Kiss Endre: Az ördög a részletekben is…

Sebastian Haffner, Egy német története. Emlékeim 1914-1933
Budapest, 2014 (Európa).

Sebastian Haffner történelmi narratívája

2021.02.02.

Sebastian Haffner irodalmi önéletrajzának (Egy német története. Emlékeim 1914-1933) szintén meg van a maga története. A szöveg 1939-ban került befejezésre, hogy azután majdnem kerek fél évszázadon át rejtőzzön a szerző kéziratai között, majd amikor a kéziratokból hagyaték lesz, akkor már a hagyatékban. Első ízben a szöveg 1985-ben jelent meg. A regényt egy nem sokkal azelőtt Angliába történő emigráció elementáris gondolati igénye íratta meg, ami akkor nem is találhatott volna találóbb címet, mint az Egy német története. Az 1939-ben elkészült, már nyomdakész kézirat ekkor Angliában németül természetesen nem jelenhetett meg.

A kötet mindvégig korrekten személyes, s nem szemléli kritika nélkül saját fejlődését sem. A fiatal nemzedék útját ábrázoló visszapillantás olyan mélyen be van ágyazva a német történelem 1914 és 1933 közötti ábrázolásába, hogy a személyes és történelmileg általános minden átmenet nélkül válthatnák egymást.

Haffner kiváló elemző, egy-egy összefüggés, magatartásváltozat vagy a későbbi történelem felől nézve már-már elsüllyedni látszó rövidebb korszak felidézésekor rendre saját legszemélyesebb fejlődését idézi fel. Ennek megvan a morális jelentősége is, hiszen korai fejlődését nem akarja szebbnek mutatni, mint amilyen volt, mégis mindenekfölött történeti és pszichológiai jelentősége van. Mutatja azokat a hatalmas történelmi tektonikus mozgásokat, amelyek egész nemzedékekben képesek a megszólalásig hasonló jelenségeket kiváltani, hogy azután az egyes sorsfordító helyzetekkel szembenézve az egyén a maga erkölcsi és egzisztenciális szabadságát hívja segítségül az azokból a rossz körökből való kitöréskor, amelyek már-már végérvényesen elhatalmasodni látszanak a társadalom lelki reakcióiban.

  Az Egy német története erkölcsileg és lélektanilag legfontosabb tanulsága ez. A rossz körök majdnem az objektivitás érvényével irányítják a társadalom reális többségét (amely többség nem feltétlenül felel meg mindenben a meghatározó szociológiai tulajdonságoknak). Ebben az alapjelenségben benne van Németország elkésett modernizációja, a világ színpadán való elkésett megjelenés össze hátránya, a világ elitjében megjelenő németség számos provinciális tulajdonsága, amelyek önmagában se nem jók, se nem rosszak, csak éppen korlátozottak. Egyik történelmi fejlődéstípus sincs meg olyan releváns hiányosságok nélkül, amelyek rossz körülmények között veszélyessé válhatnak, de a militarista felemelkedés mindenképpen egyike a legveszélyesebbnek, hiszen a háborúk konfliktus- és problémamegoldó képességébe vetett hit egy társadalom elvarázsolásának legbiztosabb útja.

          Haffner Emlékezése a maga helyén és ugyancsak teljes egzaktsággal teszi hozzá a reális többség e jellemzéséhez a modern német történelem további két, egyenesen az antik tragédiákra emlékeztető balszerencséjét: egyrészt a kiemelkedő történelmi hagyományokkal rendelkező szociáldemokrácia tragikomikus szerepvállalását az 1918-19-es forradalmi hullámok leverésében és azt a szerepet, hogy a háborúba inkább kényszerrel és véletlenek útján belesodort szociáldemokrácia fogja restaurálni azt a társadalmat, aminek 1914 előtt ő volt a legnagyobb ellensége, és amely establishment a valódi összeomlás alatt elolvadt, mint a hóember. De ez még nem minden, ez a szociáldemokrácia, bárhogyan is vélekedjünk is a megítéléséről, ezzel képtelenné is vált volt a húszas évek modern baloldaliságának és modern kultúrájának integrálására.

