KÖNYVEK

Kiss Endre

Rákosi Mátyás: Visszaemlékezések

2023.02.09.

Könyvismertetésünk címe nem frivol szándékot fejez ki, (az írás első változatának az volt a címe, hogy "Rákosi Mátyás mint szöveg") a benne szereplő "szöveg" az elmúlt évtizedek szövegtani, narratológiai és ezen keresztül hermeneutikai szemléletének megjelenése. Azt, hogy Rákosi Mátyás (1882-1971) rendkívüli életpályát írt le, a magyar olvasó előtt talán még ma sem kell különösen bizonygatni. E poszthumusz, 1997 és 2002 között megjelenő memoárok Visszaemlékezések címen több mint 2000 oldalon mutatják be e pályát elismerésre méltó nyíltsággal. Természetesen egy elemzésre is vállalkozó recenzió keretében sem merülhetünk el olyan hipotézisek megfogalmazásában, hogy egy-egy ki nem fejtett összefüggésben az írói perspektíva homogenitása vagy pedig szándékos hallgatás vezette-e a szerzőt.

 

Rákosi "mint szöveg" természetesen értékeli át a politikus Rákosi történelmi szerepét. A politikus Rákosi Mátyás a "magyar Sztálin" volt, akinek történelmi korszakokat meghatározó bűnei a huszadik század történelmének megingathatatlan tényei. Az emlékiratait író Rákosi azonban határozottan kiáll a politikus Rákosi mellett, s így felmenti a Visszaemlékezések olvasóját attól, hogy a szöveg iránti nagyrabecsülése konfliktusba kerüljön a politikus történelmi szerepének megítélésével.

 

A Visszaemlékezések fontossága elsősorban pszichológiai, de filozófiai is. Pszichológiai azért, mert a baloldali mozgalmak, a kommunizmus vagy a szociáldemokrácia pszichológiai szempontból jóval kevésbé feldolgozottak, mint a jobboldali mozgalmaké, beleértve a jobboldali totalitarizmusokat is. Filozófiai azért, mert a sztálinizmus kialakulása és uralma, és egyáltalán az az államforma, amit népi demokráciának neveztek, egy sor máig nem tisztázott politikai, történelmi és etikai kérdést vet fel, amelyek azonosításában és talán helyenként tisztázásában egy ilyen kivételes szöveg már segítséget is nyújthat. A fiatalkorra való emlékek konkrét, helyenként egyenesen vaskos valóságismeretét az ideológia és alig volt képes elhomályosítani, miközben a negyvenes-ötvenes évekre történő visszapillantásban az ugyancsak elmélyült valóságismeret már az ideológiai egyértelműség vasmarkában vergődik. A Visszaemlékezések két dupla-kötetét a budapesti Napvilág Kiadó adta ki. Az 1997-ben kiadott első két kötet Rákosi későbbi életszakaszának leírását tartalmazta (1940-1956), amíg a 2002-ben megjelent két kötet az ifjúkor és a börtönbüntetésig tartó első, ám ugyancsak szinte szélsőségesen gazdagnak mondható korszakot foglalta magában (1892-1925).

A Visszaemlékezések kivételes jelentőségét nem abban látjuk, hogy közvetlenül megoldana akár csak egyet is e pálya metamorfózisainak valóságos titkai közül. A kétszer két kötet jelentősége az, s ebben az összefüggésében meg kell elégednünk ezzel is, hogy egyáltalán jelentős lépésekkel tolja közelebb e titkok lehetséges értelmezésének lehetőségét. A baloldali gondolat útja a sztálinizmusba, a tudományos szocializmus útja a bürokratikus totalitarizmusba, a progresszió útja a szovjet modellhez, az internacionalizmus útja az egy országban felépített szocializmus felé - olyan kérdések ezek, amelyek objektív tanulmányozásához a Visszaemlékezések kivételesen kedvező alkalmat nyújtanak. De az összefüggés megfordítása sem kevésbé igaz. A Visszaemlékezések anyaggazdagságára, történeti ívének hosszára, a benne ábrázolt történelmi helyzetek jelentőségére és nagyságrendjére emlékeztető más, hasonló tudományos vagy irodalmi vállalkozások száma elenyészőnek tekinthető.

