KÖNYVEK

A.Gergely András

"Hisz’ a hegedű az ünnep lelke" /Heine/
Klezmer-revival – avagy eszköz az ördögi kiszolgáltatottság ellen

2022.01.18.

 

Walter Salmen német zenetudós (aki három tucatnyi zenetörténeti szakmunka szerzője, nem mellesleg az innsbrucki egyetem zenetudományi intézetének vezetője), a klezmerről írott monográfiája bevezetőjének elején idézi meg Heinrich Heine sorait (1840-ből), melyet Stefan Zweig komédiások kiszolgáltatottságáról elmondott keserveivel egészít ki (1912-ből). A két mottó látszólag és lényegileg is ellentmond, de egymást kiegészítve viszont történeti ívet is alkot. Heine az életöröm kiteljesítéséhez kínálkozó eszközről és annak lényegéről fogalmaz magasztaló közlést, Zweig pedig a komédiásokat semmitől sem védő jog, "az önkény poroszlóinak kezére kerülő" vándormuzsikusok panaszhangjait citálja. A két tónus harmóniája mégis ott ül, együtt van jelen a klezmer zene históriájáról írott szakmunkájában – amely ugyan nem "friss" szakirodalom, de ismertsége is sajátos kört jelez. A klezmer ugyanis valami olyasmi, amit "szinte mindenki ismer", ám sokak nem tudják, miképpen szolgál szakrális ünnepeket, családi rítusokat, közösségi alkalmakat, fájdalmas és üdvös funkciót is, amikor felcsendül. Salmen kiváló összefoglaló könyve[1] a ma már széles körben népszerű klezmer zene kialakulásáról és öt évszázados fejlődéséről szól, de értelmezési keretet és részletes funkció-elemzést is elvégez.

Emlékezetes talán ugyancsak többeknek, hogy Dr. Oláh Jánosnak érzékletes előadása hangzott el az OR-ZSE 2010-es Pillantás a zsidó művészetbe konferenciáján, ahol Wilhelm August Stryowski: Zsidó menyegző című festményének néprajzi vonatkozásai címen mutatta be a zsidó szertartásokban, esküvőkön, egyéb alkalmakkor jelen lévő muzsikusokból többet is megjelenítő műalkotás értelmi hátterét,[2] s ebben kiemeli a klezmer(ek) szerepét és jelentőségét:

"A kép bal szélén látszik, (8. kép) amint játszik, különböző hangszereken több férfi, héber eredetű, világszerte meghonosodott jiddis szóval a klezmerek. A héber k’lé zemer szavak hangszert jelentenek, ebből lett a hangszeren játszó, a hangszerész elnevezése: klezmer, mely szó átvitt értelemben jelenti azt a zenét, azt a muzsikát, amit ők játszottak. Ez a tipikus, kb. a XVII-XVIII. századi kezdettel, főként Közép- és Kelet-Európában kialakult hangszeres zenélés a zsidó menyegző, esküvő, a hászene, egyik elengedhetetlen velejárója volt. A klezmerek szolgáltatták a talpalávalót, hiszen már a Talmudban olvashatjuk: ’...táncolnak a menyasszony előtt…’ A zsidó vallási kódex, a Sulhán áruh egyenesen utasításba adja, hogy meg kell örvendeztetni és táncolni kell a menyasszony, a kále és a vőlegény, a hószn előtt. A zene, a tánc és az öröm együtt járnak, amint azt képünkön is láthatjuk, például a klapper vagyis tapsoló kezeket a középtől balra, vagy a felfele mutató ’mulatós’ kezet jobbra. Jól láthatjuk a fidlert vagy gejgert, a hegedűst, amint játszik, ahogyan Csokonai Vitéz Mihály írta 1799-ban a ’Dorottya, vagyis a dámák diadalma a Fársángon’ című híres elbeszélő költeményében a toponári zsidó klezmerek fidleréről: ’Megszólalt akkor Izsák száraz fája’. Sok-sok ’száraz fa’ szólalt meg azóta értő, magyar-zsidó kezekben, például a Petőfi által versben is megsiratott Rózsavölgyi Márktól, Motke (vagy Mordhele) Rosenthaltól, Reményi Edén (Hoffmann Eduárd) át Pártos Ödönig, a tel-avivi Zeneakadémia megalapítójáig. A fidler mellett a pikler vagy pájkler fújja furulyáját; mellette a nagybőgős; felénk legközelebb a cimbalmos, a cimbler vagy cimbaler. A háttérben a bal oldalon, és a kép jobb szélén látunk egy-egy csörgődobbal, trommellel csörgetőt is, de ők nem hivatásos klezmerek, ők a szórakoztatás mellett egyéb fontos dolgot tesznek, ők ’rosszat’ is űznek. A csengettyűk hangjának már régóta démonűző tulajdonságot tulajdonítottak és a démonok főként ’öröm-akadályozó’ tulajdonsággal bírtak, tehát jelen vannak a hászenén is…"