    De nem sokkal járt jobban az 1918 utáni Németország a kommunistákkal sem (ennek körvonalazása is megtalálható Haffner gondolatai között). Úgy gondoljuk, hogy ebben nem is annyira az akkori kommunizmusnak a Szovjetunióval kialakuló függőségi viszonya volt a leglényegesebb oka, de két egymással szorosan összefüggő tényező. Az egyik a kommunista mozgalom szélsőségesen centralizált karaktere, amely képes volt gondoskodni bármely hibás vagy inadekvát döntés tökéletesen eredményes végrehajtásáról. A másik ok a sorsszerűen inadekvát történelmi ritmusban való részvétel. Az ekkori kommunizmus már mindent egy másik, azaz egy új társadalom optikáján át látott, miközben a reális többség mire sem vágyott jobban, mintsem hogy minden úgy legyen, de pontosan úgy, mint ahogy 1914 előtt volt.

A szociáldemokrata és a kommunista mozgalom emiatt hiába tette ki együttesen a német társadalomnak még számszerinti többségét is, a szó szoros értelmében más hajóban eveztek, mint a reális többség, amelyik egyébként éppen emiatt a különneműség miatt lett valóban „reális”.

Szerény, alig feltűnő vonalakkal rajzolja meg Haffner azokat a döntő fordulatokat is, amelyekkel a 20-as évek során neki magának sikerül kitörnie azokból a rossz beidegződésekből, amelyek a német polgárságra, illetve középosztályra jellemezőek, de azokból is, amelyek ezek közül már csak saját nemzedékére illetve már csak őrá személyesen vonatkoznak.

Az Egy német története azon kevés kivételes mű közé tartozik, amelyek nemcsak hitelesek, de újat is tudnak mondani, új perspektívákat alkalmazni, új szempontokat felmutatni abban a történelemben, amelynek specifikuma éppen az, hogy tömegszerű, s hogy éppen a tömegszerűség képes átalakítani az egyéneket. Klaus Mann, Klemperer XX. század német történelméről írt kivételes művei, kicsit távolabbról Heinrich Mann, más oldalról Rauschning, ismét máshonnan Wolfgang Leonhard jelenthetik azt a mércét, amelynek szintjére az Egy német történetét el kell helyeznünk, természetesen e legkiválóbb klasszikus könyvek teljes sorát nem tudjuk ezen a helyen felsorakoztatni.

De ami eddig alkalomszerűnek tűnhetett, Haffner egész életművének alapvető meghatározása is. Itt már rátérhetünk Haffner egész életművére is, arra a szerény és rokonszenves mediátornak tűnő elegáns polgárra, aki humánus és mindenre kiterjedően megértő retorikájával az elmúlt fél évszázad egyik fontos közéleti szereplője is lett. Az, hogy a német történelem feldolgozása életszükséglet volt a német társadalomnak, de ezen kívül Európának és egész világtársadalomnak is, elsöprő evidencia. Haffner, aki egyébként 1945 után is megőrizte angol állampolgárságát, élethívatásul választotta a német történelem állandó újragondolását, az egymás követő nemzedékek számára való megnyitását.

Látszólag be is zárul a kör, a fiatalkori, sokáig kiadatlan önéletrajz összetalálkozik a legfontosabb hetilapokban hosszú sorozatokat közlő, interjúkat adó, de egyben sajátos új mediális közlésformákat is kialakító Haffner képével is, akinek neve egyet jelent egy új típusú szolgáló értelmiséggel, aki személyes történetét, nemzedéki sorsát, reflexióit a történelem láthatóvá tételének szenteli.

Humánus és megértő szemlélete valamelyes távolságból egyesen Thomas Mannra emlékeztet. Ezzel a kapcsolattal egy olyan polgári hagyomány létezésére is felhívjuk a figyelmet, amelynek valódi történelmi súlyán lehet ugyan vitatkozni, de melynek dimenziói kikezdhetetlenek.

