Antal Gábor

Kulturális cikkek a Szabad Nép és a Magyar Nemzet 1952-es évfolyamából

 

Az alábbiakban a Szabad Nép és a Magyar Nemzet című napilap 1952-es évfolyamából idézünk kulturális témájú cikkekből. S nemcsak azért, hogy e ma már a legrosszabb esztendeink közé számító év újságcikkeiből kimutassuk a jelszavak mögé bújtatott tulajdonképpen "káotikusan rendezett" viszonyokat – ezt jobban tükrözhetnék a politikai /többek mellett külpolitikai/ vezércikkek és glosszák.
A nem véletlenül választott, jellegzetesnek mondható, kulturális jellegű írásokban vannak olyanok, amelyeket a – bár leszűkített, de nyilvánvaló-jóindulat íratott, és olyanok is, amelyek szerzőiben felfedezhetjük a viszonyokhoz való alkalmazkodást, sőt túlalkalmazkodást is. Az a véleményünk, hogy az idézett cikkek, a maguk módján egy korszak kulturális helyzetét tükrözik. Egy olyan korét, amelynek belső összetevőit még a komoly történettudomány sem fedte fel mai napig teljesen.

*

A Szabad Nép-ben – ellentétben az Irodalmi Újság-gal, a Béke és Szabadság-gal, de akár a Magyar Nemzet-tel is – igen kevés volt 1952-ben az ún. "művész-levél", de a különböző írókkal, művészekkel folytatott interjú is. Ami viszont mégis megjelent ebben a műfajban, annál "vastagabb" volt.
 /Vagy legalábbis annak tűnik ma./
Például a március 27-i számban, a 6. oldalon jelent meg Ladányi Ferenc – "Kossuth-díjas színművész" – Két hét Moszkvában című, nem hosszú írása, amely páratlan "lihegés". Azt írja például a jeles színész, hogy a "szeretet vezette szovjet barátainkat, amikor például megmutatták a Pravda kulturpalotáját, s együtt örültek velünk ámulásunknak, akár a dolgozók tánccsoportjának próbáját néztük, akár a könyvtártermet, ahol megtalálható Petőfi és Jókai éppúgy, mint mai íróink több oroszra fordított műve." Ladányi arról is írt itt, hogy "A szeretet bírta szóra azt az öreg, fejkendős nénikét, aki a Metro új állomásán, a Komszomol-állomáson lépett oda kis csoportunkhoz és a következőket mondotta: - Látjátok, mi ilyet építünk, mert a békét építjük. Megtehetjük, mert a mi vezetőnk Sztálin. Neki köszönhetem, hogy négy gyermekem iskolába jár, mérnökök lesznek és orvosok, a Szovjet Hadsereg katonái és nem koldusok, mint gyermekkoromban én és a szüleim!..." Jellemző a befejezés: "A Kreml falai mellett süvíthet a híres moszkvai szél, a hatalmas ország fölött mégis a nap melege ragyog: az épülő kommunizmus napja, a sztálini korszak napja. Boldog vagyok, hogy ebből a ragyogásból egy szemernyit hazahozhattam magamban, örök emlékül."

Amikor – mai szemmel is aljasul – az akkori görög kormány halálra ítélte Beloianniszt, különböző munkások /és Jánossy Lajos Kossuth-díjas egyetemi tanár/ mellett megszólalt Nagy Sándor Sztálin-díjas író is:
 - Látom a rendíthetetlen hősöket is, - írta többek között az Ez a gaztett nem marad büntetlenül című nyilatkozat-csokorban – hallom a dörrenést, a szívemben a golyók ütését, és az utolsó kiáltást: - Sztálin. Elesnek a hősök, kezük a szeretett földbe markol… Ne felejtsd, világ… Tűzben lobog a görög hajnal, amerikai fényszórók sárga fénye hiába akarja letörölni az eget. –

Ugyanebben a "ciklus"-ban megszólal Trencsényi-Waldapfel Imre egyetemi tanár is. /A jeles klasszikus-filológus. Szabad Nép 1952-es évfolyamában többször is írt ilyen "alkalmi kiáltvány-t, - ahogy különben kétszer a Magyar Nemzet 1952-es évfolyamában is./ - Belgrád mai urait is figyelmeztetheti a történeti emlékezet arra – írta, többek között, T.W.I. – hogy az új-görög szabadságharc lángszavú költőjét, Rigaszt ott vetették a Duna hullámaiba, miután a Habsburgok kiszolgáltatták a török zsarnokság vérszomjas kopóinak – de az új-görög szabadságharcot a vértanú-költő forradalmi indulója vezette diadalra. Mi, akiknek feladatuk a görög nép történetét ismertetni a magyar nép fiainak, immár Nikosz Beloiannisz és hős társai példáján is a nép ügyéhez való hűségre fogjuk tanítani a ránk bízott ifjúságot.

