Nicolae Balotă  

Egy "opus humánum"

 

2022.04.22.

Csehi Gyula

Bár két múzsa nevét viseli homlokzatán — a történetírást patronáló Klióét és az epikus költészetet ihlető Kalliopéét — az a nagyszabású épület, amelyet Csehi Gyula emelt szemmel látható intellektuális szenvedéllyel, struktúrájában az előb­biek szellemi védnöksége mellett, egy harmadik múzsa is ott rejtőzködik: a tudomány és a művészet közötti hidakat, az értelmi és az intuitív megismerés titkos egységét keresők inspirátora, Urania. E terjedelmes és élvezetes mű szerzője, Csehi professzor nagyon is tudatában volt annak, hogy vállalkozásaiban mennyire fontos a költészet és a tudomány egymásra találásának ez az egységesítő tanúja, ö maga, munkája bevezetésében, Urániát Klió és Kalliopé mellett emlegeti mint pogány szentháromságot, amelynek jegyében képzeletbeli útra indul.

Azért említem ezt az egységesítő ókori szimbólumot, hogy már elöljáróban jelezzem az — egyáltalán nem mindennapi — vállalkozás lényeges vonását, melyet a Klió és Kalliopéban (majd később, az 1969-ben megjelent Modern Kalliopéban) látjuk materializálódni. Csehi Gyula némiképpen a tudós és a műélvező erényeit egyesíti, az előbbi módszertani szigorát az utóbbi esztétikai kifinomultságával. Művei persze nem kerülhették el a lehetséges csapdákat, amelyek az avatott tudósra leselkednek, sem a skolasztikus pedantériát, sem pedig az ínyenc esztéta könnyen fellobbanó lelkesedését. De a legtöbbször sikerrel állja ki e kockázatok próbáját, hála annak a képességének, hogy ki tudja egyenlíteni, egységbe tudja hozni az ellentéteket, valamilyen belső mért élettartással hárítja el a szélsőségek veszélyét. A két említett könyvben — amely természetesen az irodalomtörténész és —teoretikus Csehi Gyula fő műve — pedagógiai elhivatottságát ismerjük fel egy paradox módon nem didaktikus, hanem inkább esszéisztikus barangolásokra vagy éppen­séggel szellemi kalandokra hajlamos elmének. Ezt a fajta pedagógiát Goethe véd­nöksége alá helyezhetnék, mint nyilvánvalóan "pedagógiai helyszínt”, az eszményi Kasztaliához tartozót. Az ilyen szellem nem idegenkedik — miért is idegenkedne? — a mitológiai utalásoktól, a múzsák fennhatóságától, az antik mintákra való hivatkozásoktól. Csehi Gyula legjelentékenyebb munkáinak tudományos-művészi ötvözete egy magasrendűen pedagogikus formáló-informáló igyekezet eredménye.

Egyébként ezt az ötvözetet nem csupán az a szellem magyarázza, amely a modern magistert alaphivatása szerint vezérelte, hanem tanulmányainak története is. íme néhány ide vonatkozó adat. Párizsban, Bécsben és Kolozsváron végzi egyetemi tanulmányait. 1935—1947 között középiskolai tanár, később egyetemi tanszéket kap. Irodalomelméletet és esztétikát tanít. Fontosabb irodalomtörténeti munkái: egy tanulmány Diderot-ról (1943) és egy másik: Heine, a harcos költő (1952). Az ötvenes és a hatvanas években Csehi Gyula élénk publicisztikai munkásságot fejt ki, kivált a kortárs jelenségekre vonatkozó irodalomkritika területén. Tanulmányait és cikkeit a Munkásosztály és irodalom (1963) című kötetben gyűjti össze. Csehi professzor főművei azonban azok a dolgozatok, amelyekben a szakavatott, kivált­ságos olvasó tapasztalatát ötvözi egybe a mélyenszántó gondolkodó reflexióival a történelem és az irodalom összefüggő jelenségeiről.

