Király István: Napló 1956-1989.

2017-ben jelent meg Király István visszaemlékezéseinek a filológiai apparátusok nélkül 900 oldal hosszúságú Naplója. A Király Júlia megszervezte tudományos team szövegkiadása korrekt, jegyzetelésük elég alapos, jóllehet korlátos is, ezért a már megjelent kritikákban említett tárgyi hiányok és tévedések többségének felhánytorgatása igazságtalan is a Jegyzetekkel szemben. A finomabb összefüggéseknek a Jegyzetekben való bemutatására nyilvánvalóan nem volt meg a megfelelő terjedelem. A Jegyzetekben tanúnak megidézett szereplők (leginkább Agárdi Péter, más összefüggésekben ritkábban olyanok is, akik elsősorban csak egy-egy adott kérdésben rendelkezhettek információval) gyakran tényszerűen korrektek voltak, azt azonban talán nem lehetne rájuk mondani, hogy valóban kritikusak akartak volna lenni.

A Király-Napló száz és száz, inkább azonban ezer és ezer olyan nevet, helyzetet és eseményt rögzít, amelyek a kor értelmiségének legközvetlenebb közelében játszódtak.

Királynak specifikuma volt, hogy egy bizonyos logika szerint a maga politikai, szakmai karrierpályáin szinte mindenkit ismert és mindenkit számon is tartott. Naplója eligazít abban, hogy valóban mindenkivel össze is járt. Jól ismerte a feleségeket, számon tartotta a gyermekeket, ismert minden pletykát, s amire kíváncsi volt, mindenkivel meg is beszélte. Szüntelenül tesztelt, vizsgálódott, ellenőrzött. 

Király szociometriailag is feladja a leckét a tudománynak. Nem kell túl nagy bátorság annak kimondásához, hogy ebben a forgószélszerű társas-életben (amelyet a mindennapos mozi és/vagy tévé, a vacsorák, a külföldi vendégek, a borozások, az akadémiai üdülők viharos intenzitású látogatásai egészítettek ki) az ő társasági forgalma mindenkit lekörözött.

Újabb kérdés: hogy Király – ennek ellenére - minden volt, csak nem integratív figura.

Királyban mintha két személyiség lett volna. Mintha ezek nem is két személyiség lettek volna, de két, egymástól eltérő „önjárás”, két szenvedély egysége.

Az egyik az irodalom és hatalom viszonyában a hatalmi szerepet is vállaló értelmiség személyisége, a másik az önmagára fixált értelmiségi narcista típusú szenvedélye. Mindez úgy, hogy Király a maga különös lelkészi, sárospataki, kollégista háttere alapján pontosan ismeri a népélet minden szintjét, az emberek valóságos érzelmeit és vágyait. Ismeri a tiszta és az értékek jegyében élő életek szépségét.

A Napló 1957-ben kezdődik, ami kizár minket a két totalitarizmus, a háború, az átmenet és 56 megismeréséből, ami nyilvánvalóan végzetesen megcsonkítja a szöveget, hiszen Király és a diktatúrák viszonya a magyar köztudat szerves, identitásképző része volt.

Ez a Napló 900 lap. Ez a Napló is enciklopédikus.

Király igazi természetét csak úgy lehetne pontosan bemutatni, ha e 900 oldalt a maga extenzív, kvantitatív nagyságrendjében lehetne reprodukálni.

Teljes lista kellene a hatalmi odüsszeia napi útitársairól. Néhány kiemelt állócsillag neve (Aczél, Kardos vagy a többiek) önmagában semmit sem mond, húsz név sem, még száz sem. Ezek a hatalmas tejútrendszerek azonban változnak is a mindenkori hatalmi helyzetnek megfelelően. A csillagtérképekhez azután további lábjegyzeteket is kellene függeszteni, hiszen egy név természetesen számos kisebb és nagyobb történeti korszakban nagyon is sokfelé foglalhat helyet a társadalomban, miközben Magyarországon mindenki azonos saját múltjával, amit mindenki tud róla minden percben.

Király Naplójához teljes életrajzi Lexikon kellene az említett kiegészítő dimenziókkal együtt.