Magyar művészek beszámolója a Szovjetunióban szerzett élményeinkről a címe annak a riportnak, amely a lap 1952 június 11-i szám 6. oldalán olvasható. A megnyitót Bozóki István tartotta, amely után Dayka Margit – akkoriban friss Kossuth-díjas –" számolt be" élményeiről.
 Dayka nyilvánosan szívből beszélt, csak a keret, amelybe nyilatkozatát elhelyezték, adott más hangzást szavainak.
 – Amikor beléptem a moszkvai Művész Színház nézőterére – mondotta a többi között - /a "többi"-ben híven lényéhez és hangvételéhez, nyilván csodálkozásait fejtette ki, A.G./ az aránylag kicsiny, ódon, faburkolatú teremben, a megfakult csillárok fényénél, a híres, sirállyal hímzett régi függöny mögött megláttam az igazi színházat. Ha kell, bátran eldobják a már meglévőt és egy teljesen újat, jobbat teremtenek helyébe. Gazdagok, telik miből." /A három nővér még Sztanyiszlavszkij-beállította moszkvai előadásáról volt szó – olyan előadásról, amilyen önálló Csehov-bemutatóra 1952-ig nem került sor Magyarországon./
A cikkben szó esik Gábor Miklós felszólalásáról is. "Gábor Miklós, a Nemzeti Színház művésze számolt be ezután élményeiről. A szovjet színészek játéka lenyűgözően életszerű, a néző úgy érzi, nem is a színházba ül: maga az élet folyik ott a színpadon. A színészi kollektíva egysége - ez az, amit elsősorban meg kell tanulnunk a szovjet színművészettől – mondotta Gábor Miklós. /Aki akkoriban – tegyük hozzá – a Nemzeti Színház párttitkára volt, s ebben a minőségben "leplezi le" majd 1953 szilvesztere után a budapesti török követségre "betörő" Székely Mihályt, Latabár Kálmánt, Udvardy Tibort és másokat./

A március 30-i számban jelent meg a Fekete Sándor hosszabb kritikája Háy Gyulának a Katona József Színházban bemutatott, Erő című – az előbbi /és utóbbi/ Háy-daraboknál lényegesen sematikusabb színművéről. E darabot – ahogy különben e sorok írójának bírálata is a Magyar Nemzet-ben – a Szabad Nép kritikusa, amennyire csak lehet, "menti", bár nem mulasztja el megemlíteni, hogy "
A valószerűtlen és hatásvadászat céljaira írt alakok mintája az Erő-ben Barbara Hilton figurája, politika és tudomány hollywoodi keveréke. A benzinkutas leánya, aki egye elhagyott főiskolai matematikai könyvből számtan-zsenivé fejlődik, beszélgetés közben csak úgy fél kézzel oldja meg a ’nem lineáris egyenletek egyszerűsítésének’ nagy tudósok által kifürkészhetetlen titkait, a halálgyárosok kedvence, aki a szerelem rejtélyes útjain egyszerre csak a béketábor harcosa lesz – ez nem élő alak, ez inkább Karinthy karikatúráinak drámai hősnővé növesztett utóda."

Feketének azonban nemcsak Barbara Hilton nem tetszett, de egyéb hibákat és hiányosságokat is talált ebben a – mai szemmel – olcsó "poénok"-ra épített darabban. Többek mellett azt is észreveszi, hogy Marton Endre rendezése "főleg a színészek mozgatásában, a szerepek értelmezésében domborította ki jól a színmű mondanivalóját. Azonban a hibák is elsősorban ezen a téren jelentkeznek. Az első felvonás egyes hatásvadászó jeleneteit például a szereplők jobb mozgatásával, s főleg jobb kiválasztásával /például újságírók/ el lehetett volna kerülni." De dicséreteivel is éreztette Fekete, hogy a hibákat a darab előadásában nem lehetett elkerülni! Bár megemlíti, hogy Eperjesi – a haladó tudós – valóban komoly ember /valószínűleg Szent-Györgyi Albert lehetett valamiféle "mintaképe"a szerzőnek/ mégis Pereszlényi, a "link" alkalmazkodó hatása alá kerül. – Nemcsak a két főalak, Pereszlényi és Eperjesi, de a két tábor, az imperialisták és a béke hívei között sem bontakozik ki éles harc a színen. A mieink és az imperialisták összeütközése csak csírájában van meg, pedig ennek kellene a második és harmadik felvonás középpontjában állnia. –

Sokkal "vonalasabb" színházi kritikát írt a fiatal Feketénél lényegesen gyakorlottabb és képzettebb színházi ember, az akkoriban főleg a filmhez kapcsolódó Várkonyi Zoltán a román Mihail Davidoglu Vas és acél című – a szegedi Nemzeti Színház által bemutatott – darabjáról, a lap június 19-i száma 6. oldalán. Pedig az Erő – minden nyilvánvaló gyengesége mellett is – kétségkívül jobb, mint a kifejezetten sematikus /és olcsó/ Vas és acél, amit Várkonyi nyilvánvalóan azért dicsér, hogy saját helyzetét javítsa.
"A szegedi Nemzeti Színház – írja – Földes Mihály átdolgozásában igen jó előadásban mutatta be Budapesten Davidoglu színművét. A magyar színművészet dolgozóit öröm és büszkeség tölti el, hogy a vidéki színházak ünnepi hetén olyan előadások kerülnek a közönség elé, mint az Ukrajna sztyeppéin, az Othello, a Vas és acél…"

A főszereplő – a Barsy Béla által megszemélyesített öreg fő kohászmester, Petru Arjoca – Várkonyi szerint "nagyszerű fejlődésen megy keresztül. Az elavulthoz való ragaszkodástól eljut az újért való rajongásig. "S ezt az "íróilag is nagyszerűen megformált embert emberi nagyságában, a legnemesebb művészi eszközökkel állítja elénk Barsy Béla. Nem merül el a részletekben, cselekvésének fővonalától nem térítik el a részfeladatokat, minden megnyilvánulása az egészet szolgálja." Várkonyi hivatkozik Sztanyiszlavszkijra, aki "azt írja, hogy a jó színésznek a színpadon éppúgy, mint az életben, minden érzékszervét használnia, hallania, látnia, tapintania kell." És a főszereplő "Arjocá-ja" – szerinte ezt teszi.

