Beer Iván z'cl
Magyarország a török hódoltság, és a Rákóczi szabadságharc után
Az ország benépesülése különös tekintettel a magyar zsidó múltra
A török kiűzése után szinte közvetlenül kirobbant a II. Rákóczi Ferenc vezette függetlenségi vagy szabadságharc.
Maga a török uralom, a folyamatos háborúk, végül a török kiűzése gyakorlatilag elnéptelenítették Magyarországot. Belső területei igazán hagyományos magyar lakta a Magyarkoronához tartozó területek, melyek lakossága kevesebbet szenvedett mint az ország többi lakossága. Ezért nem is menekültek el, ez a táj nem néptelenedett el annyira, északon Habsburg királyi Magyarország, keleten Erdély.
A török kiűzését követte II. Rákóczi Ferenc szabadságharca – mint már említettem – mely tovább csökkentette az ország letelepült népességét. Korábban is menekülésre kényszeríttette, pusztítást szenvedtek el a bujdosóktól, a fizetetlen katonáktól, szegény legényektől, de maga a szabadságharc folyamatosan zaklatta az ország népét.
Ebbe a kiürült állapotba a földbirtokosság, mely a Habsburg háznak hűségesküt tett, vagy eleve lojális volt hozzá, azokon kívül, akik igazolni tudták a tulajdon jogukat török uralom alatt lévő területeken, birtokaik voltak, melyeket felszabadítottak, megszerezhették, szinte földművelés, lakosság, termelők és adófizetők nélkül. A Habsburg-ház a felszabadított területek egy részét a koronához csatolta, termelőerőre ott is szükség volt, s ezt a kiürült területekre – Amerikához hasonló módon – be kellett népesíteni. Az udvarnak volt koncepciója és ezek alapján megindult a szervezett betelepítés és voltak mindenféle népek a környező országokban, mint Amerikába is spontán települtek be, ide tartozik a zsidóság is. A zsidóság jogfosztottsága a Habsburg-ház alatt a törökkel való kollaborálás vádjai alapján a teljes jogfosztottságot jelentette, mondhatnám azt is az üldözöttséget.
Venetianer Lajos így ír: "II. és III. Ferdinánd rendeletei tanúskodnak arról, hogy még a 17. század közepén is az ország számos helyén zsidók voltak a harmincadok és vámok bérlői, minthogy nevezett királyok épp ezen bérletektől akarták a zsidókat ismételt s mind szigorúbb rendeletekkel megfosztani. Ezen rendeletek közül különös figyelmet érdemel III. Ferdinándé, melyet 1647-ben adott ki s melyben kimondja, hogy a vámok bérlésétől mozdíttassanak el a zsidók, "kik az ország jogainak nem részesei"(jurium regni non capaces), a hazai törvényhozásban az első eset, mely a magyar zsidókra a jognélküliség bélyegét nyomta.
De ha a vámbérlet tilalma nem is igen volt keresztülvihető, hiszen kénytelen volt azt megismételni. I. Lipót 1659-ben, sőt III. Károly még 1715-ben úgy hangsúlyozza, hogy "a zsidókat minden tétovázás nélkül kell eltiltani", valamint még 1723-ban azon kétségbeesett eszközhöz folyamodik, hogy, "amíg a zsidókat minden vámoktól el nem mozdítják, addig az olyan helyen senki sem tartozik vámot fizetni", úgy I. Lipót uralkodása már csakugyan a teljes jognélküliség legsötétebb korszakát hozta a magyar zsidóságra.
A törökök kiűzése után I. Lipót, kinek Kollonics érsek esztergomi érsek volt főtanácsadója az ország helyreállításában, katholikussá akarta tenni az országot. Kiűzte őket a királyi városokból, bányavárosok kerületében csak hét mérföldnyi távolságra telepedhettek le, ipart nem űzhettek, csak kiskereskedés, pálinkafőzés, pénzügylet lehetett a kenyérkeresetük. Kollonics terve, mely a legszigorúbb eljárást ajánlotta, hogy azáltal maguktól távozzanak a zsidók az országból, nem sikerült; csak a királyi városokból voltak kénytelenek távozni, de megmaradtak a földesúri birtokokon.
