Haraszti György

A hírhedett magyarországi Talmud-hamisítás története

2022.07.18.

 

A megnövekvő érdeklődés nyomán a 19. század második felétől egymást érik a Tanach és a Talmud világát új fénybe állító nagy régészeti leletek és kézirat-felfedezések, közzétételek. Jelzésként elegendő csupán az úgynevezett Amarna-levelekre, az elephantinéi/jebi papiruszokra, a kairói geniza milliós töredéknyi anyaga feltárására vagy a talmudi és gáoni kor nagy midrás-gyűjteményeinek publikálására gondolnunk. Manapság mindezek már csak a szakembereket és a hagyományőrző vallási köröket érdeklik igazán, a nagyközönség figyelmét immár jó hetven éve elsősorban a Holt-tenger-i tekercsek felfedezése és a tartalmuk helyes értelmezése körüli viták kötik le.

Mint köztudott a speciális történelmi körülmények miatt a Jeruzsálemi Talmud Gemárájának egyes részei hiányoznak, több évszázados vita tárgyát képezi, hogy ezek az idők során elvesztek-e, vagy meg sem szerkesztették őket. A felfedezések felfokozott légkörében a 20. század elején mind a hagyományhű rabbinikus körökben, mind a "Wissenschaft des Judentums" művelői között szenzációkét hatott a hír, hogy egy magát Slomó Jehudá Friedländernek nevező, ám magát a 20. század elejétől szép askenáz neve ellenére "igaz szefárdi származásúnak "Slomó Jehudá SZáT" (szfárádi táhor = tiszta szefárd), hirdető, a partiumi Szatmárnémetiben élő vallástudós azt állította, hogy megtalálta, sőt - egy senki más által nem látott középkori kézirat alapján - közzé is tette a palesztinai/jeruzsálemi Talmud Kodásim (Szentségek) rendjének elveszettnek (netán eleve el nem készültnek) tartott négy traktátusát - Chulin (Közönségesek), Böchorot (Elsőszülöttek); 1907 Zváchim (Vágóáldozatok) Áráchin (Becslések); 1909, Szinérváralja -, meghirdetve két további rész - Mönáchot (Ételáldozatok), Tmurá (Elvcserélés) - publikálását is. A kiadvány iránti kezdeti lelkesedésbe szinte az első pillanattól fogva hitlességét egyre erősebben megkérdőjelező hangok vegyültek, amelyek rövidesen uralkodóvá váltak és a karöltve járó anyagi csőddel párosulva lehetetlenné tették a folytatást.

Tanulságos részletesebben is felidézni a hírhedt Talmud-hamisítóként számontartott és elrettentő példaként emlegetett kalandor Friedländer életét és hamis "Jerusalmi"-jának történetét.

A későbbi Friedländer valamikor a 19. század hatvanas éveinek második felében Zuszje (becenevén Zuszke) Ráchel Léász (nagyanyja Ráchel Lea után) néven született az Orosz Birodalom vityebszki kormányzóságában (ma Belorusszia) fekvő Besanankovicsiben. Saját állítása szerint korán árvaságra jutott, fiatal éveitől 18 éves koráig legalább nyolc éven keresztül a hírneves volozsini jesivában tanult, majd a katonai szolgálat elől Németországba szökött. 1888 és 1895 között az elzászi Mühlhausenben (ahol magyarországi származásúnak mondta magát), majd más német városokban élt. Legkésőbb 1900-ban átköltözött a történelmi Magyarországra, többek között Verbón, Vácon (1902-ig), Tekén, Kolozsváron, majd 1905 nyarától halálig (1924 január) tartósan Szatmáron, illetve Szatmárhegyen tartózkodott. Vándorlásai alatt több foglalkozást is űzött, Németországban lopásért körözték. Nem utolsósorban házasságszédelgő volt, többször nősült, anélkül, hogy elvált volna, ismételten elhagyva új és újabb családját. Szinte annyi nevet használt, ahány városban megfordult; itt dr. Züssmann, ott dr. Weiss, abban a városban dr. C. S., más városban pedig dr. Lev/Leib Friedländer magyarországi származású mülhauseni rabbi...

