A.Gergely András

 

Papp Richárd: Bezzeg a mi rabbink. Így nevet egy pesti zsinagóga

2020.02.25.

Négy fridzsider és három bóher

 

A bölcs rabbitól megkérdezik a tanítványai:

mitől édes a kávé, a cukortól vagy a kavarástól?
- Nu, természetesen a kavarástól.
- Akkor miért kell bele a cukor?
- Szamarak, hogy tudjuk, meddig kell kavarni![1]

 

 

Egyfajta kérdéstalány és válaszkétely kihívó párbeszéde ez a tradicionálisan kialakított intim és interaktív kapcsolatban… S hogy a válasz sejtelmes racionalitása és benne rejlő "mindennapi szakralitása" mennyire árulkodó, miképpen uralkodik benne egyidejűleg a kérdésfeltevés bizonytalansága és a mindentudás kételye, meg hogy ennek megértéséhez a kívülállóság és bennfentesség mennyire elkerülhetetlen, talán nem szükséges magyarázgatni. Az élményközösségi impresszió, a közös tudás birtoklása és megszólaltatása nem "a zsidó viccnek", hanem a zsidó humornak, világlátásnak, jelen- és jövőképnek egyaránt alapeleme Papp Richárd új könyvének is. Már csak Kohn és Grün mindenkori párban-léte, bóher és rabbi örök felvilágosult tudásviszonya, meg a gondolati- és szópárbaj mindörökké fennálló mivolta nemcsak helyzetfüggő, a résztvevőket is jellemzően leíró, feltételeket is rejtetten körvonalazó természetű, hanem alapvetően meghatározó kultikus eleme is a zsidó humornak.

Fokozatosan jutunk egyre közelebb és beljebb a közösségi lét, a zsidó hitközség személyiségeihez, szellemességéhez, szellemének mibenlétéhez. Folyamatosan és érzékenyen vezettetve "intimizálódunk" nemcsak a khile tagjaival, szertartásaival és a környezettel való kapcsolat lehetőségeibe, hanem a kutató-kereső nézőpont alkalmazásának és az antropológus "kutatástechnikájának" megismerési folyamatába is. Próbatételek ezek a narratív élcelődés, elbeszélő érzékenység és lingvisztikai cselezés közegében, melyeknek mindennapi életre, világképre, tudáshorizontra gyakorolt hatása is átláthatóvá válik mindenkor a közösségben, s csak esetlegesen a kívülállók pillantása révén. Olvasatok, csűrcsavaros humor, mindig öniróniára és életvezetési kritikára fókuszált, jelképdús kettős beszéd… Ez ül véges-végig a Bezzeg a mi rabbink kötetben, valódi viccek valódi humorral és valódi közösségi kapcsolatokban meggyőzővé váló anyagában.[2] A "rabulisztikus" érvelés is lehetne akár ilyetén olvasói-recenzensi reflexió mottójában ez a "kávékavargatás" értelmezéséből fakadó érdeklődés, s bizonyos aspektusból alighanem csupán illusztráció lehet, melynek képzelt szituációjában megannyi "zsidós" humorelem megjelenik talán – de épp attól, hogy nem sűrített, csupán "csinált" poén, kissé kitekerten hamiskás lesz, mint a zsidó közösségi olvasatok sokasága esetében. Verzió, melyre válaszként nem a magyarázat, hanem újabb változata következhetne… S ez az, ami miatt nem "zsidóviccek" gyűjteményéről van szó, hanem olvasatok olvasatairól, értelmezéskultúrák értelmezéséről, ahogyan azt egy kulturális antropológus – mint maga is a zsinagógai közösség tagja – értelmezni vállalja. Saját hangján a hívőközösség hangját tolmácsolja mintegy, ha úgy tetszik: "előénekel" szinte… Saját tónusában jobbára azt az önkritikus és eredeti kultúrakritikát gyakorolja, melyet a Bethlen téri minjen közösségéből hoz, s további olvasatra kínál a remélhető olvasónak. Vagyis nem poénok és viccek válogatását vagy "okoskodó" tipológiáját, "humornéprajzát" adja, hanem kulturális antropológiai jelentésuniverzumát annál inkább. Ahogyan a közösség maga beszél, ahogyan önmagát "adja", "megépíti" és élteti, ahogy mindezt az átbeszélési szertartást élvezi és gyarapítja nap mint nap, telítve élcekkel, önkritikával, belátásokkal, megbocsátásokkal, iróniával, világképi cselekkel és narratívák narratíváival. Pótolhatatlan, ahogyan ezt Papp Richárd csinálja, mert hisz Rajta kívül senki sem jár arra, aki nemcsak följegyez, gyűjt, szelektál, kérdéskörökbe szálaz szét, tematikus válogatásokba rendezi a tipizálható vicceket, hanem belelát és rálát egyszerre, elbeszélő módot talál egy folytonos elbeszélés változatainak "kibeszéléséhez", mely nem "árulás" vagy tanúságtétel, de mindkettő egyszerre, méghozzá a Közösség hozzájárulásával, büszkeségével és szeretetével körülvéve, megerősítve. Kultúra. Kultúra ÉS közösség. Másság a másságban, azonosság az eltérésekben. Pont mint a kulturális antropológia sok egyéb helyszínén, kutatási terepén és témakörében…

