A.Gergely András

"…életében legalább egyetlenegyszer mindenki zsidó volt, vagy lesz, suttogta apám…"

Margináliák az Ígéretföldi Város regényéhez

2021.08.02.

 

Végel László Neoplanta, avagy az Ígéret Földje. Városregény[1] kötetében a zsidóság nem szereplő, nem is a mindenkori megtorlások elszenvedője – csupán jelképes a hivatkozás. Sorsazonosság, egyetemessé váló kiszolgáltatottság, bármikor előkeríthető vád csupán, melytől azonban nem kevesebb a regény historikus bázisa, hanem szélesebb alapozású, alapbenyomásként a szerzői attitűd változatlanságát tükrözi. De neoplantai népek egykor volt és változóan formálódó sorsközössége egyben a folytonos kiszolgáltatottság és elérvénytelenedés, a kertészi sorstalanság közös élménye lehet, melyben az alávetettség látszathiánya és felszínei a mindenkor talán közösen vágyott ismeretlen térség, az Ígéret Földje után kutatás terepe volt és maradt. Eléréséhez is közös a törekvés, zsidó kereskedő és német vendéglős, szerb fiákeres és magyar fiatal egyaránt a megszakítatlan megalkuvás bűvöltében élhetnek. Ettől válik közös alapélménnyé a hazugságok, félelmek, kábulatok és önámítások hálójában vergődés közössége, melyben valósággal újszerű a ráébredés: "Katicám! Rájöttem, hogy életében legalább egyetlenegyszer mindenki zsidó volt, vagy lesz, suttogta apám" (161. oldal). S valóban, ha ez a kitettség és sorsszerű kiszolgáltatottság örömét vagy közösségét jelképezi, akkor a háromszáz oldal szövege lehetne egyvégtében zsidó helytörténet is.

 

De nem az, csak példázat. Erős és hatékony utalás a mindenkori alaptéma változataira, mely Végelnél a kisebbségi sorskép mélyebben árnyalt és keserűen megkísértő sorsfordulatokban állandósul. A helyiek társadalma (már aki érti, érzi, képviseli és megtiszteli még…) a Mária Terézia telepítési engedélyével létesült új város reményteljes múltját látja legszívesebben, ez válik az "ősök" küldetéstudatának és a kollektív emlékezet (az assmanni értelemben konnektív struktúrák) továbböröklődésének feladatává, az idősek ezt látták még érvényesnek. A kötet emlékező főhőse a maga definiálatlan sorsvállalásával is a multikulturális, sokféle lakosságból összevegyült és városi igényű közösségalapítás híve, melyet (nemcsak később, a háborús idők partravetettségi közérzetében, frontra vezényeltség idejében, hanem generációk örökségeként) valamifajta Ígéret Földjének reméltek és formáltak.

Harmonikus együttlét helyszíne ez, vagy legalább egymás mellett élés tűrésterülete, városias attitűdök, polgáriasodó nyitottság, egyeztetett közélet, kollektív feltörekvési vágy Szabadka és Szeged, Belgrád és Budapest közötti státuszra. S ami ebből sikeredett, sok szempontból nem is volt kevesebb. Csak hát az idők, a legyőzött törökök utáni új épülésének vágyképe, az 1918-as bevonulás családi emlékképei, a későbbi "hideg napok" kivégzései, a felszabadítások (sok volt azután már!) kollektív öröme és büszkesége, a kereskedés és helyi kisipari felvirágzás reménye, a bácskai "zöldségkert" térségi dicsfénye mind-mind olyan virtuális élménnyé lettek, családok örökségévé, személyiségek fölemelkedésének útjává, melynek "küldetéses" jellege a teremtésben megkapott hely képzetével volt analóg. De mert közel is volt Európához, meg Balkán is volt, magyar is volt meg szerb is volt, Horthy délvidéke is volt meg Tito szocialista "szocialista önigazgatási" példatárához is tartozott, jutott bőven a városnak megszálló szerb és megszálló magyar, térfoglaló német és hódító orosz, fasiszta és kommunista, büntető és kiemelő politikából elegendő. Olykor a csizmát sem volt érdemes levenni, mert kisvártatva jött a következő sereglet, bosszúval és büntetéssel, zsarolással és vegzatúrával, elkobzással és kisajátítással, behívóval és munkatáborral, kivégzéssel és erőszakolással.