 

A kép, a vizuális ábrázolások historikuma és műfajai önálló mellékletbe kerültek Salmen kötetében is, ötven bemutatott illusztráció is jelzi a címben megidézett ünnepélyességet, száműzöttséget, kiszolgáltatottságot, örömvágyat és az ördögűzéshez alkalmazott praktikák sokaságát. Itt Chagall hegedűsétől 10. századi Salome-táncig, zsoltároskönyvektől szobrokig, szertartásoktól a duisburgi "klezmeremlékmű" fölidézéséig, egyiptomi kivonulástól templomi áldozásig, zenész-ábrázolásoktól a barcelonai pészahi haggáda "világ harmóniáját" szimbolizáló ábrázolásáig egy sereg talányos és (majdnem mindig) kettős értelmű attrakcióval találkozunk, melyek hol az öröm megélésének színtereit, hol az örömködés "bűnös" mivoltának más aspektusát jelképezik. Salmen kötete, mely elindul a terminológiai felületek, források, kutatástörténet, öltözködés, vándozenés-mozgási útvonalak, "muzsikusnyelvek" és hangszerek, fellépések funkciói és tiszteletadás, gyász és vigasság kérdései felől, nem csupán a német, osztrák, lengyel, ukrán, orosz, cseh, magyar és román föld zsidó közösségeiben kialakult szertartászene jellegzetes formáit, stílusát, eszközeit és történeti szerepét mutatja be aprólékos részletességgel, de azt is, miként küzdött meg létezéséért maga a műfaj, annak művelői és társadalmi környezete is a rituális eseményekhez szorosan/szervesen hozzátartozó derű jogosságáért. Hiszen, miközben a zene és tánc életvitel-boldogító jellegét ma már nemcsak elismerni, olykor még művelni sem "kísértés", messze nem volt ez mindig így a több ezer éves kultúrákban sem. Az indiai, kínai, jávai, afrikai, óceániai, dél-amerikai indián szertartás-zenék eredettörténete és jelképhordozó funkciója nem pusztán megértés tárgya ma már, de bőven elteltek évszázadok (különösen az európai egyházzene kora-középkortól intézményesült változataival összhangban), amikor a zeneiség a kísértések, a táncos öröm pedig a Gonosszal kacérkodás jelképtárába tartozott. Ezért is kellett "a démonok űzését" velejáró szertartási feltételnek tekinteni, amihez izgalmasan járult hozzá, hogy a "jelképhordozó hegedű" (Oláh, uo., Salmen 7., 71-74.) valamint a zenekar kultúratörténetével is megismertet egy hangszerkészítés, zenetanulás és alkalmazási megoldások köré csoportosított tudáshistóriában. De mert itt talán nem (csak) a zenetudományi felfogás speciális feltételei a lényegesek, Salmen a létmódok, élethelyzetek, szertartások, viselkedésminták körképe közben külön is hangsúlyt fektet arra, hogy könyvének "mögöttes" céljaként kiemelje:

 

Klezmerzenekar 1910-ben.
Középen már klarinétossal.

"A 20. század utolsó negyedében az Amerikából és Izraelből indult klezmer-revival mára már magával ragadta az egész világot. A kivándorlók és a bevándorlók harmadik-negyedik nemzedéke fölfedezte és megújította ősei népzenéjét. Ez a zene azonban nem az Újvilágban, de nem is az óhazában volt honos, hanem éppenséggel környékünkön, Kelet- és Közép-Európában… /…/ A zsidó és nem zsidó zenei kultúra hatással is volt egymásra, és keveredett is. A 20. század elején élte virágkorát, amikor a jiddis kultúra is virágzott Közép- és Kelet-Európában, de a migráció és a holokauszt miatt a század közepére el is tűnt. /…/ Talán még a klezmer zene mai művelőit is meglepi e zene funkcióinak részletes leírása: fellépés a zsinagóga előtt és a zsinagógában, lakodalmakon, purim és hanuká alkalmából, bálokon, kocsmákban és népszínművekben. /…/ A függelékben érdekes társadalom- és zenetörténeti dokumentumokat olvashatunk, soha nem látott korabeli metszeteket és képeket nézhetünk, egy CD-ről pedig autentikus ízű mai klezmer zenét hallgathatunk" – emeli ki a kiadói ajánlás a kötet hátoldalán.