A Klió és Kalliopé című kötet kompozíciója jellemző arra a felsőfokon oktató forma menüsre, amely a spekulatív okfejtést a példaként szolgáló képekkel egyesíti; ennek a szellemnek a jegyét viseli a tárgyalt téma anyaga, az, amit tudomány és költészet ötvözetének neveztünk. Inkább a nagyon átfogó és szerteágazó esszé kompozíciója ez, mint a tudós egyetemi traktátusé. A szerző fegyelmet kényszerít magára, de él azzal a szabadságjoggal is, hogy átlépjen az önként vállalt rendből eredő korlátokon. Ihlető múzsái valóban érvényesítik jelenlétüket a könyv formájában is (főként ha a formát arisztotelészi jelentésében fogjuk föl, mint az entelecheia művet formáló, dinamikus erejét). Éppen belső dinamizmusával hök­kent meg egy kissé ez a forma. Mert meghatározó képletek, kifejtések követik egymást, és összefonódnak példákkal, művek bemutatásával, gondolkodókra és művészekre vagy műveikre reflektáló részek váltakoznak elméletiekkel. S mindez valóságos áradatban, hogy aztán az értekezés széles felületeket ellepve számos, látszólag lusta ágat, tudós kitérőt követve visszakanyarodjék a közvetlen, a fő mederbe. A benyomás suspense-okkal tarkított epikus építkezésé vagy variációkkal ékített témáé, amelyben a téma mintha olykor elsikkadna.

Mi is a téma? Csehi Gyula arra törekszik, hogy felkutassa, kimutassa a történelem (az időben megvalósuló emberi valóság) és a memória érintkezési felületeit. Elsődlegesen filozófiai probléma ez, az emlékezéssé visszaváltott levésé, az ember képességéé az önmegtartásra és az átalakulásra. A történelem mint olyan — az átélt idő hivatkozási alapja — fontos szerepet tölt be a mű ökonómiájában De maga a történelem is mint történelmi átélés — emlék, és éppen mert átélik, szakadatlanul arra törekszik, hogy emlékké váljék. A memória által pedig a történelem másodlagosan is felbukkan, mint történetírás. Itt lép közbe a történelem síkján (sosem az azonnali átélésekén, hanem közvetetten, az emberi tudat révén) az elágazás — ha így nevezhetjük —, a másodlagos diszkurzív síkoké, amelyek a történelmi előtérre vonatkoznak. Követhető egyfelől modern felfogásunk szerint a történetírás vonulata, másfelől az epikáé, a szorosan vett elbeszélésé. Az együtt­állás és különválás relációi, a diszkurzív szöveg e két modalitása a századok folyamán — íme Csehi Gyula munkájának alapvető célkitűzése.

Jól tudta a tudós professzor: a folytonosság Klió és Kalliopé együttműködésében valóban kimutatható, együttműködnek (főként a jelenkorban tapasztalható) válságok ellenére "a múlt" megörökítésében és megismerésében, a változó és mégis egy és egységes emberi lényeg megértésében. A lényegi vonások tartóssága nem jelenti azonban a levés, a mutációk tagadását, főként ha a szóban forgó alany maga az emberi történetiség és ennek tükröződése bizonyos kifejezetten történeti, vagyis mindenféle átalakulásnak és forradalomnak alávetett művészetekben. Ám mindamellett, ami a történetírást elválasztja a szépirodalmi epikától, s amit Csehi .professzor meghatározásai és fejtegetései megvilágítanak, van egy — a szerző által ismertetett — közös feladata a történetírásnak és az epikának abban, amit Schiller az ember, az emberiség "esztétikai neveléséinek nevezett.

Tanulmánya központi témáját alátámasztó tételeiben a Klió és Kalliopé szerzője egy ötletes módszert alkalmaz, amelyben az olvasónak szánt caplatio bene volentiaet láthatunk, de propedeutikai eljárást is, hogy a kölcsönösség viszonyában álló történetírás és szépirodalom közvetítésével bevezessen in médiás res. S teszi ezt egy drámai, kiváltképpen látványos s egyben erős emberi visszhangú történelmi esemény, Pompeji pusztulása és újjászületése kapcsán. Tudományos, történelmi, irodalmi és művészeti tények és filozófiai eszmefuttatások versenyeznek az eset érzékeltetésében.

Csehi Gyula terminológiájában a valóságot, az írott tanúságok hivatkozási alapját a modell alkotja. Eleven, színes, lángoló (színeit magától a ténytől kölcsönző) expozícióban ismerteti Pompeji életének és megsemmisülésének képeit, úgy, ahogyan ókori geográfusok és történészek (Dió Cassius, főként pedig Plinius). majd a régészeti kutatások (Winckelmann). az úti jegyzetek (Goethe), Dumas-pére, valamint lord Edward Bulwer-Lytton bemutatják. Szerteágazó építmény ez, az antik tragédia parabolikus képeivel indul, és kibontja szemünk előtt a történelmi tényeket ismertető historiográfiai-narratív szöveg változásainak elmélkedésre serkentő látványát.

