A.Gergely András: Peregrinációtól a jogi felsőoktatásig

Talán minden katedrán innen és túl is

Schweitzer Gábor : A katedrán innen és túl

2021.01.18.

 

Az alcímbe rejtett üzenet nem a referálóé, hanem szerzői és lényegi. Schweitzer Gábor A katedrán innen és túl címet viselő munkája igen megalapozott belső (és nem mellesleg) történeti ívet tükröz, ugyanakkor szemléleti alapokat még inkább.[1] Hangsúlyokkal épít a jogtörténetírás forrásaira és szemléletváltozásaira is, elemez jogrendet és rendi felfogásmódokat is, de valahol a katedra és a társadalmi interakciók körében a magyar tudománytörténetben kiválóan hangzó nevek 20. századi szakmatörténetére fókuszál leginkább.

Ez utóbbi nemcsak kiemelhető tematikai keret a kötetben, hanem meghatározó szemléleti elem is, mert Schweitzer legfőképp jogtörténész, így kultúraelméleti normák hatás- és határtörténeteit szövi egybe ebben a kötetében. A tizenegy szakmai tanulmány elsősorban a jogi felsőoktatás fölidézhető múltjában lapozgat, beleértve a jogakadémiák patriarchális világát vagy a jogásztípusok 18-20. századi jellemrajzát, a professzori életutakat, a nemzetközi színtéren elért presztízs-sorsát, a jogtörténet tudományterületi rangjának alakulását és ezen belül is kiemelkedő szaktekintélyek karrierjeinek alakulásmódját is. De mindezek között és mellett a jogászképzés pécsi, pesti, heidelbergi, lipcsei, egri katedráinak formálódását részletezve is úgy ad személyes és szaktudományi portrét alispántól koronaügyészig, nótáriusoktól jogelméleti tanszékvezetőkig, egész intézménytörténetek értékadó személyiségeire épülő históriájáig, hogy az egészében is, és szinte fejezetenként is pontosan tükrözi a kötetcím sugallta tartalmat.

Azt is, hogy a peregrinusok irányválasztásában mi játszott szerepet, azt is, ahogyan a kisvárosi jogászélet, a piacozó leánykák szemlélése, valamely párbajkódex kialakítása, netán kávéházi biliárdozás, ügyvédbojtárkodás és táncestélyek bűvölése egyaránt belefért abba, amit mindennemű katedrák rangja és azokon messze túli életvilága formál egy komplex rendszerként, befolyásolva magukon a jogképes személyiségeken keresztül magát a rendszerszerű szisztémát, ezáltal egy-egy korszakot, társadalmi életviteli gyakorlatot is, ami a mából visszatekintve nemcsak valamely történeti tájkép részévé teszi, hanem a tudománytörténeti érdeklődés révén kiemelt fejezetévé és tárgykörévé avatja a jogot és a jogász-lét körülményeit.

A jogi kultúra, ennek intézményei és korszakai, meghatározó alakjai és az álladalommal összefüggő kölcsönhatásai kézenfekvően alapozzák meg, egyúttal tükrözik is, vagyis folyamatosan életben tartják a tudásátadás rangját, metódusait, példázatait, eszményeit. „A jogászképzés legfontosabb katedrán inneni és katedrán túli szereplői – professzorok és hallgatók – egyaránt megjelennek a tanulmányokban.

Az Olvasó talán még arra is választ kap, helytálló-e ’jogász nemzetnek’ tekinteni bennünket” – szól a kötet hátoldaláról. Nem egészen pontosan – de a címre rímelően. Pontosabb akkor lehetne, ha jogászképzés mikrovilágából fölidézett élethelyzetet nem kivételes vagy „irodalmias” helyzetképnek tekintené a „karakterizálást”, hanem beleértené a Szerző kitartó oknyomozó szemléletmódját, pécsi indíttatását, szaktudományi katedrákon eltöltött évtizedeit, szakkönyveinek tematikus folyamát is. Mert ezek ugyanúgy ott vannak „a katedrán túli” világokban, a kutatásban, a történész szemléletmódban és jogász elhivatottságban, respektusban a tisztelnivalók előtt, és kritikai felhangokban a mérlegelendő szaktekintélyek dolgában.

Schweitzer itt egyszerre kutató és publicista, egyetemi ember és akadémiai szereplő, történész és ítész, társadalomkutató és szakmai-kulturális tereket átlátni képes gondolkodó is. Így kötete nemcsak „a jogi felsőoktatás múltját felidéző” munka, hanem életvilág-teszt, egy kortárs értékelés egy nem-kortárs világ kommunikatív szféráiról, egy lehetséges áttekintés a közlések és kölcsönhatások perszonális és intézménytörténeti miliőiből, attitűdökből és normákból font keret, respektusokkal és aspektusokkal gazdagított rálátás mindarra, amely (ebben az értelemben „köznyelvi” használatba véve) nem pusztán kultúrakutatási tapasztalati anyag, de a tudások tudományának egy lehetséges műfaja is.

Mint olvasó másképpen, de mint ismertető kézenfekvően választhatnám a „sematikusabb” ismertetést: tartalomjegyzék, fejezetek megidézése rövid tőmondatokban, majd az egész mű általában vett „jelentősége”… De ezt nem szívesen választom. Elsősorban azért, mert amit itt Schweitzer áttekint, az lehet jogtörténet, oktatástudomány, társadalomhistória, közgondolkodás-rendszeri vázlat, életmód- vagy tudásrendszeri összefoglaló, s valóban katedrák mögötti, jogintézményi, egyetemtörténeti, szakmahistóriai összegzés is, de még sokkal inkább kitekintés a jogi kultúra érvényesülése felé, amelyet a közösségi kultúrák sokasága vesz körül.

S ennyiben lényegesebb a tudástörténeti kompendium: „a jogászok” és a „kanászok, nótáriusok, prókátorok és táblabírók ábrázolása a magyar irodalomban, maga a jogászképzés és a jogász-szakma ethosza a polgári Magyarországon, Somló Bódog németországi tudástapasztalatai, a Pécsi Jogakadémia jeleseinek vagy az Egri Érseki Joglyceum professzorának, a pesti jogi fakultás 1945 utáni intézménytörténetének vázlatai nemcsak XVIII-XX. századi teljes látképet nyújtanak, hanem a jogászok társas és társadalmi presztízsén túli értékesülés- és érvényesülésmódjairól is új alapvetést nyújtanak.

A kultúra egy metszete, de nem csupán strukturális impressziója, hanem a közléskultúra változása, intézményformálása, a tudásról való tudásnak tudományos spektrumba emelése ez egyszersmind.

Amúgy nem kivételes módon Schweitzer korábbi munkái és azóta közzé tett opuszai között. Mert hát a jogi felsőoktatás is túlmegy a katedrán, s túl az idők intézményesülésén is.

 

A.Gergely András