Bacsó Beáta

Karinthy Frigyes Géniusz c. karcolatának és Lepketánc c. színművének elemzése Platón barlanghasonlata alapján

2021.08.17

 

1. Bevezetés, célok

Két szempontból is nagyon fontos az alább elemzett Karinthy karcolat, és az abból 19 évvel később megszületett színműve:

– Karinthy sajátos, irodalmi műveibe szőtt, filozófiai gondolkodásának fejlődéstörténetéből ragadhatunk meg egy viszonylag kezdő és egy már kifejlettebb mozzanatot. Erre az először 1908-ban Va-con-dia címen megjelenő Géniusz c. karcolat és annak az 1927-ben megjelenő Lepketánc c. színműváltozata nyújt lehetőséget. Mindkét műből kimutatható a görög filozófia hatása,[1] konkrétabban Platón Állam c. művének ideatana és az abban szereplő Barlanghasonlat, majdhogynem adaptációs változatként. A Lepketánc c. színműben viszont már markánsan megjelenik az addigra kiforrott ontológiai és eszkatológiai elképzelése. Így, a két fejlődéstörténetileg összetartozó műből, kuriózumként lehet tetten érni az író filozófiai gondolkodásának alakulását. Ezért mindkét mű részletes, összehasonlító filozófiai módszer szerinti elemzése, fontos bizonyíték lehet Karinthy irodalom-filozófiájának kimutatására és annak irodalomtörténeti tényként való elfogadtatására.

– A korabeli kritika, méltatlan meg nem értéssel, sikertelen műként aposztrofálta a Lepketánc c. színművet, mely a mű további recepció-történetére is rányomta bélyegét. Most a mű filozófiai és társadalomkritikai mondanivalójának mélyebb és részletesebb elemzésével, az életműben betöltött szerepét, irodalomtörténeti elhelyezését próbálom korrigálni.

 

2. A Géniusz c. karcolat és a Lepketánc c. színmű elemzése Platón barlanghasonlatának összevetésével

1., A Géniusz c. karcolat bemutatása, mint a Lepketánc c. színmű ősváltozata

A Géniusz c. karcolat[2] egy kávéházi jelenettel kezdődik, amint Va-kondia értelmisége, Szinfon, a zeneszerző, Pipere az író, egy egyetemi tanár és más értelmiségiek körében „Hő-fogyat”-kor, azaz este felolvassák a Géniusznak, az ifjú titánnak a „Nemzeti Tapintat”-ban megjelent cikkét új filozófiai felfedezéséről.

A karcolat a Karinthyra oly jellemző karikírozó, humoros stílusban kezdődik, az ország, a szereplők, a környezet virtuózan briliáns elnevezései a szaglás és tapintás érzékelésébe zárt világnak megfelelően magáért beszél. A humoros környezeti elemek ellenére a karcolat azonban hamar komolyabb gondolati síkra helyeződik.

Platón a barlanghasonlat konklúziójaként azt a tanulságot vonja le, hogy az igazságot, illetve a jó ideáját megismerő embernek kötelessége visszatérnie – éppen felismeréséből fakadóan – a barlangba (még a nevetségessé válás vagy akár élete kockáztatása árán is), hogy azt a j ó t, amit ő megtapasztalt, igyekezzen az egész állam javára fordítani.[3] Géniusz hasonló felismerés alapján írja meg cikkét és tér vissza, Va-kondiabéli társaihoz, hogy megossza csodálatos, új felfedezését.

Géniusz cikkében a látás képességét próbálja elmagyarázni vak társainak:

„Eleinte magam is kételkedtem benne, de most már bizonyos vagyok és ez a bizonyosság olyan földöntúli, emberfölötti ujjongást kelt a szívemben, amelyhez foghatót vakondi ember sohasem érzett még előttem. Fizikailag kezdődött, igen fizikailag. Egy idő óta arcom felső részében, az orr fölötti két lapos dudorban, amelynek rendeltetését tudósaink még most sem ismerik teljesen, - nos tehát, ebben a két dudorban sajátságos szúrást éreztem és folytonos ingert. Reggel felé, ha Hő-Kelet irányába fordultam, oly erős volt ez az inger, hogy fájdalmat okozott. És rájöttem, hogy ezt az ingert maguk a tárgyak okozzák, azok is, melyeket sem meg nem szagoltam, sem meg nem tapintottam. Nem tudom, hogyan magyarázzam ezt meg nektek, Va-Kondiak: félek, hogy egyáltalán nem fogtok megérteni.”[4]

Ebből megtudjuk, hogy valójában a vakondiak rendelkeznek a látás szervével, azaz a szemmel, csak épp eddig – hisz nem volt rá szükségük a föld alatt – nem kellett használniuk[5]. Hasonlóan Platón barlangjában is, a dolgokat természetes fény hiányában, csak egy belső tűz gyenge fényén keresztül falra vetült árnyakként érzékelik az emberek, tehát valójában nem a valóságot látják, és ez Platón szerint pont olyan, mintha vakok volnának.[6]

Ezzel azt is akarja érzékeltetni az író, hogy minden ember rendelkezik a l á t á s képességével, vagyis elvileg mindenki megtanítható a helyes látásmódra, csak a társadalmi konvenciók meggátolják ebben, ahogy Platón fogalmaz az Államban: a „tömegemberek” a látszat után mennek, és csak az arra rátermett, bölcsességet és igazságosságot szerető filozófus képes önállóan a látszat mögötti valóság, idea felismerésére.