 

A zene mint tiszteletadás, a zenélés funkciói, a gyalázás zenével, a muzsikálás a játék- és nászházakban, eljegyzéseken és esküvőkön, Szim'hat Torá ünnepén, Purimkor, táncesemények és bálok alkalmával, fogadókban és kocsmákban, fürdőhelyeken, színpadokon és színielőadások alkalmával (89-142. old.) szinte minden társadalmi csoport és szubkultúra közegében felmutatja a muzsika milyensége, a zenészek, a zenetanulás mint életviteli döntés, a szertartás-formák, a hangszeres tudás és repertoár jelentőségét és jelentéstartalmait. Nemegyszer olyanokat is, melyek a megrendelő-megbízó igényei szerinti "szolgáltatást", esetenként akár ismert dalok átiratait jelentették, akár a "frivol tánczenétől az elégikus dalokig" terjedő széles skálán. Az öt évszázados zenetörténeti áttekintés egyik izgalmas analógiája különösen fontos azon a téren, ahol a társadalmon-kívüliség evidens csoportjai közé sorolódtak cigányok és zsidók egyaránt (14-17.), sőt illendő volt titkolni is az ezektől tanult zenei ismeretek eredetét (62-75.), s ezzel párhuzamosan zajlott le az antik idők hangszerkultúrájának átalakulása is (lantból, hárfából, húros ütőhangszerekből lettek a cimbalom, hegedű és más klezmer-eszközök), a "szent hangszerből" átalakuló eszköz utóbb zenészre ("klezmorim", valamint a "lécim" kifejezés a muzsikusok megjelölésére használtan a héber "csúfolódó" értelmezése), majd a "zenészek származéka" jelentés értelmében kiterjesztve a hangszer-együttesre, majd a műfajra magára is.[3]

 

A "csúfolófó" jelző nem különben az "ősi, igazi héber zenét" már alig tartalmazó, "vinnyogó" és kókler előadást produkáló mivoltának is tulajdonítható (Talmud: ha-lécónim), amennyiben "tanulatlan, frivol módon istentelenül és erkölcstelenül viselkedő" egyénekről van szó, akik a keresztény lakosság szemében a vendéglői muzsikust, alacsonyabb rendű, hitvány kolduló alakot képviseltek (különösen Hessen, Pfalz volt kitüntetett vidéke a lekezelő minősítéseknek, de jutott belőle a prágai zsidó muzsikusoknak vagy a havasalföldieknek is éppen elegendő). Az argóban is tükröződő, lekezelő, megbélyegző kifejezés "a zenével (lethsama, letzammerei), zenészekkel (letzemer), hangszerrel (letzeme), s különösképp a hegedűvel (laize), a mélyhegedűvel (grosse laize), valamint a búcsúi tánccal (lensemer) kapcsolatban" hódított (11-12. old.)

 

Klezmer zenekar hegedűsökkel

A csúfoló vagy örömünnep-műfaj európai kultúratörténete persze nemigen volt (vagy lehetett volna?) tekintettel az uralkodói házak, udvartartások, udvarházi vagy nyaralói "bulik", katonazenekarok, indulók, búcsúk, lagzik, népünnepélyek, szertartások műfajaira, így azok közvetlen vagy áttételes hatásaira sem. A klezmer Európa legtöbb vidékén – és különösen Közép- és Kelet-Európában lakott települések lakossága okán – a befogadó közeg népzenei hagyományaival rokonságba keveredett, bizonyos népzenei motívumokat ezért a muzsikusok is a zsidó zenei hagyományaikhoz applikáltak, így a klezmer stílusjegyei egyszerre tükröznek etnikai, vallási, kisebbségi, vagy interetnikus dallamkincset (erről jeles zenetudósok és elemzők is számos kötetet publikáltak).[4] A földrajzi-térségi-kisebbségi kultúra és a "zenei asszimiláció" hozta stíluskeveredés is rombolta, más szempontból viszont fenntartotta a klezmer-hagyományokat, melyek elmosódtak a 18-18. századi Európában, s a jiddis kultúra 20. század eleji felvirágzásával kapott a klezmer újra valamelyes tért a zenei világban, de akkor is inkább a színpadi műformákban, s jószerével el is tűnt a hétköznapi élet ünnepvilágából. De a "klezmer-életérzés" mégis hódított a migrációk fókuszába került USA-ban, majd onnan visszatérült Izraelbe, midőn a zsidóság háború utáni Szentföldre hazatalálásának korszaka újraélesztette a zsidó identitás átélésének esélyét világ bármely pontján. Itt és ennyiben a diaszpórában töltött évszázadok és közelebbi évtizedek a tartósító, "revival" hatást is elhozták, melyről Salmen kötete sok apró megjegyzéssel számol be.