De kellene ezen kívül egy másik Lexikon is. Király hatalmi odüsszeájának (Bloom úr dublini körútjai e sajátos és távoli megfelelőjének) állandó útvonalai és célpontjai vannak. Ezek nem igazán tudományosak, bár például az egyetemi előadások tényleg bennük vannak. A hatalmi odüsszeiák útvonalai is kozmikus méretűek (űr-odüsszeiáknak azért nem mondhatnánk). Célállomások a bizottságok, értekezletek. tanácsok, a Parlament, a pártbizottságok teljes vertikuma, az országgyűlési képviselő pályái, a kerületi párt, a Hazafias Népfront, a kerületi Népfront, a KB, a PB, az Akadémia számolatlan bizottsága, a filmzsűrik, a tévézsűrik, tévészereplések, rádióinterjúk, szereplőválogatások, a vidéki intézmények és testületek a maguk meghívásaival, a szinte folytonos hivatalos szovjet szálak, majd egyre fokozódó mértékben már (!) maga a kapitalista ős-ellenség, a Nyugat is (láss csodát!). Ehhez még természetesen a nyomtatott sajtó az akadémiai orgánumoktól a Népszabadságig.

Az akkori funkcionáriusok vagy a pártmunkát vállaló értelmiségiek kedves szónoklat-nyitó szófordulata volt, hogy én „járom a vidéket” („bezzeg ti nem!”), most is a Jászságból jövök („pedig lett volna jobb dolgom is), és ez után mindig az jött, hogy ő („aki járja a vidéket”) találkozott a valódi emberekkel („amíg ti nem”),  és ezek a valódi emberek harsányan panaszkodtak a rendszer valamelyik hiányosságára (Csurkánál 1989 után: „Miért panaszkodik a hátország?”), Király napi, heti, havi országjárásai hivatásos funkcionáriusok tucatjainak teljesítményével ért fel.

Az igazi Enciklopédiává emelt enciklopedikus Napló ezért olyan lenne, mint egy kvantitatív műelemzés: némi szöveg, azután jönnek a táblázatok…

Király egyfelől (jórészt) őszinte, főleg a Napló megközelítőleg első másfél évtizedében, amikor körülötte kizökkent a világ. Nyilvánvalóan nem a teljes világtörténelmi ciklus viharai miatt, de mert kiesett abból az immár véglegesnek vélt melegből, amit az igazi hatalomhoz tartozás számára jelentett.

Ez után az idő után lelkileg lépésről-lépésre rendbe jön. Ismét elfoglalja a helyét a hatalmi rendszerben. Nem úgy, ahogy ő gondolja, nem is úgy, ahogy akkor mi láttuk. Valahogy azonban mindenképpen felkerül.

Az első korszakban érzékelhető őszinteség ezt a részt kimondottan érdekes olvasmánnyá teszi. Ez az, amelyben Király sokszor levetkőzik, hogy elfogulatlanul nézhessen szembe önmagával. Nem takarékoskodik saját maga kritikájával sem. Saját személyiségének számos negatív vonását is világosan képes leírni, szinte egy igazi dráma körvonalait ölti tehát ez a rész. De már az akkori megközelítés is szelektív. Ellentétben látszik állni a szélsőséges őszinteséggel, hogy stratégiai fontosságú tényt vagy dolgot egyáltalán nem ír le.

Ami a bizalmasabb politikai dolgokat illeti, ez nyilván közvetlenül érthető is. De a stratégiának van másik oldala is: az értelmiség, a pályatársak, a riválisok, a fiatalok. Az ő Naplóbeli megjelenésüket már ebben az első korszakban is sajátos logika irányítja. Az érdek, a hatalom, a másik ember, mint eszköz, a másik ember, mint a politikai tér része – ezek a döntő kritériumok. A bármilyen szempontból öncélú jellemzések teljesen ismeretlenek.

Király világának középpontja Király, akinél paradigmatikus módon tökéletesen esik egybe a világ egészéért való aggódás a saját vezéri szerepért való aggódással. Ez az a közhely, ami rá a legnagyobb mértékben vonatkozik, ennek finomabb mintázatát kell kidolgoznunk.

A Napló mindenképpen csonka, mind egész nemzedéke, mind pedig Király személye miatt. Nem kívánjuk, hogy Király tárja fel a maga korábbi korszakait is. Ez ma is, mint mindig visszamenőleg is, saját joga. A korábbi korszakok nélkül azonban a pályakép is csak csonka lehet, részben szárazan tudományos, részben természetesen minőségi, erkölcsi szempontból.

Ha Dante az Isteni Színjátékban megírta volna a halott totalitariánus értelmiséget, feltétlenül Királyt kellett volna választania. Amikor Király távolabb van a hatalom centrumától, jóval reflektáltabb és kritikusabb (a pontos képletet nem is akarom leírni, mert az a szó szoros értelmében igazi monodrámához vezetne). Amikor visszakerül a hatalom központjába, hirtelen ismét Dante tollára méltó totalitariánus értelmiségivé válik.

