FEL

 

KÖNYVEK

A.Gergely András

Holokauszt-emlékezet és elhallgatás: az amnéziaterápia kivételes esélyei

2021.05.17

 

 

Meghatározó kulcsfogalmakra lefokozni egy esszékötet egészét – még címben is kockázatos eljárás. Még annyira az, ha a szerzői szándék éppen az elhallgatás, a titok felfedése, s erről a rejtett értelmű örökséggel szembesülés roppant árnyalt historikumát kínálja egész kötetével. György Péter esszékötete, az Apám helyett,[1] mely valójában "apa-memoár" is, de beválik morálfilozófiai, zsidóságtörténeti, soá-traumás, kortárs értelmiségi, emlékezetpolitikai tanulmány-válogatásnak is, melyben a feljegyzések, emlékek, kibeszéletlenül maradt, életút-hosszan hordozott élményvilág újratárgyalásának klasszikus vonulata ("Apák és fiúk", "add tovább fiaidnak!") mellett a kádári korszak konstruált amnéziáját, a felejtésre épülő 1945 utáni "fausti egyezséget" is magába foglalja és megnevezi.

 

György Péter: fotó-Németh-Dániel

Az apák nemzedéke helyett azonban – a kötet is egyértelműsíti – mégsem lehet elmondani, ami élethosszan kimondatlanságra volt ítélve. Legföljebb rákérdezni lehet, továbbadni, körüljárni, értelmezni azt, amiről alig néhány naplórészlet maradt fenn, s elbeszélt emlékezeti momentum is kevéske: "Mindazt, amit meg kell írnom, egyrészt jóvátehetetlenül személyes, másrészt – szándékaim és legjobb tudásom szerint – messze túlmutat az apámmal való viszonyomon. Az apám helyett írom ezt, de sem mentséget, sem magyarázatot nem kérek, és nem azt keresek. Az én feladatom csupán az, hogy rekonstruáljam a társadalmi fantáziának, a felejtésnek, az elfojtásnak, az eltűnt történeteknek azokat a kereteit, azt a teret, amelyben mindezt tündér könnyedséggel, sikerrel megtehette" – írja György Péter (163.o.).

 

Egyszerre emlékalbum, szavakkal font emlékmű, másrészt eközben korosztályi vallomás is, kiegészülve a kutató, a megértő, az értelmező, az átgondoló ember minden kiteljesítő szándékával. György Péter tizenegy fejezetbe tagolja "a lehetetlen történet" lehetségességét, az erre rárakódó személyes és tárgyiasult, véletlen és kimódolt, rendszerezett és elmesélhetően változékony, rejtélyek erdejében is praktikus ösvényekre tévedő anyagát. Ehhez merészen alkalmaz saját impressziót, kollektív emlékezetet, zsidóságtörténeti forrásokat, peranyagokat, politikatörténeti hátteret, lejegyzett emlékiratot, leveleket, regényeket, filmeket, továbbá a megértés kísérleteit a rövid reflexióktól a regényméretű válaszokig, a megértés lehetetlenségét és az elbeszélés bátorságát firtató morálfilozofikus narratívákat, kortárs prózát és történeti szakanyagot egyaránt. A kevés kézbe kapott, maradék emlékirat, néhány fotó éppúgy alapot kínál az értelmező megértésre, mint a családi emlékezet néhány momentuma: Apa szabadulása a Bor melletti Laznica-táborból, nagyapa hazatérése a munkaszolgálatból a szétlőtt Budapest szemrevételezésével, amerikai és német, francia és lengyel, orosz és olasz források a holokauszt utáni szakirodalomból, ahogyan az saját élmény, családi esemény, egyéni kutatás vagy ismerhető források alapján kínálkozik. A szépségtapasz magán a történeten nemcsak Apa 1945-ös megmenekülését követő szabadság-élményének világképbe illeszkedése, hanem évtizedekkel későbbi világnézeti jobbratolódása is, ennek megjelenítése a Horthy-korszak fényében, a háború és a haláltáborok történeti puttonyával nehezítve.

 

"Egy lejegyzett mondat a hangzó szavakat idézi fel, s széjjelveri az évtizedek alatt elnémult nyomokat. A társadalom története és a személyes emlékezet széjjelbonthatatlanul eggyé lesz. Mintha mi is hallanánk, akik akkor még nem éltünk. Mintha eltűnt volna egy percre a történeti idő…" (125.).