Még előző könyvében megjelenítette ezt a felfedezési-megismerési-értékelési utat a Szerző, midőn így írt erről: "Írásom a humor szituativitására fókuszál, amely társadalmi-kulturális tapasztalatokhoz és megnyilvánulásokhoz kötődik, és a közösség életében, kulturális gyakorlatában, léthelyzetében kommunikálódik… /…/ Értelmezéseim során a zsidó tradícióval és identitásokkal való folyamatos kommunikáció bemutatása mellett arra teszek kísérletet, hogy minél több példán keresztül pillanthassunk rá arra, hogyan is zajlik a zsidóság megélése, megjelenítése, ’konstruálása’ a mindennapokban, /…/ és hogyan ’vesz részt’ ebben a humor, amely egyfelől elválaszthatatlan mindettől, másrészt állandóan reflektál is erre a dinamikus folyamatra" (Kohn bácsi, 19. old.).[3]

            Kibeszélés, avagy "kifelé" szólás és a Közösség tagjai felé tett gesztus egyszerre ez a fajta feldolgozás, melyen belül a kutatási titkok megtartásának feladata sok esetben a kutató figyelmi kapacitásának mindvégig próbája is: meddig és miként tud saját választott terepén dolgozni, mennyire vonódik be a figyelme fókuszába került közösség intim rendjébe, s mennyire képes azt is öntesztelő módon kontrollálni, hogy bekerülése-befogadása nem kevesebb, mint fejlődési eredmény. Ugyanott, a Kohn bácsi kötet bevezetőjében (19-20. old.) vallja: "Összefoglalva az eddig leírtakat, úgy vélem, hogy az általam összegyűjtött példák és a belülről, ’tudatosan szubjektív’ nézőpontból írt értelmezések /Margaret Mead, 1962:21/ számos más interpretáció, kiegészítés, további kutatás etnográfiai ’nyersanyagául’ is szolgálhatnak. Abban, hogy kutatásom során soha ne érezzem megközelítésemet az egyetlen lehetséges olvasatnak, és kutatómunkámat is kellő iróniával kezelhessem, természetesen egy vicc segített a legtöbbet:

            "A rabbi tíz évig meditált teljes magányban az élet értelméről. Mikor rájött, visszament a tanítványai közé.

         - Tanítványaim, végre rájöttem, hogy az élet olyan, mint egy mély kút.
         - De rabbi, ez hülyeség! – felelték a tanítványok.
         - Zágsón, akkor tévedtem…"

 

