Pető Andrea:

Az elfelejtett eső nyomában

A magyarországi zsidó kényszermunkások és kényszermunkásnők története Alsó Ausztriában

2019.10.28

Miért fontos az, hogy 1945. május 2-án éjjel Alsó Ausztriában, Hofamt Priel környékén hatalmas vihar dühöngött? Mert erről az éjszakáról és az azt megelőző napok történetéről nemrégiben jelent meg több évtizedes osztrák kutatást összefoglaló kötet és a budapesti Holokauszt Dokmentációs Központ is kiállítást rendezett „Kényszermunka 1944-1945” címmel, mely 2006. július 16-án zárt be. Joggal adódik a feladat, hogy a könyvet és a kiállítást összehasonlítsuk, abból a szempontból, hogy milyen keretben tárgyalják ezt a II. világháború az osztrák-magyar-német-zsidó történetéhez egyaránt tartozó, amúgy teljesen atipikus epizódját.

Tehát 1945. május 2-án éjjel Weiss Paula ott a kis házban aludt, nem a fő barakkban, és a nagy vihar miatt nem is hallotta a Hofamt Priel-i mészárlást, csak másnap vette észre, a tábor felügyeletével megbízott örökkel együtt, mi történt az éjjel a barakkban elszállásoltakkal. A mészárlás nyomait még éjjel eltüntetni akaró Waffen SS-nek nem sikerült a terve. Hiába locsolták le a holttesteket benzinnel, az esőben nem gyulladtak meg. Így volt lehetséges, hogy másnap, mikor a tábor őrei felfedezték a mészárlást, pontos listát készítsenek. Az áldozatokat ekkor még nácik eltemették és az áldozatok személyes tárgyait, leveleit, fényképeit külön dobozba összegyűjtötték. Ezeket, a személyes anyagokat állították ki most Budapesten. Tehát érdemes lett volna arra felhívni a figyelmet, hogy esett az eső, ezért maradtak meg a néhol megpörkölődött dokumentumok (57.). Mert a kiállítás honlapjának szövege ezt titokban tartja:

„Az áldozatokkal, gépfegyverrel végeztek, a tetemeket benzinnel lelocsolták és felgyújtották, majd a 223 holttestet a helybéliekkel tömegsírba temettették. A mártírok hátrahagyott személyes tárgyait, iratait megőrizte a Bécsi Izraelita Hitközség.”[1]

A holtesteket először 1946-ban exhumálták a háborús bűnöket kivizsgálásakor. Majd akkor, mikor a bécsi zsidó hitközség ambiciózus vezetője, Ernst Feldsberg 1958-ban tudomást szerzett az iratokról kötelességének érezte, hogy a holtesteket exhumálják - a zsidó hitközség költségére. Jó néhány holttestet Magyarországra is visszahoztak. (Erről sem szól a kiállítás, pedig ennek a története igazán érdekes lenne a soá utáni magyar zsidóság történetéhez.) Eleonore Lappin cikkében leírja, hogy a Persenburgi Városi Múzeum a Hofamt Priel-i mészárlás áldozatainak bedobozolt tárgyait 1964-ben adta a Zsidó Közösségnek. Ekkor kerülnek a dobozok Bécsbe, a Zsidó Levéltárba (Archiv der Israelitische Kultusgemeinde Wien). Ernst Feldsberg tervezte a naplók és az áldozatok listájának kiadását. De ez ekkor nem valósult meg és elfelejtkeztek a dobozokról.[2] Akkor fedezték fel újra, mikor néhány éve (!) megkezdődött a bécsi Zsidó Levéltár rendbetétele. Ekkor Herbert Exenberger, az Osztrák Ellenállás Dokumentációs Levéltára (Dokumentationsarchiv des österreichischen Widerstandes) könyvtárosa lemásolta a két naplóról még 1964-ben elkészült a német fordítást, de ekkor csak az eredeti magyar, a Bihari naplót másolta le. A kötet mind két magyarul írott napló német fordítását tartalmazza Exenberger segítségével. Herbert Exenberger működése idején a Bihari (141.-156) napló magyar eredetijének fénymásolatát Szita Szabolcsnak adta, ami a kiállításon látható is, de Stroch napló (157-163) létezéséről, igaz csak német fordításban létezik már, nem tesz említést a kiállítás, sem arról, hogyan alakult a források története. De minden kutató rémálma a zárt levéltár. Ez a rémálom a témát kutató osztrák kutatókat is elérte, hiszen a bécsi Zsidó Levéltárában nem lehet kutatni 2003-tól. Minden a kötetben szereplő kutatási jegyzet a 2003 előtti kutatásra vonatkozik, mikor az osztrák, e témában kutatók meglepetésére váratlanul az anyag Bécsből Budapestre került.

