KÖNYVEK

A.Gergely András

Tiszaréti magyar legendárium, vérvád-jelenetekkel tarkítva

2022.05.09.

Mottó:
"Félő, hogy már sohasem tudjuk meg, mi történt a mi Eszterünkkel. Annál inkább megtudjuk és megtapasztaljuk majd, mi fog történni ezzel az országgal."

 

Mindannyian tetszünk talán érteni: a tiszaeszlári vérvádról van szó – és mégsem. Márton László: Hamis tanú című kötete, melyben főszereplőként ugyanaz a Solymosi Eszter áldozat, ugyanaz a Scharf Móric tanú, de még egy sor szereplő is visszaköszön az ismert történetből, akár Krúdyból is, sőt a történészek feldolgozásaiból vagy Eötvös alapművéből ugyanúgy, mint a korabeli sajtó ellenzéki és csahos alapcikkeiből.

 

Márton László

Márton László regénye látszatra az 1882-es tiszaeszlári vérvádról és az akkori Magyarországról szól, eközben azonban a historikus forrástisztelet mellett a darutollas magyar história groteszk meseválogatásaként hangzik fel inkább, melyet a szerzői kreativitás a hosszasan zajló per hátterében zúgó további események groteszk kortörténeti pamfletjébe mártogat inkább, semmint saját verzióját adná elő saját kutatásai nyomán.

E szatirikus humorba és iróniák egymásba kulcsolt változataiba illesztett sztori így olyan összefüggések rendjébe sűrűsödik össze (az időprés szűken vett egy év lehet, a zajló eseményektől a folyton késlekedő peres hónapokig), melyben nemcsak a sarkantyús-urambátyámos világ korabeli, országos és helyi satnyaságai tolakodnak elő, de egyenesen a honfoglalás pillanatának közeledtével kiépülő magyar legendárium kínálja már a kötet történeti kifutását.

Időközben maga az írói elbeszélő technika nemcsak folyamatosan a legkülönfélébb interpretációk átcsomagolásával sűrített, hanem a szerzői beleszólással, öniróniával, kabarészerű utalásokkal, közbeszéd-motívumokkal, korabeli és mai kortárs kiszólásokkal is, melyekből ugyanúgy Magyarországról szóló groteszk mese kerekedik – ráadásul megannyi ismert mese és mitológiai esemény megidézésével, mint a szerző számos más kötetében, ahol "a tőle megszokott szatirikus humorral és összefüggések sűrű hálójával mutatja meg, mi történik, ha egy ország a józan ész helyett a babonát, a megújulás helyett a maradiságot választja".

A kötet szinte minden kulcsmondatában ott rejlik a rábeszélő elbeszélés és a politikai rábeszélő közhelyesség száz esztendőnyi poénkodása, ugyanakkor szereplővé válik Lúdas Matyi, Noszty Feri, Petőfi vagy Horthy Miklós, Arany János és Munkácsy Mihály, regényalakok és fajvédő ideológusok, meg Berend Ivántól Döbröghy uraságig, miniszteri tanácsosoktól vizsgálóbírókig egy sor rettegett és rettenetes híresség is.

Ebben a valóságnak álcázott világban a fikció veszi át a regénypoétikai főszerepet, közben a dramaturgiai kulcsszereplő mégis az író marad, mégpedig úgy, ahogyan a történések köznyelve a stilizációs bukfencek során eljuthat a mindenki elégedettségét és keserűségét egyszerre tükröző peres állapotig, a nyíregyházi per pillanatáig: "Egyszóval felmentő ítélet várható. A vádlottakat egy vagy másfél év rabság után szabadon bocsátják. Magyarországon törvényesség van, amelyet csak alattomban lehet megsérteni, széles nyilvánosság előtt ma még nem. Szívesen mondanám, hogy ezáltal győzni fog a józan ész és a bölcs belátás, de nem mondhatom, mert az ellenkezője fog történni. A magyar nép eddig is gyűlölte a törvényességet, a felmentő ítélet miatt még inkább meggyűlöli. A magyar közvélemény eddig is azt hitte, hogy mindenki megvásárolható, a felmentő ítélet után ezt a hiedelmet bizonyosságnak fogja tartani".

De ráakadunk utalásokra Borbély Szilárd Nincstelenekjéből, Bodor Ádám Verhovinájából, Hugo Nyomorultakjából, Krúdy Szindbádjából, Verne Gyula Holdbéli utazásából is, s olykor mintha társadalomtörténeti, helyi közigazgatási vagy erdőgazdálkodási alapműként hangzana el némely hosszasabb interpretáció.