Azt tehát, hogy írott források, meditatív tanulságok, vitatható állítások és mélyértelmű bölcsességek lefedik-e, kitöltik-e a lét értelmezésének és értelmének felfogását vagy elbeszélési különbségeit, Papp Richárd sem csupán önreflexióval és poénokkal közvetíti, hanem a "bevezetés", bizonyos fokú "beavatás" játszmájával is. Látnunk engedi, hogy a közösségi élet, szertartások, interakciók során mutatkozni hajlamos közösség miként beszéli el, szólja le, emeli föl, cáfolja vagy tartalmasítja a maga módján szuverénül mindazt, ami történik vele, megesik általa, fölfedezni érdemes kérdésként megfogalmazódik szinte magától is… Egyszóval Papp Richárd a zsidó humor természetrajzához, keletkezéstörténeti élményéhez járul hozzá kultúrakutató és az értelmezőközösséget bemutató munkájában. A Bezzeg a mi rabbink "Így nevet egy pesti zsinagóga" alcímmel jelent meg, s tartalma a zsidó vicc(elődés) megannyi izgalmas példájával, tipológiájával, tónusaival egészül ki. De míg az előző, Kohn bácsi kötet az "élő humor" közösségében nyújt eligazítást, a "Bezzeg"-kötet a vicc(elődés természete) felé kalauzol inkább. Az előbbi kötetben a zsidó tradícióval és identitásokkal kapcsolatos kommunikációs példatárt kapunk, a Bezzeg-kötet narratívái révén más-más (történeti, identitás-válságra jellemző, holokauszt-referáló, szocializmus-kori, majd jelenidejű, s ha úgy tetszik "rabulisztikus") megközelítések felé terelgeti belátó olvasóit. Ami itt az alapkülönbség lehet vicc és humor között, az csak részben a szituatív jelleg és közvetített "üzenet". Sokkal inkább a létfeltételekre választ adó, a problémákat "elengedni", eltávolítani tudó viselkedés-tudás. Olyasfajta konstruktum, konstruálni-képesség, avagy a humorral társuló önirónia, tréfa és okoskodás, megviccelés és megérintés többlete a viccmesélésben, mely mintegy üvegfalat épít a társadalmi tréfálkozáshoz (avagy a "zsidóviccekhez") képest. Nem valamiféle nyelvészeti antropológiai, s nem tisztán történeti az a bölcsesség, mely a zsinagógai gyűjtésben összeáll, hanem érzelmi közösségben és sokrétű kommunikációs miliőben a jelenségek visszás természetét magyarázni képes gondolkodási technológia, sőt élmény, szimhe inkább. Ezért is indokolt, hogy a Szerző bár strukturáltan kezeli, de nem merevíti tipológiába a közléstípusokat – nemcsak mert előadásmódjuk nem "mesekatalógusba", hanem mert közös improvizációba illik, ugyanakkor rendszerint individuális párbeszéd és reflexív hatások, rögtönzési adottságok tükre is. Tükör, nézőpontokkal, visszfényekkel, árnyékos vagy fénylő tónusokkal, önkép és jelenséges mögöttes-kép komplex anyagával, ennek megfejtéseivel, magamutogatásával együtt is.

Amikor a Bezzeg-ben hasonlóképpen a titokfejtés szertartásába, folyamatos rítusába kerülünk bele, ott megtörténnek mindennapos és ünnepélyes rítusok, megformálódik ezek értelmezéséről megannyi élmény és élc, hagyománytartó és -megújító, átélő és újrateremtő gesztus, melyekben a másságuk átélésével együtt élő szereplők megteremtik a titkot, "önjáró lényekként" alakítva-formálva a léthelyzetükre mindig reflexíven, bevontan, érdekelten és nyitottan reagáló nézőpontot. Ez a "kívülálló belülállás" a titok lényegéhez tartozik. Ahogyan Raj Tamás a 100+1 jiddis szó című kötetében (Budapest, Makkabi Kiadó, 2006) összegzi (s Papp Richárd is illőképpen idézi): "A zsinagógához elválaszthatatlanul hozzátartozik a humor. Nélküle talán meg sem lehetne érteni ezt a vallást, ezt a közösséget. Főképp elviselni volna nehéz, akárcsak az életet" (Papp 2015:179). Az "önirónia kontrollja", ahogyan "befelé" is működik, s "a humor ebben a bonyolult történelmi-szociológiai-kulturális mátrixban, az önironikus kontrollal járul hozzá a közösségi ethosz és identitás rugalmas, adaptív és (ezzel egy időben) konzekvens fenntartásához" (u.o. 178. old.). Mindez olyanképpen hat, mintha "mindennek kulturális hátterét a transznacionális zsidó kultúra" biztosítaná. De "a multikulturális zsidó világ, amelyben több – gyakran egymással éles vitát folytató – világnézet, identitás, vallási-szellemi vagy akár politikai irányzat van egyszerre jelen, a magyarországi zsidóság társadalmi-kulturális életét is sokszínűvé teszi" (folytatja ugyanott). Ezt a közösségi identitást is kifejező, vicc és poén, irónia és keserédes humor, több(es)jelentésű nyelvi leleményesség közegében generálódó "fejlődési eredmény" Papp Richárd szerint "sem fordul bántóan a saját közösség felé, ahogyan mások kritikája, vagy Isten és a vallási tradíció bírálata sem válik a zsidó humor részévé", derűs álláspont marad inkább. Rálátás a saját kultúrára, átélés az értelmezés folytonos játszmája révén, s kölcsönvéve a másik, a befogadó vagy kirekesztő kultúra aspektusát, kritikai viszonyát, indulatait akár. "Az adaptációs folyamatok és helyzetek (időnként abszurd) szituációin való nevetés pedig hozzájárul a kisebbségi stratégiák folyamatos teszteléséhez. A közösségi határok, ’közelségek’ és ’távolságok’ elemzése a humor eszközeivel segít a córesz elviselésében, és a derű, a szimhe megőrzésében" (178-179. old.). Ez a córesz-állapot, a mindennapi élet körülményeinek nehézkessége viszont nemcsak generálja a zsidó humort, hanem kondicionálja, körülményeit adja, jelentésterét korlátozza, mozgatja és széttagolja is. Hullámzásaira és performatív elemeire külső feltételek és belső energiák egyképpen hatnak rá, részecskéiből viszont hullámzásképpen állnak össze hatások, visszahatások, kölcsönhatások, önképek és kultúra-imázsok is. Reflektív, a szó interakciós értelmében, válaszadó, válaszkereső, kihívásokban módosuló tartalmát nézve is. Ugyanazzal veszít is, nyer is, mintegy "önkreatívan" érvényesül. Ahol fájdalmasan őszinte, ott is takarékosan nagyvonalú, s ahol kritikusan lát, még ott is a megjelenítés/megjelenés hogyanja válik fő kérdésévé, s mindez a kölcsönhatások közegében is válhat a megengedés, a feloldás-feloldódás, az "elengedés" eszközévé… – vagyis tudássá és teremtéssé is.