Kihasználva valóban impozáns vallási tudását, jesivai vitákban edzett éles elméjét, jó szónoki képességeit, a kalandorokra általában jellemző jó emberismeretét, meggyőző képességét, személyes varázsát nagy Tóra-tudósnak tűnt, akinek kijár a bölcs jelző. Vándorlásai alatt számos zsidó közösségeben megfordult, prédikált, tanított, de ambíciói ennél többre sarkalták, dicsőségvágyában széleskörű elismertségre és nem utolsósorban vagyonra vágyott, igaz az utóbbira elsősorban azért.  mint írja (higyjünk neki?!), hogy egész életét - anyagi gondoktól mentesen a Tóra tanulmányozásának szentelhesse.

Az olvasóközönség Friedländer nevét 1889-ben, tizennyolc évvel hamis Talmudjának közzététele előtt ismerhette meg. Ebben az évben adta ki az első - nevével egyértelműen összekapcsolt – könyvet, Pozsonyban. Ez a mű – az állítólagosan birtokában lévő régi szefárd kéziratok alapján - a Zráim (Vetések) rend Toszeftája volt, a fiatal Friedländer saját magyarázataival. A következő évben megjelentett egy újabb kötetet, melyet ugyancsak Pozsonyban nyomtattak: "Toszeftá a Násim (Asszonyok) rendjéhez, a helyes sorrendbe rendezve és alapos magyarázattal ellátva…"

A könyveket a hozzáértő kortársak, így az ugyancsak Toszefta kiadó karlsruhei mászkil dr. Adolf Schwattz vagy Jáákov Cvi Janowsky rabbi, kiemelkedő kijevi Tóra-tudós és irodalomkritikus heves bírálattal fogadták. Friedländert hamisítással, tudatlansággal vádolták, hogy az ősi írásba kártékony ferdítéseket, hamis betoldásokat erőltetett bele. Olyan olvasatokat, amelyeket állítása szerint régi kéziratokban talált, amelyeket rajta kívül más soha nem láthatott, hisz nemvolt hajlandó megmutatni őket. (Későbbi magyarázatában mégis feltárta a kéziratok eredetét és elmondja, hogy milyen csodálatos módon jutott birtokukba. Látni fogjuk, hogy a rejtélyes kéziratok ismételten visszatérnek majd későbbi hamisítói pályafutása során is.) Bár Friedländer harmadik személyben egy valótlan álszemélyiséget teremtve (ez is jellemző lesz rá a későbbiekben) közzétett egy durva, vádaskodó, kifejezetten sértő hangú válaszlevelet, úgy tűnik, a kemény bírálatok oly mértékben aláaknázták tekintélyét, hogy képtelen volt további Toszeftá köteteket kiadni. A már megjelent két kötet sem vált széles körben ismertté, eszmefuttatásait, értelmezéseit nem szokás idézni.

Az elszenvedett kudarc után közel tizenöt évig szélesebb körökben nem lehetett a szélhámos találékonyságban utóbb szinte felülmúlhatatlan Friedländerről hallani. 1905-ben viszont a hamis Talmud-kötetek előfutáraként közreadja a Jeruzsálemi Talmud Jövámot (Sógorházasság) traktátusát saját – Chések Slomó (Slomó vágya) című – kommentárjával (Szinérváralja, 1905). A könyv előszavában kinyilvánítja, hogy ő igazából nem valódi "Friedländer", ez csupán az álneve, ő a "tiszta szefárd", az Algazi családból. (Első pillanatban úgy tűnik, hogy frissen deklarált szefárd származása, amely származást a 19. századi zsidó körökben az előkelőség, a hitelesség bizonyítékának tekintették, önmagában érdektelen, ám egészen más a helyzet, ha ezt a Kodásim hamis Talmud kinyomtatására való - 1901-ig visszanyúló - előkészületnek tekintjük. Annak kihangsúlyozása, miszerint ő egy kisázsiai gyökerekkel rendelkező szefárd család sarja, megerősítő bizonyítékul kellett szolgálnia, hogy alkalma volt ősi kéziratok felfedezésére. Egy álnéven írt vitairatban egyenesen Ázsiából származó rabbinak mutatja be magát, aki szefárd kiejtéssel beszél, imádkozik, nem olvas és nem ír askenázi módra. Amikor már egyre több adat került napvilágra oroszországi származására, az új és még újabb változatok kifundálásában fáradhatatlan Friedländer azzal a magyarázattal állt elő, hogy ő valójában "a bölcs Menáchem SZáT Algazi rabbitól született Izmirben (Szmirna), ami Törökországban található... Apja vallási küldött volt, és elutazott Oroszországba, ahová vitte a fiát is. Velesába (vityebszki kormányzóság) érkezve meghalt a bölcs apja, és így a gyermek árva maradt apjától és anyjától is, aki régebben meghalt már. Még egészen ifjú korában érkezett a volozsini jesivába.") Visszatekintve úgy tűik, hogy Friedländer a Jövámot kötetet csak kis példányszámban adta közre, kizárólag azok között a rabbik és tudósok között terjesztette, akiket meg akart nyerni a későbbi hamis Tamud kötetek kiadásának elfogadásához.

