Szilágyi Erzsébet

Révész Béla könyve Max Nordauról

Aki e zsidótárgyú, zsidólelkű könyvet írta, azelőtt más témákkal foglakozott. Írtam az éneket a szegény ember reménységeiről, heves történeteket a munkás jövendőjéről, róttam gondolatsorozatokat az élet és halál pólusairól, lelki-portrékat író, művésztársakról, formáztam az írást, hogy csendüljön az örömtől, bőszüljön a haragosságtól, regéltem a szolidaritás regényét a sikerekről, bénákról, gyöngékről és az évek zenitjén megállva, bölcs hahotával már mosolyogni tudtam a zűr és zavar fölött, ahogyan a magasból a földi botorkálást megpillantottam. Éretten, szomjuhozva öleltem magamhoz az életet, hogy jutalmas fűszereit átvegyem, ízleljem, mígnem a rianás végighasított lelkemen, hogy témáimtól elforduljak és megírjam, legtudatosabban ezt a zsidó könyvet.[1] Így kezdi Révész Béla Max Nordauról szóló könyvét, azt a művet, amely életének utolsó nagy alkotása.

Révész Béla 1876-ban született Esztergomban, kispolgári zsidó családban. Mindig érzékenyen fordult a társadalom elesettjei felé. Gimnáziumi éveit már Budapestre töltötte, és itt ébredt fel igénye a még szélesebb látóhatárok iránt. Neki is indult a világnak. Az iskola utáni ifjú évek egy részét Berlinben és Párizsban töltötte. Nemcsak a modern irodalmat ismerte meg, hanem a munkásmozgalmat is. Huszonkilenc éves korában úgy tért haza, hogy szocialistának vallotta magát. Megalapította az Új Színpadot, amely ugyan rövid életű volt, de hatássa érezhetővé vált az akkori modern színházi törekvésekre. 1906-tól kezdve azután a Népszava munkatársa lett, majd évtizedeken át irodalmi rovatvezetője. A kor nagy irodalmi szerkesztői közé tartozott. Osvát Ernő és Mikes Lajos mellett ő a harmadik, aki költők egész táborának ad lehetőséget az érvényesülésre. De ő ezt a Népszava keretén belül teszi, tehát aki hallgat az ő hívására, annak legalábbis szövetségesként vállalnia kell a szocializmust. Révész Béla teremtette meg a történelmi jelentőségű kapcsolatot Ady Endre és a Népszava között. [2] Révész Béla volt az első, aki a munkásság helyzetét és létküzdelmeit hangsúlyos témává tette az irodalomban, s a testi szerelem ábrázolásában is úttörő szerepe volt. Utolsó nagy munkájaként, 1943-ban, Nordau élettörténetének megírása mellett döntött.[3] Révész Béla ekkor már régóta állás nélkül, nélkülözésben élt. Teljesen elvesztette hallását. Magányos volt és megtört. 1944-ben a fasiszták elhurcolták otthonából. Nem tudunk biztosat arról, hol halt meg. Talán valamelyik koncentrációs táborban, talán még Magyarországon érte utol a halál. Révész Béla Nordauról szóló könyvének lapjairól egy karizmatikus ember, egy jelentős filozófus és irodalmár lép elénk.

Max Nordau Südfeld Miksa néven született Pesten, 1849. július 29-én, ortodox zsidó családban az Aréna út (ma Wesselényi utca) és Síp utca sarján, ugyanabban a háztömbben, ahol Theodor Herzl. Apja büszke volt szefárd eredetére, és Révész Béla könyve szerint beszélt is spanyol nyelven, ám magyarul nem. A családfő, Gabriel Südfeld Prágában szerzett tanító-diplomát. Korábban irodalommal, filozófiával egyaránt foglalkozott és Schiller verseit fordította héberre. 1822-ben először Pozsonyba, majd Óbudára, végül pedig Pestre kerül vallástanárnak, de Hatam Szófér rabbi gyerekeit ő tanítja német nyelvre. Könyve אחוזת מרעים (Barátok birtoka) címmel jelent meg Prágában, 1825-ben. Pesten ismerkedett meg rigai származású, későbbi feleségével.