 

A Kohn bácsi kötetről egykor még azt írtam:[4] könyvében Papp Richárd részletesen taglalja mindazon életvilág-beli kérdésköröket, melyek a zsinagógai viccek tartalmai, valamint azt is, ami az élethelyzeti, "tematikus" klasszifikálhatósági, csoportba sorolhatósági lehetőségekben mutatkozik (mondjuk például a vicc, tréfa, ugratás, irónia, humor, nyelvi cselek, szimbólum-kiforgatás, játék, talányoskodás, "jobbantudás", hochmetzolás, nagyzolás, sztereotípia, önkritika, kreatív torzítás szituatív megvalósulásai, és több más változatban is). Mindezzel nem "vicckatalógust" szerkeszt, de részben azt is formál gyűjteményéből, ugyanakkor ez a megszemélyesített együttviselkedés a közös és ősi tudásából fakadó vonásként válnak láthatóvá még a "tipológiában" is. Az értelemmel telített (mintegy archaikus, vagy konstans módon modern) tudáshagyomány a fölhalmozódott és továbböröklődő bölcsességek hangján szólal meg a kötetben fölidézett viccek java többségében. S amit ehhez a "közösségi folklórhoz" a helyzetelemzések és jelentés-fejtések útján hozzátesz, az világossá válni engedi, hogy nem "oksági összefüggések" jelentéssel telített kauzalitásáról van csupán szó, hanem a furcsa egybeesések "nemlogikus" rendszere is határozott karaktert nyer a helyzetfüggőségből fakadóan. A klasszika-filológia területén ez hasonlatos ahhoz, amit Hermész Triszmegisztosz szentenciájaként, s abból fakadó állapotleírásnak feleltetnek meg,[5] hogy a "fenti és a lenti", a külső és a belső szimbolikus feltöltöttsége hasonlóvá válhat, ha a jelentések egységben értelmezése a megismerés eszköze. Vagy legalább a szituatív kommunikációé.

A Papp Richárd által fölidézett élethelyzetekben és humorforrásokban a jelentéstani egybeesés a pszichés beállítódást és a közösségi kommunikációt, tágabban értve az univerzális üzenetek közötti kapcsolatkeresés bölcsességét teszi kimutathatóvá. Ebben a kollektív tudatban jelen van a mindenkori pszichés egyidejűség, a szinkronicitás és a véltetlen szerepe is, de mindenkor függ maga a helyzet a (javarészt már ismert vagy valamely változatban már ismerni vélt) viccek elmondásmódjától, előadásától, rögtönzött változataitól is. ("Legrosszabb" esetben a legdurvább kritikai értékelésnek, a még ekképpen is viccbe illő megértésnek tónusában, mely Papp Richárd összefoglaló fejezetét a Bezzeg-kötetben ebben a címben tartalmasítja: "Hogy lehet egy viccet ilyen rosszul elmesélni?!", 173-187. old.).

Kreácsolás, vagyis valamiféle kollektív brikolázs a viccelődés, improvizációkkal és közösen megalkotott, "összedobott" eljárásmódban. Ez a lényege, s ez a kreatív élményfeltárás teljesülésének folyamata is. A mesélés maga ugyancsak szituatív alkotás, közös performansz, interaktív együttes élmény, teremtő játék és érzelmi-metaforikus kommunikáció alkotja (meg és újjá), párhuzamai és verziói az értelmező közösség nyelvén szólalnak meg. A mindenkori "Bezzeg…!" az előrelátó megérzés jelentését hordozza, mikoron visszaigazolódik a közösségtől a várhatóságok bekövetkezésének tanulsága, s ekkor fokozott érvényesség keletkezik, vagyis visszahat a gyülekezet önképére, az identitás egészére, sőt újabb vicceire is.