Haffner visszafogottsága is egy maradéktalanul megértő humanizmus alapvízióját támasztja alá. De éppen ez az a pont az, amikor meg kell törnünk ezt a látszatot. Haffner nemcsak kivételes fontosságú tanú, nemcsak kivételes színvonalú mesélő, akire örömmel, sőt talán hálával is lehet tekinteni.

Haffner e mögött a szerep mögött, ha tetszik, ebben a funkcióban, jelentős historiográfus is. Történetírását erős intellektuális centrum tartja össze. Ez az intellektuális rend az, ami összes szövegét szinte egy hatalmas szöveg részének tünteti fel, a goethei „egy vallomás” egyes részeinek. Ez azt jelenti, hogy szinte változtatás nélkül be tudnánk építeni a fél évszázaddal ezelőtt Egy német történetét szinte összes későbbi összefüggő szövegébe a német történelemről.

Haffner intellektuális teljesítménye eredetileg abban áll, hogy hűségesen ragaszkodik az elbeszélő szerephez. Az elbeszélő szerep nem szubjektívitást jelent, hanem epikus nyugalmat. Haffner teremt magának időt, hogy mindent elmeséljen, ami fontos. Nem szívesen váltunk át egy historiográfiai nyelvre, de Haffner a történelmi események és összefüggések igen hosszú, a megszokottnál jóval terjedelmesebb közvetítési láncával dolgozik. Még azt is részletesen elmeséli, amit önmagában és nagyjából már tudunk. Az, amit már tudunk vagy tudni vélünk, természetesen egész másképp is megjelenhet, ha a megszokottnál jóval hosszabban mesélik el.

Ez banális dolog, mégis minden történetírás alapja. Minden megítélésünk úgy jön létre, hogy az eseményeket kész időrendbe tudjunk elhelyezni. Haffner azzal, hogy sokkal hosszabban meséli el az eseményeket, több alternatívát is állít fel, maga is meg tud állni egy-egy olyan alternatíva kimunkálásánál, amely az eddigi irodalomban esetleg még fel sem merült, mivel a rövidebb előadási mód nem teremtette meg önálló artikulációjának lehetőségét. A klasszikus történetírásban elsősorban a Francia Forradalomról szóló számos klasszikus mű jelenik meg analógiaként, amelyek az események láncolatának lelassításával és az alternatívák erre épülő állandó változtatásával az ismert történelmi eseményt, s ezzel a történelmi folyamatot is képesek voltak új szempontokból felmutatni.

Ebből a szemszögből világossá válhat az is, hogy a történetírás bevett műfajainak szekvenciális rendje minden, csak nem magától értetődő, más szóval, gyakorlati eredetű, pragmatikus meghatározások teszik olyanná azokat, mint amilyenek. Egy iskolai óra 45 perc, egy érettségi tétel kifejtésére 15 perc jut (?), egy dokumentumfilm hossza általában 50 perc. Az ilyen és az ehhez hasonló meghatározások döntik el a szövegek belső arányait, és ezek, még ha öntudatlanul is, erőteljes hatással vannak arra, amit általában tartalomnak nevezünk. A helyzet viszonylagosságát egyértelműen kifejező példák hosszú sora áll rendelkezésünkre Homérosz Iliászától mondjuk Hóman-Szekfű Magyar történetéig.

A hosszúság teszi lehetővé a részletek kifejtésének lehetőségét, de a terjedelemnek megvannak természetesen a maga minőségi követelményei is. Egy lelassított történet elbeszélésének is pontosnak kell lenni, s ha jóval több fejezetet, illetve epizódot tud is megjeleníteni, ezeknek az epizódoknak és fejezeteknek egyenként is ugyanolyan igaznak és találónak kell lenniük, mint ha sokkal kevesebb részletbe bocsátkoznának bele.

Haffner elbeszélési módja messzemenőkig kielégíti a hosszabb elbeszélésekre vonatkozó történeti igazság kritériumait is. Ez hatalmas teljesítmény, és erről az oldalról is megmutatja, milyen mértékben állt a német történelem feldolgozása Haffner életének középpontjában.