Max Südfeld tanulmányait a zsidó héderben kezdte. Ötévesen már ír és olvas, és az iskola legjobb tanulója lett. Ezért ösztöndíjas diákként került a német nyelvű katolikus elemibe, majd evangélikus iskolában tanult. A felfogóképessége, nyelvi tehetsége kiváló. Révész Béla szerint, amerre jár, a lehető leggyorsabban felszedi egy-egy ország nyelvét, egész fiatalon tizennégy nyelven beszélt.[4]

A család megrázkódtatása, ahogy 1861 után enyhül a nyomás a magyarságon, s a magyar nyelv használata mindinkább előtérbe kerül, a magyarul nem beszélő Südfeld Gabriel, Nordau apja elveszíti állását.

De apja irodalmi hatása nem nyomtalan. Sőt, amíg apja él, a későbbi világutazó Nordau el sem hagyja Magyarországot annak ellenére, hogy minden vágya, hogy német író legyen.

Tizenhárom éves, amikor verset közölnek tőle, s a Salon című lapban rendszeresen ír színikritikákat. Tizenöt éves korára már ötven közleménye jelent meg. versek, kritikák, tárcák. A Poesie, Kunst und Wissenschaft című havilap, a Salon der Lileratur, Kunst und Mode című kéthetente megjelenő újság, valamint az Entre Acte közli írásait. A család anyagi helyzetét jól érzékelteti, hogy még az érettségi előtt házitanítói állást vállalt Rákoskeresztúron.

Ekkorra már Südfeld Miksa régen Max Nordau. A déli mezőt (Südfeld) északi kertre (Nordau) cserélte fel. Ez a névváltoztatás talán a zsidó származásának eltitkolását szolgálta. Nordau német írói akar lenni, a vágyából valójában a német nyelvű írói lét meg is valósult. De később tudatosan vallja magát zsidónak, s nem németnek.

Egyetemi tanulmányait Budapesten kezdte, s talán apai hatásra tanult orvoslást. Az irodalomról viszont nem akar lemondani, egyetemi tanulmányaival párhuzamosan, 18 éves korától a korszak meghatározó magyarországi német nyelvű lapjánál, a Falk Miska által szerkesztett Pester Lloydnál jelennek meg írásai. 1872. ádár hó 4-én meghal apja, és sírjára ő írja a héber nyelvű szöveget.

1873-1875 között a Pester Lloyd megbízásából beutazta Európát. Bécsből indulva, Moszkvától Königsbergen át Londonig majd Izlandig, és ősei nyomát keresve Spanyolországig és Itáliáig jutott, s ez idő alatt sorra jelentek meg feltűnést keltő tudósításai. Ezek válogatásai a Vom Kreml zur Alhambra címmel jelennek meg.

Először 1876-ban, majd véglegesen 1880-ban telepedett le Párizsban. 1878-tól 1880-ig Budapesten nőgyógyászként dolgozott, de visszatért Párizsba, s az orvosi hivatás mellett német újságok tudósítója lett. Párizsban kórházi orvosként dolgozott, 1882-ben megvédte a nő sterilizációjáról írt doktori értekezését és orvosi praxist nyitott. Párizsból folyamatosan írt a Neues Pester Journal számára.

Témáit a színes, nyüzsgő, párizsi élet adta: írt a francia irodalomról, képzőművészetről, színházi premierekről, Párizs zenei életéről, erkölcsről, államférfiakról, gondolkodókról, vagy éppen semmiségekről; reagál korának traumatikus eseményére, szívesen vette górcső alá a párizsi hétköznapokat, a klubokat, kávéházakat, a zálogházat, a latin negyedet, vagy éppen az alkoholizmus problematikáját. E cikkekben már tetten érhető Nordau később kikristályosodó civilizációs kritikája.

Újságíróként 35 évig dolgozott a Vossische Zeitung számára. 1883-ban jelent meg kultúrkritikai írása, a Die conventionalen Lügen der Kulturmenschheit, amely a kiváltott botrányok miatt ismertté tette szerzőjét egész Európában. A kötetet betiltottak Ausztriában és Oroszországban, sőt Ausztriában felségsértéssel is vádolták íróját.