 

"Három bóher, a szegedi, a kolozsvári és a beregszászi beszélget, hogy melyiküké a legnagyobb rabbi.
Azt mondja a szegedi: Képzeljétek, a mi rabbink olyan tiszteletnek örvend, hogy a városban mindenki előre köszön neki az utcán.
A kolozsvári erre azt mondja: Az semmi! A mi rabbink ha kimegy a városba, mindenki vigyázzba vágja magát.
Erre a beregszászi: Bezzeg a mi rabbink! A múltkor meghívta a pápa magához, és ahogy ott sétálnak a Vatikánban, jön arra két bíboros, és az egyik bíboros azt kérdezi a másiktól: "Te, nem tudod ki az a gój ott a beregszászi rabbi mellett…?"

 

S ha már az öndicséret, önirónia, a bevallott nagyravágyás kicsinyessége és a célszerű önmegjelenítés ekképp is a környező világ értékeinek, normáinak kritikájává válik a saját értékrend tükrében, kontrasztként Papp Richárd is seregnyi sztereotípiát, önsztereotípiát, ironikus viselkedésmódot és belátás-technikát idéz. A viccmesélés módja szerinte éppúgy versengő jelenlét tárgya, azaz hitelesség, érvényesség, kreatív és szituatív állapot függvénye is. Az "előadás" visszafogottsága, pontossága, kiegészítő magyarázat nélkül is megálló egyértelműsége és a poén lakonikus teljessége a legkülönfélébb tárgyakban leli meg táptalaját. A férfiközösség zsinagógai rendből fakadó összetartozása persze "tematizálja" is a tartalmakat: életmód, család és párkapcsolat, szexualitás, közösségi konfliktusok, pénz-vagyon-gyarapodás-kapzsiság, zsinagógai szertartások, rabbi és a bóherek viszonya, kivagyiságok, gazdagság és córesz, előítéletesség és kitettség, zsidó közösségek közötti versengés, más egyházakhoz és hitvilágokhoz való viszony, zsidóság és társadalmi beilleszkedésének problematikussága, rabbinikus előírások és azok megszegése, eltúlzott hit vagy hitbuzgóság, vallási törvények megszegése stb. Mindezek kiadós gyűjteménye jelen van magában a kötetben, illusztratív mintaképpen vagy elemzésre méltó példaként. Ugyanakkor – s azt magam sem egykönnyen dönteném el, hogy ez hiányossága vagy zsánere a könyvnek – nem szimplán viccek témakörönkénti rendezése, hanem maga a viccmesélés mint kulturális performance kap főfényt, s csupán háttérben sűrűn derengve marad maga a primer humor. Ahogyan minap egy (Klub)rádiós beszélgetésben Dés Mihály nyilatkozta (nem utolsósorban Papp Richárd e kötetének könyvbemutatóján jeleskedő beszélgetőpartnerként, ki szintén érdemleges zsidó viccgyűjtemény összeállítója…!), hogy a klasszikus komédia, a római színpad a röhögést, kigúnyolást, megtréfálást részesítette előnyben, a humor kipellengérező, belső feszültséget "szelepként" kioldó jellege a köznapi kommunikáció jelenkorából már javarészt kiveszni látszik, s amiatt is fontossá válik a zsidó humor kitartó életbenmaradása… Sőt, tenném hozzá: a viccmesélők életbenmaradása is. Papp Richárd hangsúlyozza itt: a Holokausztról és a kapcsolódó történeti időszakból sem él (tovább) a viccmesélés, viccfaragás, mely csak a hazai sztálinizmus mentális örökségében termeli ki a maga kevéske termékét ("És hol van a Kohn…? – közéleti kérdés azután, hogy a politikai córesz-korszak kellős közepén Kohn fölállt a pártgyűlésen, jóváhagyva az eredményes politikai célkitűzések elismerését, de hiányolva a boltok ellátásának "eredményeit", 2015:89-133).

