KÖNYVEK

Kiss Endre: Régi-új Tanácsköztársaság

Christian Koller/Matthias Marschik (Hg.), Die ungarische Raeterepublik 1919. Innenansichten – Aussenperspektiven – Folgewirkungen. Wien, 2018 (Promedia)
Tanulmánykötet a magyar Tanácsköztársaság 100 éves évfordulójára

2020.12.14.

 

Motto: "A Tanácsköztársaság? Beszéljünk a hibáiról!"

 

A "Die ungarische Raeterepublik 1919" (2018) világos historiográfiai célt tűzött maga elé. Ezen a szűkebb célon kívül azonban hozzájárulhat az európai tudat fejlesztéséhez is, hiszen bizonyítja, hogy az Első Világháború utáni kommün-próbálkozások a maguk konkrét formáiban egyidejű európai jelenséget jelentettek.

A kommünök kutatásának általános és egyben összeurópai nehézsége, hogy a tanácsköztársaság, vagy az arra irányuló kísérlet vagy legalábbis annak a vitákban való komoly megjelenése mindenütt egy nagyon hosszú és minden elemében sorsszerú történelmi folyamat egyik eleme volt csupán, ezért önálló történeti tárgyként való kiválasztása nem is sikerülhet nehézségek nélkül. A kommün történetének kutatása együtt jár azonban egy immár sajátosan magyar nehézséggel is.

Az 1900 táján lendületbe jövő magyar eszmetörténet, beleértve a szellemi termelés összes ágát, nagyon sok áttételes módon határozza meg a kommün világát, ennek ismerete nélkül egy sor komplex összefüggés kényszerűen félhomályban marad. Feltehetjük természetesen, hogy a 18-19-es átmenet, a háború vége és az új társadalmak a forradalmi megrázkódtatások Európa összes országában magukon viselték a háború előtti modern kultúra és az azzal szemben való ellenállások küzdelmének nyomait. A budapesti modernség azonban nemcsak az egyik legérdekesebb és legradikálisabb intellektuális fejlődés volt, de nyelvi és más okok miatt az egyik legismeretlenebb is.

Az egyik tanulmányban szóvá is tett mozzanat (az előző kormány "önként" lépett ki a hatalomból) jórészt ugyancsak a háború előtti specifikus intellektuális folyamatokkal magyarázható. A baloldali radikális demokraták egy része még polgári-demokratikus forradalomból a kommümbe való átlépést sem érezte feltétlenül átléphetetlen szakadéknak. Ezzel kapcsolatos az a szintén kevéssé ismert tény is, hogy a szociáldemokrácia Magyarországon általánosságban is elkésett mozgalom volt, befolyásos vezető réteggel és még kevéssé meggyökerezett munkásrétegekkel.

Ugyancsak fontos a kötet értelmezéséhez az a Gleb Albert munkájában említett mozzanat, hogy Magyarország, mint ország és mint kultúra, több okból, de saját hibájából is, az európai nagypolitikában és kulturában nem számított önállóan is igazán ismetnek, amiért is a közvélemény számos esetben kevéssé tudta érzékelni létezését. E szempont igazságtartalma nem vitatható, amiatt sem, hogy a már bekövetkezett háborús összeomlás szanálását szolgáló közös intézmények nagy része Bécsben volt.

A kötet számos tanulmányában megjelenik az az összefüggés, hogy a magyar kommün keltette meglepetés egy része nem is kizárólag a kommünnek magának, de Magyarországnak szólt, még maga Lenin is bizonytalannak mutatkozott egy ideig, hogy mennyire lehet Budapestet komolyan venni.

Az előrehaladottabb osztrák szociáldemokráciában ugyancsak nem hiányzott egy kommün lehetséges megalapításának gondolata, különösen nem a magyar tanácsköztársaság iránt érzett rokonszenv, viszont kiváló felmentésre tettek szert a kommün kikiáltásának mérlegelésekor azzal, hogy – mint a tanulmányok egzakt módon megmutatják – ebben az esetben azzal kellett volna számolniuk, hogy az entente megvonja Ausztriától az élelmiszer-támogatást. Budapesten egyébként volt olyan közvélekedés, hogy az entente azért nem szállta meg Magyarországot, mert az képes volt önmagát önállóan élelmezni, más városi legendák a bécsi éhezés sokkoló képeit közvetítették.