Ő maga idézi Takáts Sándor művéből: A magyar zsidóság története című könyvéből. "17. századi kamarai iratok a hajdúvárosok népességét a való tényállás alapján "conglomeratum"-nak mondják. S bár idő folytán e vidéken a magyarosodás rendkívül terjedt, azért a hajdúvárosok még a 18. század közepén sem magyarosodtak meg teljesen. Takáts Sándor fent említett könyve második kötetének 259. lapján a hódoltság idején történt nagyarányú településekről, melyekhez hozzávéve a hódoltság után Kollonics érsek által eszközölt sváb telepítéseket Arad-, Tolna- és Baranya megyékben, a német lovagrend betelepítését a Jászságba és a szerb bevándorlást a Bácskába, továbbá III. Károly alatt a tótok beözönlését Békésmegyébe s németek, olaszok és franciák betelepítését a Bánságba, megkapjuk a sötét hátteret, melyből kiindulva a zárt testületet alkotott idegenek érdekeik védelmére a zsidóság szomorú helyzetét előidézték.De ismét csak Takáts Sándort kell idéznünk, ki megkapó elevenséggel mutatja be a bevándorlott elemet, melytől valóban nem lehetett egyebet várni, mint zsidófalást. A régi Magyarország jókedve című 1921-ben megjelent könyvének 285. s köv. lapjain ezt írja: "A török kiűzése után Buda és Pest, 'császári városokká' lőnek. Új lakói jobbára Németország tartományiból vándoroltak hozzánk. Egyszerű iparosok és kereskedők voltak, akik nálunk kezdtek új életet. Egyiket-másikat a könnyű megélhetés reménye csalogatta ide; a legtöbbje afféle ember volt, akinek távoznia kellet régi otthonából. Egyik a büntetés elől szökött ide, a másik az adósság miatt oldott kereket. Ez a feleségétől akart szabadulni, amaz a máséval indult útnak. Szóval mindenkinek volt valami titkos oka, amiért e veszedelmes földre költözött. Akadt is Pesten és Budán annyi gonosztevő és csavargó, hogy helyet sem találtak nékiek. Pest város tanácsosai, - hivatalos jelentések szerint, - napközben mezítláb járdogáltak a ingben-gatyában tolták a taligát. A város bírái közt találunk kurtakorcsmárosokat, pacalárusokat, káplárokat, volt börtönőröket. Az egyik bíró gyilkosság miatt több évig ült börtönben. Valami sok jót a többiről sem mondanak írott emlékeink. S ezek az emberek ősei azoknak a nagy családoknak, kiket későbben pesti patriciusoknak szoktak hívni. A magyart városi lakónak nem tűrték, nem akarták. Ezért a törököktől visszahódított területek városaiba jóérzésű pápista németeket telepítettek. S jöttek olyanok, akik fátyolt borítván múltjukra, új életet nálunk akartak kezdeni. S amely városban lábukat megvetették, ott más nemzet fiát kutyába sem vették. A magyar törvényt s a magyar intézményeket falaik közül kizárták."
Ezt az állítást igazolni látszik. Ács Zoltán: Nemzetiségek a történelmi Magyarországon.