Géniusz megfeleltethető ennek az arisztokratikus alkatú (Platón meghatározása) filozófusnak, aki felismerésének felelősségtudatában a többiek szemét is szó szerint fel akarja nyitni, hogy ők is részesüljenek a felismerés, megismerés gyönyörében:

"A dolgoknak tehát, amint most már bizonyos vagyok benne, kiterjedésükön, hangukon, szagukon kívül van még egy másik, nagyszerű tulajdonsága, amit szavakba foglalni képtelen vagyok. Ez a tulajdonság általánosabb, jelentősebb amazoknál. Nem tudok szavakat találni a lelkemben kavargó érzésekre; szeretném, ha a lelkemmel tudnám elmondani nektek, micsoda elragadtatást érzek, hogy birtokába jutottam ennek az új, abszolút igazságnak, mely meglep és kiforgat mivoltomból. Egy új világ nyílott meg előttem, - ennek a világnak nincsenek határai és korlátai: ez a szellemek magasabb birodalma.”[7]

 

Mintha csak a platóni barlangból a napvilágra jutott ember ujjongását hallanánk, aki immár nem csak a barlang falára vetült árnyképeket látja, hanem az igazi napfény által megvilágított csodálatos v a l ó s á g o t. Ami persze Platón esetében az ideák világát jelenti, ahol a Nap a jó ideájának a metaforája[8], a barlangon kívül látható világ pedig a többi létező egyszeri és megismételhetetlen ideája/formája, melyhez képest a földi élet csak látszatvilág, utánzás.[9]

Karinthynak volt egy hasonló elképzelése, mely szerint van egy „harmadik állapot”, ami nem más, mint egy „ébrenlét”, „amelyhez viszonyítva eszmélő életünk annyi csak, mint mostani életünkhöz képest az álom”.[10] Ezt a lételméleti és egyben eszkatológiai elképzelését (Karinthy egy halál utáni ébredésre gondol) számos későbbi művében kifejti,[11] mely még itt, a Géniusz-karcolatban nem fogalmazódott meg ilyen érett formában (majd, mint látni fogjuk az 1927-es kiadású Lepketáncban már igen). De tulajdonképpen Géniusz részéről az új világnak, a l á t á s képességének szó szerinti és átvitt értelmében való felfedezése már ezt az eszmélést, az i g a - z i v a l ó s á g r a való fel-, ill. ráébredést jelenti, ahol – akárcsak Platón eszkatológiai elképzelése szerint – a lélek már nincs az anyagi testhez kötve, hanem szabadon szárnyal.[12] Ahol, már nincsenek földi gyötrelmek, kicsinyes anyagi gondok, hanem csak a j ó van, a boldog, szabad létezés, mely jobb az életnél, de jobb a halálnál is, egy  h a r m a d i k  á l l a p o t, melyről a Kötéltánc c. regényében a főhős, Jellen-Darman-Raganza épp Szókratész megidézett szellemét kérdezi.[13]

Ami épp azt bizonyítja, hogy Karinthy jól ismerte Platónnak Szókratész szájába adott ideatanát, túlvilági elképzelését, és nagy hatást gyakorolt saját ontológiai és eszkatológiai elképzelésére. A Mennyei Riport előszavában saját túlvilág-elképzelése megerősítéseképpen szintén Szókratészra hivatkozik:

„…Valószínű, hogy a túlvilág tulajdonképpen nem is más, mint ráeszmélés arra, hogy a világot mi magunk alkotjuk olyannak, amilyennek a boldogság vágya mutatja nekünk. Mintha ketten sejtettek volna hasonlót: Mohamed és Szókratész. Az egyiknek volt bátorsága bevallani, hogy túlvilág és mennyország csak az lehet, ahol nem is Allah, hanem ő, Mohamed érzi jól magát - a másiknak volt bátorsága kijelenteni, hogy nem mindenki számára létezik, csak ama lelkek kiváltsága lehet, akik meg is tudják teremteni a semmiből.” ^[14]

Hogy Karinthy mennyire tudatosan Platón barlanghasonlatára építette föl Géniusz történetét, arról a következő mondat egyértelműen árulkodik: „…képzeletem haloványan hullt vissza az ürességbe, amelynek szűk torkán kiemelkedtem a szabadba.”[15]  Épp úgy, ahogy a barlangból kivezetett ember jut fel a fénylő kinti világba, és jut a megismerés birtokába.

„Értsetek meg: mindenről tudok, olyanról is, ami nem esik érzékeim alá. (…) A Létnek úgy tetszik, egy magasabb, szélesebb régiójába jutottam: közelebb a végtelen Eszmének székhelyéhez.”[16]

Ami pontosan a platóni örökkévaló j ó ideájának feleltethető meg.

