FEL

 

KÖNYVEK

A.Gergely András

Képek kínálta ösvény a labirintusba

S. Nagy Katalin Műtermek-kötetéről

2021.05.17

 

 

S. Nagy Katalin művészettörténész kutatóként már a hatvanas évek végétől járja a műtermeket, száz számra interjúzik az alkotókkal, évtizedekig dolgozza föl az összegyűlt anyagot, monográfiákat komponál idővel az életművekből, de sok-sok tíz- meg százórányi jelenléttel hitelesíti a megfigyelés tapasztalatát. Átéli, szinte belakja a műtermeket, beszélget, hallgat vagy szemlélődik, kérdez, s eközben tanúja a művek formálódási folyamatainak is sok tucat alkotó műhelyében. S az emlékezéshez vendégül, kísérőül hívott olvasó itt egyenesen abba az intimitásba csöppen, ahol a vizuális kreativitás dolgozik főállásban.

 

Az emlékezés itt kulcsfogalom. Mert S. Nagy emlékezik, művekre, helyzetekre, műtermekre, alkotói folyamatokra, tónusokra, ezekből ezrekre és tízezrekre: "…amikor a műtermekről írok, a saját emberi, művészeti élményeimről írok: amilyennek akkor láttam a festőt, szobrászt, ahogyan megmaradt emlékezetemben ő és a környezete. Legnehezebb felidézni a művek hatását, mert természetesen ezekről az évtizedek során változott a véleményem, ámbár nem annyira, mint ami indokolt is lehetne az idő távlatából. Mások máshogyan emlékeznek – nyilvánvaló. Ezek az írások nem műelemzések, nem a művészi pálya bemutatásai. Személyesek és mégis adalékul szolgálhatnak az érdeklődőknek…" (22-23. old.).

 

A Műtermek-kötet egyik, vagy inkább vállalhatóan megnevezhető lényege, meghatározó vonása, hogy nem alkuszik. Elbeszél, rávezet, karonfogva elvisz valahová egy festékes-pacás-oldószerbűzös műterembe, ahol addig járkál, addig kérdez, figyel, elemez, amíg meg nem jelenik a művészettörténész és esztéta énje előtt a legfontosabb tünemény, mégpedig a kép és művész kapcsolatának intimitása, titka, kérdés-válasz játéka, s emögött már szinte tapinthatóvá tehető az anyag, a kompozíció, a faktúra súgása, az idők változó témái és az alkotói habitus örökké kitettsége, változandósága. De mindezek előtt és helyett: az Alkotókat műtermükben faggató művészetkutató vallomása arról, amiről szólnia hivatás és küldetés egyszerre. De éppen ez az, amihez egyfelől a kompozicionális elemek társulnak és milyenségük magyarázata kap intim hátteret, no meg "a kép antropológiája" (hogy Hans Belting nyomán a "kép és kultusz" természetrajzára utaljak), a megjelenítés még rejtekező árnyalatai is beszédesek lesznek az értelmező olvasó (és a Szerző emlékező!) szavai számára.

 

"Ezután felpörögtek az események: 1969 és 1975 között heti három-négy, számomra addig ismeretlen művész műtermében töltöttem hosszú órákat. 25–31 éves voltam, kamaszos, lelkes, fáradhatatlan, intenzív, magabiztos, élénk vitatkozó. Hevesen és eltökélten igyekeztem megtanulni az avantgárd képzőművészetet, Skira-kiadványokat vettem antikváriumokban, mindent elolvastam, amihez hozzá tudtam jutni. Kinyílt a világ, ráéreztem: ez az én közegem. Az ötven-hatvan éves (nekem akkor öreg), évtizedekig hallgatásra ítélt, akkoriban újra kiállítani kezdő művészeknek imponált a határozott érdeklődésem, odafigyelésem – az a képességem, hogy nagyon koncentráltan közelítettem a művekhez, érzékenyen érzékeltem a látottakat. Lassan, hosszan, elmélyülten néztem és láttam a lényegüket..." (Bevezető)

 

Teret látunk, jobbára apró zugokat, kisszobákat, még élni is kevéske lakótereket, ahol a kérdező-kutató-megértő Szerző a teremtő látványban, az átalakulásban, az alapozástól a kiállításig folyamatban is részese mindennek. A festékkezelés mozdulatai, az alkotó tempója, álma vagy sejtése, haragja vagy óhaja, az anyag engedelmessé tétele, a frazírozás hangulati elemei, a belső harmóniák zenéje az, amit fölfedez magának. S. Nagy rajongó figyelme körébe tartozó kifejezési eszköz a zeneiség, melynek ismeretanyaga mintegy plasztikussá is válik a képekről beszélve és a műtermekben széttekintve.