Rákosi rendkívüli életútját elismerésreméltó nyíltsággal és kifejtett módon írja le. Az 1940-től haláláig tartó második korszak ábrázolásában ez a nyíltság paradox előnyökkel is jár az olvasó és az utókor számára. A filozófiai és lélektani, erkölcsi és politikai rejtély az előzőek szellemében ugyanis az, hogy miként vált egy kivételes sorsú és képességű mozgalmárból olyan rettegett diktátor, akinek esetében az "erkölcs felfüggesztésé"-nek Sören Kierkegaard-tól eredő fogalma a koncepciós perek kifogyhatatlan ötleteinek forgatókönyvírásában öltött testet. Az 1945-től terjedő korszak leírásában a Szovjetunóban visszaemlékező Rákosi nem von vissza és nem bán meg semmit. Egyrészt betekintést enged így abba a logikába, amely a diktatúra erkölcsileg felfüggesztett állapotában vezette, másrészt nem menekül abba az eleve elfogadhatatlan, számára azonban az emigrációban egyértelműen rendelkezésre álló felmentési lehetőségbe, hogy mások parancsát teljesítette.

A Visszaemlékezések több mint kétezer oldalon nyílt és egy bizonyos történelmi határig egyenesen éleselméjű leírását adja az európai történelem legnagyobb eseményeinek, különös tekintettel a nagypolitikának azokkal a baloldali mozgalmakkal összefonódó elemeire, amelyekről már csak e mozgalmi szféra többszörös titkossága és dezinformáltsága miatt is csak nehezen juthat hiteles információkhoz hoz a kutatás. A Visszaemlékezések olvasásakor különös erővel tudatosodhat az is, hogy nincs két történelem, csak egy van - a mozgalmon belüli és kívüli elemek komplex sokrétűséggel kapcsolódnak egymásba.

Rákosi Mátyás nem csak a "magyar Sztálin" volt (egyedülálló és szuperlativisztikus epitheton ornansainak felsorolásától itt most eltekinthetünk), de sokrétű, kiemelkedően egyenesvonalú és egyidejűleg karikaturisztikusan groteszk személyiség is. Szabályos folklór alakult ki körülötte, mely természetesen nem volt független az ezt megcélzó hivatalos propagandától, de azt sem lehetne mondani, hogy ne szakadt volna le annak járszalagjáról, s amelyben a gyűlölet, a megvetés, az elismerés és a népi demokrata diktatúra vezetőjének dukáló kivételes tisztelet keveredett.

A magyar társadalom számára Rákosi, mint "magyar Sztálin" mind a mai napig vitális téma és jelenség, annak ellenére, hogy történeti emléke egyértelmű, s azt a diktatúra és a hatalomátvétel teljes hadjárattá összeálló erőszak-teljesítménye határozza meg. Valamelyes más árnyalatot ebbe az emlékezésbe csak az a spontán és kikényszerített elemek kibogozhatatlan együtteséből összeálló entuziazmus jelentett. ami valóban elfogta a magyar társadalom egy részét az ötvenes évek elején, Magyarországon is megteremtve azt a minden érdemleges visszaemlékező és író által megörökített "népünnepély"-hangulatot, amelynek szemünkben egyik máig legérvényesebb krónikása a harmincas évek elején kívülről a Szovjetunióba beérkező Sinkó Ervin volt.

A huszadik század többnyire tragikus történelmi fordulatai messze sebesebbek és intenzivebbek, mint egy aktor biográfiája. A történelem sebessége maga mögött hagyja az egyén életének belső logikáját, Rákosi élete igy ebből a szempontból rendkivül kivételes és ideáltipikus, felszines számolgatás alapján és husz és harminc közötti hatalmas történelmi és biográfiai fordulatot élt át.

A Visszaemlékezések szoros olvasása és nem kevésbé szoros tartalomelemzése sem ad választ Rákosi, a "vezér" szerepének valódi titkaira. Mindeközben gondolhatunk arra, hogy a nagy munkásmozgalmi párt mint szociológiai jelenség kettős módon viszonyult a "vezér" problémájához. Egyrészt hamar tudatára kellett jönnie, hogy a hatalom ilyen megszervezése a létező legnagyobb veszély magára a mozgalomra (ha jó a király, minden rendben van, de ha netalántán gyenge vagy éppen őrült, magával rántja az egész országot). Másrészt maga a mozgalom számos konkrét összefüggésben nagyonis igényelt egy olyan vezéralakot, aki személyében testesítette meg ezt a kivételesen bonyolult társadalmi intézményt ("Ha Rákosit mondjuk, a népet értjük", szólt a szlogen, amelynek formállogikai hibáit társadalmi relevancia ellensúlyozta.) Ehhez kapcsolódik az a csak igen ritkán vizsgált strukturális konfliktus is, hogy a már győztes kommunizmus egyik legnagyobb "cleavage"-e (politikai szakadéka) nem az uj rendszer és a régi rendszer, de az uj rendszer hatalomátvevő, mozgalmi korszaka és ugyanannak az uj rendszernek a konszolidáló, "polgárosodó" korszaka között állt fenn. A magyar helyzetre alkalmazva ezt az összefüggést, a kezdeti mozgalmi szakaszra irányuló szimpátiák Magyarországon akarva-nem akarva Rákosira kellett hogy irányuljanak, amig a társadalom nem vette jó néven a konszolidáló Kádár-korszaktól, hogy "nem törődött a néppel" a megszokott módon.