Még 1952 június 5-én jelent meg a Szabad Nép 6. oldalán Gimes Miklós majdnem teljes oldalnyi bírálata Illyés Gyula Az ozorai példa című darabjáról.
Tudjuk nem ez a legjobb színpadi műve Illyésnek. Ám ez a jelentős író – aki /későbbi megvallása szerint/ 1952-ben írta az Egy mondat a zsarnokságról című versét – ebben az évben, nyilván a Rákosi 60-ik születésnapjára írt, lényegében dicsérő jegyzete miatt, ez időben "jobban állt" a Szabad Nép-nél, mint a Magyar Nemzet-nél. És ezért írja Gimes, hogy Illyésnek e történeti színműve "amely a régi dicsőséget zengi – a mának is szól. Nem sandít mára, ahogy azt egyik-másik új történeti regényünk teszi, hanem mélyen, tudatosan néz a múltba, híven ábrázolja az elődöket, s éppen ezzel lelkesít, neveli hazafiságra, önfeláldozásra, bátorságra a kortársakat."
Ugyanakkor – Gimes szerint – "a Nemzeti Színház előadása nem mutatja meg mindazokat a szépségeket, amelyek a színdarabban megvannak." Érdekesen veti fel Gimes, hogy "Természetesen helyes az 1848 őszi Görgeyben a majdani árulót bemutatni, de nem helyes mai fasiszta katonatisztnek játszani. A honvédtisztek elhelyezése a színpadon olyan, hogy a tisztikar végül is a szó szoros értelmében kettészakad forradalmárokra és árulókra: az egyik csoport jobbra megy, a másik balra és a közepén nem marad semmi."

Hadd idézzük itt azt a később – a lap novemberi 2-i számának 2. oldalán – megjelent Illyés Gyula című cikket, amit az ötvenéves Illyésről írt Sötér István. Már a kezdete is jellemző. "Legnagyobb élő költőnket, a líra, a költői epika, a regény és a dráma terén oly gazdag és jelentős művek alkotóját, nyelvünk egyik legnagyobb művészét üdvözöljük a ma ötven éves Illyés Gyulában."
Többek mellett Az ozorai példá-ra is hivatkozik, mint olyasmire, hogy "a legutóbbi időben újra örvendetes jelek mutatják Illyés közeledését korunk nagy kérdéseihez, népünk harcaihoz Az ozorai példa, ez a történelmi dráma, nem véletlenül született meg a mi korunkban, amikor oly élővé, oly magasra törő eszmévé vált népünk hazaszeretete.
Illyés Gyula nem véletlenül ábrázolja darabjában – a történelmi háttérből, de a jelent is hirdetve – a parasztság megváltozott viszonyát hazájában. Az Építőkhöz az, új létezésmód föltétleit’, a szocialista építés himnuszát megszólaltató, nagy vers valamint az Ozorai példa Illyés újabb, nagy alkotói korszakát ígéri."

Érdekes, hogy nemcsak Illyés dicséri – ha némi fenntartással és várakozással is – a Szabad Nép éppen 1952-ben, amikor a lapot végigárasztják Máray Tibor koreai beszámolói, a hatvan éves Rákosi körül /cikkek, amikor egyéb, s éppen az 1952-es évet annyira jellemző, "személyi kultuszos" és "vonalas" írások jellemzik a lapot. S amikor – Révai József két részben közölt cikkével – itt van Déry Tibor Felelet-ének súlyos bírálata is.
/Amit majd a Magyar Nemzet-ben Asztalos Sándor – még majd jellemzett – Révainál is "erősebb" kritikája követ./
Idetartozik azonban az a nagy- és lényegében pozitív - "felhajtás" is, ami a Szabad Nép-ben Móricz Zsigmond halála tízedik évfordulója kapcsán olvasható.

A Móricz-cal kapcsolatos "főcikk"-et – a lap szeptember 4-i számának 2. oldalán - Gimes Miklós írta. "Móricz Zsigmond – állapította meg itt – nem írta meg azt a kis meg nagy összefüggő regényt a magyar társadalomról, amelyre mint mondja, ifjúságában készült, de egész életműve mégis összefüggő és ellentmondásai dacára is egységes kép a tegnap Magyarországáról. A kép hitelességét az író három, egymástól elválaszthatatlan tulajdonsága adja meg: népszeretete, életismerete és ábrázoló művészete. Művész hitvallása az volt, hogy csak az a könyv, szívből fakadt könyve a magyar írónak, amely segít, segít megőrizni az élő magyarságot. Írói gyakorlata – folytatja Gimes – megfelelt művészi hitvallásának, szakadatlanul járta az országot, helyszíni tanulmányokat folytatott, emberekkel beszélt, ismerkedett az élettel, hogy minden írásával segíthessen, taníthasson."
És a szerző, aki minden jel szerint komolyan gondolta, amit írt – ahogy komolyan hitte el akkor a Révai irányította irodalom- és kulturpolitika "erényei"-t is – később még hozzáteszi: - Semmi dogmatizmus, semmi merevség nem volt Móricz Zsigmondban formai kérdésekben. Egyes novelláinak rendkívüli drámai feszültségét /a történet izgalmassága, megragadó volta mellett/ a stílus szűkszavúságával érte el...
Móricz Zsigmond, a nagy, szenvedélyes leleplező, a mai szabad, és művelt magyar nép, a független, gazdag, erős Magyarország megálmodója velünk van, műveivel gyönyörköteti és neveli a magyar népet, s ezzel segít építeni az új életet. – /Ha Móricz Zsigmond 1952 szeptemberében még életben van – mint ahogy elvben lehetett volna! – minimálisan arra a sorsra jut, mint az abban az időben már elkeseredett – és lényegében "félretett" – Nagy Lajos./