Új volt a város, egykor, valóban – ám azóta nóvum mivolta megkopott, népessége elvegyült, sorsa a határok tologatásával is folyton változott, a fennhatóságok szerb királyi, délvidéki magyar, átvonuló német, sereglő muszka, csetnik és montenegrói, macedón vagy bánáti, horvát vagy zsidó jövésmenéstől pedig nem még színesebb, hanem sokkal fölismerhetetlenebb világgá tették. S amidőn még a szálló vagy a főtéri cukrászda neve is attól függött, ki volt éppen a megszálló, vagy az utcák neve is gyorsabban változott, mint azt a fiákeresek megtanulhatták, olyankor az uralgó helyi elitből is másodperc alatt lett kizsákmányoló, népáruló, besúgó, bűnös, likvidálandó vagy börtöntöltelék, Horthy vagy Sztálin kutyája, majd komcsi kizsákmányoló akár, semmint azt a "közösség" fogalmába tartozóként még elfogadhatták volna. S Végel László nem ereszt, amolyan régi gátőrként sétál a Duna partján, eszi magát, lamentál, a regénybeli hallgató főszereplő ifjabb nemzedék szeme elé fölvonultatja a fiákeres öreg egész századnyi emlékezetét, amúgy a bakon ülve, a város néznivalói közt poroszkálva, a bölcsőtől a temetőig három generáció életélményét "tollba mondva".

 

"Nominentur Neoplanta – jegyezte fel latinul Mária Terézia az újvidéki polgárok írásos kérvényére, amelyben kérik, hogy a Péterváradi Sáncok nyerjék el a szabad királyi város címet, mivelhogy többé nem egy katonai település, hanem egy szabad kereskedő város polgárai akartak lenni. És megfogalmazódott kozmopolita óhaj is: minden nép saját nyelvén nevezze meg a városát. Több mint kétszáz évvel ezelőtt, 1748. február 1-jén, latinul, a néhai kozmopoliták nyelvének oltalma alatt hivatalosan megalapítottak egy Duna parti várost, amelynek születésnapját évtizedek óta nem ünnepeljük. Születésénél szabók, földművesek, csizmadiák, vendéglősök, kereskedők, cipészek bábáskodtak, most egyetemi tanárok, ügyvédek, írók, orvosok, politikusok feledkeznek meg róla.

Múltak az évek, az évtizedek, s minden február 1-jén, nemzedékről-nemzedékre megbotránkoztató csendre ébrednek a házfalak, a terek, az utcák, a piacok. Ez a csend jellemző ránk: beférkőzött a szellemünkbe, úgy érzékeljük a szívünkkel, mint a morfinista agya a tű hegyét.

A hatalom üldözte ezt a csendet. Még ezt is! Éppen ezért sokat és hangosan ünnepeltünk! Jubileumokat, kongresszusokat, nevezetes és mellékes történelmi dátumokat. Azok tervezték a zászlóerdőket, akik legkevésbé ismerték a tereket, az utcákat: akik nem vettek tudomást az alapításról. Számukra csak az volt a fontos, hogy egy ritmusra és egyformán táncoljunk, hisz meg sem fordult a fejükben, hogy a városnak soknevű, soknemzetű múltja van. Ünnepeltünk, akkor is, ha nem akartunk.

Most új ünnepeket követelnek, leghangosabban azok, akik a tegnapikat rendezték, de egyről továbbra is megfeledkeznek: a születésről, a kozmopolita latinról. Akik viszont legalább magukban megemlékeznek az apokrif születésnapról, azok a múltban sem ünnepeltek túl hangosan, nem teszik ezt a jelenben sem, mert valami hiányzik az életükből. Nincs más hátra, minthogy az emlékezetből száműzött kezdet köré kis kört húzzanak, és megrendülve tapasztalják, hogy olyan sokat kell a körön kívül botorkálniuk…" – írja Végel a Peremvidéki élet kötetben (2000), s ahogy olvasóként látom, botorkál ma is, tétován áll a kocsonyás csöndben és lagymatag hiábavalóságban.