"A Temesi Bánság délen a Dunával, nyugaton a Tiszával, északon a Marossal, keleten az erdélyi Felfölddel határos terület – síksági részét nevezték a középkorban Temesköznek -; a legtöbbet szenvedett, legjobban elpusztult magyarországi területek egyike volt. A középkorban sűrűn lakott, virágzó magyar vidék a 15-18. században, főleg Temesvár 1552-ben történt eleste után pusztult el, vált néptelenné. 166 éves török megszállás után, 1718-ban pozsareváci békében került vissza a Habsburg-birodalomhoz úgy, hogy a bécsi udvar nem csatolta vissza Magyarországhoz, a vármegyerendszerhez, hanem 11 kerületre osztotta és 1778-ig külön kormányozta. A terület a Temesi Bánság nevet 1718 és 1778 majd 1849 és 1860 kötött viselte. A török kiűzése után keletkezett vákuum szívó hatására a 18. században itt jött létre Magyarország, sőt az akkori Közép-Kelet-Európa egyik legtarkább néprajzi, etnikai együttese. Erdély és a Havasalföld felől románok, Szerbiából és az egykori határőrvidékekről délszlávok érkeztek. A "birodalmi célok szolgálatában" erre a területre először 1720 és 1740 között telepítettek németeket, akikkel kis számban olaszok, spanyolok és franciák is jöttek. A katolikus bolgárok, akik Olténiából menekültek a török elől, 1737-ben kaptak letelepedési engedélyt. A Karas folyó belső völgyében a 18. század negyvenes éveiben a szerb-bolgár határról délszlávok, krassovánok találtak lakóhelyet. A Marostól az Al-Dunáig terjedő egykori gazdag szabad királyi városok, apátsági központok, piachelyek azért is tűntek el a térképről a 18. században, mert a bécsi udvar a magyar lakosságot kitiltotta a Bánságból, az ott lakók közül sokat erőszakkal távolítottak el. A magyarok csak a 18-19. század fordulójától költözhettek újra e vidékre.
Hogy még színesebb legyen a Bánság etnikai képe, megemlítjük, hogy Bécsből 1732 és 1768 között "rendészeti okok" miatt kitoloncolt 3130 személyt is ide deportálták. Ide kerültek a badeni Schwarzwald hauensteini grófságának parasztjai is, akiket zendüléssel vádoltak. Ide szállították a porosz hadifoglyokat és a rokkant invalidusokat.
A kormányzó Mercy a vidék központjába, a háborúban elpusztult Temesvárra a 18. század húszas éveiben kb. 15000 németet telepített. Sokan voltak közöttük kézművesek, iparosok, akik hozzájárultak a terület gyors iparosodásához. Kialakult a város új gyárnegyede: papírmalmok, olajsajtolók, tégla-, posztó- és selyemgyárak. Egyes adatok szerint a Bánság 53 helységébe összesen 60000 német költözött a birodalom különböző területeiről.
A Bánságba települt németek nemcsak gazdasági kiváltságokat kaptak, hanem gondosan határolt házhelyeket, kész lakóházakat, gazdasági épületekkel és állatokkal. Mercy gróf meghonosította a selyemhernyó-tenyésztést, az ipari növények termesztését.
Az egykori mocsaras, homokos vidékből Mercy és az őt követő Kolowrat gróf betelepítései következtében Magyarország egyik legnagyobb éléskamrája lett, virágzó növénytermesztéssel és állattenyésztéssel. A Bánságtól eleinte húzódoztak a németek. Egyrészt a török közelsége, másrészt a számukra szokatlan éghajlat zavarta őket. Ezen a vidéken született a bácskai és bánáti svábok által oly sokszor énekelt dal: "De sok embert megölt, / vagy nyomorral gyötört, / míg termelt ez a föld!"
Az érdekesség kedvéért – a kortárs beszámolója, leírása mindig nagyon fontos! – nézzünk néhány korabeli tudósítást a nagy Schwabenzugról. Így nevezték a kortársak a német telepeseknek a Bánságba való bevándorlását. "Nekidühösödtek, megátkozták, hogy eszükbe jutott kivándorolni, szemrehányásokat tettek azoknak, akik erre biztatták őket: összevesztek, sőt annak rendje-módja szerint össze is verekedtek. Emberek ezek, vagy éhes farkasok, akik egymást marcangolják?"
Az idetelepülők zöme nincstelen, szegény ember volt. A megkapaszkodás vágya, a vagyonszerzés eszeveszett dühe, a pionírszellem hajtotta őket. Se parasztok nem voltak, se polgárok. Csupán telepesek, akiknek egyetlen létalapja csakis a kapott föld lehetett. De ez a föld jóval nagyobb volt, mint amiről otthon egyáltalán álmodni mertek. Lelkükben örökösen attól rettegtek, hogy egyszer valaki elveszi tőlük. Ezért fordultak talán magukba, ezért gyanakodtak mindig az idegenekre, ezért nem éltek másnak, mint a szerzésvágynak, az önmagukat nem kímélő és pusztító, a mások által kigúnyolt takarékosságnak és szorgalomnak.