 

"Az 1969 januárjában Gedő Ilkánál látottak maradtak az alapélmények (az imprinting, a kötődés). Egyben annak az átélése, hogy a látvány közvetítette élmény erősebb, meghatározóbb számomra, mint a költészet és a zene…" /…/ "Kinyílt a világ, ráéreztem: ez az én közegem. Az ötven-hatvan éves (nekem akkor öreg), évtizedekig hallgatásra ítélt, akkoriban újra kiállítani kezdő művészeknek imponált a határozott érdeklődésem, odafigyelésem – az a képességem, hogy nagyon koncentráltan közelítettem a művekhez, érzékenyen érzékeltem a látottakat. Lassan, hosszan, elmélyülten néztem és láttam a lényegüket. Addig csak a versek (8–9 éves koromtól) és a klasszikus zene (12 éves koromtól) érintett meg bensőségesen, rejtélyesen – meg persze a fák, vizek, dimbes-dombos tájak…" (7. old.).

 

S ez a személyes, mondhatnám történeti intimitással megközelített alkotói lét az, ami itt most soron van a kötet nyolc esszéjében. "Lehetne az a cím: Az életem helyszínei. Írtam már az Arnolfini Szalon esszéportálon városokról, tájakról, munkahelyekről, kiállításokról, képekről. Ebben a sorozatban a műtermek következnek. Remélem, meggyőzően és hitelesen tudom bemutatni a számomra fontos, szemléletemet, értékrendemet meghatározó művészek környezetét" – írja Egy főállású műterem-látogató visszaemlékezései című előhangjában.[1]

 

A személyesség, az "értékrendemet meghatározó művészek" szemlélése közben mintegy nekünk, néző-olvasóknak dolgozik, amikor a bonyolult, nagy odafigyelést elváró kompozíció felől szívesen kalandozik az egyes "képhangok" felé, a jelek és közlésmódok harmóniái, a "csuklógyakorlatok" és finom "billentéstechnikák", modulációk, szekvencia-keresések irányába. Rövid mondatokban, elbeszélő hangnemben, leíró (és ugyanakkor mégis vállalhatóan személyes) tónusban avat be, szinte Mester módjára vezeti kezünket az értelmezés felszínén, hogy utána mögé világítson, s rámutasson a fő hatás, a meghatározó elem, a hangsúlyok, kiemelések, cirkalmak és meggyőző állítások szintjének fontosságára, majd magyarázatára is. Sőt: mindezt a megismerendő "művész és mű" feltáró leírásával, a személyes benyomásokkal kiegészített megismerési folyamat-egész, a kutató technikái, a megértés esélyei felől hitelesíti, még inkább könnyítve a befogadói oldal pszichológiai hajlandóságának aktiválódását. Azt is megértjük ennélfogva, miért nemcsak a mű, hanem a műhely, a keletkezés bölcsője, a világok születésének forrása vagy kelyhe az, aminek leírására vállalkozik, hanem amihez a habitus, a körülmények, a perszonális történelem, a kapcsolatok, a megértéstörténet szinte egész folyamata ott kell, álljon a műtörténész előtt, amikor megnevezi alkotóját. "Sokat gondolkodtam azon, írjak-e elöljáróban a műteremről, mint munkahelyről. Nálunk nem túl szerencsés a műterem-helyzet – immár 120–130 éve. Már az 1880-as (!) években is panaszkodtak képzőművészeink, mennyire nincsenek munkára alkalmas műtermek a fővárosban, és mennyire nincs pénzük, hogy építkezhessenek. Ellentétben a külföldön élő művészekkel. Ez a hagyomány máig folytatódott. Végül is nem bonyolódtam bele ebbe a nehéz kérdéskörbe. Remélem, a következő írásokból kiderül, kinek mi volt és milyen a műterme" (9. old.)