A hatvanas évek második felében már új mediális rendszer eszközeit is felhasználva, a hatalom, s amit ebből látni lehetett, elsősorban Aczél kezében egy-egy értelmiségi társadalmi megítélése már vagy manipulált volt, vagy maradéktalanul felolvadt a szekértáborhoz való tartozás egyenruhájának megítélésében.

Király szemében az értelmiségi kizárólag személy. A nyilvánosság figurája. Lehetséges rivális vagy szövetséges. Megvannak a rejtett gyenge és a nyilvános erős oldalai. Minden értelmiségi potenciális szövetséges és potenciális ellenség.

Feltűnik valaki, majd eltűnik. Közöl valamit. Valahogyan szerepel, valamit akar. Valaki mellé áll. Valakitől elválik vagy valakit elvesz feleségül. Senki mögött nem áll teljesítmény. Ebben a világban nincsenek teljesítmények, amelyek egy platóni világban örök életüket élik, itt csak napi körforgások vannak, amelyek bekerülnek Király hatalmi hálójának szövőszékébe.

Ahhoz a szükséges leegyszerűsítéshez nem fűznék kommentárt, amely szerint a totalitarizmus, a totális diktatúra egy ideológia jegyében megszervezett egypártrendszer intézményes hatalma, amelynek vezetése, hogy, hogy nem, diktatórikussá válik.

Király szövege finom kérdőjeleket fűz ehhez a meghatározáshoz. Amit megmutat, az nem igazán diktatúra, de egy hatalmas dimenziójú centralizált kézi-vezérlés, amelynek a diktatúra előbbi rendszeres büszke definíciójához már vajmi kevés köze van. Az, hogy ez a gigantikus kézi ügyetlenkedés mennyire kizárólag csak a kultúra területén uralkodhatott, nehéz megjegyzést fűznünk, részben azért, mert az itteni eljárásrend nemcsak egységesen homogén, és mint ilyen szellemi közkincs is volt, de azért is, mert a rendszer objektív hatalmi érdekei és a szovjet koordináták kétségtelen megléte eljátszották a maguk szerepét.

Ebből a szempontból Király Naplója ugyancsak enciklopédia (amelynek felmérése, összegezése, csoportosítása, kategorizálása, az előzőeknek pontosan megfelelve, újabb enciklopédiát követelne meg). Minden egyes kézirat, bemutató, első verseskötet, kiállítás, nagydoktori és akadémikusi cím, pártfunkció, útlevél vagy emigráció Aczélnál dől el. Király nem is fűz kommentárt olyan jelenethez (annyira természetes), amelyben Aczél azt kérdezi tőle, hogy ki legyen a BTK KISZ-titkára.

A kérdés egyedül már csak az, hogy volt-e egyáltalán valami Magyarországon, amit nem Aczél döntött el.

A gigantikus kézi-vezérlés azonban megadja a keretet Király valódi helyzetének megfogalmazásához is.

Király egy pillanatig nem tartotta kezében a kormányt (vagy a kapcsolótábla gombjait).

Ez mindvégig hatalmas szenvedést okozott neki. De akkor mit jelentett neki az új hatalom? A kézi vezérlés sokrétű és sokszoros befolyásolását. Informátor volt, tanácsadó, szakértő és felhajtó. Olyan valaki, aki ezt a kerítő tevékenységet szigorúan minden pillanatban úgy végezte, hogy azon keresztül saját érdekeinek dolgozott.

A nyolcvanas évek végén, közvetlenül a rendszerváltást megelőző időben talán a Tudósklub-sorozaton belül beszélgettek az ötvenes évekről. Királlyal szemben ekkor Nemes-Nagy Ágnes ült, magabiztos és szép nő, akinek a Tudósklubban való puszta megjelenése a hosszú ellenzékiség után önmagában is erős politikai jelzés volt.

Nemes-Nagy Ágnes, erkölcsi és megjelenési fölényében, hamarosan támadó tézissel kezdte a vitát: „Itt volt a Rajk-per, s azt várták a költőktől, hogy írjanak róla. Hát lehet a Rajk-perről pozitívan írni?”

A szép költőnő ebben a pillanatban (1987-ben vagy 1988-ban!) teljesen biztos volt abban, hogy a beszélgetésnek ezzel érdemileg vége is van.

A nemes ellenfél vissza fog vonulni.

Ekkor kezdett beszélni Király (1987-ben vagy 1988-ban).

Lassan induló körmondatai ahhoz az eredményhez vezettek, hogy igenis lehetett a Rajk-perről pozitívan írni.

Király István, Napló 1956-1989. Szerk. Soltész Márton. Közreműködött: Agárdi Péter, Babus Antal, Katona Ferenc, Király Júlia) Budapest, 2017.

 

Kiss Endre