Mindemellett a beszédes nevek és csilicsali névváltozatok sorával él szereplők vagy települések estében (nem véletlenül a fő esemény sem Eszláron, hanem Tiszaréten, a per előkészületei sem Nyíregyházán, hanem Szentvilmoson zajlanak), emellett megidéz (és elmagyaráz vagy elferdít akár) zsidó rituális fogalmakat és szimbólumokat, közpolitikai és igazgatáshistóriai fejleményeket és sajtóértelmezési dokumentumokat is, világosan jelezve, hogy a fikció erdejében akár minden (is) megtörténhet, hátmég a demitologizált történelem helyi, szutykos és szánalmas változataiban.

S ha még arra is odafigyelünk, mennyire szeretne a mi Hamis tanúnk ("a vármegye tanúja") ténylegesen tanúskodni a sosem látott eseményről, miközben mindvégig hol befelé beszél, hol füllent, hol lepketani ismereteit bővíti, hol megtagadja apját és neveltetését, levetkőzi vallását és legszívesebben körvadászaton vagy kaszinói ficsúr-létben töltené legszívesebben további életét… – akkor itt is fényesen föltárul a dramaturgiai fővonal.

Az, hogy mindeme térségtörténetben és túlfeudalizálódott világban csakis az egyetlen lehetőség marad: a kelet-európai miliőben a sorskegyelem reménytelenségei közepette dicsfényre jutni, ez pedig a riasztó árnyaktól és kísértésektőli szabadulás tragikomikus jeleneteiben a mindenkori múlt keveredését kínálja a nemzetlelkűen megszólaló történelem új hangorkánjával, melyben az elnyert és egészében elvesztegetett magyar erények, a hősi halált sem haltak hősiessége, a tologatható és manipulálható közösségi határok moccanthatatlan belsővé válása felé masíroz közben a világ.

Ez a szereplőktől éppúgy befejezhetetlen regényfolyam, mint a nemzeti história mítoszai közé keveredő jövőképek olvasata szintúgy felveti a fikció és a dokumentumok közötti életvilágok befejezetlen elbeszélői olvasattal találkozását, mint Márton korábbi regénye, az Árnyas főutca hasonló szerveződésmódja, melyről (éppen a Restancia oldalain) már leírtam e sorokat: "az elbeszélt azonosság újraélt és újraírt önértéssé" válásával, "a történelmi demitologizálás egyben a kulturális azonosság mindenkor időszerű kritikai újrafogalmazásának alkalmával" válik közössé mindez (Thomka Beáta: Prózai archívum, 2007:69.).

Márton László prózai tónusában a csalhatatlan századelős hivatalos prózanyelv, sajtóközlések tónusa, intézmények bikkfanyelve, nagymamák ölelő selyemszava egyszerre van jelen a messzi-késői kortárs prózanyelv önleleplező vallomásosságával, a mesebeszéd hitelesítésének egyezményes csalafintaságával, a képzeletjáték repedt valóságosságával, s minden szaglással, indulattal, irigységgel és visszafogott félszekkel, kiskamaszos vágyreménnyel és aggleányos fanyarsággal, urambátyámos vadászatokkal, politikai pökhendiséggel, a kortárs képzeletet kisvárosias-vidékies vizitbe invitáló hantapalintás játszadozással.

Elbűvölő sodrás ez, szinte minden mondat további hat tagmondatból és négy irányváltásból, önkorrekcióból és az alternatív meseváltozatok további három útválasztásából áll. A lehetséges próza határterületén vagyunk, ahol a meseszövés a csokipapíron folytatódik, de mielőtt még a fénylő széléig érne, onnan is lecsorog, szinte képzeletbe olvadóan idézve föl önleleplezés-változatokat és végenincs sejtéseket…

A "tényirodalom" mellett és helyett Márton itt is a legenda, a mitologizálódó rémlátomás lehetőségét emeli ki abból, amire még a kor antiszemita pártvezetői és hangadó politikusai sem gondoltak volna, ugyanis egy burkolt, de "Endlösung"-értékű megoldás korabeli esélyeit latolgatva, amivel ugyanakkor azt is jelezni képes, amire a kötet számos pontján (mintegy "véletlenül" elhagyott) szinte rejtelmek nélkül utal a közbeszéd mai kitételeivel: "Tessenek tudomásul venni, hogy mindenki annyit ér, amennyije van"; a közvéleménnyel szükséges állandó konzultáció kormányzati megoldására célozva; az alapítványi vagyonná átjátszott közpénzek sorsára hivatkozva; "a magyar államadósságot egy nemzetközi konzorcium kaparintja meg" hírlapi kacsa-sztorival; a telepesekből migránsokká lettek és a nagytérségből bevándorlók ellen építendő kerítés aktualitásával, avagy a térségfejlesztési döntések lobbi-szintű elkoordinálására hivatkozva is.