A Klió és Kalliopé példaanyaga, anélkül hogy bárhol is túltengővé válna, gazdag és változatos. A Vezúv lábánál fekvő antik városok pusztulása és feltámadása után Goethe közvetítésével — aki nemcsak Itáliában volt vándor, hanem részt vett nézőként a valmy-i ütközetben — áttérünk egy másik történelmi modellre, a francia forradalomra, amint megküzd az európai reakcióval. És a modellek, akárcsak visszatükrözéseik, tovább sokasodnak. A feltételezett multbani rituális áldozatokat tárgyaló perek, a "Dreyfus-ügy, a "fehér rabszolga"-kereskedelem. a Bastille ostroma, az októberi forradalom olyan jól kiválasztott drámai jelenetek, amelyek kellőképpen megvilágítják egyfelől a történelem és a történetírás, másfelől a történelem és az epika viszonylatának lehetőségeit: egyetlen illusztráció sem öncélú, szükségtelen, csupán csak illusztráció. Eszmefuttatások sokasága társul a szövegekhez. A "képzelet irodalma" és a "dokumentumirodalom" nagy síkjaiból, átfedéséből a kutatás számos új, járulékos síkja következik. Mert ha Csehi professzor könyvének első részében két pólus van — modell és tükrözés —, a valóságban ezek mágneses terei magukhoz vonzzák és feltárják a formák, struktúrák sokféleségét.

Szerzője asszociációs képessége érdemén a Klió és Kalliopé irodalomelméleti kompendiumnak bizonyul, de művészet- és irodalomszociológiai, történelemfilozófiai, kultúrantropológiai vonatkozásokban gazdag esszének is. Főként a kötet második részét dúsítják elméleti kitérők szomszédos területekre, amelyek közül egyik-másik eléggé távol esik magától a tárgytól. Az Irodalom és történelem címmel jelölt elméleti kutatási terület kijelölésével, amely a választott pólusokat tekintve hasonlóságokat mutat az első rész történelmi-illusztratív vonulatával, a szerző felvonultatja azokat a fontosabb szakaszoltat, amelyek "az ember nyomainak" evolúcióját jelzik, az írás kezdeteit, a jelrendszerek megjelenését, írás, szöveg és irodalom kapcsolatait. Ugyanígy a történelem mint történetírás mutációit követve a diszkurzív módozatok folyamatát vázolja fel, reflektál a stílusalakzatok változatosságára, a historiográfia történetét, az irodalom fogalmának kialakulását stb. foglalja össze. Ahogyan előre haladunk a műben, az esszé szétágazó, némiképp enciklopédikus jellege mindinkább nyilvánvalóvá lesz.

A mű legeredetibb része a "dokumentumirodalommal" foglalkozik (amelyet szembeállít vagy pontosabban viszonyrendszerije helyez a "képzeletbeliével”, a fikció irodalmával, egy tágabb szépirodalmi keretben). Sehol sem nyilvánvalóbb történelem és irodalom kapcsolata, mint a szépirodalomnak ebben a fő "ágában". Életrajzok és önéletírások, naplók és emlékiratok, úti jegyzetek, publicisztika, pamflet, kritika: egy egész dokumentáris irodalmat egészítenek ki kutatónk szemében, teljesen indokoltan az irodalomteoretikusok, de bizonyos vonatkozásban az irodalom- történészek is. A dokumentumirodalmat kettőssége, "kétéltű" volta, kétfelé — a szépirodalomhoz és a tudományhoz (szociológia, történelem, természettudományok stb.) — tartozása juttatta erre a bizonytalan, kétes sorsra. Csehi Gyula része a valóságirodalom tudományos megalapozottságú törvényesítésében tagadhatatlan fontosságú. Mert tanulmányában nem csupán a dokumentumirodalom formáinak elemzéséről van szó, hanem kísérletről a jelenség lényegének megragadására, s ezzel annak az útnak a felkutatásáról, amely a modern irodalom helyesebb értelmezéséhez vezet. A dokumentumirodalom fogalomköréből a kutató kizárja a "régi irodalom" minden nagy műfaját, akárhogyan is kapcsolódnának ezek a történelemhez. Hiszen ez a kapcsolat csak "az anyag", "a témák" átvételén nyugszik, a "dokumentumok" felhasználásán, kritikai szellemtől mentesen, minthogy a klasszikus tragédiák és eposzok szerzői nem rendelkeztek sem a történelmi fejlődés, sem az emberi és társadalmi specifikum tudatával. Csehi professzor éles elmével ragadja meg az irodalmi modernségnek azokat az átmeneteit, amelyek lehetővé tették a dokumentumirodalom formáinak megjelenését. Felfigyel azokra a XVIII. század irodalmában megjelenő struktúrákra, amelyek mint az "egyéni hang, az "invenció és fantasztikum”, a "bensőséges líraiság", az "önvallomás” módozatai a szerzőnek a műben való közvetlenebb jelenlétét segítik felszínre. Ugyanakkor azonban a modern irodalmak kialakulása egyidejű a "történelmi érzék" és a "történelmi kritika" fejlődésével. A történetírás statútumának, mintáinak, módszereinek belső átalakulása, főként a múlt századtól kezdődően, a történettudomány bizonyos fokú elhatárolódása (elsősorban modern pozitivista formáiban) nem jelent teljes szakítást. A történetírás történelemtudománnyá alakul, de a dokumentum, mint olyan irodalmi-művészeti síkon is új értékkel, új jelentésekkel gazdagodik. Azt mondhatnók, hogy a történelmi discours művészietlenülése új területeket hagy fedezetlenül, amelyeket a szépirodalom, az elbeszélés siet termővé tenni. Már magából a szépirodalom felparcellázásából (a képzelet és a dokumentumok irodalmára) a modernek tudatában az egyik vagy másik irodalmi lehetőség kiterjesztésének lehetősége következik. Ez a felosztás mindenkor az irodalom létének egyetemes jelen­sége volt. Nem szükségtelen megemlítenünk azt a sokatmondó részletet Pliniusnak egyik, Tacitushoz intézett leveléből, amelyet a Klió és Kalliopé idéz: "Más az levelet, és megint más történetet írni, barátnak írni vagy a közönségnek."