A botrányok hatására majd minden fontosabb európai nyelvre lefordították. Magyarra Doktor Sándor fordította Konvencionális hazugságok modern kultúréletünkben címmel. Ebben számot ad Európa feszültségeiről a barbarizmustól a nyomorgókig, az új szellemi mozgalmaktól az antiszemitizmusig, s végigveszi Európa szellemi fejlődéstörténetét. A mű előre jelzi az Elfajulás című kötet téziseit, de inkább a társadalmi problémák gyökereit tárgyalja. E könyv sikerén felbuzdulva írja műveit: megjelentik a Paradoxe (1885), és Die Krankheit des Jahrhunderts című regénye (1887).

Talán leghíresebb műve az 1892-ben kiadott Elfajulás, amelyben nagyon kemény kritikával illet minden modern irányzatot. Ebben a 19–20. század fordulóján rendkívül népszerű könyvében példák sokaságával igyekszik igazolni, hogy a századvég motorizált, mechanizált, rohanó, határidőkhöz kötött életformája milyen romboló hatással van az emberi elmére és fizikumra. Rámutat számos tipikus, kóros magatartásformára és betegségre (pl. öngyilkosság, alkoholizmus, droghasználat, szívinfarktus, rövidlátás, kopaszodás, fogromlás) melyek aránya rövid időn belül ijesztően megugrott. Úgy véli, a felsorolt tünetek mindegyike a fáradság és kimerültség következménye, ezek pedig a jelenlegi civilizáció számlájára írhatók.

Eszeveszett életünk kavargására és sodrására, a mérhetetlenül megnövekedett érzéki benyomások és szervi reakciók az okai annak, hogy ítéleteink és fizikai tetteink az azonnaliság kényszerét kell, hogy elviseljék. A statisztikák, kimutatások, tudományos eredmények pergőtüzével Nordau azt igyekszik bebizonyítani, hogy az ember egyrészt nem ilyen életre való, mert megbetegíti, kiszipolyozza magát az új létmóddal, de a rekreációs időtöltéseit is felszámolja a zene, a képzőművészet, az irodalom és a filozófia terén véghezvitt - szerinte - szörnyűségeivel.

Szembeszáll mindennel, amit az emberi haladás kerékkötőjének tart; élesen és szellemesen bírálja az európai kultúra külsőségeit, naiv aufklárizmusa azonban sokszor a modern művészet számos értékével is szembefordította (Verlaine, szimbolizmus, Zola stb.).

Nordau mélységesen és pontosan tisztában volt az általa megtámadott alkotók „modern” vonzerejével. Jóllehet avantgárdnak mondták magukat, Nordau arról igyekezett meggyőzni olvasóit, hogy ezek "korántsem előfutárai valamely új kornak. Nem a jövőbe mutatnak nekünk utat, hanem sokkal inkább a múltba vezetnek vissza minket." Hamis, irracionális modernségüket meg kellett különböztetni az ő saját hiteles modernségétől: "Az ő »szabadságuk« és »modernségük«, az ő »igazságuk« és »haladásuk« nem a miénk. Nekünk semmi közünk őhozzájuk. Ők saját vágyaikat akarják kielégíteni, mi dolgozni akarunk. Ők bele akarják fojtani a tudatot a tudattalanba; mi a tudatot akarjuk erősíteni és gazdagítani. Ők kitérő gondolatokat akarnak formálni és fecsegni, mi összpontosítani, megfigyelni és tudni akarunk. Az igaz modern alighanem arról ismerszik meg, illetve azáltal különböztethető meg a magukat modernek kikiáltó szélhámosoktól, hogy az utóbbi a fegyelmezetlenséget hirdeti, ellensége a haladásnak, az 'énjét' imádja, és ellensége a társadalomnak."[5]

Nordau művében Nietzsche volt a támadás célpontja, akinek elméje 1889-ben elborult, s Nordau műve születése idején már képtelen volt válaszolni ezekre az állításokra.

Erre az időszakra tehető Nordau első komoly érdeklődése a zsidóság problémái iránt. 1890-ben Nordau szociológiai szempontok alapján nagy érdeklődést mutatott egy zsidó mezőgazdasági telep létrehozása iránt Argentínában, Buenos Aires mellett, amelyet barátja, a berlini orvos és bakteriológus, Wilhelm Löwenthal vezetett.

1892-re datálható Nordau és a párizsi tudósítóként tevékenykedő Theodor Herzl megismerkedése is, és Nordau a család orvosa lett. A megismerkedés szövetséggé vált a zsidóság megmentése érdekében. Herzl egy barátot, egy gondolkozótársat, Nordau pedig valódi cselekvést, valódi életcélt talált magának.

