem kezdtem volna filozófiát tanulni, ráadásul a filozófia színvonala Magyarországon ebben az időszakban eléggé középszerű volt. Csak az nem volt véletlen, hogy egyáltalán tanultam… Ebből a véletlenből aztán sorsot teremtettem magamnak. Világossá vált számomra, pontosan ez az, amit meg kell értenem. Egzisztenciális döntés volt: én magam választottam, hogy filozófus leszek. Nem Lukáccsal, hanem magával a filozófiával estem szerelembe. Az egész életemet ennek akartam szentelni, hogy megérthessem azt, amit még ma sem értek igazán!" (lásd a kötet hátoldali szövegében).
Heller Ágnest nemigen kell bemutatni, filozófiáját talán még ennél is
kevésbé – s a kötet végén fölsorolt magyarul megjelenő munkák, huszonhárom
kötetnyi tudás és rendszerezett, visszatekintő és értelmező eljárás még
azoknak is könnyít, akik nem eléggé ismernék…
De talán bármely "bemutatást" személyesen Ő maga is ellenezne, meggyőződéssel állítva is, hogy az immár elavult, ideje újragondolni, kínosnál is kellemetlenebb, ha az ember leragad egykori téveszméinél… Ami itt most különös hangsúlyt kap (nem a lukácsi "különösség" primer értelmében), az a főbb művek sorában ez az esetlegesség-felfogás. A "belevetettség" élménye és tudata, mindamellett, hogy az oeuvre olyan kulcsfogalmai, mint reneszánsz ember, igazságosság, kizökkent idő, mindennapi élet, morálfilozófia, ösztönök-érzelmek, etikatörténet, szégyen, a szépség vagy a történelem elmélete egyképpen jelzik a filozófus gondolati életprogramját, így "Az álom filozófiájától" az "Érték és történelem" nehézségein át "A filozófia radikalizmusa" és a komikum-elmélet seregnyi teoretikus állomásán át a véletlen értékéhez vezető okfejtést már azért is a tudástudomány kísérletének és kultúrafelfogásnak kell tartanunk, mert Heller a mindenkori személyes és értelmezett, leíró és minősítő kontextusban fogalmaz a véletlenről.
Maga Heller a kötetnyi részvallomás után (talán a kevés
kivétel egyikeként) a 245. oldalon szól a másként alakulás egy állomásáról…:
"Nem volt véletlen, hogy 1956-ban a szovjet hadsereg porrá zúzta a magyar
forradalmat, ahogyan az sem volt véletlen, hogy elvesztettem az állásomat az
egyetemen, és hogy az akkori ’barátaim’ közül sokan hátat fordítottak nekem.
Ám ezen a ponton már tudtam, hogy ez a balszerencse végül szerencsének fog
bizonyulni, hiszen ezeknek a tapasztalatoknak köszönhetően jobban
megértettem az emberek működését, azonkívül erősebbé is váltam. Az embernek
mélyre kell zuhannia, hogy legyen honnan felkapaszkodnia…" (245. old.).
S bár a véletlenek alakulásának tekinti személyes életútja megannyi eseményét, a holokauszt tragédiájától menekedést (és ennek kamasz- vagy felnőttkori értelmezését a Rákosi-rendszer és a Kádár-korszak diktatórikus rendszerében), át a kialakult pártpolitikai és szakmai kapcsolati esetlegességeken, tovább a 1968‑as események felé, vagy a rendszerváltásban és az aktuálisan zajló kudarcokig kerekítve a kört – egy egész sor, stabil rendszerbe illeszthető fejleményt is véletlen-tünetként kezel.
Viszont mire megerősödik az olvasó kételye, hogy talán a véletlen mégsem mindennek oka és eredője…, kiviláglik, hogy éppen az ezek között zajló "sorszerű" összefüggéseket tekinti a véletlen értékének, ami részben filozófussá válása és egész világképe alapzatának is mondható. Messze nem véletlenül. "Ahogy a véletlenek mindig, úgy az én életem véletlenjei is különfélék voltak. Akadtak köztük, amelyeket nem is tudtam véletlenként megélni, egyszerűen azért, mert akkor még nem ismertem ezt a fogalmat, de előfordult az is, hogy én magam kerestem a véletlent, és fel is ismertem azt. Vagy, hogy a véletlen semlegesnek bizonyult, máskor áldásként, megint máskor csapásként éltem meg. De legyen akár áldás, akár sorscsapás, a véletlen mindig is érték marad: lehetőség és esély arra, hogy jobban megismerjük önmagunkat, és kezünkbe vegyük az életünk irányítását" (245. old.).
A.Gergely András