Persze az a kutatás, amelynek a tanulmány szerzője aláveti a dokumentum- irodalmat, nem korlátozódik az effajta irodalom releváns lényegére. Akár a fikcióval fennálló összefüggéseiben tárgyalja a dokumentumot, vagy ott leli fel, ahol az irodalom és a történelem egymásba torkollik, akár meghatározza a "modell”, a "prototípus" és a "típus" fogalmát, vagy elidőz, tűnődik, definíciókat közöl, s illusztrálja a dokumentumirodalom műfajait és formáit, eseteit körülírja a történelmi regényt, a kitérők, amelyek az alapeszme fő menetét kísérik, mindig dokumentációnak is érdekfeszítőek. Mert ennek a műnek talán nem a legelhanyagolhatóbb érdeme az az információtömeg, amelyet meglehetős könnyedséggel, de sosem könnyelműen kezel.

A szerző reflexiói reflexiót váltanak ki. miközben némely vélekedése módosítást igényelhet. így például éppen kulcsfogalmaival — "modell", "prototípus", "típus" — meglehetősen sematikus esztétikának és kultúrfilozófiának adózik. De meg kell értenünk, hogy a történelem és az epika összefüggéseit követve a gondolkodó a tükrözésesztétika kategóriái közé rekesztette he magát. Még egy olyan értékű munkának is, mint Erich Auerbach (amelyet egyébként Csehi Gyula hasznosított is), felróható, hogy teljesen mellőzi a szépprózának azt a láncolatát, amely nem az általa tárgyalt ábrázolásmód mechanizmusát követi.

Am a Klói és Kalliopéban — az esszé anyagának hihetetlen gazdagsága ellenére — megfigyelhető hiányosságokat pótolja, egyes eljárásait magyarázza a kötet folytatása, a Modern Kalliopé. A történelmi valóság és a modern elbeszélő irodalom összefüggéseinek vizsgálatát viszi tovább ez a könyv, amelyhez éppen a XIX. és a XX. század regénye kínálja az elemzés fő tanúszövegeit.

Anélkül, hogy annak rendje s módja szerint analitikus volna, Csehi professzor előnyben részesíti a kritikai hermeneutikával szemben az irodalomszociológiai természetű kutatást, és a (történelmi és irodalmi) tényekre alapozza vizsgálódásait;, de azokra az értékekre is, amelyek mellett szenvedélyesen kiáll. A Klió és Kalliopé első lapjára írott jelmondat idézet Goethe mondásaiból. Történész és költő — tisztesség ne essék szólván — versengésére utal. Már Arisztotelész kifejtette a Poétika- ban véleményét a ítészetek a történetírásnál "filozofikusabb" jellegéről Goethe egyensúlyban tartja az írás e két területét. "Mindegyiket — mondja ő — a maga koszorúja illeti meg." Csehi Gyula felfogása alapvetően goethei. Az ellentétek egységének embere, túlhaladott ambivalenciáktól áthatott szellem, a kiegyensúlyozási kísérleteké, megadva mindenkinek azt, ami megilleti, hajlékonyan nemes opus humánumot épít.

 

Szilágyi Júlia fordítása

 

A szerzőnek a Clio si Caliopc sau despre limitele istorieil litnraturii című kötethez írt előszavának közlésevel emlékezünk Csehi Gyulára, aki 1980 novemberében töltötte volna be 70. életévét.