„Új élethivatás nyílik meg számomra – a mi utaink itt szétválnak. Va-Kond testvéreim – sajnállak és szánlak titeket.”

Ahogy Szókratész jósolja Glaukónnak:

 „S ha visszaemlékszik korábbi lakóhelyére, ottani bölcsességére és ottani rabtársaira, nem gondolod-e, hogy e változás miatt boldognak fogja tartani magát, amazokat pedig szerencsétlennek?”[17]

„Egy új, sohasem hallott, még meg nem alkotott, ismeretlen szót keres az elmém, amellyel szánakozásomat, boldogságomat búcsúzóul kifejezzem, mielőtt lélekben eltávoznék tőletek. Kifutok a szabadba – széttárom karjaimat: – és ujjongva, sikoltva tör ki szívemből egy ismeretlen nyelvnek ismeretlen kiáltása: Világosság!... Világosság... Világosság!...”[18]

A va-kondiak – a barlangban rekedtekhez hasonlóan – értetlen elutasítással fogadják Géniusz heurisztikus felfedezését, a kontraszelektált, pozíciókban ücsörgő hatalmi emberek tipikus v a k, látásra képtelen reakciójukként dekadenciának, fantazmagóriának, „a metafizika értéktelen üres agyspekuláció”- jának tartva azt.[19]

A karcolat csattanójaként Géniusz mindvégig közöttük ül és n é z i őket, s tudja már, nem maradhat közöttük, számukra nem tudja elhozni a fényt, a felismerés örömét. A Lepketánc ős-karcolata itt ér véget, az olvasó akár pozitív végkifejletet is gondolhat tovább Géniusz számára. Talán új életet kezd majd a kinti, külső világban, amit felfedezett, és örökre itt hagyja ezt a fejlődésre és megújulásra képtelen társadalmat.

Platón a barlanghasonlatot az ideális állam eszményének megvalósítása céljából hozza föl példának, hiszen az ideális állam ideájának is léteznie kell, legalábbis mintaképe elgondolható[20] épp ezért az arra alkalmas filozófus számára megismerhető, tehát az általa vezetett államot is képes az igazságosság szellemében felépítenie és irányítania.

Karinthy is kereste ezt az ideális államot és államférfit,[21] és nyilván nem kevés szarkazmussal saját elvakult társadalmát karikírozta már a Géniuszban is, melyet az 1908-as első megjelenés után[22] 1909-ben a Nyugat 8. számában, majd 1912-ben az Esik a hó c. kötet részeként is megjelentetett.[23]

De azután is foglalkoztatta a téma, valószínűleg az aktuálpolitikai sűrű történések: az első világháború, a Tanácsköztársaság és annak leverése, a trianoni békeszerződés és az azután következő Horthy-korszak hazug, feudalisztikus, fasizálódó rendszere, melyek előreláthatóan végzetes helyzetbe sodorták az országot, amely a polgári demokrácia fejlődését megrekesztette, a szegény kisemberek vertikális társadalmi felemelkedését lehetetlenné tette. Emiatt esély sem mutatkozott arra, hogy Magyarország végre egy nyugati típusú modern, demokratikus, polgári állammá váljon.[24]

 

2., A Lepketánc bemutatása, mint a Géniusz c. karcolat továbbfejlesztett színműváltozata

Így az eredeti Géniusz-karcolat 1927-ben egy jóval érettebb, színművé kiteljesedett formában, Lepketánc címen jelent meg, melyben már sokkal több a drámai elem, a szereplők jellemei kidolgozottabbak. A Lepketánc prológusából megtudjuk, hogy a történet Va-kong fővárosában, Anokulban játszódik, egy távoli bolygón, ahol huszonöt évig tart a nappal és huszonöt évig az éjszaka. – Mint látjuk Karinthy egy kicsit változtatott az egyébként nagyon találó Va-kondia elnevezésen, távol-keleties hangzást adva a névnek, habár a szín, mely Argus, a kultúrakadémia elnöke palotájának terasza, inkább egy görög dráma színhelyéhez hasonló fehér márvány épületével és női mellszobrával. A szereplők leragasztott szemei is „úgy hatnak, mint a görög szobrok domborszemei, egybeolvadva az arcmaszkkal,”[25] ahogy Argus „szép szókratészi fej” jelzője is a görög hangulati elemeket erősíti. Tulajdonképpen ezzel Karinthy egy görög tragédia vagy inkább ”tragikomédia” színhelyét teremti meg, ugyanakkor mindjárt aktuálpolitikai lehetőségre is felhívja a figyelmet, azzal a megjegyzéssel, hogy „Audax, Rhinál és Corpades, a három kulturakadémiai tekintély maszkjai közéleti férfiak karikatúrája is lehet.”[26] Az Anokul elnevezés is beszédes an + ocul, a latin oculus = szem, és az an = -talan, -telen fosztóképzőből ügyesen kombinált szóösszetétel, amely tkp. szem-telen jelentésnek fordítható.