De mit is tudunk meg azokból a személyes dokumentumokból, amelyek a kiállításon szerepelnek, valamint a most ismertetett kötet illusztrációját adják? A személyes fotók segítik a történelmet személyessé tenni, de egyben azt az illúziót is adják, hogy bemutatják a „Valóságot”: így nézett ki egy munkaszolgálatos könyv vagy R. Rudolf maga. De ezek az érzelmek, melyek az egyszerű megismerésre alapulnak, félrevetetőek is lehetnek. A kiállítás egyik tablóján kiállították azokat a képeket, melyek a lemészárolt anyánál voltak, aki magánál tartotta a már évek óta a munkaszolgálatban meghalt férje, és a Stiriában élő, a mészárlás idején jó egészségnek örvendő ekkor már 18 éves fia gyerekkori képét. A látogatót tájékoztatni kellene, hogy nem mindenkit, akinek a képe ki van állítva mészároltak le, mert ez is érdekes adalékokat szolgáltathat a soá történetéhez.

Az ausztriai kényszermunkások és munkásnők története bonyolult és összetett folyamat, ezért az egy esetre való leszűkítés a kiállítás rendezői szempontjából célszerűnek tűnhet, de a kiállítás címe maga azonban félre vezető, ami a „teljességet” ígéri. Más volt Alsó Ausztriában a nem zsidó, a „keleti” szintén kényszermunkás sorsa, mint a zsidó kényszer sáncmunkásoké, és megint más annak a hat zálogként kezelt vonat utasainak, mint a nyilas uralom idején gyalog nyugatra indítottaké. Most azonban megjelent a teljes történetet felölelő monografikus osztrák feldolgozás, ami szétbontja e bonyolult kérdést részletekre, míg a kiállítás összemossa és leegyszerűsíti.

A kötet hat tanulmányt tartalmaz, melyeknek célja, hogy a témában hozzáférhető összes forrást feltárja és módszertanilag is, elemezze. A kötet forrása a teljes nemzetközi szakirodalom feldolgozása mellett, a Yad Vashem visszaemlékezések, nürnbergi és más német, ausztriai és angol peranyagok, valamint az ausztriai levéltárak. Az első, közel száz oldalas összefoglaló Eleonore Lappin tollából átfogóan elemzi az Alsó Ausztriába hurcolt magyar zsidók és zsidó nők történetét (11-103). Ezt követi a Hofamt Priel-i mészárlás története és az áldozatokat rekonstruáló források módszertani elemzése szintén Eleonore Lappin tollából (133-174). A helytörténeti keret, melyben ez a kötet létrejött igen alkalmas arra, hogy alaposan körbejárja mikro-léptékkel ki mikor hol volt, mit látott és mit láthatott Hofamt Prielben (Eleonore Lappin tanulmánya, 103-133) vagy St. Pölten-Viehofenban (Manfred Wieninger munkája, 174-209). (A kötet azonban csak a legszűkebb szakma számára ismert, és ez nem biztos, hogy segíti azt, hogy a több évtizedes osztrák kutatások beépüljenek a magyar történettudományba.) Az ötödik tanulmányban az osztrák háborús bűnösök tárgyalásait elemzi Susanne Uslu-Pauler, az Osztrák Ellenállás Dokumentációs Levéltárának munkatársa (209-230). A kötetet az a beszámoló zárja, ahogyan a Schulzentrum Ybbs a Hofamt Priel-i mészárlásra emlékezve a diákokkal a kivégzettek neveit kifestett Dunai kövekre írták Eleonore Lappin tollából (230-230).[3]

A kötet szerkezete megkísérel választ adni azokra az elméleti és módszertani kérdésekre, melyekre az Alsó Ausztriába hurcolt magyar zsidó kényszermunkások, és kényszermunkásnők történetének feldolgozásakor figyelemmel kell lenni. Hiszen ez az „eset” minden szempontból nem tipikus és a korábban a Holokauszt történetének megírására használt klisék és keretek nem alkalmasak. Ez sajnos nem derül ki a budapesti kiállításból.

Az első kérdés, hogy hogyan került hatvonatnyi magyar zsidó ausztriai munkatáborba, ahelyett, hogy Auschwitzba vitték volna őket?

A kiállítás magyarázó szövege szerint ennek oka „veszteségek pótlása, önmentés és egyéni haszonszerzés” volt, melyből úgy tűnik, hogy Komoly Ottó és Kasztner Rezső önmentésükre gondolt, míg a németek hasznot akartak húzni, s egyben pótolni a háborús veszteségeket. A honlapon pedig ezt olvashatjuk:

„Magyarország német megszállása után a cionisták által szervezett Zsidó Segély- és Mentőbizottság egyezkedni kezdett a deportálásokban közreműködő, de korrumpálható német tisztekkel. Ennek eredményeként 1944. júniusának végén hat vasúti szerelvény utasai időlegesen megmenekültek a biztos pusztulástól. Az Auschwitz – Birkenau-i haláltábor helyett a vonatokat – egy kivétellel – a Bécs melletti Strasshofba, egy rendező-pályaudvarra irányították.”

