KÖNYVEK

Kiss Tibor

Elfeledett tanúságtétel
Nyíri János: Madárország

2022.05.31.

Posted on 2021. február 9. kedd Szerző: olvassbele.com

kistibi |

A Madárország zseniális és elfeledett regény. Története tipikusan magyar. Hadd mutassak két párhuzamos könyv-sorsot. Füst Milán remeke, A feleségem története 1942-ben jelent meg – visszhang nélkül. Néhány év múlva franciára fordították. Világsiker lett belőle, sőt a szerző Nobel-díj jelölést is kapott (kell-e mondanom, hogy nem Magyarországról). Kertész Imre Sorstalansága 1975-ben jelent meg itthon – visszhang nélkül. Aztán német nyelvterületen elkezdték olvasni Kertészt, Nobel-díj lett a végeredmény. És tudunk valamit Nyíri Jánosról? link  Ha semmit, akkor nézzük meg, hogyan indult írói pályája Párizsból, mert 1956 neki sem volt szerencsés éve (vagy inkább ami azután jött).

A Madárországot először angolul adják ki (1989), a kritikai sikert a dicshimnuszok jelezték: a könyv a "kihagyhatatlan csoda", a "nagy magyar regény". Egy évvel később visszhangtalanul jelenik meg Magyarországon. Pedig a hallgatás minden művészet legnagyobb ellensége.

A nagyregénynek, ami nem hagyott igazán nyomot a magyar irodalomban, egyetlen vétke van: hogy holokausztregény. Még alig ért véget a népköztársaság – meg ami vele jár – és az (el)hallgatás évei után még nem tűnt időszerűnek a szembenézés a múltban elkövetett aljasságokkal. Mégis hatalmas mű ez, ha nem is szerették. Csaknem pontosan negyedszázad múltán került újra a pultra, immár komoly kiadó, a Corvina műhelyéből. De miért, mitől is nagyszerű regény a Madárország?

A magyar gyermekirodalomban Nemecsek Ernő és Nyilas Misi alakjával megteremtődött a kicsit szenvelgő/szenvedő, kicsit lúzer, kicsit kétbalkezes figura, aki magára veszi a világ fájdalmát, szenvedését, és elbukik, mert túl nagy számára a teher. Később eljött Bendegúz, aki nagyjából rendbe tette a bakterházat – és egy kicsit a világunkat is. Őt Tutajos követte, tovább erősítve a jóindulatú, olykor magával moralizáló kamasz vonalat. Aztán, hogy kicsit kilépjünk az irodalomból, jött a Mindenki (rövidfilm) Lizája, hogy újra helyrebillentse a kizökkent időt.

Hozzám csak későn, 2021-ben jutott el a Madárország. Főhőse, Sondor Jóska, egyesíti magában Lizát, Bendegúzt, meg az Előttem az élet Momóját. Sőt: éppen ide tartozik Misi mókus figurája is. Talán meglepően hangzik, de a Misi mókus kalandjai egy antikommunista meseregény, hőse nehezen viseli a nehezen viselhető iskolát. Akár ma is íródhatott volna.

 
Nyíri János

Nyíri János tíz éven keresztül írta a Madárországot. Sajátosságát az elbeszélő, a gyermek Sondor Jóska adja: ahogyan ő látta és élte át a magyar vészkorszakot. Sondor Jóska sokat tesz a magyar irodalomért, de a magyar történelemért is. A számadat, hogy Magyarországról mintegy hatszázezer zsidót vittek a halálba, csupán egy adat. Fél sor egy történelemkönyvben. De ha végigkövetjük egy gyerek sorsát, aki végül megússza Auschwitzot, miközben folyamatosan találkozik a gyűlölettel, az ostobasággal, a felnőttek alpári viselkedésével, és a maga eszközeivel próbál ezekkel szembeszállni, akkor már nem a történelemkönyv fél sorával találkozunk. Hanem a sorssal találkozunk, amit mi, a többségi társadalom idéztünk elő: hallgatásunkkal, egyetértésnek tekintett belenyugvásunkkal, esetleg üvöltéseinkkel, gyilkosságainkkal, rablásainkkal. Ma sem túlzottan más a helyzet, bár a sínek végén nincs koncentrációs tábor. De tűrjük a hazugságot, hogy ordas hülyeségeket mondjanak flegmán, nagyképűen a szemünkbe, ellopják a nekünk szánt pénzeket, tűrjük, hogy egy még csak nem is virtuóz focista többet keressen, mint egy egész tantestület.