A történet immár nyolc szereplővel játszódik. Az önmagukért beszélő nevek itt is bravúros, hol latin, hol görög szavak, vagy épp csak, az íráskép miatt, annak tetsző szóösszetételek. Pl. Rhinál akadémikus neve a görög ρις, ρινος = orr szó képzete, vagy Audax drámaíró akadémikus neve a latin audio = hall igéből képezve, vagy az audax = arcátlan, elbizakodott jelentésben értve. Argus, a kultúrakadémia elnökének neve, valószínűleg, szarkasztikusan, a görög mitológia Argosz nevű százszemű óriására utal. Corpades vezérezredes és Copas szolga neve inkább a latin írásmóddal karikírozó vicces elnevezések. Délia, Argus leánya dea Delia, azaz Artemisz holdistennő melléknevét kapta (bár a magyar dél szó női névvariánsaként is lehet értelmezni), Gemma, Délia szobalányának neve ékkövet jelent, és Genius – immár latinosan írva – neve magáért beszél, a kivételes szellemi képességű ember jelzőjeként.

A színen először Copas, a szolga jelenik meg kinyújtott karokkal, hogy üdvözölje a három akadémikust (Audax, Rhinal, Corpades). A nem látó ember tájékozatlanságát eláruló kérdéssel fordulva Audaxhoz megkérdezi, hogy egyedül van-e, és miután az közli vele, hogy hárman vannak, a következőképp szabadkozik: „Ah, bocsánat. Orra vehettem volna. (szimatol) Pompás szagban van méltóságos uram!” – A színművet, ahogy a Géniusz-karcolatot is, ehhez hasonló, a tapintás, hallás, szaglás érzékszervének megfelelő humoros szóképzések gazdagítják.

Miután az akadémikus urak megbeszélésre bejelentették magukat Argusnál, komikus jelenetként [27] Copas vezetésével „kinyújtott kezük mutatóujját libasorban egymás hátgerincére illesztve elvonulnak”.

Copas és Gemma beszélgetéséből tudjuk meg, hogy hamarosan „Hőfogyatkozás” következik be – a huszonöt éves nap utáni huszonöt éves este következik –, ezért a felszínről a föld alá kell költözniük a va-kongiaknak.  Gemma és Délia becéző beszélgetéséből – kicsit a Csehov-darabok karikatúrájának is beillően, ahogy „Édes símaságom!” „Narancsíz!” „Dinnyezamat!” stb. jelzőkkel illetik egymást – kiderül, hogy Délia és Genius szerelmesek egymásba, de Délia úgy érzi, valami miatt Genius már nem szereti. Pedig nemsokára lesz az ünnepély, ahol Geniust is Audor-rá (akadémikussá) fogják kinevezni egy gyászillatú csuklyát borítva a fejére, Argus pedig majd áldást mond szerelmükre, és így együtt szállhatnak alá a meleg „Téli városba… Új kort kezdeni, új életet!”[28].

Déliától tudjuk meg azt is, hogy a Napot „hőforrás”-nak, „erőközpont”-nak, a Földet „Nagy Tömeg”-nek hívják, ez utóbbit egyben a világ középpontjának is tartják (nem kevés karikírozó éllel) – ahogy a platóni barlanglakók is saját barlangjukat, vagy ahogy a középkori kozmológia geocentrikusnak képzelte a világot. Déliától azt is megtudjuk – aki egyébként sóvárogva várja Geniust –, hogy Argus és Genius vitáztak valami miatt, és azóta Argus betegnek tartja Geniust. Argus elmeséli Déliának, hogy valaha Genius apjával harcoltak a „Süketség és Hidegség és Közöny országa ellen”.[29] Ezért is bízik abban, hogy Genius méltó lesz a kiválasztott tisztségre.

Délia apját, Argust tartja a legbölcsebb embernek Vakongiában[30], hiszen mindent tud, amit „halandó ember hallott, tapintott és érzett valaha”[31] – Karinthy itt ugyanazt érzékelteti, amit Platón a Barlanghasonlatban, vagyis, hogy amíg az ember korlátozott érzékszerveire van utalva, addig azt hiszi, hogy ismerhet mindent, miközben a  l á t á s képességével, rendelkező számára nevetségesnek tűnik ebbéli elbizakodottsága. Ennek megfelelően Délia nem érti, miért nem ismerheti apja Genius igazi baját.

Közben megérkeznek az akadémikus vendégek: Corpades, akinek majd lovaggá kellene ütnie Geniust, Rhinal, az ország első természettudósa és Audax, a nagy író „a félméteres csuklya lovagja”, akik Genius ügyében jöttek. Az asztalon a „Nemzeti Tapintat” és a „Szimat” friss számai. Összejövetelük apropója Genius levele, melyet Audaxnak küldött, és egy frissen megjelent riport a „Szimat”-ban.

