Paul Martin Neurath: The Society of Terror
"Mikor az újonnan érkező először belép a koncentrációs táborba, az teljesen másképpen másmilyennek tűnik, mint amilyennek azt előzőleg elképzelte." Ezzel kezdődik a Paul Neurath könyvének második fejezete, mely az "Első benyomások" címet viseli. Olvasva a könyvet korábbi ismereteinkre alapozva nem gondoljuk, hogy a mindennapi élet része volt maguk a rabok által előfizetett Völkischer Beobachter olvasása és más lapokkal való cserélése, valamint, hogy milyen lényegi konfliktusok feszültek a bajor és az osztrák őrök között. A kötetből olyan hideg és pontos képet kapunk a koncentrációs táborok világáról, mely meghaladja eddigi ismereteinket, és felteszi a kérdést: honnan tudjuk, amit eddig azt hittük, hogy tudjuk?
Paul Martin Neurath 1911. szeptember 12-én, Bécsben született. Apja Otto Neurath, a Bécsi Kör szellemi vezetője volt. Édesanyja, Anna Schapire feminista matematikus, aki egyetemi hallgatónőként nyilvánosan szembe mert szállni Werner Sombart azon katedráról kifejtett véleményével, hogy a nőknek húsz és negyven év között nincs más feladatuk, mint minden 12 hónapban gyermeket szülni.
Az anya két hónappal fia születése után meghal, és a fiú Otto Neurath második feleségét, Olga Hahnt gondolja anyjának.
Paul a "Vörös Bécs" miliőjében szocializálódik, noha soha nem játszott semmiben komoly szerepet, de apja tanácsát követve jogot tanul és 1937-ben doktorál. Közben mindenféle fizikai munkát végez, bejárja gyalog Európát.
Ekkor tesz szert arra a fizikumra, ami fiatal kora, - letartóztatásakor huszonhét éves - mellett talán majd megmenti az életét a koncentrációs táborban, ahova 1938. április 1-án érkezik az első osztrák transzporttal, melybe a prominens (Prominententransport) osztrákokat gyűjtötték az Anschluss után.
Paul Neurath valószínűleg tévedésből került a csoportba, a Gestapo összekeverte a már évek óta Hágában élő apjával.
1939. május 27-án barátnője, Lucie segítségével kiszabadul a táborból, mert érvényes vízuma van. Bécsből Neurath Svédországba megy, ahol elvégez egy egyéves vasmunkásképző tanfolyamot, majd 1941 júniusában érkezik New Yorkba. Itt felveszi a kapcsolatot a bécsi ismerősökkel és Paul Lazarsfeldnek kezd el dolgozni, majd elismerteti bécsi diplomáját MA fokozatnak, s a Columbia Egyetemen két év alatt posztgraduális diplomát, szerezhet.
Ekkor kezdi el írni disszertációját, melynek témájául - a korabeli avantgarde chicago-i kvalitatív szociológiai iskolát követve - a koncentrációs táborban megélt élményeinek tudományos feldolgozását választotta.
Ebben a tudományos miliőben születik William F. Whyte vagy William I. Thomas, Florian Znaniecki[1] című hasonló módszerrel irott, és ma már klasszikusnak tekintett művei.
Neurath 1943-ban védésre benyújtott művének mégis ez az első, a 2005-ös az első kiadása, pedig ez a könyv is éppolyan klasszikus, mint a már említett és magyarul is hozzáférhető művek. Miért nem adták már ki korábban? - tehetjük fel joggal a kérdést.
Az első ok a dolgozat hánytatott története az amerikai tudományos minősítő rendszerben lelhető fel. A chicagói iskolában írott munkák felvetették azt a tudományos kérdést, hogy miképpen lehet tudományos kutatásra személyes dokumentumokat használni.
Neurath esetében ez még komplikáltabb volt, hiszen nem készített, készíthetett jegyzeteket a táborban, hanem megfigyeléseit utólag írta le és azt állította, hogy a disszertációjához nem használt fel egyetlen egy szakirodalmi munkát sem, lévén nem voltak.
Neurath az eredeti dolgozatban egyáltalán nem irt a kutatás módszertanáról, ezért az elfogadáshoz utószóban kiegészítést kellett írnia, ahol tulajdonképpen ismerteti a ma szóbeli igazolás néven ismert kutatási módszert.
Ezután Neurath még három évig dolgozott a könyvön, az átírást és harcát a szociológiát a számok tudományának felfogó tudósokkal, a pontos utószó (Christian Fleck, Albert Müller és Nico Stehr munkája) dokumentálja (279-313). Neurath könyvében tudatosan törekedett arra, hogy egyszerű nyelven írjon és úgy, hogy munkáját "széles körben el tudják fogadni, és ne rögtön hasznosítsa a vörös propaganda".(295)
A kötet ilyen kései megjelenésének másik oka az amerikai egyetemi rendszerben keresendő: megváltoztatták azt a szabályt, hogy a PhD dolgozatot nyilvánossá kell tenni a védés után, azaz ki kell adni. Addig Neurath-ot a kiadás okozta anyagi terhek akadályozták meg a közzétételben, 1946-ban pedig, amikorra átírta a könyvet, a koncentrációs táborokról kialakított megváltozott gondolkodás kerete: "A kiadók nem akarnak semmit kiadni a gázkamra nélküli koncentrációs táborokról. Ki akar erről hallani?" (297) Ez az ok, a Holokausztról való gondolkodásunk alakulása és a kötet szociológiai tudománytörténeti fontossága teszi fontos alapművé a most ismertetett kötetet.
