KÖNYVEK

Kiss Endre: A huszadik század befejezetlen mondatai. Déry Tibor és vidéke
Filozófiai irodalomkritika

2020.10.10.

 

Sokan szeretjük a filozófiai tartalmakat is hordozó szépirodalmat, de azt is tudjuk, hogy a filozófiai tartalmak elnehezíthetik a szépirodalom szárnyalását. Másrészt mindenfajta szépirodalom elemezhető filozófiai módszerekkel (jó példa a Micimackó-ról írott mélyfilozófiai disszertáció), legfeljebb a mű lerázza magáról az interpretációt, mint kuvasz a vizet. Kiss Endre Nietzschén, a Monarchia végnapjain, Musilon, Brochon edződött kategoriális látásmódja e legújabb kötetében rendre olyan művekre vetül, ahol nagyon is van tere a filozófiai rendszerezésnek.

Dérytől Rákosi Mátyásig, Kafkától Freudig, Gladkovtól Máraiig terjed a kötetben elemzett tollforgatók sora. Ők valamennyien a húszas évek avantgárd modernizmusán, illetve a Történelem és osztálytudat csiholta ideológiai vitákon nevelődtek. Később felnőtt szerzők, mint Thomas Bernhard, is ugyanebben az értelmezési kettősségben állnak elénk. Kiss Endre egyszerre kínál irodalom- és ideológiakritikát a kötet legtöbb tanulmányában. Teheti, mert mindkettőhöz alkalmas: filozófiai jellegű a muníciója.

Magyarországon ritka madár a filozófiai mélységű irodalomkritika, noha a huszadik század elején, Lukács Györgyék kezén még eredményesen vadászó sólyomnak láthattuk. Az újabb hermeneutikai, dekonstrukciós hókusz-pókuszt azért nem sorolnám a filozófiailag igényes módszerek közé, mert sötétséget teremt ahelyett, hogy megvilágítaná tárgyát, amely legtöbbször előzékenyen sötét (értsd: olvashatatlan) már maga is.

Déry Tibor 1972

Megvilágító, ahogyan a harmincas évek Déryjét Kiss Endre ugyanabban a tárgyvesztéses (Objektverlust) írói állapotban regisztrálja, mint amilyenben a később alkotó Thomas Bernhardot (36). Ezt a freudi terminust azért illeszti filozófiai eszköztárába Kiss Endre, hogy kellő erővel vonatkoztathassa pl. a zsidótörvények hatását Déry írói működésére. (1938-ban, Gaál Gábornak írott levelében már komolyan mérlegeli az írói mesterség abbahagyását. Mi ez, ha nem "tárgyvesztés" a maga legtisztább formájában?)

Freudnak az osztrák szépirodalomra, így Brochra tett hatását elemezve, Kiss Endre párhuzamba állítja a freudi "tudatalattit" Broch "derengési állapotával" (Dämmerzustand). Remek gondolatmenetének egyik lábjegyzetébe apró hiba csúszott (60): Hermann Swoboda nem Freud előadásából, hanem saját, Freudnál végzett pszichoanalízisének módszertanából ismerte meg a Fliess-Freud-féle biszexualitás-elméletet, s adta azt tovább ifjú barátjának, Otto Weiningernek, ami Fliess és Freud fájdalmas szakításához vezetett.

A kötet egyik csúcspontja az önkényuralmi kultúrpolitikáról tett érzékeny megállapítás (118): "Az a reális lehetőség, valódi posszibilitás, hogy bármely felfogásnak vagy szerzőnek el lehessen venni a valóság-státuszát, azaz a valósággal való megfelelését, szélsőséges szellemi és fizikai hatalom alapjait teremtette meg." Majd Kiss Endre így folytatja (119): "Ennek legfontosabb, bár csak közvetetten megjelenő áttétele volt minden író valóságérzékének a szó szoros értelmében való tönkremenetele." Az írónak a valóságtól való elválasztása mantra-szerű ráolvasással éppúgy folyhatott (l. a Felelet-vitát), mint szilenciummal, bebörtönzéssel, kivégzéssel. A hatalom oldalán a valóság hézagmentes kisajátítását találjuk, amely a valóság iránt érzéketlenné, vagyis a "nép" bizalmára méltatlanná tett írók elhallgattatásával érhette el kultikus betetőződését.

A tanulmánykötet, amellett, hogy irodalomkritikai és ideológiakritikai célzatú elsősorban, implicit módon zsidóságkritikaként is felfogható, oly sok benne a zsidó származású protagonista, a kultúrpolitika bármely oldalán. Én, némileg talán önkényesen, ezt a zsidóságkritikai vonulatot az új baloldalnak neoliberalizmussá való átalakulási folyamatára is kiterjeszteném, amelyről "1968-1989-2002" címmel magvas dolgozatot illesztett jelen kötetébe Kiss Endre. A szerző idevonatkozó legfontosabb megállapítása a következő (159): "Az újbaloldal távolsága a létező szocializmustól (az idegenség, sőt, helyenként az ellenségesség viszonya) lehetővé tette, vagy legalábbis nem hiúsította meg, hogy az antikommunista neoliberalizmusba az egykori újbaloldal elemei és csoportjai is beintegrálódjanak." A szerző hozzáteszi, hogy míg az újbaloldal nem, addig a neoliberalizmus nagyon is rendelkezett társadalmi bázissal, ami külön is vonzóvá tehette az egykori újbalosok iránymódosítását.

Osztozom Kiss Endrével abban, hogy ezt az irányváltást anekdotikus dolog volna pusztán az egykori újbalos diáklázadók megkorosodásával magyarázni. Elégtelen magyarázat volna az is, ha pusztán a létező szocializmusról a nyolcvanas évektől halmozottan kiderülő disznóságok kiábrándító hatását vennénk figyelembe, hiszen a létező szocializmust kezdettől gyűlölte az újbaloldal. Bevonnék ehelyett egy szempontot, amely a többivel együtt már kielégítően magyarázhatná mind az eredeti irányváltást, mind pedig – külön bonuszként - a jelenleg tapasztalható vissza-balosodást is.

Ez a szempont pedig az antiszemita ideológiák mindenkori főirányának oszcillációja. Az antiszemita ideológiák hol a zsidóság "szubverzív proletár-forradalmiságát", hol pedig "karvalyszerű tőkés világhatalmi törekvését" fogják célkeresztjükbe, sohasem egyszerre ezt is, azt is. Mármost az új baloldali, és később a neoliberalista ideológiákat valló (ugyanazon) zsidó értelmiségiek az uralkodó antiszemita érvrendszerre reagálva (is) hátrahagyhatták kapitalizmus-ellenességüket, hogy rövid úton a kapitalizmus apologétáivá váljanak, s ugyanígy hagyhatták hátra neoliberalizmusukat (hiszen újabban a zsidóság ún. globalizációs-világhatalmi machinációi ismét főhelyen szerepelnek a "posztkolonialista" antiszemitizmus érvrendszerében), hogy visszafoglalják egykori balos, forradalmi pozícióikat – nem nélkülözi az iróniát, hogy ezzel olyanok társaságába kerülnek, mint a perzsa vagy a zimbabwei diktátor-elnök.

 

Hernádi Miklós

FEL