A Veszprémer Klezmer Band (Barta János – klarinét; Tax Zoltán – hegedű; Sípos Balázs – harmonika; Wágner Balázs – bőgő állandó tagokkal, s ezúttal a CD-mellékleten Baksa Kata – ének; Kerényi Róbert – furulya; Zalavári Balázs – brácsa kiegészítéssel) egy széles kitekintésű válogatással, nemzetközi repertoárral, tizennégy dallal, magyar-lengyel-máramarosi-kárpátaljai-moldován-arab-ukrán-török-jiddis-cigány táncok és dalok egyvelegével kínál a kötet olvasóinak ördögűző, élvezetes, újra-autentizált klezmer feldolgozásokat. Már azért is, hogy a hegedű maradhasson az ünnep lelke…

 


[1] Walter Salmen: A klezmer zene és eredete. Ford. Aradi László et al., lemezmelléklet szerk. Barta János. Athenaeum 2000 kiadó, Rózsavölgyi és Társa, Budapest, 1998., 240 oldal

[3] Maga a klezmer jiddis jövevényszó, vö. jiddis klesmerc ’a közép- és kelet-európai zsidó kultúra népi eredetű zenéje’. A jiddis főnév a jiddis klezmorim ’zenészek’ származéka, mely a héber klezēmere (többes szám) ’hangszerek’ főnévre vezethető vissza. A klezmer zenét kisebb hangszeregyüttessel, főként hegedűvel, klarinéttal, nagybőgővel és ütősökkel adják elő. Zenei műszó (ESz. 413).

־זמר ) klezmer, klesmer ’muzsikus’

I. Egyes számban a héber szó ־ כְּלִי זֶמֶר [kəlī-zemer] < זֶמֶר [zemer] ’1. zene, 2. dal’ + כְּלִי [kəlī] ’szer’; a képzésre vö. m. hangszer, zeneeszköz (rég). Rokon nyelvi megfelelői: arámi זְמָרָא [zimere] ’1. dal, 2. zene’, tör. Zebur ’Dávid zsoltárai’. Noha héber eredetű, a többnyire fonetikusan írt, jiddis formájú קלעזמאָרים [klezmorim], a héber anyanyelvűek számára furcsa képződmény – mindazonáltal szívükbe zárták. A héb. זָמִירָה [zāmīrā] ’szombati és ünnepnapi dal’ (főleg többes számban: זְמִירוֹת [zəmīrōth]) ugyancsak előfordul a jiddisben, magyar nyelvű szövegekben zemirót, zömirajsz, zmíresz alakban (Szabolcsi Bence munkáiban zemirósz).

/…/ Ez az egyedüli példa a jiddisben arra, amikor a כְּלִי ’szer’ elemet tartalmazó összetétel élőlényre vonatkozik. A ’hangszer’ - ’zenész’ jelentésváltozás oka a német vagy a szláv szóképzés törvényszerűségeiben keresendő. Az előbbiben általánosak az -er végű foglalkozásnevek (Schuster ’cipész’, Schneider ’szabó’), ez utóbbiban ugyancsak képezhető hangszernévből a zenészt jelölő nomen agentis (or. скрипка ’hegedű’ - скрипач ’hegedűs’, ukr. цимбали ’cimbalom’ - цимбалiст ’cimbalmos’). Forrás: Balázsi József Attila: Nyelvtörténeti adatok. Kóser vagy tréfli? Jiddis szócikkek az Etimológiai Szótárban. Magyar Nyelv 111. 2015:117-125. DOI: 10.18349/MagyarNyelv.2015.1.117; DOI: 10.18349/MagyarNyelv.2015.2.250

 

[4] Zinovij Stoljar: A yiddishe Doyne. Jüdische Volksmusik in Osteruropa. Lieder und Melodien. Mandelbaum Verlag, Wien, 2000; Szabolcsi Bence válogatott írásai. Typotex, 2003; Szabolcsi Bence: Zsidó kultúra és zenetörténet. Osiris – MTA Judaisztikai Kutatócsoport, Budapest, 1999.

 

FEL