  Azt a tézist, hogy a tanács-eszme, a kommün árnya az Első Világháborút hosszabbította volna meg a huszas évek elejéig, amit az egyik kiváló tanulmány szerzője Christian Koller fogalmazott meg, nem vitatnánk közvetlenül, inkább mégis arra hajlanánk, hogy nem a kommünök, de a polgárháborúk voltak azok a tényezők, amelyek a világháborút prolongálták, hiszen a kommün is a polgárháború alesete, és a kommunista forradalmak sorsa sem a forradalomban magában, de az azt követő polgárháborúkban dőlt el valójában. Érdekes elméleti vitákat válthat ki, hogy vajon az Első Világháború már globális jellegű volt-e a fogalom mai értelmében is. Az, hogy ezek a kommünök egy globalizációval szemben a jobbra tolódott nemzetállami ujjászületést hozták maguk után, nem feltétlenül dönti el ezt a kérdést.

Két tanulmány is elmélyülten foglalkozik Borsányi György Kun Bála-monográfiájával (Kun Béla, 1978). E korrekt és tényekben gazdag munka sorsa maga is bizonyíthatja, hogy a baloldal kutatásának legnagyobb akadálya a baloldal. Öt nappal megjelenése után betiltották és csak 1988-ban kerülhetett ismét könyvárusi forgalomba. A betiltás okáról tobbféle változat van forgalomban, s még az is lehet, hogy az ok egy olyan eddig szóba sem került apróság, amelyet csak kevesek vettek észre.

Így hát erről a Tanácsköztársaságról a magyar olvasó is csak elég kevés pontos információval rendelkezhetett. A dolog irónikus oldala, hogy ha volt politikus a huszadik században, aki nem kevés mélyreható hibát követett el, az éppen Kun volt, az ő "védelme" 1978 és 1988 között már az akkori magyar rendszer közszellemével sem fért össze. S ha még arra is gondolunk, hogy a monográfia megírásakor Borsányi a Párttörténeti Intézet párttitkára is volt, bepillanthatunk 1919 kutatásának nem mindennapi nehézségeibe.

A tanulmányok széles palettája foglalkozik a 133 napig tartó Tanácsköztársaság politikájával, több tanulmány a kommünben szerepet játszó értelmiségiekkel, amelyek ideáltipikus alakja természetesen Lukács György. A várostervezéstől a könyvtárügyig, a könyvkiadástól a politikai propagandáig számos területet dolgoznak fel a szerzők. Ez az a konkrét terület egyébként, ahol az 1914 előtt magyar intellektuális folyamatok, a magyar "progresszió" differenciáltabb ismerete gyakran hiányzik a szerzőknek.

A közvetlenebbül historiográfiai szövegek is színvonalasak, így a "judeo-bolsevizmus" vádjáról, a nők, illetve a női szervezetek szerepválallásáról. írottak. Hans Hausmann tanulmánya az összefoglalás igényével kísérelte meg összefoglalni az osztrák munkásmozgalom különböző áramlatainak viszonyát a magyar Tanácsköztársasághoz.

Az a tény, hogy a magyar kommün közvetlen vezető rétegében sok szociáldemokrata volt, rokonszervet keltett az osztrákokban, a háborús rendezés közös "áldozati" szerepe is közösséget teremtett. Az élelmiszer-függőség miatt ugyan komolyabban fel sem vetették, hogy maguk is kirobbantsanak egy kommünt, de a szolidaritás számos módjával próbáltak segíteni a magyar kommünnek, a legfontosabb ezek közül bizonyosan az volt, hogy menedékhez segítették a kommün majdnem teljes Bécsbe menekült vezérkarát.

Már a téma miatt is az egyik legértékesebb a kommün szovjet fogadtatásának és végigkísérésének feldolgozása (Gleb Albert). Az akkori orosz forradalom nagy reménye az 1918-as német forradalom irénti várakozás volt, ezt váltotta a német forradalom elmaradása miatti sokk. A magyar kommün újraélesztett szovjet reményeket, központi szerepe igazolódik erkölcsi és pszichológiai szempontból, a politikai gyakorlatban azonban szinte egyáltalán nem. Maga Kun, de vele együtt Rákosi is magyarországi karizmájukat az orosz forradalomban való közvetlen részvételüknek köszönhették.

A kötet egyértelmű előrelépés a történeti kutatásban, szemünkben egy közös európai történelemhez való lényeges hozzájárulás. Az egyes tanulmányok olyan kapukat nyitottak ki, amelyeken belépve tovább is érdemes lenne előrehaladni.

 

FEL