Genius levelének lényege, hogy a Barlangteremben (!) a huszonöt éves „Hőfogyatkozás” alkalmából tartandó székfoglalójára „fütyül”, a csuklyát nem akarja felvenni, és nem a Baralangteremben, hanem a szabadban akar egy „Új Dologról”, „Felfedezésről”, egy bizonyos „Dimenzióról” beszélni. Természetesen felháborodás és értetlenkedés kíséri a levél tartalmát. Audax tudálékosan megállapítja, hogy a „gondolkodásban és művészetben nem a min, hanem a mikénten van a hangsúly”.[32] – Az egész műben (legalábbis az Atheneaum első kiadásában) ez a két szó van kiemelten szedve, valószínűleg azért, mert Karinthy fontosnak tartotta a korlátolt, tudományos fontoskodás kicsinyességét kigúnyolni, ami pont a lényegi gondolatot mellőzi a forma, a stílus mellékes jelentőségét tartva fontosnak. Amitől ő is sokat szenvedhetett, hiszen írásainak mindig pont a gondolati lényegét, filozófiáját hagyták figyelmen kívül, ahogy épp ez a színműve is hasonló sorsra jutott – legalábbis a korabeli kritikusok részéről.[33]

Geniust ennek megfelelően eredetieskedéssel vádolják, őrültnek tartják – pont, ahogy a platóni barlangba visszatérő embert is társai, hiszen ő már látta az igazi fényt. Genius felfedezését, amint az eredeti karcolatban is láttuk, zavaros metafizikai spekulációnak titulálják. – Talán ebben Karinthy a korabeli túlzott pozitivista vagy épp a nietzschei ateista világnézetet karikírozza, ahogy a Telma Titusz kiáltványában[34]. De ugyanígy bírálta a szintén ateista alapokon nyugvó bolsevizmust, a húszas években egyre erősödő fasizmust,[35] vagy egyáltalán a szekularizálódó polgári társadalom (már amilyen mértékben ez Magyarországon jelen volt) spirituális kiüresedési tendenciáját.

Hallatlan dolognak tartják, hogy Genius az addigi megismerési és érzékelési eszközeiket elégtelennek, kezdetlegesnek találja, éppoly nevetségesen hatva ezzel, ahogy Délia Argus tudását a legnagyobbnak vélte. – Ezzel Karinthy valószínűleg a Horthy-korszak feudális alapokon álló, fasizálódó, vertikálisan merev, haladásellenes társadalmi attitűdjét is parodizálja, és persze ezen túlmenően az általános emberi elbizakodottságot is.

Miközben Audax keresi a kérdéses cikket, aközben Genius számukra észrevétlenül belép:

„Oldalt jött be, nem szimatolt, nem nyúlt hozzá senkihez, tehát senki sem tudja, hogy ott van. Különösen, bizonytalanul, egészen másképp jár, mint a többi, a szeme nyitva van, tétova mozdulattal nyúl néha szeméhez, hunyorgat. A karjai lelógnak. Tántorog, néhányszor csaknem megbotlik, vagy nekimegy valaminek. Most egyszerre megütközve rájön, hogy az a hang, amit hall, attól a négy embertől ered, akik az asztalnál ülnek. Ekkor riadtan megáll, elöl, oldalt, néhány lépésnyire tőlük feszülten és kővémeredten figyel, és nézi őket. Újra meg újra szemeihez emeli kezét. Később a jelenés vége felé lassan közeledik az asztalhoz, leül a kőpad szélére, kis távolságba tőlük, és ölében görcsösen tördelt kezekkel, lehajtott fejjel tűnődik, majd felkapja a fejét.”[36]

– Itt pontosan a barlanghasonlatnak megfeleltethetően a fényből a homályba visszatért bizonytalanul mozgó embert látjuk.

Audax kis eltéréssel a Géniusz-karcolatban leírtakat olvassa föl a „Nemzeti Tapintat” cikkeként, ami a Lepketánc lényegi mondanivalóját és filozófiáját képezi. Ahogy már fent is elemeztem Genius a látás érzékét fedezi fel, ez az a bizonyos új „Dimenzió”, amiről levelében ír, melynek heurisztikus élményét és megismerését ugyanúgy meg akarja osztani társaival, ahogy a platóni barlangból kijutott kiválasztott is, csak épp azok – és ebben tér el a Lepketánc-beli rész a karcolatétól – már a cikk felolvasása közben is gúnyolódva kinevetik magasztos felismerését szó szerint elvakult, ostoba elbizakodottságukban. Egyébként jellegzetes Karinthys humorral oldva föl a szöveg komolyságát – talán némi öniróniaként is.

Karinthy nem véletlenül választja a Genius nevet főhősének – ő kora géniuszaként nagyon is jól ismerte a zsenik szellemi magányosságát, ahogy Nietzsche is költőien megfogalmazza Éji dal-ában ezt a gyötrő magányt:

„…Fény vagyok: ó, bárcsak éj lehetnék! Ámde magányom ez, hogy fény övez.

Ó bárcsak lehetnék éji sötét! Hogy csüggnék emlőjén a fénynek!

És megáldanálak benneteket is, hunyorgó csillagocskák, ti fénybogarak odafönt! – és fény-ajándékotokban lelném üdvömet.