A Visszaemlékezések részletes és világos összefüggésekbe helyezik Rákosi életének legtöbb fontos részletét, megvilágítják rövid habozását az egyetem (kémia) és a Keleti Akadémia között, részletesen megmutatják többnyelvűségének kialakulását. Szemléltetik politikai személyiségének kialakulását, a magyar századelő radikalizmusának egyik, egészen a Kommünig elfejlődő ágát, a konkrétumokban pedig Rákosinak nemcsak érzületi baloldaliságát, de sajátos és egyszerre logikai és az igazságérzék elemeiből táplálkozó lelki pre-kommunizmusát is. A Visszaemlékezések egymást erősítő két folyammá egyesíti a magyar századelő politikai-szellemi dinamikáját és egy sajátos személyiség strukturáit. A magyar századelő a huszadik század egyik még alig feltárt paradigmáját illusztrálhatja: a baloldaliság az értelmiség és a szellemi élet mozgalmaiból legalább olyan intenziven nő ki, mint a szervezett munkásmozgalmak dinamikájából. A személyiség strukturáinak felmutatásában a Visszaemlékezések jelentősége talán még az előzőt is felülmulja, a memoár a lehetségesség birodalmához közelíti Rákosi személyisége fejlődéstörténetének megértését, esetleg még rekonstrukcióját is.

Rákosi a magyar századelő egyedülálló modernizációs folyamainak terméke volt, annak legfiatalabb nemzedékei közé tartozott, akiknek 1918-1919 adta meg végső karakterét (esetében a háborúval együtt), akiben tehát a korszakok folytonossága és drámai megszakítottsága egyaránt kifejeződött. A Visszaemlékezések alighanem ennek a nagy modernizációs folyamatnak is fontos, talán egyenesen kiemelkedő dokumentumát jelentik. A tanuló, a diák és a kezdő politikus Rákosi mintegy enciklopédikus teljességgel járja végig a századelő Magyarországának legfontosabb színtereit, alaposan megismeri a szellemi és politikai folyamatokat és már ekkor különös biztonsággal mozog abban, amit a modern társadalmakban "népélet"-nek lehet csak nevezni, folyamatosan "olvassa" a szeme elé kerülő képeket és eseményeket. Otthon van a társadalomban, sajátos kapcsolatteremtő képesség és tanulékonyság jellemzi. 1913-14-ben a Keleti Akadémia részéről számára lehetővé tett gyakornoki tevékenységekkel összekapcsolt tanulmányutakat tesz Németországban és Angliában. Ezzel alighanem Rákosi az egyetlen 1945 utáni elsőszámú kommunista vezető, akinek hosszú és kiterjedt tanulóévek adattak meg a még a béke korszakát élő nyugati világban. Nehéz megdöbbenés nélkül olvasni például emlékezéseit a polgárjogi harcaikat vívó, szüffrazsett angol nőszervezetek tüntetéséről, amelyet a londoni rendőrség a fiatal Rákosi szemében szélsőséges brutalitással ver szét. Egy olyan politikus, aki később maga is 15 évet tölt börtönben, majd 1945 után a koncepciós perek különösen kegyetlen változatait gondolja ki, még öregségében is megrendül ennek az emléknek a felidézésekor. Az éhségsztrájkot végző nők kényszertáplálását ő nevezi "szadistá"-nak (I/1, S. 171-173).

