KÖNYVEK

Flaskár Melinda :A zsidó szociális gondoskodás története Budapesten a két világháború között

2020.10.20.

 

Sokakat érdeklő tankönyv látott napvilágot az Országos Rabbikképző – Zsidó Egyetemen. Flaskár Melinda: A zsidó szociális gondoskodás története Budapesten a két világháború között című munkája túllép a felsőoktatási tankönyvek szokott keretein, szélesebb témakört tárgyal és így nagyobb olvasó közönségre is számíthat.

A zsidóság életében mindig nagyon fontos volt a "cedaka", a szó a bibliai héberben igazság jelentésű, mai értelmezése: jótékonyság. Szeretet és irgalom gyakorlása, amibe beletartozik a szegényeknek való adakozás tórai parancsa, mindenkinek kötelező, még a rászorulónak is. Köze van az igazságossághoz, mert ez Isten akaratából jár a rászorulóknak. Nekik erre joguk van! Adományozni nemes dolog és érdem. Gyakran idézett mondat Salamon példabeszédeiből: "A jótékonyság megment a haláltól".

Nagyban előmozdítja a könyv megértését, mondanivalójának elsajátítását az elején található tanulmány, amelyben Hábermann Zoltán – a szerző tanára az OR-ZSÉn – Zsidó szociális tevékenység Magyarországon a középkortól az emancipációig fejezet címmel áttekinti a zsidó jótékonyság elvi alapjait és kialakulását Európában. Felhívja a figyelmet a közösség fontosságára, nem véletlen hogy héber elnevezése, a "kahal" 123-szor fordul elő a Tanahban. Nagy múltja van a szociális és közösségi gondolatnak a zsidóság életében! Nagy és szép feladat ennek a múltnak a kutatása.

A diaszpóra, a galut megnehezítette a zsidó életforma fenntartását, de a kehila vagy jiddisül "kile", mint sajátos zsidó önszerveződés biztosította a kisebbségi megmaradást. Az állam elveszte után modern kifejezéssel, "hordozható haza" könnyítette meg a vándorlást! Társadalmi kontroll mellett igyekeztek biztosítani a megélhetési lehetőségeket, amelynek fő forrása a tagok adóján és adományain kívül a kóser hús, bor és macesz árusítása volt. Vagyoni szempontból három csoportba sorolták a község tagjait, akik ennek megfelelően viselték a közterheket. Csodálatos módon ez minden erőszak nélkül, ma azt mondanánk önkéntesen működött, rendőr és börtön nélkül. Egyedül a közösség helytelenítése, végső soron a kiközösítés, a "chérem" volt, ami kikényszerítette az engedelmességet. Már a szétszóratás kezdetén megjelennek a ma is meglévő tisztségek és szervezetek. A zsinagógán kívül mindenütt van Chevra Kadisa, magyarul Szentegylet, Talmud Tóra oktatás, mikve, kóser vágoda, a kisfiúkat körülmetélik. Megemlékezik az alfejezetben tanártársa, a nemrég elvesztett Oláh János kutatásairól, a folyamat kezdetéről.

Ezután következik a szerző bevezetése, amelyben a szociális munka történetének hiányaival indokolja témaválasztását és köszönetet mond azoknak, akik segítséget adtak neki ehhez. Könyve első része a zsidó szociális gondoskodás történeti, szociális és fogalmi kereteit elemzi. Itt kap helyet a történeti szakirodalom áttekintése, kiterjedve mind a sajtóra, mind a szakirodalomra.

Az említett sok név igazolja alapos felkészültségét és várakozást kelt olvasójában a könyv iránt. Szól általában a szociális gondoskodásról, a szociálpolitika megjelenéséről. Mivel régebbi korokban ez teljesen egyházi feladat volt, a zsidók ebből nem részesültek, ami erősítette saját ilyen irányú tevékenységüket. Ez a jelenség gyakori a zsidó történelemben! Sokszor a korlátozó intézkedések ellenkező hatást érnek el, a megszorított csoport saját megoldást talál, amely néha jobb, mint a régi. Ismerteti a zsidóság különböző meghatározásait, előrebocsátva hogy a könyvben sajátját alkalmazza, amely szerint az a zsidó, aki annak gondolja magát. Ehhez, hozzá lehetne fűzni, hogy sajnos vannak, akik nem gondolják magukat zsidónak, de a külvilág annak tartja őket! Velük kapcsolatban jóindulatúan megjegyzi, hogy noha nem kapcsolódtak a zsidó szervezetekhez, néha támogatták is azokat. Az a gyakoribb, hogy igénybe vették segítségüket – ez az utóbbi időben egyre fokozódik.