 

S. Nagy portré- és életmű-köteteinek sorában ez a kis finom kiadvány igencsak eltörpül, albumaihoz képest csupán "könyvjelző" marad szelíd méretével és terjedelmével. De a "kinek mi volt és milyen a műterme" egyúttal válasz is a sorsokra, életművek talányaira, figurális vagy tematikus elbeszéléseire:

 

"Akkor sem és azóta sem hiszek különféle misztikus és ezoterikus mesékben, még nem is nagyon ismertem ilyesmiket, csak akkoriban kezdtem hallani, majd olvasni az általam addig olvasott világmagyarázatoktól eltérő értelmezéseket. Ebből a két emberből szokatlan kisugárzások áradtak szét, valami olyan belső energiaforrásból, amit erősen érzékeltem, de nem igazán értettem. Az Ország Lilinél tett egyre gyakoribb látogatások, írásos képeinek felfejtése, majd a Tábor Bélával (filozófus, író, a hetvenes évek elején részt vettem Preszókratikus szemináriumain, ahova először Gedő Ilka vitt el. Számomra fontos művészek is jelen voltak a beszélgetéseken: Vajda Júlia, Jakovits József, Bálint Endre, Kunszt György, a kortársaim közül Tábor Ádám költő, akinek verseit 1969-ben szerepeltettem a Várban a Műegyetem kollégiumában rendezett kiállításon. Ő Tábor Béla fia és hagyatékának kezelője. Ott volt Gedő Ilka nagyobbik fia, Bíró Dániel, akinek zsidó tudományokban való jártassága lenyűgözött) – és a fentiekben felsoroltakkal való találkozások, a Biblia, a Kabbala, a zsidó tanítások, Martin Buber hatására a zsidó bölcsességek képviselőjének láttam a Gedő–Bíró házaspárt, és meggyőződésemmé vált, hogy olyan rejtett titkok tudói, amelyekhez én talán soha vagy nagyon-nagyon nehezen fogok tudni közel kerülni…"

 

S ebben a közegben – jóllehet nem volt talán szándékos, de később annál meghatározóbb lett, hogy – sorra kerülnek elő a zsidóságban meghatározó tárgykörök, életút-részletek, "rejtett titkok".

 

"1996 és 2005 között több ezer gettóban, munkaszolgálatban, lágerben készült rajz reprodukcióját gyűjtöttem össze. Az 1969 januárjában Gedő Ilkánál látottak maradtak az alapélmények (az imprinting, a kötődés). Egyben annak az átélése, hogy a látvány közvetítette élmény erősebb, meghatározóbb számomra, mint a költészet és a zene. És még valami: a megrendítő, az emberi lét törékenységét és kiszolgáltatottságát mutató gettórajzok arra késztettek, hogy szembenézzek azzal, amivel egyáltalán nem akartam: hogy félzsidó vagyok, hívő katolikus anyám ortodox zsidó családban született. Hárítottam, hazudtam magamnak, ahogy a családomban mindenki. Gedő Ilka elmondhatatlanul tiszta, őszinte, hazugságmentes, finom, érzékeny lénye belevonzott valamibe, amit még évekig igyekeztem kerülni. És ami aztán 1988-ban, 44 évesen elindította azt a munkát, amely 2006-ban az Emlékkavicsok. Holocaust a magyar képzőművészetben című könyvem megjelenéséhez vezetett. De akkor már sajnos nem élt, 1985. június 19-én meghalt.

 

Valószínű, hogy illatokat a legnehezebb megőrizni az emlékezetben, és felidézni őket. Van néhány festő, akinek a műtermében lévő szagok kavalkádja megmaradt bennem, igen, maguknak a festőknek is. Gedő Ilka környezetében a száradt virágok különös illata keveredett valami megfoghatatlan egzotikus éteri illattal. Súlyos volt, nehezen viselhető, nyomasztó és rendkívül vonzó. Hol távolabbról, hol közelebbről terjedtek, mintha pulzáltak, lüktettek volna. Erős, nyers dohányszag is belekeveredett, szerencsére, ez legalább földközeli volt. A legtöbb műteremben órákat töltöttem, Anna Margitnál félnapokat, de Gedő Ilkánál és Schaár Erzsébetnél egy-két óra elteltével fel kellett állnom: befészkelte magát a szag, a szín, a fény az agyamba, és bár intellektuálisan követni tudtam az élményeket, hatásokat, lelkileg nem és testileg sem. Egyszer csak elege lett a testemnek, menekültem, friss levegőre vágytam, utcai zajokra, annak bizonyosságára, hogy nem vagyok más, mint a többiek, és még normális vagyok. Az bizonyos, hogy a képlátás képességének megszerzéséhez a legfontosabb helyszínek voltak ezek a nagy, megrázó, felkavaró hatású műtermek. Gedő Ilka varázslatos, rejtélyes lénye és titokzatos rajzai, festményei segítettek a lélek – saját lelkem – dimenzióinak felfedezésében…"