Áll és vár, kivár és bezár, remél és legyint a "Duna utca közepén, mint az őr, aki nem kell senkinek. Figyelek és várok. Valójában otthontalan vagyok, mint sokan, akik céltalanul őrködnek, és egy megtagadott születésnapra gondolnak. Nem türelmetlenkedem, csendben, egymagamban várakozom. Arra ítéltem magam, hogy ebben a városban éljek, amelyet önmagától idegenített el a rurális szellemmel átitatott történelem. Ez a múlt lett a legkönyörtelenebb és a legaktuálisabb jelenünk, amelyben elvesztett urbanitásunkat keressük. A polisz lakosát, a szabad újvidéki polgárt: most már tudjuk, hogy csupán egy kitalált történettel áltattuk magunkat".[2]

 

Végel köteteiben talán leginkább a szerzői spleen, a lehangolt élmény ismétlődik, a szerbiai, délvidéki, magyar közösségi panasz egyezik, melyben ha két szereplő (legyen apa és fia, férj és feleség, szülői házból kiröppent fiatal és halálra készülő öreg akár, zsidó vagy ortodox szerb) bárhol is "összehajol", abból mindig kilóg valahol a keserűség, a széthúzás, a lehangolt és reménytelen jövőkép, az áldozatokkal teljes múlt, melyben nincs tiszta örökség, nincs vállalható identitás semennyi. Ám mindig van bőven megcsalás, reménytelenség, kínok körei, fásultságok időszakai, félelmek korszakai, mikor milyen tónusban: szerb királyi, magyar megszálló, német leigázó, orosz felszabadító, titóista partizános táltosság, újabb szerb, majd újabb magyar fennhatóság, majd semmi és senki, csak a pénznyelő korszak újgazdagjainak és rablóinak magabiztossága.

"Ezek ugyanazok", ha nem is ténylegesen, de a "visszajövünk, s rendet teszünk!" korszakai úgy váltogatják egymást, mint a villa szénát és a lucernát, mely ezúttal Neoplanta városi hintóinak, a fuvaros népeknek, a vendéglős és cukrászdás szereplőknek hátterében hordozza a válogatott szereplők sűrű sorsait. Persze ezek mégsem állandóan ugyanazok, de mindig akad még éhesebb, még kíméletlenebb, még elfajzottabb, még voluntaristább és sokkal erőszakosabb, s mindig jön újabb különítmény, amely "felszabadít" (és egyben meg is száll, rekvirál, rabol és távozik), de mindig előugrik egy újabb, akinek a legsemmirekellőbb tudása sincs Neoplantáról, a helyszínekről, a sorsokról, a félelmekről, a dilemmákról, a megalkuvásokról és szégyenekről, egy fénykép jelentéstartalmáról, egy épület színéről, egy ló sorsáról vagy egy hintó elkészüléséről, egy üresen telő vasárnap délutánról vagy egy fegyveresektől hőzöngő város éjszakai kocsmáinak "lovagjairól".

 

A Neoplanta-kötetben ezért semmi sem ugyanaz, mint a korábbiakban (talán egyetlen szituáció utalása ismétlődik, nem több), sem a szereplők, sem a sorsok és nézőpontok, históriák és szenvedések. Csak az író személye azonos, "csak" a délvidéki magyar hogyérzet hitványsága és vállalhatatlansága hasonlít, csak a "menekülni sem, maradni sem" állapot reménytelensége megfeleltethető a korábbi köteteknek. S közben mindannyian ugyanabban a pácban, csávában, pocsétában, reménytelen és méltatlan múltban ülünk, közösen, olykor harsányan. "Horthy Miklós katonája…" vagy Tito bűvös lényének populáris himnuszai is olyan nóták, melyek rendszerint az ablakaink alatt zengenek föl, vagy egy lepukkant kocsmai pult mellett, egy erőszakos éjszakán vagy egy rekvirálós hajnalon, amikor az árulóvá válás, a "magyarrá lettél!" vagy "ez is csetnik!" vádjai kisdedek és reszkető asszonyok, frontot járt öregek és megfelelni még képes újabb nemzedékek életvilágában maradnak alapélmények.