Sok statisztika zárja a könyv első részét, megismerjük belőlük nemcsak budapesti zsidó lakosság, hanem a két háború közti Magyarország szociális viszonyait is. Vannak érthetetlen, feltehetőleg téves adatok, pl. 1920-ban hivatalosan a zsidók aránya bányászatban 30% volt (?) Az már valószínűbb, hogy a fővárosban 1930-ban a háztulajdonosok negyede izraelita. Az állam próbálja enyhíteni a vesztett háború és Trianon utáni nyomort, de intézkedéseik nem vonatkoznak a zsidóságra, még a zsidó kórházakat sem támogatják.(Pedig ezekben keresztényeket is gyógyítanak!)

Második részben először az ortodox intézményeket veszi sorra, amelyek az 1870-es különválásukhoz képest a két háború között jelentős változásokon mennek keresztül. Híveik létszáma csökken, többek között hagyományos nagy központjaik (pl. Munkács, Máramaros) elveszte miatt. Oktatással igyekeznek ezt pótolni, 70-80 jesiva működik, amíg 1941-ben a kormány be nem záratja többségüket. Sokat tesznek állások közvetítésére szombattartó fiatalok részére. Ellentmondásos az álláspontjuk: cionista-ellenesek, de foglalkoznak a Szentföldön élőkkel, akiket visszatartanak az ottani szakszervezettől. Utal a Sasz Chevra talmudtanitó egyesületre, felsorolja helyiségeit, valamiért kihagyja a mai Vasvári utcát, ahol pedig a megmaradt felírás ma is olvasható. Nagyon ügyelnek az egészségügyi ellátásra, mert nehéz a kóser étkezés biztosítása.

Szép modern kórházuk alapítását pereskedés kíséri, de gyönyörű a kertje is. Ma már sajnos nem létezik a Bikur Cholim "beteggyámolító egyesület", amely keresztény adományokat is kapott. Ebédet osztottak, szeretetotthonuk volt a Körúton, amelyet egy nagyobb budai Szeretetotthon váltott fel. Aggok Háza és gyermekvédelem is része lett tevékenységüknek. A gyermekvédelem talmudi hagyományait nagy buzgalommal ápolták. Létrejött az Első Budapesti Szertartási Komaegylet, amely már a gyermekágyas anyák istápolásával kezdte és a megszületett gyermekkel folytatta. A háború után a Hanna Gyermekvédelmi Intézmény továbbfejlesztette munkáját, már a nyaraltatásból is kivéve a részét. Továbbra is voltak, akiknek egyszerűen az étkezéséről kellett gondoskodni. Ezt az Orthodox Népasztal oldotta meg. (Késbb a gettót is élelmezte!) 30-as években naponta 300 ember kapott meleg ételt és a lelki szükségletre saját Hagadát adtak ki. Számítottak a nőkre is: volt Ortodox Nőegylet és Leányegylet is.

Nem maradt le a következő részben tárgyalt neológia sem. Arányuk egyre növekedett, az időszak végére Budapesten már 85%. Mivel hazafias meggondolásból a hitközség vagyonát hadikölcsönbe fektették, a háború után csak egy felvett kölcsön mentette meg őket a tönkremenéstől. Szükség is volt rá, hiszen 1922-ben a költségvetés majd felét szociális célra kellett fordítani! Ez később csökkent (1927-re 35%-ra), de a zsidótörvények után ismét megnőtt, 1944-ben már 44%. Sokfajta segély volt: egzisztenciális, főünnepi, téli, kiházasítási, "szemérmes szegényeké". Volt külön "szegényorvos" is. Rászorultak a segítségre a Numerus Clausus által sújtott diákok, hiába akartak amerikai pénzen külön zsidó egyetemet alapítani Pesten, Haller kultuszminiszter nem engedélyezte.