Mindezeknek – s a regény több, az alaptörténettel semmi kapcsolatot nem mutató önálló mese-leágazásnak – történeti mesefolyamba illesztése is szinte azt a célt szolgálja, hogy kevésbé átlátható legyen a magyar társadalmat (akkor is és most is egyaránt) átszövő előítéletek, a tartósított babonák és a periférián élők elmaradottsága, s mindezeknek tudomásul vétele csupán egyik megoldás. Mellette viszont az egyetlen, ami megmarad: ez abszurd világ cikizős-mulatságos, sejtelmes-kritikai, egészében pedig riasztó szatírájának kimunkálása mindannak, amit a magyar legendárium mindenkori igénye és valósága szorgalmaz és kikényszerít.[1]

Márton László gazdagon él e valóság-igénnyel körbeszőtt história ironikus prózaváltozatának pazar fölépítésével, a Döbröghyek-formálta helyi világ végső-modern abszurditásainak színpompás őszintétlenségeivel, egy nemzetileg elostobásított világ permanens pompázásával, mely az önmitologizáló tudat gazdag televényének ilyetén felmutatásával nemcsak korszakregény, de regénytípus is.

 


Részlet a kötetből

Rozsda Elek – foglalkozása vármegyei főügyészhelyettes – azt gondolja, hogy a tiszaréti cselédlány eltűnése egy felderítetlenül maradt bűnügy. Nem több és nem kevesebb.

Félő, hogy már sohasem tudjuk meg, mi történt a mi Eszterünkkel. Annál inkább megtudjuk és megtapasztaljuk majd, hogy mi fog történni ezzel az országgal.

Vagy talán a bárónő – úgy is, mint helybeli földbirtokos asszony – hallott valamit az Eszter sorsáról? Talán valami biztosat is tud róla?

Stróbel Vilma magasra emeli az állát. Most nem annyira Erzsébet királynéra hasonlít, hanem dédanyjára, Weér Juditra, aki az egregyi kastély védelmét irányította, amikor az öreg Wesselényi szolgái ostromot indítottak ellene. (Lehettek vagy ötvenen, puskájuk is volt, sőt egy kisebb ágyút is odavontattak a bivalyokkal.)

Hát persze, hogy tudok róla. Ha valaki, én biztosan tudom. Április elsején hattyúvá változott.

Tessék?

Mondom, hattyúvá változott. Vaszilij mesélte nekem. Ő itt a hattyúpásztor. Nem értik az urak?

Füsth Zsiga érti. Könnyű neki, ő már többször megfordult Boldogfalván. Tudja, hogy a Taksonyság északkeleti peremén, ahol kezdődnek a hegyek, van egy főboszorkánymester, aki tavasszal bejár minden helyet, és kijelöli az embereit: "Te az idén ennek vagy annak az állatnak leszel a pásztora!" És akkor az illetőnek muszáj elvállalnia, mert minden állatnak kell, hogy pásztora legyen. Ha ügyes a pásztor, akkor egy se vész el az állatai közül, vagy csak annyi, amennyit a pásztor engedélyez. Hafinec Petró tavaly kiment nyestet lőni, hát úgy ugráltak ki a fából, mint az iskolából a nebulók, egymás után kilencet lőtt. Amikor kiugrik a tizedik, a legszebb, és azt is le akarja lőni, egyszer csak egy ember jön ki a fa mögül, és azt mondja: nem szabad!

Dehogynem szabad! Nekem szabad! Én vagyok itt az erdőkerülő!

Mégsem szabad! Már adtam neked kilenc példányt, a tizediket nem adom. Hiába lősz rá, úgysem találod el!

Ahogy ezt kimondta, olyan lett, mint a mohos fa, és eltűnt az ágak között. Akkor értette meg Hafinecz Petró, hogy ez volt a nyestpásztor.