De méltón – bár már nem olyan fenntartások nélkül, mint Móriczot – ünnepelte a lap halála 70-ik fordulóján Arany Jánost. A Szabad Nép október 22-i számának 2-ik oldalán olvasható Sötér István-Fekete Sándor Arany János című írása. "Hetven esztendővel ezelőtt – kezdődik a cikk – halt meg Arany János, a magyar költészet egyik legnagyobb alakja, a népi-nemzeti irodalom egyik megalapítója, Petőfi barátja és költőtársa, nyelvünk mindmáig utólnem ért mestere." Az írás később megállapítja, hogy "Toldi alakjának megformálásával a magyar irodalom legnagyobb ábrázolóinak sorába emelkedik Arany. Toldi sokoldalúan megformált hős. Nem csupán az ereje miatt éreztek népinek – de legalább annyira a jósága, a végtelen gyengédsége, tapintata miatt."
A szerzők később megállapítják, hogy "Aranynak a romantikus antikapitalizmusát, s vele járó pesszimizmusát élesem meg kell különböztetni a modern, beteges dekadenciától. Ő a kapitalizmust olyan társadalomnak ítélte, amelynek büzhödt állóvízében új bűnök milliárdjai vannak keletkezőben, amelyben a munka és vagyon egymástól messze esnek, és a tökélyre vitt csalást mondhatni rendszeresnek… Mivel nem látott kiutat ebből a társadalomból, ezért fordult magába, elvágyódva abból az embertelen világból."
Később még hozzáteszik – a kor írói számára való "tanulságul" /kevésbé őszintén, mint Gimes Miklós a realista Móricczal kapcsolatban/, hogy Íróink, költőink más tanulságokat is nyerhetnek Arany életművéből. Arany a realista művészetet tekintette az egyedül helyes ábrázolásmódnak, ugyanakkor harcolt a valóság szolgai másolása ellen. A típusalkotás, a lényeget megragadó művészet, a hősök bátor kifejlesztésének elvét hirdette… Ő, aki a forma legnagyobb magyar mestere volt, megvetéssel fordult el az öncélú formalizmustól." /Az "öncélú formalizmus" – tudjuk – "vádpont" volt, például, Kassák Lajos ellen./

A Szabad Nép 1952 évi november 21-i számában jelent meg – aláírás nélkül – a 2. oldalon az az Ady Endre öröksége című hosszabb cikk, amit a költő születésének 75-ik évfordulójára írtak. Tulajdonképpen ez az írás sem hamisító, ha van is benne némileg egyszerűsítő Révai-idézet. Meg – anélkül, hogy kimondaná Jászi Oszkár nevét – bizonyos utalás arra is, hogy Ady "ugyanakkor, amikor fegyvertársa volt a polgári progressziónak, egyszersmind világosan látta és utálta a magyar burzsoázia zömének megalkuvását a feudális reakcióval, rettegését a forradalomtól…"
Felveti a kérdést: "Tanulhat-e szocializmust építő népünk hazaszeretetet Ady költészetéből: "A válasz: "Tanulhat és kell, hogy tanuljon. Igaz, hogy Ady hazaszeretetében és múltat idézésében van bizonyos pesszimizmus is, aminek az a magyarázata, hogy elbukott szabadságharcok és forradalmak sora után várta, hívta és nem érte meg a megváltó népforradalmat. De Ady hazafias, népébresztő és bíráló lírája ugyanakkor előkészítője a mi korunknak is. "S hozzáteszi még: "A ’hőkölés népe’ ma élenjáró nép. Magyarország – hála a Szovjetunió felszabadító harcának és segítségének – az emberi haladás egyik rohambrigádja. Azonban a harc azért, hogy a magyar nép forradalmi nép legyen, s a harc nemzeti függetlenség biztosításáért nincsen befejezve. A győzelem bizonyosságával ugyan, de tart tovább."