1894-ben a Dreyfus-ügy kapcsán Nordau rendszeresen tudósított az antiszemita hajszáról a Vossische Zeitung hasábjain, majd Herzllel - miután együtt vesznek részt Alfred Dreyfus lefokozásának aktusán ‑ 1895-ben vetik fel egy esetleges zsidó állam gondolatát.

1897-ben Nordau az I. Cionista Kongresszus ünnepelt szónoka, ahol ő fogalmazza meg a Bázeli Programot. Itt létrehozták a Cionista Világszervezetet, melynek első elnökévé Herzl Tivadart és egyik alelnökévé Max Nordau-t választották.

A kongresszus második napján "közfelkiáltással" fogadták el az úgynevezett Bázeli programot.

Nordau egy évre rá feleségül vette gyermeke anyját, a protestáns Anna Donst, ami a cionista mozgalmon belül az ortodox zsidók haragját vonta maga után.

A II. Cionista Kongresszuson elnökké választották, és előadást tartott a Dreyfus-perről. Itt említette először a Muskeljudentum fogalmát. "El kell gondolkodnunk azon, hogy hogyan teremtsük meg az izom zsidóságot." De nem repesett mindenki az izomzsidó testkultuszának gondolatától.

Gerschom (akkor még Gerhardt) Scholem, a zsidó misztika későbbi nagy tudósa írta: "A Torna Egyletek, amelyek Max Nordau álomszerű elképzelése szerint, (aki maga a teóriának egyik elrettentő példája) az Izomzsidóságnak és a zsidóság fizikai regenerációjának lennének konkrét megnyilvánulásai, teljes mértékben hidegen hagynak engem. Ez az egész diszciplínaként megformázott gondolat, már a kezdetektől zavart. Dacára, hogy nagybátyám, már a kezdetektől (miután kitudódott a cionizmushoz való vonzódásom), hívott az Egyletbe, sose gondoltam zsidóság iránti érdeklődésemet, mely alapvetően a megismerésre és a tudományokra szomjazott, tornamutatványokkal kielégíteni."[6]

Ez a vélemény azonban elszigetelt volt, nem sokan osztották, ezért az „izomzsidóság”(Muskeljudentum) koncepciója nagy és gyors sikert aratott. Többek között azért is, mert a zsidó misztikus múlt és történelem jól felhasználhatónak bizonyult a harcos,erős, büszke, önérzetes, sikerre predesztinált típus idealizálására és köztudatba hozására.

1903-ban, a VI. Kongresszuson saját meggyőződése ellenére az Uganda-terv mellett foglalt állást, néhány héttel később majdnem merénylet áldozata lett.

1904-ben, Herzl, a szövetséges halálát követően Nordau nem vállalta a cionista mozgalom vezetését. 1911-ig elnökölt a cionista kongresszusokon, majd aktív cionista munkássága véget ért.

Az első világháború kitörésekor ellenséges nemzet lapjainak tudósítójaként tartózkodott a francia fővárosban. Nem hagyhatta el Párizst, de komoly megpróbáltatások árán mégis eljutott Madridba, ahol olasz, észak-amerikai és argentin lapok tudósítójaként kereste kenyerét, mivel párizsi vagyonát elkobozták.

Életének utolsó három évét Párizsban töltötte, 1923. január 22-én itt érte a halál.

Koporsója 1926-ban került – végakarata szerint ‑Tel-Avivba.

 

---

Bibliográfia

Aschheim, E. Steven: Max Nordau, Friedrich Nietzsche és az elfajulás, Múlt és Jövő, 2007.4. 77-86.

Friedmann, Sándor : A zsidó gerinc kiegyenesítése: Muszkli Móric. (Muskeljudenthum) A politika és az esztétika összefüggései a zsidó emancipáció és a cionizmus ürügyén. https://www.academia.edu/3882886/A_zsid%C3%B3_gerinc_kiegyenes%C3%ADt%C3%A9se_Muszkli_M%C3%B3ric._Muskeljudenthum_?auto=download

Kőbányai,János: A magyar-zsidó irodalom története. Kivirágzás és kiszántás, Múlt és Jövő Könyvkiadó, Budapest, 2012.

Révész, Béla: Max Nordau élete, Magánkiadás, Budapest, 1943.