Az író így beszélt könyvéről: "Nagyon sokáig nem tudtam, hogy meg fogom-e írni ezt a regényt. Komoly fenntartásaim vannak a »holokausztirodalommal« kapcsolatban, ki nem állhatom ezeknek a könyveknek a »művészetét« vagy azokat a holokauszt-filmeket, amelyekben jól táplált hollywoodi színésznők úgy csinálnak, mintha auschwitzi foglyok lennének. Sosem voltam Auschwitzban. Mit tudhatnék erről? A küszöbön álltam, jó sokáig, és nagyon sok embert láttam, akik átlépték a küszöböt. Aztán rájöttem, hogy az az idő, amit a küszöbön állva töltöttem, sokkal pusztítóbb és sokkal fontosabb volt számomra, mint bármi más, ami velem történt. Úgy döntöttem, hogy megírom a könyvet. Megpróbálom olyan hitelesen rekonstruálni az eseményeket, amennyire lehet. Nem vetem meg a fantáziát, tehát regény lesz, de nem lesznek benne erkölcsi prédikációk."

Sondor Jóska a történet elején nyolcéves, Hegyalján, Oszún jár iskolába. Édesanyja elvált, egyedül nem tudja eltartani őt és bátyját, a volt férjére nem számíthat, ezért Pestről a nagyapához küldte Jóskát. Nagyapa ortodox zsidó, Jóska nehezen viseli az iskolában is, otthon is a rengeteg érthetetlen vallási szabályt.

"– A felesége miért szúrja az összes kést a földbe péntek délután? – kérdeztem.
– Úgy érted, a nagyanyád. Azért…
– Nem a nagyanyám, a maga felesége. A nagyanyám meghalt.
– Rossz gyerek vagy, hogy ezt mindenbe belekevered. Jó hozzád.
– Semmilyen nem lehet hozzám. Nem beszélek vele.
– Ő nem beszél veled. Azért kell a késeket a földbe szúrni, hogy sábeszre kóserek legyenek.
– Miért nem Mariska néni csinálja ezt is, a többi házimunkával?
– Mert akkor a kések nem válnának kóserrá.
– Hát nem a földtől válnak kóserrá? – csodálkoztam. – Akkor minek a földbe szúrni őket? Én azt hittem, a föld kóser.
– Csak a Júdea földje kóser, a többi földben csak eltemetődik a tréfliség.
– De mitől tréflik a mi késeink? Csak kósert eszünk.
– Éppen azért, mert Mariska használja őket egész héten, aki goj.
– Akkor mi egész héten tréflit eszünk! – nevettem boldogan, amin nagyapa megbotránkozott."

Egy gyerek főhős által elbeszélt regényben a legfontosabb az ő sajátos nézőpontjának hiteles ábrázolása. Ha ez megvan, akkor történhet akármi, hiteles marad. Ilyen dolgokra gondolok, mint amit az alábbi jelenet ábrázol. Az előzmény: az első bombatámadás Budapest ellen. Jóska édesanyja és a ház népe rémülten rohan a pincébe, hősünk tiltakozik, végre angol bombázókat akar látni, őket várja több éve. Kap is pofont, jó nagyot, mert nem akar lemenni. Bezzeg a bátyja, mint mindig, most is szófogadó, jó gyerek:

"E percben Dávid szólított a pince ajtajából:
– Gyere le, anya felébredt.
Azért ő is odalépett mellém
– Hány repülőt láttál? – kérdezte. Dühös lettem, hogy ő ugyanazt éri el azzal, hogy jó, és utánam jön, mint én azzal, hogy rossz vagyok…"

Ilyet csak gyerekbőrbe bújt felnőtt tud mesélni, aki még emlékezik arra, milyen volt gyermeknek lenni. Felnőttnek eszébe sem jutna.

Végül visszakerül Pestre, édesanyjával és bátyjával élnek egy bérlakásban. A hét év története attól megrendítően feszült, hogy az olvasó szinte látja, hogyan kerítik be a zsidókat a zsidótörvények, hogyan szűkítik folyamatosan a mozgásterüket, és hogyan erősíti a törvények hatékonyságát a magyar társadalom agresszív bunkósága. Először anyagilag lehetetlenítik el őket, aztán állást nem vállalhatnak, aztán jön a csillagos ház, végül utolsó előtti lépcsőfokként a gettó, onnan pedig a haláltábor. A főváros ostromát Jóskáék éhezve, bujkálva egy külső kerületben vészelik át, de ott sem jut több napi három szem krumplinál.