A szinte végtelenített és lassítóan meghosszabbított történeti narratívát Haffner elsősorban két tematikus perspektíva kifejezésének szolgálatába állítja. Ezeket önállóan is meg kell értenünk. Haffner tudatosan célra irányult módon alkalmazza saját alapvető szemléletét. Általánosságban persze nagyon sok lehetséges következménye lehet ennek a módszernek. De ha egy szerző ennyire céltudatosan valósít meg egy módszert, annak céljai is hamar felismerhetővé válnak.

Haffner tehát két problémakör megjelenítése köré szervezi meg, illetve építi fel egyedülálló módszerét. Az egyik, ha triviálisnak nem is nevezhető, de mindenképpen belesimul a történeti normáltudományosság eljárási rendjébe. Ez a problémakör maga az újkori német történelem, szinte tetszés szerinti kiindulóponttal, hiszen Haffner mintha sportot űzne abból, hogy akár több történeti kiindulópontból is ugyanolyan módon, ugyanazzal a történeti elbeszélési móddal és ugyanolyan pontosan legyen képes elvégezni feladatát. Nem szabad azt gondolnunk, hogy azért mert a német történelem elbeszélése a normáltudomány része, ebben az alkalmazásban ne jelennének meg Haffner említett erényei. Megdöbbentő, hogy az új súlypontok sokszor nem is csak új tényeket vagy fordulatokat állítanak középpontba, de közvetlenül történetfilozófiai, sőt történetelméleti problémákat is generálnak. A német történelem történetfilozófiai és történetelméleti szerepe régóta ismert jelenség, utalnánk például az úgynevezett német külön útról folytatott vitákra. Haffner ábrázolásában azonban még ehhez képest is egy sor új súlypont jelenik meg, amelyek már megjelenésük pillanatától közvetlen felhívást jelentenek újabb pozitív történeti kutatásokra. A jól ismert történelem is megváltozhat, nem abban az értelemben, hogy nyomban a végső értelmezés megváltoztatásával kellene számolnunk, de abban az értelemben biztos, hogy a végső értelmezés más összetevőkre is visszamegy, mint amelyekre addig gondolhattunk. Az eredeti haffneri módszerhez a német történelem összefüggésében ezen a ponton mindenképpen hozzá kell tennünk a szerző virtuóz és egyben multikulturális diplomáciatörténeti ismereteit, kivételes tudását a nemzetközi jogban s egyben a német parlamentarizmus jogi viszonyaiban s nem utolsó sorban frappáns és nagyvonalú társadalomlélektani tudását, amely nemcsak konvencionális, de eredeti is, és amely a német történelem és a nemzeti szocializmus vizsgálatában több, mint elengedhetetlen. Önálló társadalomlélektani tudás nélkül egyetlen történész sem vághat bele a XX. századi német történelem kutatásába.

Haffner kivételes történészi módszertanának második számú alkalmazási területe, gyakorlatilag második „célja” még ennél is különösebb, ha éppen nem szenzációsabb. Ez a második alkalmazási terület eddig kevesebb helyet foglalt elé a diszkusszióban, ami tekintetbe véve a Harmadik Birodalom világtörténelmi szerepét és az annak megfelelő kutatások gigászi méreteit, a hihetetlennel határos jelenség. Szinte egy kezünkön össze tudnánk számolni azokat az elsősorban filozófiai érdeklődéssel rendelkező szerzőket, akik a történelemnek erre a vetületére eddig odafigyeltek.

Ez a terület Hitler személye. Nem annyira Hitler minősítése, értelmezése, de egyes lépéseinek elemzése. Ebben az összefüggésben kerül valóban helyére Haffner eredeti módszerének összes meghatározó vonása, a szélsőségesen lelassított narratíva, a tárgyi részletek utáni hűség, és az interdiszciplináris tudás.