Azokon a Misna részeken kívül, melyekhez soha nem szerkesztettek Gemárát, van olyan rész a Talmudban, amely talán létezett valamikor, de elveszett és ma nem áll rendelkezésre. Így a Jeruzsálemi Talmud Kodásim rendje sem ismeretes, annak ellenére, hogy több híres vallási szerző nyilatkozata, vélekedése szerint eredetileg nem hiányzott ez a rend. A későbbi tudósok között megoszlanak a vélemények, hogy ez a rend elkészült-e valaha, és csak elveszett, vagy soha nem is létezett. A Talmud értelmezésével való foglalkozás és a klasszikus vallási irodalom elveszett részei utáni kutatás nem csupán a hagyományőrző rabbinikus körök érdeklődésének előterében állt, de múlt század felvilágosult zsidó tudósainak, a mászkilimnek is kedvelt foglalatossága volt.

Az újkori Talmud-kiegészítő könyvek szerzői között különleges hely illeti meg Slomó Jehudá Friedländert, aki 1907-ben kiadta a Jeruzsálemi Talmud Kodásim rendjének első kötetét, a Chulin és a Böchorot traktátusokat, valamint 1909-ben a második kötetet, a Zváchim és az Áráchin traktátusokat. Munkája nem nélkülözte a történelmi előzményeket és felfedezéseket. Tevékenységét megkönnyítette, hogy ebben a korban fellendült az elveszett, csak hírből ismert kéziratok utáni kutatás és fontos kéziratok kerültek napvilágra. Friedländer kiadványával a korszellembe igyekezett beágyazódni, és abban bízott, hogy ebbe könnyen be tud majd olvadni a könyvével. Mivel akkoriban teljes mértékben bevett dolognak számított új kéziratok feltárása és publikálása, kiadványa önmagában még nem tekinthető különlegesnek. Bizonyos szempontból Friedländer egyenes folytatója a hozzá hasonlók korábbi tevékenységének, azzal az óriás különbséggel, hogy nem elégedett meg a vonatkozó helyek összegyűjtésével, hanem ragaszkodott ahhoz a megtiszteltetéshez, hogy ő legyen magának a Jeruzsálemi Kodásim rendjének felfedezője. Ez a törekvése vezetett végül kezdeményezése kudarcához. Friedländer igyekezett a műve elbírálásában mérvadó mindkét világban érvényesülni, a rabbinikus oldalon maga is rabbi volt, és tórai irodalmat vetett papírra, míg a másik, akadémikus oldalon szakértőként és kutatóként próbált feltűnni. Mint maga írta bár az egészet "…rabbinikus köntösben prezentálom, mégis a kommentárok logikával és tudománnyal vannak teli." A rabbiktól elismerést, a tudósoktól pedig szakmai és anyagi támogatást várt. Ám épp ezen a kettősségen bukott el. Végül kiderültek hamisításai, és mind a két táborban elfordultak tőle.

Friedländer egy kiáltványban már 1906 januárjában kinyomtatta a nagy hírt, hogy megtalálta a "Jerusálmi" kéziratát és csatolta az első ív mintapéldányát is. A közzétett szöveg hitelességét igazolandó a magyarázkodások során egyre több ellentmondást tartalmazó romantikus történettel állt elő miszerint Izmirben élő kereskedő testvére, Elijáhu Algazi (állítása szerint ők mindketten keleti származásúak) segítségével 1900-ban kapott meg betekintésre, másolásra egy 1212-ben készült nagyon régi, alig olvasható szefárd kéziratot, ami maga is egy még régebbi szövegen alapul, amely Háj gáon javításait is tartalmazta.