 

Ami ugyanaz: talán a sosem végére jutó különbségtevés, a mindig lekezelő "másság" vádja, az örökké sikeres fegyvereknek szánt kifosztás és erőszak, lerablás és kiszolgáltatottság arzenálja. Ez csak igen ritkán és alig moderálhatóan változik, rendre megmarad intoleráns és kegyetlen, kíméletlen és elszánt. Ennek nyomán pedig a szerzői "ugyanaz" csak a visszhang, jele és lenyomata a létezhetetlenségnek.

Végel a beláttatás és megnevezés, személyes élettörténet és rokon história alapanyagát kínálja – a verziók már a lét feltételei. Ami roppant hasonló maradhatott, az a kisszerű kakaskodás, a folytonos besúgás, a zsarolások, megfélemlítések és uszítások "magyar testvérisége" (Magyarok, összetartás! – 69-75. old.), meg az Ígéret Földje mint képzet, mely frontvonalon, haza-vágyakozásban, kényszermunkán, fogságban, idegen földön harcolva oly leírhatatlanul távoliként vonzó (Zarándoklás az Ígéret Földjére – 185-193.), hazatérve azonban dezertálás miatti munkatábor, lassú halál lesz belőle…; vagy a Fruska Gora szőlein hizlalt császári bortermés ábrándképe, mely messzi bécsi fiákeresek közé röppenti a büszke képzelődőt (23-36.) – vagy egészen a fő helyszín, a Dornstädter cukrászdát ékítő fotókig, melyeken Ferenc Jóska, Péter király, Horthy Miklós és Tito marsall virul (addig, ameddig), alattuk éppen orgiát rendez az aktuálisan uralkodó hatalom, s ahol évszakonként változik, hogy Honvéd vagy partizán a hős éppen (271-275.), a "gondtalan szocialista nemzedéknek" meg A csokoládé is édesebb (265-270.) jut, amikor A Szabadság térre belopakodik a kapitalizmus (261-264.), vagy amikor "A Szabadság téren esküdöztek, hogy a kapitalizmusban boldogok leszünk. A csetnikek által jut a szabadság a Szabadság térre" (39.).

Igen, ezek a mások, amikor a hasonlók már ugyanazok. Mert "a csetnikekből kommunisták, aztán a kommunistákból csetnikek lettek. Vagy a kommunisták évekkel ezelőtt jobblétre szenderültek, most meg forognak a sírjukban? Semmi sem hitelt érdemlő" (39.). Időközben a felszabadító, a megváltók örököse is éppúgy megaláztatik, mint az előbb Horthy bevonulását, majd rá pár évre a kommunistákét ünneplő nagypapa emlékképe (248-260.).

 

Igen, sokszor csak a szónokok változnak, váltanak ruhát vagy sipkát csupán, esetleg limuzint is, mert Sólyom elvtárs és az állambiztonság akciója (137-149.) kiterjed ugyan a kínos kényszerekre, de nem ad választ a Ki a zsidó? Ki a szerb? Ki a magyar? Ki a német? fejezet alapkérdéseire, melyeknek révén az egész Neoplanta (mely lett azután Neusatz, Újvidék, Novi Sad is) csak úgy maradhatott szabad királyi város rangján, hogy elviselt minden kivagyiságokat, a városlakók időszakos likvidálásait, lettek légyen az érkezők éppen Horthy vitézei és különítményesei, újvidéki mészárló csatlósok, magyar fasiszták, németeket internáló honfiak, ki- és átvonuló alkalmi erők, a "visszatérünk még!" búcsúszavával pótkocsistúl megpakolt szajréval távozók, vagy az időszakos "új felszabadítók", akik mindenesetre leigázták az előzőeket és helyi kapcsolataikat is.