            Vajon a "kacagás" interetnikus mibenléte mellett hasonlóképp értékes történeti forrás-e a humor, a vicc, az ugratás, az ironikus-cikizős attitűd, a viselkedési minták és életvezetési szabályok normarendszerének merevségeivel vagy képtelenségeivel összefüggő nyelvi játékosság? Az, vélem én, mégpedig meggyőző erővel és nyelvi gazdagsággal az, ha nem a lecsupaszított szót, a minimalizált jelentést, az akut vagy időleges értelmezést tekintjük, hanem épp ellenkezőleg, ezt nevezzük meg olyan alapnak, lényegi tüneménynek, melyre azután a lehetséges értelmezések épülhetnek.

            Ezt a talányos, de annál szórakoztatóbb, a vidító mivoltában is bölcsen játékos világot hozza közelebb Papp Richárd, aki az imák és rituálék mindennapjaiban járatosként segíti előseregleni a jelentések, szimbolikus hatás-együttesek életteli világát egy budapesti zsinagóga mindennapi létmódjából és nyelvi-kommunikációs miliőjéből. Ebből a (talán leginkább megismerés-történetinek nevezhető) nézőpontból, és a kötet olvasójaként úgy látom a Szerző kulturális antropológiai oktatásban és terepkutatásban eltöltött évtizedeit, hogy a kezdetektől jelen lévő vallási identitásra fókuszáló kérdezésmód mellett folyamatosan napirenden tartotta a kortárs kelet-európai kisebbségi sorshelyzetekre kiterjesztett érdeklődést, melyet az utóbbi évtizedben a zsidóságra koncentráló kutatásai specifikáltak. Munkásságában a "kisebbségkutatási" évtizedet összefoglalva, (jobbára az MTA Szociológiai, majd Kisebbségkutató Intézetében vállalt szereppel), a határon túli etnikai csoportokra vonatkozó figyelem volt jellegadó (magyarországi szerbek, csíkszeredai románok, munkácsi zsidók, vajdasági egyházak, szerémségi magyarok), és társadalmi térben a felvidéki-kárpátaljai, erdélyi és délvidéki terepkutatás volt túlsúlyban, az Általa szerkesztett kötetek, tananyagok, szakkönyvek és forrásmunkák ugyanakkor mindehhez igen széleskörű kutatás-gyakorlattal, konstruktív szempontokkal és innovációs törekvéssel járultak hozzá. Ehhez, s főként a hazai vallásantropológia fejlesztésében vállalt munkásságához kapcsolódik a budapesti Boglár-iskola egyik jellemzőjeként (már a hazai kulturális antropológia tanszék-alapítási kezdeteitől), hogy a szimpla teljesítmény-mutatóknál a sokkal lényegesebbnek tartott kutatási gyakorlatot, önreflexív közösségkutatási tónust elszántan vállalja, s a szóbanforgó opuszban már tényleg a humorban sem ismer tréfát, ha a hétköznapi élet és értékrendek, normák és jelentésterek antropológiai áttekintése a célja. A Kohn bácsi a budapesti Bethlen téri zsinagóga hívőkörének narratív néprajzi, szociokulturális, vallásantropológiai elemzése, melyben a viccek, nyelvi kontextusok, gondolkodási struktúrák és identitás-megjelenítések komplex feltárása mutatkozik meg. Áttekintésében nemcsak látványos, asszociatív, szórakoztató és inspiráló derű, de a szimbolikus közlésmódok egy igen kevesek által taglalt szakterülete mutatkozik meg ironikus szemléletességgel és a szaktudományt az élvezhető interpretációk szintjére emelő leleményességgel. A Szerzőnek s kötetének is az a sajátos szándéka, (amiben a terepkutató elemi kötelezettségeinek egyike dominál), hogy ne csupán a rejtett világok meglátása vagy élményközösségi megnevezése váljon fontossá a humor révén, hanem a kutatott terep közösségeinek, az élet- vagy hívőközösség éltetőinek önnön narratívái is helyet kapjanak a belátásokban, ide értve az önreflexív és szarkasztikus humort is. Ebben éppúgy arculatot nyer a rituális emlékezet, a közösség tagjainak portrészerű körképe, a "hordozhatóvá tömörített történelem" közösségi interpretációja, miként a viccek sok tucatjának közlésével egyfajta intuitív "humorisztikai típuskatalógus" is. Papp Richárd e kötetben a performativitás részévé avatja a rítusban résztvevő kutató saját narratíváját is, érintettségének, és a megemlékezési vagy hétköznapi rítusok szabályszerűségeinek átélési struktúráját is, s ezzel szerephez juttatja a megismerési mód komplex jellegét is, azaz: a rituális emlékezetet mint kulturális állandót vizsgálja, az émikus és étikus megközelítés olyan szinkronitását/harmóniáját hozza elénk, amit a "zsidóviccek" közlései során megannyi kötetben sem találnánk meg.