De például bolhapásztor is van. Egyszer Bobby és én együtt megmásztuk a Kopacz-hegyet, és Kilina Gyuró kunyhójánál ránk esteledett. Itt fogjuk tölteni az éjszakát, mondom Bobbynak. Jaj, nem lesz az jó, mondja Bobby. Hiszen ez a Gyuró boszorkánymester!

Mégis bementünk, mert sötét volt, és zuhogott az eső. Már hatan voltak bent: Gyuró, a házigazda, Popadjuk Iván, Prodán Palkó és három idegen. Bobby aggodalmaskodott, vajon elférünk-e.

Elférni elférnénk, de a mécses fényénél is látom, hogy csak úgy nyüzsögnek a bolhák. Ezek megesznek minket az éjjel.

Nem baj az, biztat minket Kilina Gyuró. Várjon csak a méltóságos bárónő egy cseppet. Azzal leszúrt egy nagy kést a kunyhó közepén, de úgy, hogy csak a nyele állt ki a földből. Aztán eloltotta a mécsest. Mi pedig úgy aludtunk reggelig, mint a bunda. Nem bántott minket se bolha, se másmilyen féreg.

Reggel aztán láttunk olyan csodát, hogy csak úgy bámultunk. A kés nyele tele volt bolhával. Mint egy csúcsos fekete kalap, úgy vonta be a bolhák irtóztató sokasága.
Bobby tűzbe akarta dobni a kést, de Kilina Gyuró nem engedte: nem szabad azt, mert legközelebb nem fogadnának szót.

Abban az évben ugyanis Gyuró volt a bolhapásztor.

Ugyanígy hattyúpásztor is van. Idén Kirecsány Vaszilij.

Ő mesélte, hogy április elsején, szombaton a mi Eszterünk a boltból hazatérőben elveszített a visszajáró pénzből két krajcárt, és félt, hogy nagy verést kap. De aztán jól végződött a dolog. Nem mintha a szép fényes érme előkerült volna, mert az ugyanúgy eltűnt, mint később maga Eszter is. Viszont a nagy verés elmaradt. A mi Eszterünk lement a Tiszához, bukfencet vetett, és egy szempillantás alatt átváltozott hófehér hattyúvá. Egy darabig még ott úszkált a tiszaréti partszakasznál, de aztán a hattyúpásztor szólt neki, hogy nem lesz ez így jó. Micsoda dolog az már, hogy Eszter fogja magát, csak úgy ukkmukkfukk átváltozik, és csatlakozni akar az ő hattyúihoz? Ő kilencvenkilenc hattyúra kapott engedélyt, és ha a főboszorkánymester százat számol össze a falkában, akkor őt, Kirecsány Vaszilijt meg fogja büntetni.

Hát akkor mitévő legyen szegény újdonsült hattyú? Hová menjen? Kihez forduljon?

Megmondom én azt neked. Ott van Bajorország legdélebbi zugában Neuschwanstein, magyarul Újhattyúkő vára. A várkapu előtt van a Hattyúk tava. Ott tizenkettő a létszám, de most csak tizenegy hattyú van a tóban. Repülj oda, amilyen gyorsan csak tudsz, és te leszel a tizenkettedik.

A mi Eszterünk, aki cselédlány korában azt sem tudta, mi fán terem Bajorország, nosza odarepült, és most ott úszkál az újhattyúkői várkastély tövében. Újhattyúkő várát a bajor király építette, és az olyan egy pompás, cicomás kastély, hogy csak a mesében van hozzá hasonló, vagy talán még a mesében sincs. A tóban ott lakik a tizenkét hattyú, a csodakastélyban ott lakik a bajor király, és ott vendégeskedik nála Richard Wagner, a zeneköltő, amikor jobb az egészségi állapota, mint jelenleg. A mestert, úgy hallottam, meggyötörték a Parsifal bemutatója körüli hercehurcák. Nehogy aztán ő is meghaljon itt nekünk, mint nemrég Arany János!

Na szóval, a mi Eszterünk ott úszik tizenkettedmagával a Hattyúk tavának felszínén. És a tóban él egy hímsellő, és néha kinyújtja a kezét a víz alól, és megsimogatja a mi Eszterünk hattyúprémes hasát. És a bajor király kiszaladgál a csodakastélyából a tópartra, és gyönyörködik a hattyúiban, és a mi Eszterünket mazsolás kuglóffal eteti…


[1] Márton László saját interpretációját lásd erről a könyv bemutatóján: https://www.youtube.com/watch?v=dAJdX0-oh18

 

FEL