A könyv irodalmi erényeket is mutat a szikár, pontos és távolságtartó megfigyelésen alapuló elemző leírás mellett. A kötet a dachau-i tábor parancsnokától vett idézettel kezdődik: "Ne tévedjetek. Ez nem börtön, ez nem büntetés végrehajtás. Ez a dachau-i koncentrációs tábor. Ez a különbség. És hamarosan megtudjátok mi is ez a különbség."
Ez az idézet nemcsak megteremti a keretet a tábor értelmezésére: a választóvonal értelmezését a normalitás és a terror között, hanem invitálja az olvasót is a táborba, ő is nézővé válik, a táborlakók tapasztalata pedig az ő tapasztalatává. A szöveg az előtt íródott, hogy a felszabadított koncentrációs táborokról készített képek bejárták volna a világot és kialakították volna bennünk végérvényesen a horror képeit.[2] Az első koncentrációs táborokat a porosz 1848-as törvény alapján hozták létre a belső ellenség összegyűjtésére, akiket a haszontalan és kemény munkával akartak megtörni és elpusztítatni. A munka végeztetése a koncentrációs tábor központi eleme.
A táborokról kétféle műfaj létezik: a visszaemlékezés vagy a tudományos mű.
A visszaemlékezések forgatókönyve hasonló: boldog békeidő leírását követi a megkülönböztetés megtapasztalása, majd a letartóztatás, az utazás a marhavagonban, majd a táborban az élet a gázkamrák füstjének árnyékában, melyet a szabadulás és a normalitáshoz való visszatérés lehetetlenségének leírása zár.
Már a II. világháború alatt és közvetlenül utána jelentek meg hagyományos visszaemlékezések a táboréletről.
A másik ekkor születő műfaj, a tudományos alapú megfigyelésre alapozott könyvek, mely egyrészt visszaemlékezések másrészt tudományos igénnyel íródtak. Ide tartozik Neurath könyve is.
A kötet szövege azonban csak nyomaiban követi a később kialakitott hagyományos lágerirodalom zsánerét, mely közrejátszhat visszhangtalanságában is. Neurath tudniillik egyedien más elbeszélési módot választ könyvében, mely két részből áll. Az elsőben a szerző bemutatja a helyszint, melyet a színházi kifejezéssel jelez, szereplőket: a foglyokat, az őröket, a napi rutint, a bűnt és a bűnhődést. A kaleidoszkóp című fejezetben a filmből ismert technikával vág és indít leírásokat, melyeket sem a hely, sem a kronológia nem fog össze.
A második rész a működést mutatja és a tábor társadalmát: a feladatokat, hatalmat, együttműködést, korrupciót és konfliktusokat. Ugyan a kötet a már-már közhelyszerű letartóztatással kezdődik, és a mindig távolságtartó és szinte szenvtelenségig rideg szerző nem tudja palástolni döbbenetét a felett, hogy osztrák szomszédja, valamint a vidékiek milyen készségesen adták fel a németeknek a bujkálókat.
A kötet legfontosabb fejezete a ’Miért nem ütöttek vissza?’ címet viseli. Itt összefoglalóan azt vizsgálja, hogy miképpen jött létre az a különbözőség eltitkolásán alapuló, egyének nélküli társadalom. Ebben a társadalomban az élet borzalmasabb volt, mint a gázkamrák árnyékában. Neurath mint szemtanú leírása érthetővé és megfoghatóvá teszi a koncetrációs tábor foglyainak életét.
A koncentrációs táborokról szóló visszaemlékezések másik hulláma az Eichman perrel egy időben megjelenő Primo Levy, Jean Améry, Jorge Semprun munkái, melyek irodalom eszközeivel kísérelték meg visszaadni személyes élményüket.
A tudományos feldolgozás keveset haladt. És azt kell mondanunk, hogy hiába nőtt több könyvtár méretűvé a koncentrációs táborokkal kapcsolatos irodalom, többet azóta sem tudtunk meg, mint Neurath most nagy késéssel megjelent könyvéből. Másképpen sem tudjuk, amit ő már 1943-ben leirt, hiszen az azóta eltelt idő inkább komplikálta és összekeverte az erővonalakat. (Gondoljunk csak a kelet-német történetírás mesterfogására, hogy a koncentrációs táborok foglyait, öntudatos antifasisztákként gyászolta.)
Paul Neurath elismert és sokat publikáló szociológia professzor lett, nem foglalkozott a kéziratban maradt munkájával, visszatért Bécsbe az egyetemre tanítani és 2001-ben halt meg.
E kötet nagyon sok szakértő, barát és volt kolléga együttműködéséből jött létre, akiket a gondos szerkesztők egy oldalon keresztül sorolnak fel. Ezzel a munkával valósult meg Neurath terve, amit az első koncentrációs táborban töltött nap után elhatározott, hogy emléket állit annak, amit átélt, hogy soha ne felejtsék el mi történt ott.
Most már biztosak lehetünk ebben.
Paul Martin Neurath, The Society of Terror. Inside the Dachau and Buchenwald Concentration Camps. Edited by Christian Fleck, Nico Stehr. Paradigm Publishers, Boulder, London, 2005. p320.
[1] William Foote Whyte, Utcasarki társadalom, Egy olasz szegénynegyed társadalomszerkezete, Új Mandátum Könyvkiadó–Max Weber Alapítvány, Budapest, 1999., William I. Thomas–Florian Znaniecki: A lengyel paraszt Európában és Amerikában 1–6. kötet, Új Mandátum, 2002–2004.
[2]
Carol Zemel, "Emblems of Atrocity. Holocaust
Liberation Photographs" in
Image and Rememberance: Representation and the Holocaust. Eds.
Hornstein, Shelly,
Pető Andrea