Bár az 1907 januárjában megjelent első kötet és folytatása kezdetben a galíciai és magyarországi ortodox rabbik és a "Wissenschaft des Judentums" szellemében munkálkodók körében több támogatóra talált (a tudósok közül a két leghíresebb a lembergi Salomon Buber [1827–1906], a talmudi és gáoni kor irodalmának kiemelkedő kutatója, valamint professzor Solomon Schechter [1847–1915], a kairói geniza sikeres feltárója és megmentője, a konzervatív New York-i Jewish Theological Seminary elnöke, a kiadvány kezdeti anyagi támogatója), az első kételyek már 1907 tavaszán felmerültek. Azt vélelmezték, hogy Friedländer nem csak a kommentárokat írta, hanem a főszöveg is az ő műve, sőt a könyv kiadását támogató rabbinikus ajánlásokat is meghamisította. A rég elveszettnek hitt, most úgymond megtalált "Jerusálmi" szövegében olyan részleteket találtak, amelyek kételyeket ébresztettek a textus hitelességét illetően. A szokatlanul sok párhuzam a "Jerusálmi" eddig is ismert többi traktátusával, illetve a Babilóniai Talmud megfelelő szöveghelyeivel például Bacher Vilmos professzorban, a neológ Országos Rabbiképző Intézet rektorában már korán azt a gyanút keltették, hogy a Friedländer által prezentált szöveg a négy másik rend és más talmudi irodalom, valamint későbbi döntvényhozók szövegeiből kimásolt és összegyűjtött részletek összeollózásával született. Rövidesen a kételyek csak fokozódtak. Megkérdőjelezték a közzétevő hamis identitását, (zavaros magánélete miatt) felemlegették erkölcsi hiteltelenségét, kétségbe vonták az állítólagos szefárd kézirat eredetiségét (némelyek ugyan jóhiszeműen még azt is megengedték, hogy egy hamis kézirat magát Friedländert is megtévesztette, ő azt csak így találta) és nyomatékosan felszólították, tisztázza a kézirat tulajdonosainak kilétét és címét. Górcső alá helyezték a "Jerusálmi" stílusát is.

Az egyik részletekbe menő alapos elemzés megállapította, hogy a Friedländer által kiadott "Jerusálmi" Kodásim főleg a Chulin-Böchorot traktátusokból kiollózott idézetek gyűjteménye a Babilóniai Talmudból, a fent említett traktátusok Toszeftájából és leginkább kompiláció a Chulin és Böchorot traktátusok misnáihoz kapcsolódó részekből. A kritikus szerint Friedländer néha túlzásba esett, és hosszú eszmefuttatásokat másolt ki fölöslegesen, amelyekkel egyáltalán nem is kapcsolódnak a felvetett témákhoz. A szövegben megjelenő amórák szájába ad olyasmit, amit azok soha nem mondtak. A Babilóniai Talmudból kimásolt részeket és a Toszefták eszmefuttatásait is megváltoztatta, elvett és hozzátett a szöveghez, amíg szinte lehetetlen már felismerni, hogy mi az eredetije.

Ugyanakkor még az elemzés írója, a nagy talmudtudós Dov Baer Ratner (1852–1917) rabbi, a talmudi irodalom kutatója is elismerte a hamisítás magas színvonalát, megjegyezvén, hogy "Nem lehet elsiklani afölött, hogy a szerkesztő valóban nagy tettet vitt véghez ezzel a munkával. Ha bevallotta volna, hogy ez saját keze gyümölcse, bizony dicsérték volna őt az összes bölcs szívűek... Csakhogy vétkezett ez a szerkesztő azzal, hogy meg akarja téveszteni az egész világot, azt állítván, régi kéziratra lelt." Ratner tanulmánya végén sajnálkozóan még azt is megjegyezte, hogy a "Jerusálmit kiadó rabbi, aki bizonyára olyan, mint nemzedékünk egyik nagy tóratudósa, idejét arra pazarolja, hogy hamisítson, és magának a régi Jerusálmi kiadójaként szerezzen hírnevet. Véleményem szerint, ha összeállítást készített volna a Jerusálmi szétszórt idézeteiből és bölcseink Babilóniai Talmud-beli mondásaiból, illetve a Szifrá és Szifréből... nempedig elferdítené a különböző mondásokat saját belátása szerint, akkor bizonyára egyenesen áldanák őt..."