 

A saját lélek keresése és megnevezése tehát kulcsmotívum a kötetben. Személyesből indít, szinte "befelé" szűkít, hogy azután a teljesebb horizont lehessen meghatározója a kötet végére. A Műtermek. 8 esszé kötet[2] a sok évtizednyi tudástapasztalat csupán csekélyke töredékét jeleníti meg. Ebből is azt, ami a négy évtizeddel korábbi élményekből személyes-fontossá vált, és főleg az 1969 és 1975 közötti műteremben töltött időket idézi meg: "Ezekhez kapcsolódtak az akkoriban általam rendezett kiállítások, valamint képzőművészeti írásaim és művészetszociológiai kutatásaim is. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy visszaemlékezéseim nem tudományos igényűek, hanem nagyon is személyesek. Hiszen azt, akivé lettem, alapvetően meghatározták az Ország Lilinél, Illés Árpádnál, Anna Margitnál, Bálint Endrénél, Korniss Dezsőnél, Gedő Ilkánál, Vajda Júliánál és Schaár Erzsébetnél töltött órák, éveken át folytatott beszélgetések, mindaz, amit tőlük tanulhattam a képzőművészetről" (84. old.).

 

Az "akivé lettem" pedig nem kevés, s főleg nem eredménytelen, a pálya óriási és korszakos, mások által meg nem csinált munkákkal, öklömnyi vastag monográfiákkal több nyelven is kiadott kötetekkel "kikönyvezett". Az ehhez vezető út pedig nem a talányos rejtélyek világa, hanem a kutató sajátja. Amikor, ahogyan s amiért S. Nagy a művek felé közelít, az alkotókat faggatja, az életműveket átfogni igyekszik, az maga is tele van az ismerkedés nyűgjeivel, derűjével, építő folyamatával. "Tanulatlan, műveletlen voltam, tehát ez a valami velem született adottság lehetett. Anyám nagyon szépen kézimunkázott, kötött, selyemgobelin képeket készített, nővérem egész életében fákat, erdőket rajzolt, talán volt a családban kötődés a képi nyelvhez. Szívesen és türelmesen magyaráztak azok, akiket a műtermükben 1968-tól újra és újra megkerestem, elsősorban az úgynevezett európai iskolások. Németh Lajos tanítványává fogadott, Körner Éva tanított, és Dávid Katalin is támogatta próbálkozásaimat. A képlátást, képláttatást Ország Lilitől, Anna Margittól, Bálint Endrétől, Korniss Dezsőtől, Vajda Júliától, Gedő Ilkától és Tóth Tibortól tanultam. A szobrászathoz nem igazán volt affinitásom, de két szobrászt nagyon kedveltem (azt hiszem, ők is engem), és sokat tanultam tőlük: Schaár Erzsébet és Pauer Gyula. Ennél jobb képzésben nem is részesülhettem volna" (7. old.)…, "mellettük álltam, és meglepett az az intenzitás, ahogy belevonzanak egy belőlük kisugárzó kapilláriarendszerbe (hogy ez hogyan történt meg, valójában erről szól a műterem-látogatásokról íródott, íródó esszésorozat)…" (60. old.).

 

Ez a személyesben a közös, műben a szuverén, megértésben és megnevezésben az intim, ugyanakkor valamiképpen mégis közössé tehető… – ez vezeti a megismerés útján is. Személyesség, kapcsolatok, ajánlások, egymásra érzések, bizalom, elkötelezett érdeklődés és közvetlenség-vágy, ami a művészeket is áthatja (legalább is többségüket, ha nem is mindenki engedi közelebb lépni, de S. Nagynak is megvan a maga érzékenysége, nem is akar mindenkihez egyformán kötődni vagy ugyanúgy megnyílni…), s végül ez az, ami a művészettörténész, a művészetszociológus, az intézményvezető és -alapító életút mellett az egyetemi tanításban bontakozik ki, közös publikációktól sem tartózkodva, hatások és benyomások sokaságát hagyva átadható örökségként. A kis kötet (roppant finom, érzékeny papírmunka, választékos tipográfiával és papírminőséggel!) több pontján feltűnik a sor: "Volt tanítványaimnak", egykori miskolci, budapesti és nagykanizsai "hallgatóimnak", stb. Hagyaték ez, élő és változó örökség, melyre S. Nagy nemcsak kötetekben, előszavakban, de kiállítás megnyitókon, tárlatszervezésben, kurátorként évtizedek óta, sőt az Arnolfini Portálon a legszorgalmasabb képszolgáltatóként és szövegkomponálóként mindennaposan jelen van.