A Visszaemlékezések-ben követhetőek a háborús, majd a hadifogságban eltöltött évek, a bolsevikké válás, amely Rákosit az MKP vezető politikusai közé katapultálja. Hatalmas tudásokat volt képes megszerezni és elrendezni. Tudása azonban nem az intellektuális vagy a tudományos tudás logikája szerint rendeződött el, jóllehet a Visszaemlékezések hosszú szakaszain át csak egészen kivételesen találkozunk az értelmiségi tudás (vagy az értelmiségiek) iránti inkább lenézés, mint ellenszenv nyomaival. Rákosi a maga szervező és irányítói tudását mindenképpen az értelmiségi tudás változatai fölé helyezte. Ez a tudás látszólag az egészséges emberi értelemből épült felfelé, koherens homogenitását Rákosi mindvégig igen kedvelt népi mondásai (amelyből széles összeállítást hozhat létre a szorosan olvasó tartalomelemző) igazolhatják. Állandóan tanul és amit egyszer megjegyzett, nem is felejti el. Tudásához járul a mozgalmi vezetők sajátos informáltságának szintje és az állandó gyakorlati tevékenység ugyancsak állandóan visszacsatolódó tapasztalatainak feldolgozása.

Ez a tudás volt Rákosinak egyszerre szerencséje és tragédiája. Szerencséje azért, mert - s ez a Visszaemlékezésekben is megmutatkozik - mert ezzel mindenkori környezete fölé tudott nőni, szó szerint a régi mozgalmi zsargont használva "nélkülözhetetlenné tette magát", s mivel tudását nyomban a mindenkori környezet alapos átalakítására is felhasználta, aktivista mindentudása talán látható és izzadtságszagú akarnokság nélkül is vezető szerephez juttathatta. Ez a mindentudó aktivizmus mentette meg a beteglelkűségnek a felszínen is érzékelhető szimptómáitól. Folyamatos és sikeres aktivitásának a jelek szerint nem kellett az alacsony termet és az előnytelen külső kompenzálásaként eltorzulnia. A Visszaemlékezések tehát semmiképpen igazolja azt a hallgatólagosan széles körben elterjedt meggyőződést, amely a diktátor torzult lelkét e vonások kompenzációjának vágyával mintegy már teljesen megmagyarázottnak gondolja.

Aktivista és eredményes mindentudása azonban minden bizonnyal egyik fontos oka volt az 1945 utáni "magyar Sztálin"-szerep effektív eljátszásának is. A diktátor eleve mindentudó. Mint láttuk, ez egy bizonyos konkrét értelemben Rákosinál meg is felelt a valóságnak. A hatalmi helyzet immanens elvakultságát ez a mozzanat csak fokozhatta. Más eszmerendszerek képviselőinek igazságát eleve behatárolta szemében azok "retrográd" ideológiája. Az értelmiségi tudás saját minőségeit eleve nem volt képes szellemileg saját, aktivista politikai mindentudása fölé helyezni. Mindezek a vonások voltaképpen problémamentes és harmonikus magabiztosságot alapoztak meg, amihez csak még hozzájárult a marxista-leninista gondolkodás fölényébe vetett megingathatatlan hite, nemkülönben a sztálinista léleknek a világtörténelmi haladással való azonosulása és az eredeti lélektani funkciók differenciáló hatásainak leépülése.

Rákosi kommunizmus-képe a húszas évek fordulóján egy olyan Lenin-értelmezésen alapul, amely minden bizonnyal további, tisztán politikaelméleti tanulságokkal is szolgál majd. Szemében a Lenin-értelmezés testesíti meg az új rendet, jelenti a hatalomátvétel legitimitását, ő az, aki példátlan és karizmatikus mindentudással irányítja a történelmi folyamatot. Univerzalitásra is igényt tartó modell-funkcióját azonban a társadalommal és a néppel való kommunikáció képessége alapozza meg. Teoretikus és praktikus mindentudás, amely a társadalom mély régióival tart kapcsolatot, a hegemón, ha éppen nem egyenesen diktatórikus hatalmat egy fajta közvetlen demokráciával elegyítve. Rákosi nemcsak felismerte Leninnek ezt az arcát, de feltétlenül jelezte, hogy maga számára is modellnek tekinti. Más kérdés természetesen, hogy ez akár a húszas évek elejére nézve is érvényes volt-e, miközben a megoldásra váró kérdés ebben az összefüggésben egy újabb módon is újrafogalmazhatóvá válik: miként megy át a karizmatikus mindentudás és a közvetlen demokrácia elegyének ideálja egy bürokratikus mindentudás és a nomenklatúra irányításának eszményébe

Rákosi döntéseinek "objektív" evidenciája olyan erős volt, hogy sokszor maga sem ismerte fel azoknak egy másik lehetséges perspektívából már nyilvánvaló gyengéit. Teljes meggyőződéssel utasította el például az 1919 után egész Európában igen elterjedt ún. "baloldali" nézeteket, miközben a maga elemzésének "racionalitása" alapján úgy ítéli meg, hogy a Horthy-rendszer Magyarországán érdemes forradalmi szervezkedésbe kezdeni, ezért többször illegálisan hazalátogat, amelynek következtében 1925-ben letartóztatják, s csak 15 év múlva, nagy nemzetközi tiltakozás és más nagypolitikai fordulatok következtében engedik kiutazni a Szovjetunióba.