Csakhogy saját fényemben élek én, visszaiszom magamba a lángot, mely bensőmből kitör. …”[37]

A másik eltérés: a cikk végének befejezéseként itt a „Világosság” szó helyett „lux”- ot ír, ami Corpades szóviccére ad lehetőséget, mikor már oldalukat fogva a nevetéstől gúnyolódásképpen játszik a szavakkal: „Lux? Stux?... Fuchs (…) ha nem tanulsz buksz!”[38]  – talán a felolvasott szöveg patetizmusát feloldandó, vagy a rutinos színházi ember megérzése, hogy a viccet könnyebben befogadja a közönség, míg a komoly gondolaton átsiklik. De Karinthy más műveiben is tapasztalható az emelkedett gondolatok, történések hasonló elviccelése, komikus irányba való fordítása. Valószínűleg ez egyfajta önirónia, Karinthy humorista énjének visszatarthatatlan előbújása az élet és az írás legkomolyabb pillanataiban.[39]

Egyedül Argus az, aki nem nevet a többiekkel, annak ellenére, hogy (látszólag) ő sem érti meg Genius felismerését, és reménykedik abban, hogy ez csak egy múló állapot nála.

Audax véleménye Genius „dekadens” próbálkozásáról sejthetően a korabeli kritikák tipikus fordulatait idézi, előre meg is jósolva ezzel Karinthy saját műve bukását: „A közönség természetesen egészséges ösztönével nem dűl be az ilyen szélhámosságnak, s az ’új mű’, ’a kísérleti éposz’ rendszerint megbukik.” Nagyon is tisztában van azzal, hogy műve mélyebb filozófiai értelmét nem értik meg, pláne csípős társadalomkritikáját fogják majd elutasítani – így is történt.[40]

Karinthy gúnyos élccel karikírozza a merev akadémikus szemléletet Audax szájába adva: „Mi tehát ezt üzenjük neki: a külső forma, a mi parnasszusunkon egybeesik a belső lényeggel.”[41]

Genius minden kérését elutasítva ezzel, tanainak megtagadására szólítják fel (akárcsak Galileit a korának inkvizítorai). Az egész akadémikusi hozzáállást a korrupt, ostoba tekintélytisztelet lengi át, ahogy ez valószínűleg a korabeli magyar viszonyokra is jellemző lehetett, és ahogy általában az ehhez hasonló intézményekre jellemző, ahol nem a megfelelő emberek töltik be az adott funkciót, vagyis ahol nincs igazságosság a társadalomban. Ahogyan ezt Platón kifejti az Államban, hiszen az igazságosság épp azon alapszik, hogy mindenki a tehetségének megfelelő munkát végzi az adott államban.[42]

Szintén az emberiség nagyképű elbizakodottságát gúnyolva adja Rhinal szájába: „Nem lehet részese annak a kultúrának, melyben az Ember a Nagy Tömeg ura, diadalmaskodik lépésről-lépésre, a süket és tehetetlen Természeten.”[43]

A tanács úgy dönt, hogy tesznek egy utolsó próbát Geniusszal, mielőtt leereszkednének a mélységbe. Mindeközben Genius végig jelen volt (ahogy a karcolatban is). Távozva véletlenül beleütközik Argusba, aki megriad ettől, ő pedig Argus l á t v á n y á t ó l felejt el válaszolni. Bevallja Argusnak, hogy hallotta a beszélgetést, aki viszont nem érti, hogyan lehetett jelen észrevétlenül. Genius feltárja neki, hogy a tanácskozás a bizonyosság órája volt, hogy nem beteg, hiszen ők nem tudnak róla, ha nem akarja, ő viszont tud róluk anélkül, hogy megtapintaná őket. Próbálja legalább Argust meggyőzni arról, hogy nem hazudhat l á t ó állapotáról, de hiába, Argus ragaszkodik hozzá, hogy visszatérjen vele a Baralangterembe, ahol lovaggá ütik majd. Genius viszont nem akarja elhagyni a napfényt, és nem akarja felvenni a csuklyát, ami eltakarná az arcát – ahogy a megvilágosodott ember már nem tud visszatérni a sötétség szűk szellemi keretei közé. Ezért Genius inkább a társadalmi kirekesztettséget választja, hisz nincs egyedül: ott van számára a neki megnyilatkozott Isten!

De Argus nem megy el, hanem Délia felől kérdezi Geniust, tudva, hogy a szerelem erősebb lehet még az elvi meggyőződésnél is, és abban reménykedik, hogy ez majd visszahozza. Őszinte atyai közeledése közben feltárja Genius előtt, hogy bár ő az isten felkent papja, de amíg a többiek nevettek, őt az a balsejtelem fogta el, hogy hátha mégis ők az eszelősek, és mégis Genius az isten i g a z i papja, vagyis a kiválasztott, aki előtt majdnem le is térdelt. Mindennek ellenére Argus mégis próbálja meggyőzni arról, hogy ez a Hideg és Idegen Isten nem törődik ővele – mint egy gnosztikus távoli istenség, mely Karinthy más műveiben is feltűnik[44]:

„Fiam, sokszor gondolok rá mostanában, hogy az Isten talán nem is mi miattunk, emberekért teremtette a világot. Más céljai vannak, mi csak úgy véletlenül hullottunk le asztaláról, mint a fölösleges forgács... Lehet, hogy te megéreztél valamit a Nagy Valóságból, ami túl van az emberen - de ez a nagy Valóság soha boldogabbá nem fog tenni téged, hidd el - arra lenne csak jó, hogy megrontsa és elvegye tőled ezt az egyetlen nyomorult és gyönyörű, piszkos és édes, gyötrelmes és mámoros, egyetlen életet, amit ajándékba kaptál... alamizsnának könyörületből, egy nagylelkű, gazdag nagyúrtól... Hát nem volna kár?!... Az előbb felsikoltottál - azt mondtad: fáj!... akkor szerettelek volna megölelni és megsimogatni és megvigasztalni, és aztán mondani - gyere, gyere, hadd itt ezt a gonosz és kegyetlen hatalmat - aki csak fájdalmat okoz neked... gyere, odalent semmi se fáj... odalent lágy remegés... odalent édes illatok... odalent bódító, zsongító zenék... odalent könnyes, irgalmas szavak... nedves, langyos ajkak borát kínálja a fájdalmas élet. Szünet. Lám, hogy remegsz! Nagy szünet után. Felejtsd el, fiam!...”[45]

Így adva ezzel Argus szájába Karinthy saját metafizikai, ontológia elmélkedéseit.

De egyelőre Genius, habár megrendül Argus beszédétől még mindig kitart saját meggyőződése mellett. Végül Argus Déliát küldi hozzá.

Délia nem érzékeli, hogy Genius jelen van, és míg „vár rá”, hárfán kísérve egy dalt énekel:

„Halkul a szivverés

Elszáll a hang

Táncol a lepke

Arcodba csap.

Halkul a szivverés

Elszáll a lepke

Már messze zümmög

Valahol kint

Vége szegénynek

Sohase látod”

 

(Érdekes, hogy az egyébként címadónak is tekinthető vers végén szerepel a „látod” szó – legalábbis az első kiadásban -, hogy ez csak következetlenség-e Karinthy részéről, vagy egy rejtett utalás lenne arra, hogy talán valamely messzi időben a Vakongiak is láttak, hiszen mégiscsak megőrződött ez az „archaikus” szó egy régi, talán altatódalként dúdolt melódiában? Csak találgathatunk. De ha így van, akkor egész más értelmet kaphat a Lepketánc, mint cím, magának a fizikai és egyben átvitt értelmű l á t á s n a k az elvesztését jelképezheti.)

Genius hallgatja és gyönyörködik e látványban, abban, hogy Délia s z é p – ami ismeretlen fogalom Vakondiában, hiszen most találta ki e szót, ami „valami jót jelent, … valami jót és igazat…” – Karinthy pontosan és tudatosan használja a jó és szép egymást átfedő platóni értelmét.

Genius próbálja elmagyarázni Déliának, hogy mit ért azon, hogy s z é p, és próbálja leírni neki a tájat, ami szeme elé tárul:

„Genius (kifelé mutat szabadon maradt karjával): Odakünn tudod-e... arrafelé...

Délia (borzong): Merre?

Genius: Erre... erre... várj... (arrafelé fordítja az arcát) Nem érzed?

Délia (álmodva): Langyos... még langyos...

Genius: Nemcsak langyos... hullámzó, mozgó, gomolygó, szétáradó, összefolyó... ezerféle... (havasok felé)... és fölötte... fölötte...

Délia (elragadtatva): Mi van fölötte?

Genius: Messze... messze... kinyúlik... fel egy őrülten forgó golyó felé, és harsányan énekel... Ezer torokból... száz orgonán... millió kürt... szerteáradva, egyre hevesebben dörömbölve homlokodon... míg megsiketülsz, és már nem hallod... és megnémulsz, és már nem szólsz... és megdermedsz, és már nem érzed... és mégis... és mégis t u d o d, hogy van,  j o b b a n tudod... b i z t o s a b b a n tudod... hogy van, mint mikor hallottad... és fogtad... és mintha álomból ébrednél... erősen... ruganyosan... felugorva fekhelyedről... álomba... ami akkor kezdődött, mikor megszülettél... és mégiscsak álom volt... és most mintha felébredtél volna, és nagyot rikoltasz... és tudod... hogy most menned kell... menned kell, iramló lábbal, tátott szájjal... kimeresztett homlokkal... futnod... arrafelé... arrafelé... eszméletlenül kapkod a horizont felé... ahol az a Nagy, az a Nagy... Ezek a mozdulatok a lepketánchoz hasonlók a láng körül.”[46]

Karinthy egész életművén átívelő ontológiai elmélete hangzik el itt Genius szájából, amely (ahogy fent is utaltam már rá) hasonló Platón ideatanához, de az orphikus eszkatológiával is mutat rokonságot. Ugyanis Karinthy úgy érti a f e l - é b r e d é s t, hogy a halál, az valójában az i g a z i  v a l ó s á g r a való felébredés, amikor a lélek kiszabadul testi börtönéből. Pl. A rossz álom c. novellája, ahol az egész novella ezt az elképzelést önti elbeszélő formába, ezen túlmenően számos esszéisztikus írásában, novelláiban, regényeiben visszatérő filozófiai gondolat[47], melyre komplexebb morálfilozófiai és eszkatológiai elképzelését építi fel.[48]

Genius magával akarja vinni Déliát a kinti szabad, fényes világba, de közben sötétedik, a Nap leszáll, és egyre kevésbé lát, végül teljesen sötét lesz, és már maga sem biztos abban, hogy tényleg birtokában volt-e a látás képességének, így végül Déliával ő is visszatér a sötét földalatti világba, ahol vár rájuk a „boldogság”.