 

"Természetesen nem múltak el nyomtalanul a műtermekben töltött idők során szerzett tudások, az ott kialakult képérzékenység. Amikor hat évvel ezelőtt a tanszékvezetés, intézetigazgatás, tudományos pálya lezárult, főként képelemző esszéket kezdtem írni (eddig három kötetben és online az Arnolfini Archívum gondozásában). És közben egyszer csak azt vettem észre, hogy előbb műtermekről készült fotókat, majd műtermekről festett képeket kezdek gyűjteni a számítógépemben. Előbb a fő kedvencekről: Klee, Rembrandt, az öreg Monet, Rothko, Bacon, Chagall, Giacometti, Miró, Ország Lili, Anna Margit, Vajda Lajos, majd egyre több mindenki, németalföldiektől a kortársakig (köztük afrikaiak és kínaiak is). Aztán körülbelül két éve egyszer csak rájöttem, hogy meg szeretném írni az emlékeimet, élményeimet a kezdetekről (1968–1975): Ország Lili, Anna Margit, Bálint Endre, Schaár Erzsébet és mások műtermeiről. És talán – de ez még nem biztos – a legutóbbi években tett kevés, ritka, de intenzív műhelylátogatásokról (Mózes Katalin, T. Horváth Éva, Kováts Borbála, Alföldi László, Gábos József, Zsubori Ervin)…"

 

S ami talán a személyes választás mellett, azzal együtt vagy abban is helyet kapva a kötet hangsúlyos része: ellépés, eltávolodás a műtörténet leíró-megjelenítő optikájától, s váltás egy nagylátószögű, de közelnézetre is alkalmas lencsére, mely nem pusztán fénykép készítésére, a pillanat rögzítésére alkalmas (persze arra is), de a közvetlenség személyes hitelével a műtermekbe "bekopogtatás" közvetlenségével, őszinteségével, naivitásával, s magával a megismerkedési folyamattal is hitelesíti a magánérdekűnek látszó közhasznút. Példaképpen az első portréban, Anna Margit különös világáról:

 

"Milyen is volt az akkor 55 éves festő? Alacsony, kicsit testes, rövidre vágott haj, frufru, élénk-nyitott-szomorú tekintet, kihúzott szemöldök, erőteljes orr, irónia a szájszögletben, kis fülbevaló, erőteljes áll és kéz, zárt nyakú felsőrész. Határozott, barátságos, távolságtartó, hiú, rátarti, feszült, különös, nem mindennapi, eleven. Ország Lili szerint Anna Margit ’a neked való festő’". Vagy a Látogatások festők özvegyeinél fejezetben: "De az igazi döbbenetet Czimra Gyula ember nélküli szobabelsői, konyhái keltették bennem. Nyugalom, derű, biztonság és varázslatosság áradt a csaknem üres terekből, az alig néhány tárgyból. Békés üresség, csend, ami mégis telítve van elmúlt és leendő hangokkal. Ilyen nincs is, gondoltam. A környezetünk nem ilyen, az emberek se, de mégis: a vágy a tisztaságra, az egyszerű létezésre, a mindennapi boldogság kereteire. Árkádiára, paradicsomi ártatlanságra – ami nincs. (De van, lehetséges: paraszt nagyapám kétosztatú, egyszerű házában a fehér búboskemence, a dikó, amelyen aludtam, s amelyet nappalra betoltak a nehéz dunyhákkal teli ágy alá; a domborított lovakkal díszített falióra – ma a konyhámban –, és a lóistállóban a szalmával tömött ácsolt fafekhely. Czimrának való környezet.) Tudom, hogy sokan hidegnek vélik Czimra tereit, színeit, sokakat nem érint meg, zavart kelt bennük az üresség, az egyszerűség, a szinte semmire redukált látvány. Ami nálam van a vendégeket fogadó szobám falán, néhány festő barátomban is idegenkedést vált ki (nekik legszívesebben azt mondanám, gyere, fogd meg a kezem, lépjünk be együtt a képbe, ne szorongj, veled megyek, nem hagylak magadra). Gyerekkorom óta tágas terekbe, nagyvárosokba vágytam, messzeségekbe. Czimra képei láttán döbbentem rá, milyen tágas lehet a szűk tér is, milyen távlatok nyílhatnak az egymásba kapcsolódó terek által, milyen mélységek és messzeségek. Mi mindent mondhat el az emberről a közvetlen környezete, a tér, amelyet berendez magának. Akkor kezdtem felfedezni, hogy vannak festők, akik egész életükben önarcképeket festenek, bármi legyen is képeik tárgya, motívumaik…" (42. old.).