A december 3-i számban – a 3-ik oldalon – Gimes Miklós írását olvashatjuk József Attila – a Gimes cikk szerint – a legnagyobb magyar proletárköltő. "József Attila, a párt és a munkásmozgalom harcosa, forradalmár költője néhány esztendő alatt csodálatosan magas művészi színvonalra emelte a magyar proletár-költészetet." Ellentétben Lukács Györggyel és Révai Józseffel, aki azidáig kevésbé emelt hangon szóltak József Attiláról, Gimes megállapítja, hogy "A munkásosztály ilyen ábrázolása önmagában is politikai tett volt, mozgósított a kizsákmányolás elleni harcra, mert feltárta a munkások, a dolgozók helyzetének elviselhetetlenségét. De József Attila nagysága, ereje éppen abban volt, hogy tudatos kommunista költő volt, aki a munkásosztály jelenében meg tudta látni az osztály jövőjét is."
Ugyanakkor a szerző felveti – ha nem is azt, amit ma már tudunk /vagyis, hogy József Attilát kizárta a párt és hogy a költő 1936-ban nem is akarta, hogy visszavegyék/, hogy "az a nyolc esztendő – 1929-1936 – amelyre József Attila költészetének teljes kibontakozása esik, nem egységes korszak, sem az ország életében, sem a történelemben, sem a költő életében."
József Attilának, aki Gimes szerint különösen jól értette "a kommunista pártok politikáját, a népfront politikáját" – a "párttal való szervezett kapcsolata " éppen akkor "lazult meg", amikor "a fasizmus szörnyű nyomásával szemben még szorosabb kapcsolatra lett volna szüksége."
/Tehát József Attilát nem ítéli el, mint "rendbontó"-t, de a hitlerizmussal szemben tehetetlen kommunista pártot sem./
"És egy másik versében – írja később a szerző – a nyomorral, a magárahagyottsággal, a fasizmus és a háború rémével viaskodó magános ember meztelen kétségbeesése sikolt." A cikk nem veti fel a Szép Szó szerkesztő pozitív szerepét, de nem is ítéli el – mint például Lukács tette – a Szép Szó-t. /Ugyanakkor "belecsíp" az akkor még élő, de félretett Németh Andorba, aki azt "írta róla, hogy szinte, készakarva tette tönkre verseit egy időben mozgalmi jelszavakkal’, a valóságban, persze, csak azokat az elméleteket tette tönkre, amelyek szerint a politikai költészet nem költészet."/

A lap december 15-i számában – a 2-ik oldalon – Szabó Ferenc Kossuth-díjas zeneszerző Kodály Zoltán hetvenedik születésnapja alkalmából írt ünnepi- és dicsérő- cikket. Megállapítja, többek mellett, hogy "amikor Kodály elszigetelten, magára hagyva harcolt a hivatalos Magyarország közönye, meg soha nem forrt úgy össze vele, mint most, szocializmust építő korunkban. Sokrétű munkássága mellett azért veszi ki részét tevékenyen népünk békeharcából is. Az Országos Béketanács tagjaként azért hallatja újra és újra hangját – mint legutóbb a harmadik országos béketanácskozáson – amikor gyönyörű jövőnk építésének, a világ békéje megvédésének nagy ügyéért kell síkraszállnia."
Szabó azt is megemlíti a Bartókot csak egyszer- és mellékesen – említő írásban, hogy, "A mai magyar zeneszerzők szerencsések, hogy közöttük él és dolgozik a kiváló mester’ – mondotta Kodály Zoltánról az első magyar zenei héten Tyhon Mrennyikov elvtárs, a Szovjet Zeneszerzők Szövetségének főtitkára." S hozzáteszi: "Az egész világ haladó közvéleménye, de különösen a szovjet zenei élet a napokban tisztelettel és elismeréssel emlékezett meg hazánk nagy fiáról." E haladó szellemű és nívós művészek – némileg "szabadnépesített" – portréi mellett meg kell még említenünk két cikket, amelyek ugyancsak kulturális témájúak. ugyanakkor a "művek", amelyekről szólnak, önmagukban méltatlanok, mégha a cikkek szerzői a maguk nemében jeles személyiségek. Az elsőt – amelynek címe: "a szabadságért mindhalálig"..Magyar katonalevlek gyűjteménye, a lap július 26-i számában, a 6. oldalon jelent meg. szerzője Devecseri Gábor, a jeles költő.

A február 29-i szám 5. oldalán olvasható m.b.b. /Mátrai-Betegh Béla/ bírálata a tűzkeresztség című magyar filmről. "mind közelebb a mai élethez – kezdődik a cikk – ezt a feladatot következetesen tölti be a magyar filmművészet, amikor most harmadszor nyúlt a magyar falú kérdéseihez.
Szabó Pál két filmje, a talpalatnyi föld és a felszabadult föld a paraszti életet a felszabadulás előtt, majd a felszabadulás pillanatában ábrázolta. mintha urbán ernő filmja, a tűzkeresztség trilogiává kívánná kerekíteni a megkezdett támát, arról szól, hogyan él a falu népe a szabadsággal, új élete milyen fegyvererőt adott a kezébe, milyen új harcok megvívására hívja, milyen új problémák elé állítja. "m.b.b. utal a nemzeti-ben – nem sokkal a film előtt – bemutatott színműre, s megállapítja, hogy miután a film játékideje a rövidebb a színpadinál, "az események jobban összetorlódnak benne." érdekesen veti fel a kritika, hogy a film /ahogy a színdarab is/ "a mai élet sűrűjéből kiragad egy lehetséges, valószerű, emberi indulatokkal átszőtt esetet, amelyből hiányoznak is: szinte túlságosan is hiányoznak – a sematikus ábrázolás kellékei. azt a veszélyt rejti magában íróink számára, hogy a sémából való menekültükben az egyszerűt és a különöset ábrázolják ezentúl az egyszerű és a tipikus is a történetben ható ignác /a darab "középpataszt" főszereplője, a.g./ helyzete, a körülötte zajló cselekmény már nem egészen az…"/ a maga "tolvajnyelvé"-n a szerző elmondja kifogásait a film- és a darab – ellen./