 

Kevés a lejegyzett mondat. Apa kevesebb mint szűkszavú volt, mondani még kevesebbet talált arról, amit átélt. Mintha védte, titkolta, szégyellte, rejtegette volna, mintha egy előző élet bizalmas rejtélye lakott volna a hallgatás mögött, melyet szinte véletlenül csak halála után lehetett már valamelyest fölfejteni… "De hát miféle élettörténet az, amelyben valaki, mint az apám, végül elnémított, jelentés nélküli epizóddá változtatja azt, ami tényleg megtörtént vele, azaz úgy formálja a múltat, mintha az mégsem történt volna meg? Hogyan jutott el egy magyar keresztény zsidó fiú a bori munkatáborból hosszú élete végére a mai magyar szélsőjobbhoz?" György Péter megkeresi és bejárja nemcsak a '44-ig, de az azóta eltűnt múltakat is, hogy megválaszolja e kérdést, megrajzolja apja és saját szellemi életrajzát. Az Apám helyett hol lírai, hol provokatív korrajz a szocializmusról – naplóbejegyzések, dokumentumok, versek, filmek megidézésével mutatja be az elfojtás és elhallgatás máig tartó kultúráját, a pusztító amnézia következményeit. Becsületes könyv, nem ártatlan számvetés. Felhívás magányos és nyilvános gondolkodásra, emlékezés és emlékeztetés" – foglalja össze a kötet ismertetője. A magányosság azonban a nyílt és kihívó tisztázásban pontosítható, a provokatív önreflexióban, a markáns kritikai attitűdben, a kádári és előző politikai fennforgás ócska cseleinek megnevezésében, a kortárs gondolkodók reflexióiban, német, francia, amerikai példákban, izraeli vallomásokban, lengyel forrásokban, a "született gyilkosok" Horthy-korszaki megértési kísérletében, Lukács "öltözőjében", Nádas és Ottlik és Rubin Szilárd prózájában, a Kádár-rendszer megalkuvó értelmiségi elitjének kínos és megvetnivaló lihegésében, a retorikai balosok közösség-nosztalgiájában, a "hétköznapok forradalmának" ideológiai őreiben, a rendszer "nyitott politikai antropológiájában" és a Harmadik Birodalom "genetikai adottságokkal" operáló retorikájában (meg további kétszázötven oldal esszéisztikus társadalomelméletben) testesedik ki.

 

A szerzői szándék elsődlegesen az emlékezetmunka felelősségére épít, ezen belül arra a szorongató kényszerre is, amely a közvetlen és személyes emlékezetmunka, szembesülés és elszámolásra késztetettség élményének ragját is rehabilitálja. "Persze én is újra és újra elfelejtettem, hosszú évtizedeken át nem foglalkoztam azzal, hogy egy olyan ember fia vagyok, akit a kamaszkora végén mindazok, akik feleltek érte, kiszolgáltattak az erőszakos halálnak, akit ugyanaz az állam, amelynek kiváló iskolájába járt, kiadott a pusztulásnak, a törvény által helyezte kívül a törvény keretein, s onnantól rá volt bízva, hogy miként élheti túl. Ahogyan az apámnak, nekem sem jutott az eszembe, hogy előbb-utóbb végig kell gondolnom, hogy az az ország, amelyben ez megtörtént, a hazám. Én sem egykönnyen jutottam odáig, hogy megírjam ezt a könyvet, hiszen csakúgy, mint apámat és mindenkit, engem is megváltoztattak az akaratlan tapasztalatok. Igazán nem volt s most sincs kedvem ahhoz, hogy azzá legyek, amivé az apám helyett írottak tesznek. Zsidóvá. Valamiként, akármint, de végül csak zsidóvá. Vagyis nem tesznek azzá, majd csak azzá válok. Majd mások szemében az leszek, aki amúgy már régen vagyok, és aki magamtól nem voltam soha. Egy zsidó. Amivel szemben éppolyan tehetetlen vagyok, mint az apám, mindössze a körülményeink mások. Az én pórázom hosszabbnak tűnik, talán ez minden. Az akaratlan tapasztalatok általi átváltozás az én életemben az apám történetén át zajlik, de azért Gregor Samsa még én vagyok" (126.); "Soha semmi nem teheti jóvá, ami velük történt, s halálukra éppoly elemi érdekünk emlékezni, mint amilyen értelmetlen és reménytelen" is egyben (284. old.).