A kritikákra írott – szokása szerint álnéven megjelentetett - válaszában Friedländer rosszallását fejezte ki, mert egyes bírálóinak stílusa nem a jesivák vitán alapuló stílusa volt, hanem akadémikus kritikai szövegelemzés. Csalódva a világi tudósok elmaradó támogatásában egyre inkább az ortodox rabbik felé fordult. Kifejezte azt a óhaját, hogy a rabbinikus társadalom hagyja abba a kézirat felfedezésének a feszegetését, és térjenek át az "elmélyült szemlélésre", vagyis úgy tanulmányozzák művét, mint ahogy a Babilóniai Talmudban mélyednek el, kérdezve, válaszolva, a hátsó logikát elemezve. A megtalált részek ügyében a szöveg tudományos elemzése nem kielégítő, kizárólag a szöveg belső logikájának elemzése a tisztázás egyetlen lehetséges útja, a jesivák eredeti módszerével, logikai diskurzussal. Ha ez megtörténik, akkor Friedländernek esélye lett volna, hogy a könyvet, mint a Jeruzsálemi Talmud egy részét elfogadják, ugyanis olyan ügyes hamisítónak bizonyult, hogy sokakat megtévesztett; az általa kompilált szöveg igazán hasonlított a talmudi érveléshez.

Még javában folytak az első kötet hitelességének kérdésében fellángolt viták, amikor a szinérváraljai nyomdából 1909 október hónapjában kikerült a második kötet a "Jerusálemi" Kodásim rendből, a Zváchim-Éráchin traktátusok. Friedländer nem bízott semmit a véletlenre. A címlap hátoldalán a régi kézirat egy lapjaának fénymásolata található, amelyen olvashatatlan sorok láthatók és a cím: "a kézirat képe", alatta "Jeruzsálemi, Kodásim rendje az 1212. évből (695 éves)". Ugyanebben a kötetben egy új, 1669–1670-ből származó, szépen írt kéziratot is említ, amelyet – úgymond - az első kötet kinyomtatása után fedezett fel, és vett meg drága pénzen augusztus közepén. Hogy a kézirat eredetével kapcsolatos további kérdéseknek elejét vegye utóbb azt állította, hogy szmirnai testvére időközben elhunyt, ezért nincs birtokában az ázsiai közvetítők és tulajdonosok címének.

Miután ismételten felszólították a 17. századi kézirat bemutatására Friedländer néhány galíciai rabbinak betekintésre végre elküldött pár lapot, amelyeknek külleme és állaga arról tanúskodott, hogy azok a több mint két-száz éves másolatból származnak. De ezzel már nem tudta a kételkedőket meggyőzni, különösen azután, hogy 1908-ban híre ment, ismeri annak a lehetőségét, hogy hogyan kell egy új papírnak különféle kezelésekkel régi, megviselt papír küllemét adni, amint azt Kolozsváron egy általa hamisított 18. századi talizmánnal már megcselekedte. 1911-re a galíciai és magyarországi rabbik többsége már elfordult a "Jeruzsálemi" támogatásától, ami – bár még álnéven 1913-ig utóvédharcokat folytatott – a nyomdásza anyagi csődjével párosulva Friedländer további Talmud kiadási terveinek meghiúsulását eredményezte.

Áttekintve az egész történetet a legnagyobb rejtély, mi vezette Friedländert, hogy egy ilyen nagymértékű hamisításra adja fejét. Egyesek szerint leginkább az anyagi és erkölcsi haszon reményében tette, mivel a "Jerusálmi" szerzői jogával nagy vagyonra és hírnévre tehetett volna szert. Mások szerint az utánzásban és hamisításban megnyilvánuló hihetetlen tehetsége ily módon keresett utat az önmegvalósításra; személyes kedvtelésből cselekedett. Bárhogy is legyen, a motiváció már mindörökre rejtély marad, mert ahogy mondani szokás a csaló szívét nem lehet kutatni.