A zsidóságra vonatkozóan még ahogy a fentebb idézet igazolja.
"A török hódoltság következtében, a királyi Magyarországon pedig a Habsburgok zsidóellenes politikája miatt a 18. századra alig maradt zsidó az országban. A Rákóczi szabadságharc idején számuk nem lehetett több mint 4000. 1735-ben 12000-ret írtak össze. Közülük mindössze 35 százalék volt bennszülött zsidó. Az abban az évben készült összeírás szerint fuvarosok, könyvkötők, pálinkafőzők, kékfestők, borbélyok, árendások, tímárok, boltosok, házalók stb. voltak. Mivel nem kötötték őket céhszabályok, többet fizettek a nyersanyagért, mint a céhmesterek. Több megye a céhek kívánságára ki is tiltotta őket területéről. III. Károly 1726-ban megtiltotta, hogy az örökös tartományokban a zsidó családokban egy férfinél több házasodjon meg. A zsidóságnak több mint a fele – ekkor még nyugatról kelet felé áramlott – a nyugati határszélen fekvő megyékben, Trencsénben, Pozsonyban, Mosonban és Sopronban élt. Valószínűleg azért, hogy közel legyen hagyományos kapcsolataihoz, gazdasági területéhez. Buda 1746-ban Mária Terézia engedélyével kiűzte őket falai közül. Ugyanezt tette Szatmárnémeti 1721-ben, és csak 1818-ban engedték be őket ismét a városba. A nyugati megyékben a zsidóság száma 76-420 százalékkal emelkedett, addig az ország északi, északkeleti megyéiben 520-1200százalékkal. Az északnyugat felől jövő első nagy bevándorlási hullámokat a keletről jövő követte, elsősorban Galícia területéről. A 18. század közepén az európai zsidóságnak közel 80 százaléka lengyel és ukrán területeken élt, eléggé nyomorúságos körülmények között. Többnyire házalásból és csereberéről tartották fenn magukat. A városi tilalmak miatt a bevándorlók döntő többsége falvakban telepedett le. Egy részüket toleráns földesurak vették védelmükbe, akiknek mint jobbágyok adót fizettek, és elismerték maguk felett az úriszék illetékességét. Ahol lehetett, bérelték a földesúri kisebb haszonvételeket, a kocsmákat, mészárszékeket és a pálinkafőzést. Földesúri védelem alatt álltak a zsidók például az Esterházy-birtokon vagy Makón, ahol a 18. század közepén jelentek meg. Helyüket a rutén városrész mellett jelölték ki. A zsidó kommunitás a földesúrnak védelmi adót fizetett, és ezért a városi tanács hatásköre nem terjedt ki rájuk.
A Rákóczi féle szabadságharc, a török, a királyi Magyarország, Erdély, furcsa viszonyát képezte le.
Valójában a török kiűzését Thököly, II. Rákóczi Ferenc mostohaapja, akadályozta, miután a törököt kiűzték és a kuruc szabadságharc kudarcba fulladt, ezek a körülmények amelyek a Habsburg háznak magyarországi térnyerését és az abszolutizmust lehetővé tették megerősödését.
Már a Rákóczi Ferenc féle szabadságharc előtt kész volt az abszolutista koncepció és különféle országhoz tartozó területeket a Habsburg birtokokhoz csatoltak, vagy közigazgatásilag elcsatolták Magyarországtól, és idegen népeket telepítettek azokra a területekre.