A Február 24-i szám 4. oldalán olvasható Victor Hugo, a békeharcos című cikk, méghozzá: "írta: Kárpáti Aurél" jelzéssel. /az akkoriban "félretett" Kárpáti egyik jelentkezése ez. bár jelzi, hogy Hugo a nemzetközi békemozgalom egyik elindítója volt a maga korában – más "korszerű" engedmény nem igen van a cikkben./ "de ha száz év előtt nem is lett folytatása a bizakodva kezdett békemozgalomnak, Hugo azért tovább kűzdött gyönyörű ábrándjáért, a világbéke valóraváltásáért."/

/ebben a lapszámban – a 4. és 5. oldalon – olvasható különben Hegedűs Géza nagyobb tárcája. az összbűntetés című írás hőse egy Héthelyi Kálmán nevű – Rákosi Mátyás elleni per kétséget ébreszt a Horty-féle jogszolgáltatás iránt. jellegzetes Hegedűs Géza- írása ez, amelyben a szező tiszteletét teszi az akkor általában megvetett "urak" egy típusa iránt, ugyanakkor az akkoriban ünnepelt Rákosi iránt is./

Még a lap 12.-i számában – az 5. oldalon olvashatjuk Varga Imre négy költő című hosszabb cikkét. Szó esik itt Aczél Tamásról, akinek jelentés helyett című – hét éves időszakot tükröző – verskötetének, a szerző szerint, az az érdeme, hogy Aczél "költőink közül egyike volt a legelsőnknek, aki versei mondanivalójába bátran beleszőtte a dolgozók követeléseit, költeményeiben hirdette a párt célját, mozgósított, lelkesített. "ezzel együtt is – ha finoman is – a szerző jelzi fenntartásait nem Aczél "pártosságá"-val, de költészetének minőségével kapcsolatban.
Benjámin László tűzzel, késsel című, kis kötete – érezhetően – őszintén tetszik vargának, és ma is jogosan emeli ki a kötetből a Hajnali karének című verset. "Benjámin László kötetét méltán fogadja szívébe népünk" – végzi a kötet ismertetését a bíráló. annál elitélőbben szól Juhász Ferenc új versek című kötetéről – már a címet is /nem jogtalanul/ kifogásolva. és nem jogtalan feltételezni, hogy valójában gúnnyal említi, hogy a 23 éves korában Kossuth-díjjal jutalmazott szerző most nem ír olyan "pártos" verseket, mint amilyennel kitűntetését kiérdemelte.
Ugyanakkor – mai szemmel – nincs igaza, amikor azt írja: "nem nagyszámú verseit mutatják, hogy kifejezőkészsége erőteljes, de nincs mit kifejeznie. elhagyták az eszmék, a költői énekre méltó témák? Nem! Juhász Ferenc fordult el tőlük!" /holott – s ez ma észrevehető – Juhász akkoriban kezdett felfedezni a magyar életben egy sor ellentmondást, amit azonban nem mert teljesen kifejezni. /Somlyó Györgyről – A béke erdeje című kötete kapcsán – ugyanolyan óvatosan szól Varga, mint Aczéllal kapcsolatban. holott – s ezt ma látni csak igazán –
Aczél a maga csekély költői képességével őszintén hitt a "kommunizmus"-nak nevezett "sztálinizmus"-ban.
Míg a nála lényegesen versértőbb – és képzettebb – Somlyó akkori verseiből szinte süt, hogy direkt erőszakolja magára az akkor "szükséges" versírói kellékeket. /versei erőltetett voltán valóban mind többször süt át szenvedélye, dikciójának szárnyalása tűzzel teliti meg sorait."
Így ír, többek mellett, Varga. holott – mai szemmel – világosan látni, hogy ellentétben, például, a politikai szempontból gyermekesen buta, de költőnek, műfordítónak eredendően tehetséges barátjával, Devecserivel, a bonyolult vesformálra ifjú kora érzékeny Somlyó nyilvántartóan tudta, hogy a béke erdeje – hazugságok erdeje./

A lap július 6-i számában – a 6. oldalon – olvasható Sötér István cikke Méray Tibor – koreai tárgyú – tanúságtétel című könyvéről. "annak az amerikának arcába tekinthetünk – írja, többek mellett, - a fogolytáborról szóló írásban, amelyen már kiütköznek a rothadó kapitalizmus tünetei – melyet már lezüllesztett egy embertelen társadalmi rend. és ezeknek az arcoknak sorában egyedül üdítő csak azoké, akiknek kinyilt a szemük, s akik a béketábor oldalára állva, Amerikában, Angliában, Törökországban kell, hogy harcoljanak valamikor egy új barbárság, s egy új embertelenség amerikai stílusa, szemlélete ellen." Azt is megállapítja itt Sötér, hogy "mennyire tanulságos a koreai költő munkamódszere is, mellyel megalkotja a Rákosi-kórház dolgozóinak ajánlott költeményét."