 

Az átváltozás folytonosságában és a kénytelen bogár-lét képtelenségében György Péternél nemcsak a zsidóság és a soában megesett történések nyernek esztétikai, morális, életviteli (s olykor kifejezetten) értékfilozófiai kategóriákat, hanem a rendszerfüggés lelkiségének és a baloldaliság evidens örökségéből fakadó ellenoldali vonzalomnak kérdései is. A Kádár-korszak "otthonos mindennapjai", a túlélőkkel lefolytatott kiszorítási és emlékezetmosási ügymenet keményen hozzájárul nemcsak Apa Borban és Laznicán szemtanúként látott történelem felejtés-históriájához, vagy Nagyapa ugyancsak munkaszolgálatot túlélt sorsában a legyintő tudomásulvételhez, hanem mindez szervesen illeszkedik a Kádár-korszak fausti egyezsége (17-69.), az "amnéziaterápia" stratégiai sikeréhez is, ahogyan a Szerző által nemcsak a naplók felfedezése és feldolgozása kötelezettségéhez, de a rendszerváltásban elpuskázott morális mentalitásváltozás igényének reménytelenségéhez is. Avagy a gregorsamsai bogárlét ellenoldalán még megmaradó leíró eszköz és megjelenítő erő esélyéhez úgyannyira.

 

A könyvben szövegszerűen sok idézettel, levél-részlettel, naplójegyzettel és személyes tónussal is illusztrált tematikus feszültség megmarad azzal, hogy György Péter néhány évekkel korábban elhunyt apját alig befolyásolta a soá kulturális-politikai utótörténetének számos erőteljes fordulata. Viszont az Apám helyett lapjain két kérdés lakozik kitartóan: a soá mind jelentősebb utótörténete, ennek kulturális elvárásokra és törekvésekre utaló elemei, másrészt a hagyomány- és identitáskeresés egyre intenzívebbé válása, a korhű identitás kérdése, szemben a két állapot metszéspontjában a zsidók áldozattörténete, majd ennek elfogadottsága és elutasítottsága. A könyv legelején fény derül arra, hogy György Péter a túlélőként leélt élet koncepciójának apja általi elutasítását, az 1944-es történtekkel kapcsolatos némaságot elhallgatásként, valamint (a jelenséget pszichologizálva) elfojtásként értelmezi. Úgy ítéli, hogy apja hiába hallgatott 1944-ről, akkori tanúskodó tapasztalatait nem semmizhette vagy törölhette el, így élethosszan megmaradtak "az elméje, a teste mélyén" (77.). Sőt, az "elhallgatott trauma" elmélete révén még meg is fogalmazza: "apám egész életét, majd halálát az akaratlan emlékek elnémítása, a folyamatos hallgatás igen jól működő technikái határozták meg" (144.). Ami a korszakos kritika megfogalmazott alaptanulsága: a zsidó származás jelentőségének Kádár-kori elhallgatása (a zsidókérdésre "internacionális" választ konstruáló semleges tekintetet okán) a felejtés vétsége volt (176.), így Apa is "az amnéziaterápia nyertese volt" (281.).

 

György Péter úgy mutatja be kétszáz oldalon át a példatár legkülönbözőbb világhelyzeti és földrajzi, társadalomelméleti és esztétikai-antropológiai variánsait, hogy azokból az egykori emlékezetpolitika kétes rejtekezésétől az irányított és manipulált emlékezet napjainkig burjánzó képtelenségeire is fény derül. Az apai csőd és fiúi kötelezettség így mintha egyazon személyes emlékezetmunka nélküli országban és kultúrában éppúgy "az emlékezésre képtelenség" (Mitscherlich-féle általános felejtés elleni hiábavaló küzdés) közös öröksége marad – melyet nem lehet más módon, mint egyéni-saját-személyes történetünk elmondásával kivédeni. Megszólítottság, misszió, elhivatottság a megfogalmazás morális többletével, vagy leszámolás a másoktól ismerhető történetek közé helyezett személyesség felelősségével? – ez lehet evidens dilemmája a legelemibb vagy még emberibb kérdések szerzői válaszának. Az új világ (135-145.) és Az emberiség nevében (229-148.) esszék szinte egymást váltó fejezetei a fogolyvilág látszólagos végének és az új paradigmákat kierőszakoló látszólagos álkonszolidációnak, melyek a 20. századi számos történeti önkép és múltkép közötti eligazodás kényszerének feladatává lesznek.