 

"Kohn bácsi, mikor hazaérkezik Izraelből, négy hűtőszekrényt hoz magával. Magyarországra azonban csak egy fridzsidert szabad behozni. Mondja is neki a vámos:

-       Kohn bácsi, minek magának négy hűtőszekrény?
-       Hát tudja…, én egy vallásos zsidó vagyok, ezért kell nekem egy hűtőszekrény a húsos ételekhez, egy a tejeshez, egy meg pészahra.
-       És a negyedik?
-       És mi van akkor, ha tréflit eszek?"

 

Harsogóan kacagtató és mosolyognivalóan könnyed viccek sokasága révén a Kohn bácsi könyvben hangot kap a rítusban újraélt mítosz, az emlékezet szerepe és az önreflexív narratívák iróniája, a közösség tagjainak mély embersége és esendősége, a kultikus átélés melletti életvilágukat a kívülálló nézőpontjával is vegyítő életvidámsága. Röviden: a négy hűtőszekrény és az életmód, hitvilág és életvilág kombinációi (a könyvcím magyarázata a megértő és ironikus grafikai illusztrációk révén még gazdagabb akusztikát sejtet, de mert éppen a könyv legpéldásabb témakörét adja, itt röviden "elmesélni" még ironikusan-viccesen sem lenne érdemes!) ezáltal a társadalmi és vallási identitás-univerzum megjelenítési esélyét hordozza, s olyan komplexitást testesít meg, melyet a résztevő megfigyelő és az értelmező közösséghez tartozó "elbeszélő" közösen él át és közvetít a befogadó világ, a környezet felé, mintegy választ adva annak aurájára, hatásaira, az élő humor keletkezési folyamatára és genezisének eredendő cseleire is. Ebben a feltáró, megnevező, értelmező-közösségi gyakorlatot átélni segítő habitusban nemcsak Papp Richárd kutatói énje válik élményközelivé, hanem a kutatói és egyetemi oktatói "tolmács-szerepe" egyaránt markánssá válik – miképpen maga a zsidó humor s a Bethlen-téri közösség önkreatív léte is, épp így lesz a közvetítő szerep nemzedékek, áthagyományozható kulturális tartalmak hordozója életforma és életvezető értékek gazdag historikumában. A Bezzeg-kötetben folytatja az előző könyv szellemiségével megmutatott kereső szempontot, amikor egy pesti zsinagóga közösségének a rabbival összefüggő humorát taglalja azzal az alapkérdéssel: mikor, hogyan, miért tréfálkoznak, nevetnek, ugratnak, zrikálnak, nyelvelnek, packáznak egymással egy zsidó közösség tagjai, s ennek nyelvi, élethelyzeti humorközösségi értelmezése miképpen kínálkozik az antropológus "tollára", amikor belülnézeti elemzésre vállalkozik.

A sztereotipikus és önreflexív képtelenségek egészen pompázatos válogatása, valamint még impozánsabb, mélyebb és intuitív alapon kontextualizált témakörei világlanak fel ezekből a munkákból. Papp Richárd több mint egy évtizede részese a Bethlen téri zsinagógai közösség mindennapjainak, imák, rituálék, beszéd- és értelmezésmódok sűrű világának, amelyben a hit, a kultúra átélése, a létmódok szabályozottsága nemcsak mintegy "hardvere" az értékrendeknek, hanem értelmet, tartalmat és interpretációs lehetőséget is adó életvilága. Ez életmód és életminőség önkreatív és önreflexív szintjein jelenik meg a humor, az irónia, önirónia és világkép, mint a környező világgal való szimbiózis régtől fogva legalapvetőbb szintje, amely a hagyomány mintáiba, az önreprezentáció és identitás-kifejezés szintéziseibe épül. E futólagos ismertetés épp a lényeget nem lenne hivatott közvetíteni, hisz az épp az "elmék szoftverének" alkalmazási minőségeiről szólna, s ezen belül is annyi változatról, ahány interpretáció csak lehetséges, de még ezenfelül plussz egyről, a szerzőéről, aki nemcsak résztvevő megfigyelő, érzékeny befogadó, kritikus válaszadó, elfogult kérdező, de ráadásul tudományos receptor is, avagy membrán, melyet a humor, irónia, "cinika", önkritika és tohuvabohu befolyásol. Röviden, Raj Tamás szavaival, melyet a "100+1 jiddis szó" kötetből idéz Papp Richárd: "A zsidó vicc … amit egy nem zsidó sohasem fog megérteni, egy zsidó pedig meg sem hallgat, mert már régen ismeri és sokkal jobban tudja elmesélni" – éppen azt a képletes képtelenséget teszi saját mércéjévé: hogyan tudja mindezt úgy elbeszélni, mégis jelen legyen a vicc maga, az értelmezések széles tartománya, az elmesélhetetlen üzenetek lényege, az érzékenységek félsze, a sértődések sansza, a tudományos túlokoskodás elkerülése, s mindezekkel egyidőben az a roppant mély kulturális vonulat, melyet a közfelfogás elnagyolóan csak "zsidóviccek" vagy "zsidó humor" néven kategorizál. Papp Richárd – akitől legalább ilyen mélységben a nemzeti és lokális kultúraköziség következetes felmutatását szoktuk meg, mint ahogyan a vallások különböző típusainak mélyrétegeibe bevilágító olvasatok felmutatását is –, a Kohn bácsi kötettel épp arra mutat rá, milyen módon lehet önreflexíven együtt élni saját lehetetlenségeink világával, mások kritikáival, kölcsönösségeink határtalan számú elbeszélés-verzióival, belátásaink kultúraközi eseteivel. A kötet glosszáriuma és bibliográfiája további horizontokat nyit e kérdéskörök tanulmányozójának, de nem feledhető, hogy maga a szöveg hosszú fejezetek tucatjain át teli-s-teli van viccekkel, humorral, létkérdésekből és ravasz válaszokból épített szó-kreácsolással, "röhögtető" poénokból konstruált világok arcaival.