 

A képek kínálta belső világok és a műtermek belső világa közötti "résekben" szinte mindig ott van a személyes motiváltság egy sajátos vonása is, olykor csak, mint kompozicionális elem: egy Ország Lili vagy Anna Margit vonal, színválasztás, jel, kifejező momentum mögött a rá- és belátó fontossága annak, hogy a modern magyar festészet legkiválóbbjai között mennyien képviseltetik magukat a zsidó kultúrából. Ez nem válogatás szempontja – de sokszor az egymásra találásé igen, vagy a közvetlen késztetések közötti nyomatékos elem.

 

"Még meg kell említenem, hogy a kilencvenes évek végén megkeresett Bolmányi Ferenc (1904–1990) özvegye, és meghívott a Bartók Béla úti nagyméretű, tágas, világos műterembe, amelyben 1965 óta laktak férjével (a házat Lechner Ödön tervezte, és ez meghatározta miliőjét). Bolmányi Csontváry egykori műtermének közelében alakíthatta ki a sajátját. Az özvegy felkért, hogy írjak könyvet a férjéről. (Ez meg is történt: megjelent 2000-ben az Enciklopédia Kiadó gondozásában. Elsőnek az ragadott meg, hogy az ötvenes években, amikor még a jó festők, egykori posztimpresszionisták, modernek nagy része is beállt a sorba, és szocreál képeket festett, kiszolgálva a hatalmat, Bolmányi Ferenc öreg rabbikat festett, és zsinagóga belsőket rajzolt.) Ez azonban már másféle műterem-látogatás volt, mint 1969-ben a festőözvegyeknél – hiszen a második alkalomtól kezdve a munkára, a leendő könyvre koncentráltam. 55 éves voltam, nem pedig 25. Akkor és ott gondoltam át, milyen hamar és szerencsésen találtam meg 24–26 éves koromban azt a közeget, amellyel azonosulni tudtam (Anna Margit-, Ország Lili- és Chagall-könyv), és nem térítettek el az új műtermek, más szemléletmódok, másféle festők, emberek. Természetesen, másféle festők is közel kerültek hozzám (Czimra Gyula, Bene Géza), és másokról is írtam könyvet (Berczeller Rudolf Rezső, Bolmányi Ferenc, Deim Pál, Farkas István, Gábor Marianne, Paul Hargittai, Németh Géza, Péter Vladimir, T. Horváth Éva). Akik mellett következetesen kitartottam, azok a művészek, akikbe 24–25 évesen ’beleszerettem’ – máig, és még a legutóbbi évtized, évek választásai is hozzájuk illeszkednek szemléletükben, formanyelvükben (például Mózes Katalin, Alföldi László, Kováts Borbála). Hűséges maradtam ifjúkorom ideáihoz, ideáljaihoz".

 