A július 20-i szám 7. oldalán – az irodalmi krónika rovatban olvasható a lapban addig elég mostohán "kezelt" Illyés Gyulával való Tihanyi beszélgetést, Gách Marianna tollából.
Gách felveti itt, hogy a kritikusok több helyen bírálták az Ozorai példa – tegyük hozzá ma: valóban sematikus – előadását. Én nem osztom azt a véleményt – mondja Illyés Gyula – hogy az előadás nem felel meg a darabnak. A rendezőnek és a színészeknek igen nagy volt a feladatuk. Mind a három felvonás nemcsak szabadtéren, hanem ráadásul, hegy tetején játszódik. A darab szereplője maga a nép, tehát igen sok embert kellett a színpadon mozgatni. Bámultam a próbákon a színészek óriási türelmét, segíteniakarását – no meg a tehetségét. – a különben mértéktartó cikkben Illyés készülő filmjéről is nyilatkozik. – nemrégiben itt, Tihanyban is voltak felvételei. Láttam néhány jelenetet, gyönyörűek a színes képek, Nádasdy Kálmán és Hegyi Barna munkája kiváló.

Az aug. 27-i számban – az 5. oldalon – részlet olvasható Illyés Gyula tűz-víz című egyfelvonásosból, amely – mint tudjuk – Kossuthot gáncstalan hősnek és Görgeyt eltökélt gazembernek ábrázolja.

Szeptember 7-én az 5. oldalon – jelent meg Asztalos Sándor hosszú cikke /egy a sok kérdés közül/, amely "hozzászólás" Révai József ismert Déry-bírálatához. "egy héttel ezelőtt közölte a Szabad Nép- Asztalos - Révai József Megjegyzések egy regényhez című tanulmányának első felét.
Ezeket a megjegyzéseket csak jobb híján nevezem tanulmánynak, hiszen sokkal több, mint amit közhasználatú szóval tanulmánynak, vagy akár bírálatnak hívunk. Sokkal több, jóllehet példamutatás arra is, hogy milyennek kell lennie egy irodalmi tanulmánynak, elemző bírálatnak. Bárhogyan nevezzük is azonban, annyi biztos: Révai József megjegyzései olyan kemény, félreérthetetlenül világos, nagyon elgondolkodtató és olyan óriási jelentőségű, sokirányú, elvi állásfoglalást tartalmaznak, amilyenre már nagyon is szükségünk volt."

Asztalos igyekszik "némi" tiszteletet mutatni Déry írói rangja iránt. az, hogy "bizonyos értelemben mesterembernek tekintem", nem jelenthet azonban kitérést az elől, hogy "bevallja": tulajdonképpen érezte – csak nem vallotta be magának – hogy Déry mégsem igazi mestere. ahogy Thomas Mann sem! "azért sem haragudhat meg Déry, ha őszintén megmondom: a felelet Farkas Zénó-Nagy Júlia részének olvasása közben – s itt nem irodalmi összehasonlításról van szó, hanem az ember rekeszizom tájékán jelentkező érzések sajátságos azonosságáról – valahogy úgy éreztem magam, mint amikor Adrian Leverkühn történetét, a Doctor Faustus-t, legalábbis e két regény egyes, jellemző részeit ovasta. A Thomas Mann-műnél ki merte magának mondani, hogy itt valami embertelenről van – s embertelenül – szó, de Dérynél – amíg Révait nem olvasta – "meghátrált". És csak most meri kimondani, hogy aki "teljesen eltorzítja a harmincas évek magyar munkásmozgalmát, aki nem akar hősöket formálni, példamutató kommunistákat állítani népünk elé", arra az íróra igenis, "haragudni kell, ezzel a Déryvel nem lehet egyetérteni.

"Cikke végén Asztalos – aki tényleg "belelovalta" magát a Révai által kiosztott szerepbe –felveti: "lehet, hogy vannak olyanok közöttünk, akik úgy vélik, nekik nincs sepregetni valójuk. nekik csak annyit mondok: nem róluk beszélek, hanem önmagamról és azokról, akik szeretnek dolgozó népünk számára olyan írásműveket írni, amilyeneket szocializmusunk és békeharcunk elvár tőlünk."

Október 18-án – a 3, oldalon – jelent meg e sorok írójának az Irokézek fia című cikkbe, amelyben a Hindenburg és Hitler által is kedvelt May Károlyról van szó. A cikkíró – korlátolt ismeretek birtokában, de nem rossz hiszeműen – azt állítja, hogy May általában nem "a földjükről elüldözött, kifosztott, hősiesen védekező indián törzsek "mellé" állt, hanem "a hódítók feje fölé font glóriát."
Érdekessége a korabeli frázisokkal is dobálódzó cikknek, hogy a legjelesebb korabeli német írók között nemcsak Johannes R. Becher-t és Willy Bredelt, hanem BBrecht-et is felsorolja.