Maga a fény tűnik el a világból, s Genius csak röpke pillanatra „táncolhatott” lepkeként a fény körül (a regény címe is erre utal), s a világ máris sötétségbe borult. Így Genius boldogsága sem lehet valódi odalent a fény nélküli világban, hisz egyszer már birtokában volt a l á t á s n a k, s ki kívánkozna vissza a sötétbe anélkül, hogy esélye lenne megtapasztalt tudását átadni a többieknek, mert nincs k ö z e g, ami a látást lehetővé tenné. Genius így nem tudta megváltani saját világát, államát, ahogy platóni értelemben véve is ez lett volna rendeltetése, mint minden géniusznak a földön.

3. Összefoglalás és konklúzió:

Karinthy maga is tapasztalhatta, hogy meglátásainak átadásához nincs közeg, a húszas évek világára a fasizmus árnya borult, s jól tudta, hogy ennek végzetes következményei lesznek. A világ megválthatatlannak bizonyult, s ahogy az 1923-ban írt Kötéltánc c. regénye, az 1927-ben megjelent Lepketánc sem lehetett pozitív kicsengésű műalkotás.

A Lepketáncot valószínűleg az 1911-ben megjelent H. G. Wells-novella, A vakok országa ihlette.[49] A két mű között feltűnő hasonlóságok vannak, ám a Wells novella pozitív kicsengést kap, hiszen ott a főhős megszökik a megvakítás, vagyis a látásvesztés aktusa elől,[50] ahogy Ibsen Peer Gynt-je is hasonló (félig) megvakítási aktus elől menekül meg a manók barlangjából.[51]

Bár a színművet kitűnő színészekkel rádiójátékként is feldolgozták,[52] komolyabb elemzésre, irodalomtörténeti jelentőségre ez idáig nem méltatták, illetve inkább a sikertelenebb művei közé számították.[53] Az egészen kézenfekvő barlanghasonlattal való összevetésére nem bukkantam. Most igyekeztem pótolni ezt a hiányt, és egyben a korábbi méltatlan irodalomtörténeti beskatulyázását korrigálni.

 

Bibliográfia:

Bibó István: Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem, in: Összegyűjtött munkái 1., EPMSZ, Bern, 1981,

Ibsen, Henrik: Peer Gynt, Dármai költemény öt felvonásban, (ford.) Áprily Lajos, Letöltve: http://mek.oszk.hu/03500/03516/03516.pdf

Karinthy Frigyes: Az ezerarcú író, Tanulmányok H. G. Wells-ről, Pantheon kiadás, Budapest, 1930

Karinthy Frigyes: Az ezerarcú lélek – Telma Titusz kiáltványa, Bacsó Beáta tanulmányával, Sáránszki Kiadó, Sajóvelezd, 2011

Karinthy Frigyes: Géniusz, in: Jelbeszéd I., Szépirodalmi Kiadó Bp. 1978

Karinthy Frigyes: Kötéltánc, in: Utazás Faremidoba, Capillária, Kötéltánc, Szépirodalmi Kiadó Bp. 1976

Karinthy Frigyes: Lepketánc, fantasztikum egy felvonásban, Athenaeum Irod. és Nyomdai
 R.-T. Kiadása, Budapest, 1927

Karinthy Frigyes: Mennyei Riport, in: Mennyei Riport, Utazás a koponyám körül, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1977

Karinthy Frigyes, Lengyel Menyhért, Serényi Gusztáv, Dr. Nagy Lajos, Pünkösti Andor: Polgári Kiáltvány a társadalom megmentéséről, A Magyar Polgári Blokk, Budapest, 1932

Nietzsche, Friedrich: Éji dal (részlet), in: Így szólott Zarathustra, (ford.) Kurdi Imre, Osiris Kiadó, Budapest, 2001

Platón: Állam, (ford.) Szabó Miklós, in: Platón Összes Művei II., Európa Könyvkiadó, Budapest, 1984

Szalay Károly: Karinthy Frigyes, Gondolat, Budapest, 1961

Török Tamás rd.: Karinthy Frigyes: Lepketánc c. színművének rádióváltozata, A Rádiószínház bemutatója, Kossuth rádió, 1969

Wells, H. G.: A vakok országa, (ford.) Ruzitska Mária, in: A bűvös bolt és más elbeszélések, Európa Könyvkiadó, 1973