A mindennapi élet már jóval korábban is szolgáltatott apró borzalmakat. Jóska a villamoson beleolvas egy utas újságába, óriási cím harsogja: Németország hadba lépett Oroszországgal. Beszélgetni kezd az utassal, és megrémül.

"Ijedtemben kidadogtam: »de én zsidó vagyok.«
A sovány erre is kurjantott.
– Akkor magad mész (Szibériába) a karácsonyfáért, kis pajtás. – Sértődötten megnézett: – Pedig nem látszol zsidónak!
Elborult az agyam:
– A bácsiról sem látni, hogy hülye, míg meg nem szólal.
– Kalauz! – ugrott fel a sovány. – Dobja le ezt a kis zsidót a villamosról!
– Jegyet váltott – felelte a kalauz, és elfordult."

Amíg lehet, Jóska iskolába jár. Édesanyja napközibe íratja, mert ott ingyen ebédet kap. De ahogy a világot, úgy a napközit is kritikusan szemléli: "…megértettem, hogy a napközis tevékenység fő célja a csend." (A napközis tevékenység értelmét azóta sem sikerült megtalálni.) Viszont ha sikerült kicselezni a napközis nevelőt, jókat lehetett golyózni, snúrozni: "A vezérpengő sose volt több tíz fillérnél, de ha egy Hitler nevű festő és mázoló »vezér és kancellár« lehetett, akkor egy tízfilléresnek százszor inkább jogában állt pengő szerepében tündökölnie."

A gyerekek közötti ellentét leírásába beleszivárognak a napi háborús híreket kommentáló felnőttek kifejezései is:

"Rácz Pista fuldoklott a dühtől:
– A zsidók lámpavason fogják ünnepelni Moszkva elestét!
Én nyugodtan feleltem:
– Az Andrássy utat az angolok keresztény fejekkel fogják kikövezni.
Egymásnak estünk."
Másutt:
"– Azt mondod, hogy az én apám gyáva?
– Dehogy mondom! – sebes visszavonulásba kezdtem, mint a német, ha szibériait lát síelni."

A kevés számú kritika a regény szemére veti, hogy nem mesélhet így a hadi helyzetről egy 8-14 éves gyerek, éppen ezért maradt ez ki a Sorstalanságból. Igaz, érthető. Viszont az is igaz, hogy az olvasó eszébe sem jut ezt firtatni, mert minden egyértelmű, logikus és hiteles. Sőt enélkül kevésbé lenne feszes a regény. Vele együtt éljük át a reménységet és a félelmet, ahogy közeledik a front, hiszen az volt legfontosabb dolog a világon.

A regényben a korról szinte minden megjelenik, ami pokollá tette. Belekerült egy Ady-parafrázis: "Verecke híres útján jött át ő is, / De lopva, bújva, mint a tolvajok, / Hátán batyu, szájában fütyülő, / Morogta, súgta: veszek, eladok."

Jóska konfliktusba kerül az Úristennel – és megtagadja hitét: "Halálba engeded, akiket szeretek, a te népedet és Torma tanítót, és én halálra ítélt rabszolga vagyok. Ha én rabszolga vagyok, te nem vagy Isten, hát nem is imádkozom hozzád, mert az gyávaság."
Végül az ostrom és a hosszas nélkülözés után Pestről mindhárman hazatérnek Oszúra, ahol a házukat kifosztva találják.

"Három széket egy szomszéd önként hozott vissza: csak megőrzésre vitte el. Mások feljelentgették egymást nálunk.
– A pohárszéket a Sárkányék vitték el. – A nagy asztalt a feljelentő…
Hívás nélkül léphettünk be minden házba:
– A bútorainkat keressük…"

A mintegy hatszáz oszúi zsidóból jó, ha húsz élte túl… Nyíri János pedig a regényben elmesélt módon élte túl a német megszállást, a nyilasokat, a háborút.

Bevallom, nem olvastam még olyan regényt, beleértve a Sorstalanságot is, amelyik ilyen pontossággal, feszültséggel, részletességgel és gyomorforgató precizitással mutatta volna be a Horthy-korszak véres fináléját, a kort, amelyet a mai hatalom piedesztálra állít.

Pedig ebből a könyvből, amely a vészkorszak történetének kivételes tanúságtétele, mindenki megtudhatja, hogy a mai gyűlöletek milyen múltba nyújtják gyökereiket.

 

FEL