---

A szövevényes történet Báruch Oberlandernek, a KERT, Közép-Kelet Európai Rabbik Tanácsa elnökének, a Budapesti Ortodox Rabbinátus vezetőjének a közelmúltban megjelent (Budapest: Re:Publikció Kiadó, 2001) eredetileg Ph. D. disszertációnak készült, közel 600 oldalas, a hamisítás-történet legapróbb részleteire is kiterjedő könyvétben (A nagy Talmud-hamisítás Magyarországon. Megtalálta-e Slomó Jehudá Friedländer a Talmud elveszett köteteit) a múlt század fordulóján) olvasható. Az olvasó ítélje meg, hogy Oberlander egy kicsit maga is hatása alá került Friedländer lenyűgöző személyiségének vagy sem, az biztos, hogy a téma iránti speciális érdeklődése miatt fiatalkora óta gyűjti a könyve főszereplője tevékenységére vonatkozó adatokat. Oberlander munkája nyomán bízvást állítható, hogy a tárgyalt korszak mélyen átélt zsidó szellemiségének és vallástudományi világának Magyarországon egyik legjobb ismerője. Talán nem meglepő, hogy ő is kettős kötelékben alkotta meg művét. Teljességgel otthon van a hagyományos rabbinikus gondolatvilágban, érvelésben, de ugyanakkor – jól mutatva az örökké változatlannak hirdetett ortodox szellemiség egyik fő irányzatának rugalmas alkalmazkodó-képességét a modern világban felmerülő kérdésekre – bőségesen él a "Wissenschaft des Judentums" által kikovácsolt eszközökkel. (Gondoljuk itt például a Friedländer előtti fontosabb, kétes hitelességű, kiadványok ismertetésére vagy a legújabb kori ugyancsak megkérdőjelezett régészeti "felfedezések" bemutatására.) Sok olvasó számára talán mégis a legnagyobb élmény a magyarul először olvasható rabbinikus érvelések, vallástudományi hivatkozások hatalmas korpusza (csak a jegyzetek száma jóval 1250 felett jár), amely azok számára is élvezetessé teszi a könyvészetileg is impozáns munkát, akik csak az egyes részletek iránt érdeklődnek.

Negyela László, a Re:Publikció Kiadó vezetője által példásan szerkesztett, gazdagon illusztrált kötetben csak néhány a laikus olvasónak fel sem tűnő, de a történetiséget ignoráló hiba akad. Az egyik ilyen a nevek átírása. Gyakran például az angolszász sh írásmód szerepel a magyar s helyett stb., a szláv helynevek írása is problematikus. A helyneveknél célszerűbb lett volna a korabeli német alakokat használni, amelyek akkoriban a térségben uralkodó német nyelvvel együtt (elegendő csak Friedländer leveleinek fotokópiáit nézegetni) a legelterjedtebbek voltak. A galíciai (ma nyugat-ukrajnai) nagyváros neve (ma Lviv) örökre Lemberg formában rögzült a magyar köztudatban; a Lwów elnevezés lengyel alak, csak a két világháború között volt hivatalos hastnálatban. Több rabbi halálozási dátumánál tévesen 1944 július szerepel június helyett. Ezeket az idős embereket – ki-kit lakhelye szerint – a május 15-öt követő 5-6 hét alatt deportálták Auschwitzba és beérkezésük után rögtön megölték őket.

A könyv szövegében az "aguna" kifejezés ismételten "szalmaözvegyként" kerül magyarításra. A Magyar Zsidó Lexikon jól ismert definiciója szerint az aguna egy "olyan asszony, aki férjének eltűnése miatt elhagyatottan él és új házasságot nem köthet, mert nem tudja elfogadható bizonyossággal kimutatni az eltűnt férj halálát. /…/ ez tehát azt az állapotot fejezi ki, amely asszony számára a törvényes új házasságkötést lehetetlenné teszi. Ez az akadály csak akkor szűnik meg, mikor az eltűnt férjet kétségtelen tanúvallomások alapján holttá nyilváníthatják. Amíg ez meg nem történt, addig az eltűnt férjet élőnek kell tekinteni és e miatt a feltételezett körülmény miatt csak szabályszerű válás után köthetne új házasságot az A. A válás azonban lehetetlen ilyen esetben, mert a zsidó házasságjog nem engedi meg egyoldalú nyilatkozat alapján a házasság felbontását. A válás csak abban az esetben érvényes, ha abban a férj is közreműködik, tehát akkor csupán, ha ő maga adja át az asszonynak a váló levelet, vagy ha megbízottjával küldi azt el az asszonynak." A német Stroh Witwe, angol straw/grass widow(er) kifejezések tükörszava a "szalmaözvegy" magyarul olyan férfit vagy nőt jelent, aki házastársa átmeneti távollétében vígan éli a világát, cseppet sem búslakodik, sőt. Nyilvánvaló, hogy a két fogalom nem fedi egymást.

Még egy apró, de zavaró hiányosság. Az illusztrációk között a könyvben szereplő valamennyi rabbi, tudós arcképe megtalálható. Látható Friedländer szatmárnémeti síremlékének fotója is. Portréja azonban sajnálatosan hiányzik. Bármit is gondolunk róla egy fényképre talán ő is rászolgált.