Haffner Hitler-képének vannak esszenciális súlypontjai, amelyek természetesen eddig sem voltak ismeretlenek, de még mindig a végiggondolásnak csak kezdeti stádiumában vannak. Ilyen Hitler szuicidális gondolkodásának összekapcsolása a háborúval, a háború időzítésének saját életkorával való párhuzamba állítása, a háborúnak genocidiummá való alakítása, a személyiség olyan vonásai, amelyeket nem lehetséges nem bűnözőnek tekinteni. Különösen lényeges súlypont a háború második felében a német nép iránti viselkedés teljes kicserélődése, a vereség felé haladó hadsereg és nép nemcsak tökéletes közönnyel, de egyenesen cinizmussal való megbüntetése. Ez olyan vonás, amelyet egyedül Elias Canetti mert eddig a középpontba állítani.

Az esszenciális vonások mellett a hitleri döntések, a hitleri racionalitás és logika haffneri értelmezése tűnik legértékesebbnek.

Haffner akkor remekel igazán, amikor elmélyed annak elemzésében, hogy mi állhatott például a híres ardennes-i ellen-offenzíva mögött, amelynek sorűn arra az eredményre jut, hogy Hitler – nyilván akarata ellenére, de ettől még a szándék irracionalitása nem derül ki – ezzel az offenzívával maga teremti meg Németország háború utáni felosztásának katonapolitikai alapjait. De például a Szovjetunió megtámadása egy olyan helyzetben, amikor az azzal való paktumban minden célját egyszer már elérte (amit Sztálin teljes joggal nem képes elhinni), ugyancsak megoldhatatlan feladványt ad fel azoknak, akik ebben a lépésben valamiféle racionalitást szeretnének felfedezni. És vajon mit kezdjünk azzal, hogy Hitler éppen akkor üzen hadat az Egyesült Államoknak, amikor Roosevelt még meglehetős zavarban van saját készülő hadüzenete és az azzal kapcsolatos felelősségi problémák miatt. S hogy lehet az, hogy Hitler azoknak az „alsóbbrendű” népeknek a kiirtásához is nagy lendülettel hozzákezd, akik boldogan kooperálnának vele a Szovjetunió ellen. Hosszú évekig, a teljes összeomláskor sem, engedi tűz közelébe Vlaszov tábornok egész renegát hadseregét, hiszen azok, éppen mint alsóbb rendűek, nem lehetnek méltóak erre a megtiszteltetésre. És egyáltalán miért volt a „furcsa háború” hosszú várakozása, amiért (és ez nem humor és nem kabaré, hanem hitleri logika) a német hadvezetés arról panaszkodik, hogy hónapok óta nincs munkája, mert nem tudják, hogy kit kell megtámadni! De eddig még nem érintettük Sztálingrádot, ahonnan Paulus-nak nem volt szabad még kitörnie sem. Miért? Haffner idéz egy mondatot, ami a maga abszurditásában lehet, hogy még igaz is: a lövegvontató lovak legyengültek, és nem lenne már erejük a kitörés végrehajtásához.

Egy sor ilyen és ehhez hasonló kérdésben Haffner sem találhat magyarázatot, ezeket a kérdéseket azonban felveti, és a már méltatott, lelassított diskurzusban végiggondolja. Számunkra a háborúnak ezek a döntései, illetve e döntések következetes felidézése jelenti Haffner történetírásának leglényegesebb elemét: a háborúnak genocídiummá, a racionalitásnak a gyűlölet privát indulataival való lereagálásává, a rasszista hódítási vágynak kollektív gyilkossággá, egyben kollektív és személyes öngyilkossággá való átalakítása.

Haffner szemében Hitler különleges sorozatgyilkos, akikkel a század kriminalisztikájának híres gyilkosai sem hasonlíthatóak össze. Hitler személyes felelőssége a világháború legsötétebb és legtragikusabb történéseiért nyilvánvaló. Ettől kezdve azonban sem a történettudomány, sem a közvélemény nem szokott további különösebb figyelmet szentelni Hitler egyes döntéseinek. Ezeket a mozzanatokat képes Haffner sajátos historiográfiai eljárása felszínre hozni, ez kivételes teljesítmény.