Idézem Szakály Ferenc: Virágkor és hanyatlás 1440-1711 című munkáját
"Végül is Magyarországot – immár magyar közreműködéssel – idegen hadak tisztították meg a török megszállóktól, ami természetszerűleg ismét felerősítette az abszolutisztikus törekvéseket a bécsi udvaron belül. Hálából Buda visszaszerzéséért, I. Lipót az 1687. évi pozsonyi országgyűléssel elfogadtatta a szabad királyválasztásról és az Aranybulla ellenállási záradékáról való lemondást. A jobbágyságnak ismét jócskán megemelt, az 1670 után repartitiós időszakra emlékeztető állami adóterheket kellett viselnie, s – igaz, ismét sikertelen – kísérlet történt a nemesség megadóztatására is. Különösen sok súrlódáshoz vezetett, hogy az adó egy részét a télire beszállásolt katonaság eltartásával kellett törleszteni, ami rengeteg visszaéléshez vezetett. Az ország lakossága csak kismértékben részesült a hadikonjunktúrából, annak java haszna idegen hadseregszállítóknál csapódott le. (Közülük messze kiemelkedik Samuel Oppenheimer bécsi zsidó bankár, aki az élelmiszer- és hadianyag-ellátás megszervezésében a legkiválóbb tábornokokéhoz mérhető érdemeket szerzett a török kiverésében.)
A történészben munkálnak zsidó ellenes tendencia érezhető, s a gyér népességű ország számára minden hadimozgás tehertételként jelentkezett.
Kezdetben Bécs odadobta a gyeplőt a szoldateszkának, s úgy tűnt, hogy azt közvetlenül is fel kívánja használni a politikai alávetés, sőt a megtorlás eszközeként. A győzelmet győzelemre halmozó vezérek többsége magához méltatlannak érezte az ilyesféle feladatokat. Nem így Antonio Caraffa generális, a felső-magyarországi hadtest parancsnoka. Ő először Debrecen kifosztásával és számos polgár halálra kínoztatásával (1686. január) szerzett magának Magyarországon, sőt Bécs mérsékeltebb köreiben is kárhozatos hírnevet, 1687-ben azzal a mondvacsinált ürüggyel, hogy Thököly-párti felkelés nyomára bukkant, Eperjesen kivégeztetett tizennyolc környékbeli nemest és városi polgárt (az ún. eperjesi mészárszék). Leginkább vagyonuk alapján válogatta össze a perbe fogottakat, de mivel a kivégzettek evangélikus és református vallásúak voltak, a rendkívüli bizottság működése beleilleszkedik a magyarországi vallásüldözések történetébe is. (Az 1687. évi országgyűlés ezt a bizottságot megszüntette, az áldozatok hozzátartozóit kártalanította.)
A hadszíntérnek az országon kívülre helyeződésével a viszonyok némileg konszolidálódtak, s Bécs is módszeresebben fogott abszolutisztikus céljai megvalósításához. A szép számmal készült tervezetekből azokat a javaslatokat vette át, amelyek az atavisztikusnak minősített magyar rendiség erejének megtörését célozták, anélkül azonban, hogy szociális és reform javaslataikat is a magáévá tette volna. (A legérdekesebb munkát Kollonich Lipót készítette: Einrichtungswerk des Königreichs Ungarn, 1687.) A fegyverrel visszaszerzett területeket – a neoacquisticat – kamarai igazgatás alá helyezte, s az ott birtokos nemesektől jogbiztosító irataik bemutatását követelte; azoknak is 10%-os fegyverváltságot (jus armorum) kellett fizetniük, akik jogaikat igazolni tudták. Számos itteni uradalom idegen hadvezérek és hadseregszállítók kezére került, az eddig kiváltságos jászkun területeket a Német Lovagrend váltotta magához. Mindezen ügyek az Udvari Kamara kebelében felállított Neoacquistica Commissio hatáskörébe tartoztak. Bár az udvar az egykori török területen sem akadályozta a nemesi vármegyeszervezet újjászerveződését, ezek már csak azért is szorosan összefonódtak a katonai és kamarai hatóságokkal – és egyben alárendelődtek azoknak –, mert tisztikaruk nagyrészt az utóbbiak tisztviselői közül verbuválódott.
A magyar rendiség azon elképzelése, miszerint az ország berendezése ügyében övé a döntés joga, súlyos sérelmeket szenvedett. Bécsnek például esze ágában sem volt helyreállítani az újonnan megszerzett és régebben is birtokolt országrészek egységét. Bár egyes tervezetek a vármegyerendszer felszámolását és azok helyébe igazgatási kerületek kialakítását javasolták, az egykori királyi Magyarország továbbra is a hagyományos keretek között élt. Ugyanígy Erdély is, azzal a lényeges különbséggel, hogy itt a hagyományos szerkezet fölé katonai igazgatást helyeztek. Az amúgy is külön kezelt neoacquistica területén belül Bécs további elkülönült egységet alakított ki a határ menti területekre visszatelepített szerbekből.