Az ifjúkor, s maga a fiatal művészettörténeti érdeklődése is szoros kapoccsá lesz nemegyszer, de más motívumok is. "Először 1969 januárjában voltam Gedő Ilka műtermében. Egy 1944 októberében, a gettóban készült önarckép rajzot tett az Emlékkönyvbe (én akkor születtem a nagykanizsai gyűjtőben, ahonnan 84 éves nagyanyámat, nagynénéimet, nagybátyámat, férjeiket, feleségüket és 28 unokatestvéremet szállították Auschwitzba, egyenesen a gázkamrába). Azt írta alá: ’Katalinnak első, felejthetetlen látogatása emlékére szeretettel, Gedő Ilka’. Férje pedig ezt: ’Katalinnak, szeretettel (és meglepődve vakmerő korszerűtlenségén, amely remélem korszakalkotó) Bíró Endre’. A korszerűtlenségek közé tartozik a pszichológiai vonzatú interjúzás (Rorschach-teszttel): "Aztán az 1973-ban, a Miskolci Galériában rendezett Ámos Imre–Anna Margit-kiállításhoz válogattunk gondosan műveket. Közben hosszú életútinterjút és egy több száz választ tartalmazó Rorschach-tesztet is készítettem vele (Mérei Ferenc tanár úr segített a jelölésekben). Közel kerültünk egymáshoz. Amennyire csak lehetett. Amennyire ő engedte. Ennek bizonyítéka volt, hogy minden régi, háború előtt készült rajzát, akvarelljét és festményét előbányászta" – írja Anna Margit kapcsán. De a zsidóság és a továbbhurcolt pszichés súlyok jelenléte többek esetében visszatér (Gedő Ilka, Ország Lili, Vajda Lajos, Ámos Imre, Farkas István, Schaár Erzsébet, stb.), másokkal meg a paraszti környezet és értékeinek (ló, mázas tál, kancsók, dikó, búboskemence, stb.) tartós becse hozza közelbe a kutatói vonzalmakat, megint máskor "a nyugalom üres terei" – mint Czimra Gyula esetében, a "tanítói hajlandóság" – mint Illés Árpád, Korniss Dezső, Ország Lili esetében, vagy a súlyos örökséget méltón viselő jellem – mint Vajda Júlia, Kassák Lajosné és mások műhelyében.

 

Jó is lenne, kimásolni, s egyben-teljesben átadni mindazt, amit S. Nagy ebben a műterem-kötetben összefoglal. A létmódok, élethelyzetek, kicsiny festőműhelyek, szorongatott létformák, pénztelenség és sokszor-sokszor a méltó elfogadás, karrier és megélhetési könnyebbség legkisebb esélye nélküli vegetálás ül a kötet mélyén, melyhez olyan szerzői alázat, valódi megismerési éhség, érzékeny és emlékező hajlandóság, apró rítusoknak méltó becsét megadó finomság járul, melyre olykor még maga S. Nagy is rácsodálkozik. Amire nem, az a közös szegénység, a kivételes intellektuális nyitottság, az idejekorán-európaiság, a meghatározó életeszme kiszolgáltatott követése, s maga az örökség, mely a festőműhelyek hagyományában szinte benne lakik, mint a tubusok, ecsetek, csöbrök, vásznak, anyagok, színek és rejtélyek gazdag köre. Jó lenne festőnként végigkövetni, amiket S. Nagy megjelenít – de ezek olykor egymásba kalandoznak, egyetlen közös korszakot vagy kört, hagyományt vagy habitust is hordoznak…, megtűzdelve a személyesség jeleivel, mint érdeklődésváltás, szociológiai kutatási út és karrier, kiállításrendezések és könyvek sora, kísérletezések az összhangokkal, kontrasztokkal, modellekkel és mintázatokkal… Meg hát a mindenkori Emberrel, aki sokszor úgy is főszereplő, hogy nincs is jelen a színen.

 

A kötetet is hangulatilag zárja, az impressziók és műhelylátogatások sorát is berekeszti, ezért talán méltó zárásként még fölidézem, amit S. Nagy ír könyve 88. oldalán: "A Rottenbiller utcai zsúfolt, sötét lakásban mintha fénycsóvát tartott volna fölém Vajda Júlia, örökégőt, örökké világosítót. Mintha mi hárman együtt, Ő meg én (27 évesen), meg a jelenlévőnek érzett Vajda együtt beléptünk volna a képek kínálta utakra, ösvényekre, mint ama mesebeli kínai festő. Az a labirintus többé nem eresztett".

S ennek immár az is hagyománya, kelléke, tárgyi jegye tudott lenni, hogy S. Nagy Katalin megírta, s most megosztotta velünk is. Immáron kötete is a műtermek része lehet. Továbbá a miénk is, hisz az Arnolfini portálról fejezetenként letölthető anyaga képekkel gazdagon illusztrált, s nem csupán szövegtár. Képtár és szöveg, portré és műhely együttese pedig az elemző, kérdező, lapozó, rácsodálkozó és befogadó Olvasónak ebben a teljességben méltán kijár…


[2] Paperbook 34. Arnolfini Archívum, 2016., 84 oldal

 

A.Gergely András