 

"…Szóval ezt jelenti Wittgenstein mondata. Nyelvem határai, a világom határai. Kibámultam az ablakon, de semmit sem tudtam kezdeni az iménti beszélgetéssel. Ezt hívják objektivációnak, vagy ellenkezőleg, a nyelv általi hazatalálásnak, illetve a nyelv általi kisajátításnak. Az az ember, aki angolul visszakérdezett, hogy mi is van a családommal, egy számára idegen földrészen, igen régen történteket fordított le az anyanyelvének ismerős közegére. Ha megeszem a kalapom (ahogy magyarul mondják), az Egyesült Államokban (angolul) akkor is így értik a zsidókat. Tudtam, hogy ez aztán végképp nem lenne az apám ínyére, ezért egy ideig reménytelenül, de még kísérleteztem. Sokféle identitás van, s a mienk ott Magyarországon, ugye, a szocializmus alatt másként volt. Csakugyan?, hangzott válasz, és egy tömör angol mondat következett, miszerint "ez a tipikus nem zsidó zsidóság, vagy ilyesmi". Kimentem a világunkból, át egy másik kontinensre, ott megtapasztaltam, hogy az anyanyelvem nem véd meg többé attól, hogy önmagamról gondolkozzak, s így aztán végül magyarul kell átlátnom ezt a dolgot, hogy majd angolul se kelljen dadognom többé" (128.).

 

Dadogásról persze a szó semmilyen, még talányosan jelképes értelmében sincs szó. Annyiban mégis, hogy értelmet kell keresni az elbeszélhetetlen elbeszélésének, az Auschwitz után is lehet prózát írni felelősségének, a magatartásokban rejlő irány- és értékváltásoknak, a megfogalmazott és eltitkolt drámáknak. Kell, mert az értelmező kiterjedésekben szót és jelentést kap az is, ami korábban "csak" esemény, tanúság, tapasztalati tudás és személyes dráma, vagy épp hallgatás volt. Hiszen éppen EZ adható tovább, ha egyáltalán bármi is…

 

"Az apám pedig folyamatosan cigarettázott, egyszerre olvasott és itta egyik kávéját a másik után, és közben vitatkozhatott, ami nélkül nem tudott volna élni. Hazafelé menet hallgattam fejtegetéseit az okok és okozatok kiismerhetetlenségéről. A kauzális láncolatok rejtelmességének példájaként Dürrenmatt Baleset című regényét használta, amúgy teljes joggal. (’A megingathatatlan oksági kapcsolatokba vetett, irracionális és logikailag indokolhatatlan hit vagy az induktív következtetés érvényességéről vallott, ugyancsak vak meggyőződés’. Ez volt az, ami valóban nem, soha nem tetszett az apámnak. A redukcionizmus és a monokauzális elméletek kritikája: ez volt a visszatérő lecke.) A vakvéletlen és a sors közötti kiismerhetetlen kapcsolat, az elvétett és a megfelelő pillanat, a késés és az időben való érkezés kérdését rendszeresen elővette. Az, hogy közben eszébe jutott-e a bori útja, azt tényleg nem tudom. Boldognak tűnt az apám, amikor azt a benyomást keltettem, hogy értem, amit mond, s talán valamit meg is értettem a szavaiból. Mindenesetre a mi-történt-volna-ha típusú kérdéseknek döntő szerepe volt s van abban a folyamatosan összeomló konstrukcióban, amelyet jobb híján a zsidó identitásomnak hívhatok. A lecke ennyi volt. Minél beváltabbnak tűnik egy elmélet, annál jobban rászorul a radikális kritikára. Ami evidensnek tűnik, abban ne bízzak soha. Ha nincs az apám, akkor soha meg nem értettem volna Erdély Miklós, Szentjóby Tamás észjárását…" (72-73.).

 

A megértés határainak fejezetenkénti újragondolása, példái, mintázatai, múzeumai és retorikai eseményei György Péternél az esszé szerves tartozékai. Alighanem éppen úgy azok, mint Apjánál volt a megélt drámák elhallgatási spirálja, az identitás megélt és lehetséges válsága, a magyarázat értelme és az értelem magyarázata is. Kötete arra hívta föl figyelmünket, hogy nemcsak a modernitás kreatív és marginálisan meghatározó felfogásmódjai nem épülhetnek saját kontrasztjaik hiányára, sem a bevált tézisek a világképletek újabb, generációs vagy értékrendi kihívásaira ama kritikai nézőpont hiányában, amely apáink sorsában is megnevezni kívánja a képtelen örökséget és "összeomló konstrukciókat".

 

A mindenkori "amnéziaterápiának" ugyanis csak akkor lehet mindenkor ellenállni, ha további értelmező terápiáink is maradnak…


[1] Magvető, 2011, 312 oldal

A.Gergely András