 

"Néha arra gondolok, hogy soha sem távozom a Duna utcából, örökre itt maradok, toporgok, mint egy elfelejtett strázsáló, aki elfelejtette a jelszót, azt sem tudja, mit kell őriznie, feleslegesen őrködik, de mégis marad, mert nincs hová visszavonulnia; nem a felszentelt lokálpatriotizmus vezérli, hisz céltalan ragaszkodásával csak az otthontalanságot tudatosítja magában. Bizonyosságot és némi reményt csupán abból a felismerésből merít, hogy saját kitartásának köszönve eggyel több felesleges ember sétál az utcán.

Az újvidékiek ugyanis felesleges emberek lettek. De a városlakónak ennyi is elég. Eleget hitegették azzal, hogy csak egy igazság és sok hazugság van. Időnként meggyőzték erről, de arra sehogy sem kapott választ, hogy mi az a nyálkás, ragacsos, kocsonyás anyag, ami a kettő között van, s amibe elrejtőztek azok, akik hosszú és irgalmatlan évtizedeken át meghatározták, hogy mi a hazugság és mi az igazság. Ha a kocsonyás anyag mindent elönteni készül, akkor valószínűleg csak egy hazugság van, és sok igazság, állapítja meg magában, és úgy érzi, ezek után könnyebben viseli el a hiábavalóságot" – írja a hiábavalótlanságokat is megnevező Végel.

 

A hazugságok között keres utcákat a fiákeres elbeszélő is, kinek hangján ezúttal a helytörténet ezernyi szépsége szólal meg, s nemegyszer az apák néma, elhallgató "válaszait" újragondolva – de aki személyes sorsában a mindig várt jobblétet csak percekre, kiváltságos órákra szerzi meg. Hisz a térképeket is újraírják, az utcatáblákat is eltörlik, csak a régmúlt mappái halmozódnak immár a fiáker-ülés alatti tárhelyen. Az utókor idegen birtoklója, aki a mesélő halála után a fiákerért eljön, csak turkál, keverék nyelven valamit akar, majd kiszolgálja magát: "Újabbnál újabb térképeket húzott elő.

Közben valamit magyarázott, de ebből sem értettem semmit. Leszállt a bakról, megragadta a rudat, és vonszolni kezdte a fiákert. Lassan tűnt el az alkonyatban. Jebi se! – mondtam, miközben arra gondoltam, lehet, hogy az alak eszement, nyilván elképzeli, hogy hős, aki majd egy szép napon felszabadít bennünket" (292., záró sorok).

 

Ám hogy a felszabadítani érkező hős a város megváltója, az Ígéret Földjének jövendő uralója-e vagy sem, megmarad titoknak. A kulcsszavak azonban nem tudnak változni, könyvről könyvre visszaköszönnek. A békétlenség és közösségnélküliség sűrű anyaga alapszintű keserűsége Végelnek. Miként a fiákeresek, akik olykor mégis remélik a kuncsaftot, hiába is változik a történelem széliránya, a szerzői attitűd is kitart a reménytelen álmok és kínos realitások kettős partvonalán.

Végel itt most hitelesen lett fiákeres, vagy három nemzedék jegyében is az. De ez – ha már az Ígéret Földjére tévedtünk – nem oly sajátosság, hogy ne lehetne rögtön a város regénye is. Neoplanta bár a lehetőségek szigete volt (vagy lehetett volna – Mária Terézia még a település népeinek illő és toleráns összhangját álmodta-kívánta nekik!), kiteljesülése már az ellenkezőre sikeredett. Lett Újvidék, lett újvidékiség, csak a megértés foszlott el az idővel.

S még megmaradt Végel László, kinek ez mindenkori kételkedés felelőssége mellett is erősen fáj – egészen a következő regényéig, ahol majd még jobban.