/bár nem tartozik, szűkebb témánkhoz, említsük meg a lap 1952 október 2-i számának 1. oldalán a főszerkesztő, Boldizsár Iván nagy vezércikkét. Közel Moszkvához az írás címe, ahol is az SZKP – később "hírhedt"-nek mondott – XIX. kongresszusáról esik szó. "vasárnap este hét óra van: e pillanatban száz és százmilliók látják lelki szemeik előtt a nagy tanácskozótermet, látják, amint belép az élő emberiség legnagyobb alakja, sztálin, és mögötte munkatársai, harcostársai: Malenkov, Molotov, Vorosilov, Mikoján, Berija és a többiek. közel vagyunk Moszkvához, szinte fülünkkel halljuk a tapsot, a Szovjetunió Kommunista pártja kongresszusi küldötteinek lelkesedését, amellyel vezérüket és tanítójukat, a szocializmus felépítőjét, a kommunizmus nagy építőmesterét köszöntik."/

1952 október 23-án – a lap 5. oldalán olvasható Zelk Zoltán hosszabb cikke: az igazi Arany. ebben az Aranyt – helyesen, ma is igazságosan – a "kiegyezés-pártiság" vádjától felmentő, hosszabb cikkben a szerző, Gimes Szabad Nép-beli Arany cikkéhez hasonlóan azt is felveti, hogy Arany /"az igazi Arany"/ több volt, mint a nevében fellépő "népi-nemzeti" követői. Ugyanakkor nyilván teljes meggyőződésből, de irodalomtörténeti tájékozatlanságból azt is állítja Zelk, hogy Arany lényegileg különbözött "azoktól, akik úgynevezett apolitikusságukat, gyávaságukat úgy mentegették az irodalmi közvélemény és maguk előtt, hogy minden emberi és költői gyöngeségüket, egész költészetüket, költői magatartásukat aranytól származtatták." Babitsra utalva – nevét azonban ki nem mondva – állítja Zelk, hogy "Petőfi és Arany költészete, minden különbözőség ellenére mégis egy tőből fakadt". és azt is, hogy a Petőfi-Arany vonal folytatója "Ady viszont magányos volt a Nyugat költészetében, legközelebbi társa a kor irodalmában a prózaíró Móricz volt." S bár Arannyal kapcsolatos költészeti fejtegetései általában helyesek, a cikk végén, túlozva azt állítja Zelk, hogy "a haza, a dolgozók szocializmust építő, örökké élő hazája" együtt olvassa és szereti Petőfit és Aranyt. "amikor megszűnik az arany hatalma a földön, a mi nyelvünkön akkor sem szűnik meg fényleni, ragyogni a szó: Arany."

Az október 3-i számban – az 5. oldalon – szerepel Dutka Mária cikke: Grafikusművészeink a békéért. ez az Ernst-múzeumban lévő békeplakát- és "ötéves-terv"- grafikai kiállításról beszámoló írás azt állítja, hogy a grafika fellendülése mélyen összefügg az ország "újjászületésé"-vel, és hogy a grafika gazdagodása egyenes következménye az ország gazdagodásának. például "itt látjuk Kádár Bélának egy építőmunkásokat ábrázoló rajz-sorozatát, régi rajz-készségének, formaalkotó lendületének teljes erejében.
Beron Gyula költőien meglátott, könnyed technikával megoldott Sztálin-hídja szívhez szóló színfoltja a kiállításnak. "a cikk megjegyzi – többek mellett – azt is, hogy "kétféle rendeltetésű plakátra van szükségünk. Nemcsak az utca nagytávlatú kiáltványaira, hanem a belső helyiségek agitatív rajzaira is.
Ilyen szempontból szellemes szarkazmusával szerencsés hatású Gerő Sándor A békealáírók megfékezik a háborús úszítókat felnagyított karikatúráján amelyen a világ minden tájáról röpködő tollak ostromolják a háborúra spekuláló rablókapitalizmus jelképes alakját."

Még a szeptember 27-i számban – a 3. oldalon – olvashatunk két jellegzetes glosszát, a békekölcsön-jegyzésekkel kapcsolatban. az egyiket – Egyetemi munkámért, hét gyermekemért címmel – Gegesi Kiss Pál /akkor a Budapesti Orvostudományi Egyetem dékánja/ írta. Itt a szerző megemlíti, hogy "a harmadik békekölcsönt egyetemünk minden dolgozója úgy tekinti, mint egyetemünk további fejlődésének, még jobb munkalehetőségének zálogát, és a jó orvos – és gyógyszerészképzésen keresztül dolgozó népünk egészségének jobb szolgálatát." A tegnap és ma művészének élete című glosszában pedig Bán Béla /a képzőművészeti főiskola tanára/ azt állítja, hogy "ezt a boldog lendülettel telt, építő életet, melyet ma élünk, nem érzékelhetjük eléggé. ezért nem áldozat az, ha ma azért, hogy még szebben, békésebben élhessünk, hogy hadseregünket támogathassuk, amely vívmányainkat őrzi, jövedelmünkből derekasan kölcsönadunk a nép államának, hadd használja azt fel újra a mi érdekünkben okosan…"

A Szabad Nép és a Magyar Nemzet – elsősorban – kulturális rovataiból vett szemelvények nem ábrázolják e lapok egészét, de mint már jeleztük - magukat a kulturális rovatokat sem. amelyekben azonban – s lehet, hogy nem mindig találtuk meg a legjellemzőbb cikkeket – főleg a "nagy évfordulók" kapcsán találhatunk olyan írásokat, amelyek – ha módosításokkal, gazdagításokkal is – ma is kifejezhetjük kapcsolódásunkat a haladó hagyományokhoz. ugyanakkor, természetesen, mind a "haladó",mind a "hagyomány" kifejezések akkoriban olyasmiket is takartak, amelyeket ma – tisztultabb légkörben – már nem vállalhatunk.