A tárgyalásoknak természetesen van egy személyes, a budapesti zsidó közösségen belüli drámai de ugyanakkor provinciális dimenziója. De van egy nemzetközi is. Yehuda Bauer kutatásaiból ismert, hogy a tárgyalások elsősorban azért indultak, mert a német hadvezetés tervei szerint a szovjetek elleni sikeres háborúhoz esetleg meg lehet nyerni az angol-amerikai támogatást.[4] Ezért küldték Joel Brantot Isztambulba, nem „ment” ahogy a kiállítási felirat írta, hogy győzze meg a németek együttműködési kézségéről az angolszászokat. A másik nemzetközi dimenzió, melyet levéltári kutatások alapján a kötetből megtudunk, hogy az alsó-ausztriai parasztokat már az előtt értesítették 1944. májusában, hogy keleti munkaerő „segítséget” kapnak a termeléshez, mielőtt Eichmanban egyáltalán felmerült volna, hogy a szövetségesekkel való jobb tárgyalási pozíció érdekében tett lépések még az egyéni haszonszerzését is támogathatják. [5] Tehát nem akkor kezdték az osztrák vállalkozók munkaerőt igényelni, mikor a magyar zsidók megérkeztek, hanem már korábban úgy döntöttek csak az olcsó zsidó munkaerővel képesek a gazdaságot működtetni.[6]

A másik keret, a II. világháború politika történeti kerete mellett az, hogy a magyarországi zsidó kényszermunkások és munkásnők története az osztrák történelemnek is része. Ezért veszélyes bár divatos az osztrák „empátia és segítőkészség” emlegetése.[7] Alsó Ausztriába szállított magyar zsidók ugyanis zálogba kerültek, de kerültek és pedig osztrák területre. Zsarolni bárkit is csak élő emberekkel lehet, tehát cél volt a zsidók életben tartása de egyben a munka általi ellenőrzésük is. Itt teljes magyarországi zsidó családokat együtt tartottak, és szakítottak azzal a gyakorlattal, hogy munkaképes korú férfiakat és nőket külön viszik. A koncentrációs táborok, melyek eredendően munkatáborok voltak 1945-re haláltáborokká alakultak, így a „kiprivatizálták” a koncentrációs táborokat a kedélyes osztrák otthonokba és gyárakba, így mellesleg csökkentve a munkaerőhiányt. Az itteni munkavégzés során a túlélési arány 75%-os volt, ami lényegesen nagyobb, mint a koncentrációs táborok esetében. De mivel sokan élték túl, így ők vissza tudtak emlékezni emberi gesztusokra is, ha voltak. Hiszen a túlélőknek meg kell magyarázni önmaguknak, miért éppen ők élték túl. A halottaknak az emlékezés fegyvere nem adatott meg.

Kettős státuszban voltak Alsó Ausztriában tehát a magyar zsidók: mint munkások, és mint biztosíték, és ami a legfontosabb, hogy ott voltak. Az osztrákok a háború végeztével, mikor felmerült a felelősség kérdése, nem tudták azt mondani, hogy nem látták és ezért nem is sejtették, mi történik a zsidókkal a birodalom lengyel területén. Valóban a kényszermunkásoknak felállítottak kórházat, de ezt nem jó szándékból, vagy „empátia és segítőkészség” vezérelte, hanem az egyszerű tény, hogy az érvényben lévő faji törvények szerint zsidót osztrák kórházban nem kezeltek és orvos nem nyúlhatott zsidó beteghez. De a munkaadók nagy többsége nem vette magának a fáradtságot, hogy a beteg ás legyengült kényszermunkást, orvoshoz vigye.

Az osztrák identitás fontos eleme, hogy ők emberségesebbek lettek volna, mint a németek. De ezt a gyilkosságot, a mészárlást Hofamt Priel-ben elkövették. És a halálmenetek, mikor a közeledő Vörös Hadsereg elől a táborokat kiürítve vonat és egyéb közlekedési eszköz hiányában gyalog hajtották a kényszermunkásokat nyugatra sok áldozatot követelt. A halálmenetek felelőseinek bírósági tárgyalásait elemzi Susanne Uslu-Pauer kiemelve, hogy ők még a bíróság előtt sem mutattak semmilyen megbánást. (228)