Európai hírű a Zsidó Kórház illetve testvérintézményei a Poliklinika, a Weisz Alice Szülőotthon és a Gyermekkórház és mások. Betegszámának felét meghaladta a keresztények aránya, különösen az ingyen kezelteké. Több Aggok Háza várta idős lakóit, akik néha elszegényedett vagyonos emberek voltak. Nagy gondot fordítottak a siketnémák és vakok gondozására, ezeket nem zsidók is pl. Vass József népjóléti miniszter, sőt az amerikai Vöröskereszt megbízott, a népszerű Pedlow kapitány adománnyal pártolták. Utóbbinak ezért szobra is volt a Műcsarnok előtt – vajon hová lett? Épületeik – amelyeket a híres Lajta László tervezett – ma is díszei a fővárosnak. Gondot fordítottak a gyermekvédelemre. Ma már megszűnt egyesületeik, mint a Szegény Gyermekkert Egyesület, az Orsz. Izraelita Patronázs Egyesület,az Izraelita Szünidei Gyermektelepi Egyesület akkor tömegeket láttak el. Előnyben részesültek a hadiárvák!

Jelentős szerepet vitt a magyar kulturális életben a híres OMIKE (Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület), akik a kultúra mellett szociális segélyezéssel is törődtek. A tárgyalt időszakon túl színháza nemcsak fellépési lehetőséget nyújtott a deszkákról kitiltott zsidó művészeknek, de beírta nevét a magyar színjátszás történetébe. Nagy szüksége volt erre zsidó értelmiségieknek, különösen 1938 után.

Leghosszabb ideig a MIKÉFE (Magyar Izraelita Kézmű- és Földmíves Egyesület) működött, 1842 óta, a Rákosi – rendszer számolta fel. Tanoncotthonának egykori növendékei néhány éve még rendszeresen találkoztak, zömmel külföldről. A kórházi betegek rituális kosztjáról gondoskodott az Ahavasz Reim szeretetegylet – ahol engedélyezték - a Honvéd kórházban pl. nem. Részletesen, kerületek szerint foglalkozik a neológ nőegyletekkel, sokoldalú tevékenységük álláskeresésen kívül a bálokra is kiterjedt, ahol sok adományt lehetett gyűjteni. Az Országos Izraelita Tanítóegyesület volt a legrégibb Magyarországon, alapszabályában előírta "a magyar nemzeti eszme ápolását", de ez nem mentette meg tagjait az elbocsátásoktól a fasizálódás idején.

A zárófejezetben a szerző igazolja téziseit és összefoglalja a legfontosabb kutatási eredményeket. Megállapítja, hogy sikerült a korabeli sajtó alapján modellezni mind az ortodox, mind a neológ zsidóság szociális gondoskodásának rendszerét. Alapvető különbség, hogy míg az ortodoxia csak saját híveit kedvezményezi, az utóbbi jótékonysága a többségi társadalomra is kiterjed. Ez a kórházaknál is érvényesült. Az ortodox rendezvényeken elkülönítik a nőket, többnyire külön alkalmak vannak számukra. Szerző ezeket az állításait főleg sajtóidézetekkel igazolja.

Terjedelmes függelék zárja a könyvet. Nagyon értékes benne a zsidó egyesületek listája, alapítási évvel, létszámmal és - többnyire belterületi - székhellyel. Alapos (856 tétel!) jegyzetapparátus és alfabetikus irodalomjegyzék segíti a felkeltett érdeklődés kielégítését és az esetleges további kutatást. Nemcsak szociálpolitika iránt érdeklődők forgathatják haszonnal könyvét, az általa közölt adatok segítenek a korszak történetének jobb megértéséhez.

Hatalmas témát vállalt a szerző,hiszen a Holocaust előtt a magyar zsidóság Európa egyik legműveltebb és legasszimiláltabb kisebbsége volt, ami közéleti tevékenységben, szervezettségben is megnyilvánult. Címének megfelelően a két háború közti időt vizsgálja, az adatok bősége így is imponáló. Eseményekben dúsabb évek következtek, szép feladat lenne megnézni, hogyan próbáltak a zsidó szociális szervezetek helytállni a nehéz időkben!

Róbert Péter

FEL