A Visszaemlékezések egyébként még e másfél évtizedes raboskodás szellemi vagy lélektani nyomainak érdemi hatását sem erősítik Rákosi titkainak megfejtésében. Nem annyira lélektani, mint inkább pragmatikus hatás ugyanis az a szövegben a későbbiekben állandóan visszatérő meggyőződés, hogy voltaképpen mindenki besúgó, aki megjárta a Horthy-őrszobákat, ezért az egyes konkrét esetek konkrét részleteit tulajdonképpen nem is érdemes elmélyültebben vizsgálni. A "tudományos" alapokon előre kitalálható és a valóságosan bebizonyított bűn közötti különbség valójában nem létezett számára a későbbiekben.

Úgy tűnik, még a Visszaemlékezések négy kötetének különleges alkalma sem volt elegendő ahhoz, hogy a magyar Sztálin lélektanának titkaihoz érdemileg közelebb kerüljünk. A szoros olvasás sem tárhatott fel rejtett pszichológiai rejtélyeket, a bolsevik személyiség páncélján nem hatolnak át az egykori vagy még megőrzött lélek személyes vonásai. Az ideológia és a párt megfogalmazta helyes tudat, a világtörténelmi folyamattal szembeni optimális magatartással való maradéktalan azonosulás teljesen kitölti a személyiség kereteit. Külön megfontolás alá esik, hogy még a Sztálintól való félelem nyomai sem ütnek át a Visszaemlékezések nyelvén és logikáján, jóllehet egy ilyen érzés már csak a kutatás eddigi hipotéziseiben is elég létjogosultnak tűnhet. Önmagával való azonosságának ereje valószínűtlen: az emlékirat megírásának idején egy pillanatig sem hajlandó belátni, hogy veszített. Nagyra becsülhető valóságérzéke tökéletesen elnémul a párt vagy Sztálin elemzésekor, miközben egy-egy itt gyakorolt kritika ekkor már az ő történelmi mérlegét is javíthatta volna. Lenin-képét valósította meg Sztálin stílusában. De a kettő közötti szürke zónába egy pillanatig sem tudott bepillantani. Fiatalkorában a szó szoros értelmében otthon volt a valóságban és képes volt alakítani is azt. A hatalom birtokában erre már nem a Visszaemlékezések tanúsága alapján, erre már nem volt képes.

A Visszaemlékezések két dupla-kötetét a budapesti Napvilág Kiadó adta ki. Az 1997-ben kiadott első két kötet Rákosi későbbi életszakaszának leírását tartalmazta (1940-1956), amíg a 2002-ben megjelent két kötet az ifjúkor és a börtönbüntetésig tartó első, ám ugyancsak szinte szélsőségesen gazdagnak mondható korszakot foglalta magában (1892-1925). E szövegeken kívül nem keletkeztek további feljegyzések. Rákosi Visszaemlékezéseit szovjetunióbeli emigrációjában (1956-1971) írta, ahová közvetlenül az 1956-os események sodrából menekítették ki. Az emlékiratok megírásának körülményei nem voltak kielégítőnek nevezhetők, saját emlékezetén kívül Rákosi elsősorban az 1945 utáni korszak sajtójának és politikai könyvanyagának rendelkezésére bocsátott forrásait használhatta fel. A Visszaemlékezések magas színvonala, azaz "Rákosi mint szöveg" ilyen körülmények között minden csak nem magától értetődő.

Rákosi Mátyás: Visszaemlékezések 1940-1956 . Szerkesztette Feitl István, Gellériné Lázár Mária és Sipos Levente. 1-2 kötet. Budapest, 1997. és Rákosi Mátyás, Visszaemlékezések 1892-1925. Szerkesztette Feitl István, Gellériné Lázár Mária és Sipos Levente. 1-2 kötet. Budapest, 2002.

FEL