A harmadik keret, melyben lehet az esetet vizsgálni, az a német történelem, politikatörténet és intézménytörténet, hiszen az eset kapcsán, német vezetésen belüli konfliktusok bemutatására is lehetőség nyílik, melyek szükségszerűen kiéleződtek a háború végére. A zálogként tartott magyarországi zsidókat éppen az SS akarta életben tartani Ausztriában. Igen ám, de többféle SS egység létezett, amit szintén nem említ a kiállítás. Köztudott, hogy ez az embermentő magatartás egyáltalán nem volt jellemző az SS –ra más esetben. Alsó Ausztriában a Waffen SS és a Hitlerjugend mészárolt, nem Eichman vagy a Sonderkommando, esetleg az Einsatzgruppen. És ezért az ausztriai halálmenet alatt váratlan dolgok történtek. Nem úgy, ahogy a kiállítás honlapja írja:

„A nőket, gyerekeket és férfiakat a mauthauseni koncentrációs táborba kellett volna vinni, de az SS arról határozott, hogy helyben megöli őket.”

Egyrészt az „SS” semmiről se határozott, legfeljebb annak egyes vezetői. De a személyes felelősséget a kiállítás nem firtatja. A nagyszámú túlélőtől tudjuk, hogy a lemaradókra most nem lőttek. A lemaradók tehát kóvályogtak Alsó-Ausztriában, és az osztrák csendőrök összeszedték őket és Hofamt Prielbe vitték őket a gyűjtőtáborba. Az emberségesség, melyet a becses élő zálog védelme vezetett azonban a legsúlyosabb vérengzéshez Hofamt Prielben. Ide viszont a foglyokat nem hajtották, hanem ott voltak a barakkban összeszedve. Nem az „SS” ölte meg őket, hanem 1945. május 2-énak viharos éjszakáján egy ismeretlen, arra portyázó Waffen SS egység, akiknek a kiléte a mai napig nem ismert. A nyomozást azonosításukra 1963-ban, mint eredménytelen lezárták. (124) Másnap reggel nagy volt a rémület a zsidók épségéért felelős SS-eknél, ezért a túlélőket kórházba viszik, hogy aztán, mint élő tanú az emberséges bánásmódról tanulságot tegyen. Öt túlélő volt, nem csak egy, mint ahogy a kiállítási felirat említi. A tábor egyébként nem másnap szabadult fel,[8] de mikor felszabadult, a szovjetek rögtön magukhoz vették a kivégzettek neveit, tartalmazó listát, ami aztán rögtön el is tűnik. Mikor évek múlva a lista ismét megkerül jó alapot jelent a szemtanuk visszaemlékezései alapján összeállított osztrák rendőrségi listával való összevetésre.

A kiállítás szempontjából a legfontosabb értelmezési keret, hogy a kényszermunkások története a magyar történelem része is. A kiállítás „magyar zsidókról” szó, pedig a délvidéki, igaz főleg magyarul beszélő zsidókat, szállító vonatokat is Alsó Ausztriába irányították.[9] Nem egy túlélő volt, mint az írja a kiállítás, hanem több, mert ők a tábor felszabadulásakor regisztráció nélkül hazamentek. Nem volt szervezett repatriálás és ők Magyarországon jelentkeztek, ezért az osztrák és magyar lista az áldozatokról és a táborlakókról különböző. A hidegháborús történetírás logikáját követve az együttműködés minimális a két ország kutatócsoportja között. A kötet egyetlen két magyar kutatók által is írott kötetet használ a hivatkozásokban,[10] míg a budapesti kiállítás a feliratok szerint kizárólag csak Szita Szabolcs kutatásaira alapul.

Ezzel elérkezünk a Holokauszt kutatás legfontosabb módszertani kérdéséhez. Vajon tényleg ott tartunk még mindig, hogy azt vizsgáljuk, ki hol volt és hol mit történt? Vajon ha ez ennyire nehéz egy ilyen különlegesen jól dokumentált esetben, mikor a túlélők emlékezni akarnak és tudnak, akkor mit várhatunk olyan események esetében, ahol nem maradt fenn ennyi fajta (visszaemlékezés, sajtó, peranyag, hivatalos osztrák, német, magyar papírok, stb.) és nyelvű (német, angol, héber, magyar) forrás? Az osztrák történészek nemzetközi, osztrák és módszertani kontextusba tudták helyezni a vérengzést, míg a budapesti kiállítás inkább a néhol zavaró egyszerűsítés felé hajlik. A továbblépéshez a színvonalas alapkutatás mellett a kutatók és az intézmények együttműködése is kellene. Ez úgy tűnik, még várat magára.

Elenore Lappin, Susanne Uslu-Pauer, Manfred Weininger, Ungarische-jüdische Zwangsarbeiterinnen und Arbeiter in Niederösterreich 1944-1945. Studien und Forschungen aus dem Niederösterreichischen Institut für Landeskunde. Band 45. Herausgegeben von Willibald Rosner und Reinelde Motz-Linhart. Im Selbstverlag des NÖ Instituts für Landeskunde, St. Pölten 2006. 248p.