            Nos, ehhez képest e második, a Bezzeg-kötet nemcsak túllép az előző könyv értelmezési tartományán, de meghaladja azt a komplexitások feltárásával. Legyen szó az identitás, a hitközösség, a világképek, a szakralitás, a beszélőközösségi és élményközösségi együttlét megannyi fontos dimenziójáról, valamiképp kevesebbszer szerepel a "humor" szó, többször a vicc, s talán az ugratás, a nyelvi cselek világnézeti beöltöztetése, s legerőteljesebben a kutatói feladat tudatosítása: a résztvevő megfigyelés, a reflexív gyűjtés, a belátó és értelmezőközösségi attitűd, vagyis Papp Richárd önnön tudományos énjének /közösségi/ vállalása. Misszió, ha úgy tetszik, s nem a "térítő" értelmében, hanem a belátást segítő, érteni és értelmezni engedő, eltérő felfogásmódokat sem kizáró tolmácsolás szerint ("Add tovább fiadnak…!"). Összegző zárszavában is közli: nem "a" megfelelőt, az "egyedül" vagy kizárólagosan érvényeset tálalja itt, hanem a változó közösség változó, adaptív stratégiáinak változékonyságára is érzékeny variációt mindarról, amit a közösség maga (a viccek és előadásmódjuk formálta szcénában) lehetővé tesznek (2015:175-187). Egyfajta dramaturg szerepkör ez, avagy színházrendezői attitűd, az "intuitív antropológia" folytatása, amely – az intuitív filozófia és pszichológia mintájára – a tudat érzelmi tartalmait pásztázza a felfogható valóság különbözőségeinek segítségével. Ez jóféle, "tudományos gőg" nélküli eljárás, s nemcsak érzelmi, hanem "értelmi érzékelés" is, a tudat belátásairól, a mindennapi humorról és annak változatairól, egyben a realitásban való eligazodás is a világ adott körülményei között, kellő önkritikával, önreflexióval a jelenségek iránt, és elbeszélhetőségük fontosságának bizonyításával.

            Jó, hogy lett második kötet – az értelmezőközösség már az első után is érzékelte, hogy a "gyűjtő" nem "levadászni", kihasználni akarja, hanem mintegy felbecsülni próbálja a hívőközösségi örökség tartalmait, átalakulásban is állandósult értékeit. A társas tudás persze a "kontrollált ismeretanyag" nélkül is termeli, naponta újrakonstruálja megnyilvánulásait, ezért maga a kutatás is megerősítést kap nem csupán a zsinagógai közösség által, hanem a kötet általi reflexiók segítségével is. Ritkán jut módja ilyen "visszatérő" szerepre az antropológus kutatónak – kivéve ha társadalmi terepe egyúttal a maga szerves közössége is. Papp Richárd ezt érdemben és érdemlegesen használta ki – nem csupán szerzőként, hanem az együttérző kutató megvallható szimpátiájának és elkötelezett hovátartozásának fölmutatójaként is…