A hódoltsági szerbek nagy része kezdetben a törökök sorsában osztozkodott; ha tehette, velük menekült a védettebb Balkánra. Amikor azonban a császári hadsereg 1698-ban benyomult Szerbiába, a környékbeli szerbek egy része átpártolt hozzá, s amikor a császári egységeket visszavonták az Al-Duna és a Száva mögé, Arsenije Cernojevic ipeki pátriárka vezetésével ezek is menekülni kényszerültek a török bosszúja elől. A mintegy 200 ezer ember java részét Bécs azokra a határ menti területekre telepítette, ahol a hódoltság idején is szerbek éltek. Az 1690-1691. évi császári pátensek egységes népcsoportonként számoltak a szerbekkel, biztosították számukra a szabad vallásgyakorlat jogát, s elismerték vezetőiknek az általuk megválasztandó egyházi elöljárókat és vajdákat. Ezzel azokat a katonai szolgálatokat előlegezte meg, amelyeket tőlük mint határőrzőktől várt; belőlük ugyanis 1698 és 1701 között a Száva, a Duna, a Tisza és a Maros mentén ún. szerb határőrvidéket alakított ki, amelyeknek működését a környékbeli császári várak parancsnokai hangolták össze. Ezzel a szerbség olyan kollektív előjogokat kapott, amellyel az ország egyetlen más nemzetisége sem rendelkezett, s amely eleve meggátolta a földesurakat abban, hogy saját fennhatóságukat rájuk is kiterjeszthessék."
Erről a történelmi helyzetről szól Kállay István az uradalmi zsidókról szóló tanulmánya melyből konkrétumokat idézek:
"A szabad királyi városaink nem engedték betelepedni a zsidókat, vagy nehézségeket támasztottak. Ebből az következett, hogy a beköltözés az uradalmak felé fordult, amelyek semmiféle fenntartással sem voltak ennek ellenében. Sőt a zsidókat hasznos embereknek tartották, akik a terményeket, a tollat, bőrt stb. felvásárolták és értékesítették. Az uradalom ezért a zsidókat védelemben részesítette, innen egykorú elnevezésük: Schutzjud, amiért ők védelmi taksát fizettek. Így az uradalomnak kétszeres hasznot hajtottak. Uradalmi bejegyzésük zsellérként történt. Így előfordulhatott, hogy egyes uradalmak ’elzselléresedtek’ annak ellenére, hogy esetleg gazdag távolsági nagykereskedők húzódtak meg a jelölés mögött. A nagyurak, Szekfű Gyula megfogalmazásában, egész zsidó községeknek adtak ily védelmet. Így az Esterházyak Kismartonban, a Pálffyak Pozsonyban és Stomfán, a Batthyányak Rohoncon, a Zichyek Óbudán, a Czirákyak Lovasberényben.
Az uradalmak a kérdést nagyrészt vallásügyi feladatként kezelték, a kegyúri jog részének tekintették. Ezt mutatja, hogy pl. a Károlyi család daróci udvarbírója 1760-ban egyaránt juttatott kaszálót "a plébánosnak, a prédikátornak, az oláh és a zsidó papnak és mestereknek".
Az uradalmi hivatalok gyakran foglalkoztak a kérdéssel. A kismartoni uradalmi bizottság pl. 1758-ban életfogytig elengedte Maus Salamon Jakab védelmi díjat, "nagy szegénysége és öreg kora miatt". Ádám Jakab és Leitmannsdorfer Sámuel 1762-ben azért tett panaszt, mivel a herceg Esterházy uradalom Csornára rajtuk kívül is vett fel bérlőket. Az uradalom válasza: jogában áll annyi bérlőt felvenni, amennyit szükségesnek lát. 1796-ban a Károlyi uradalomhoz tartozó surányi zsidó község évi 250 Ft-ért bérelt egy épületet az uradalomtól zsinagóga céljára.
A zsidók a falusi, mezővárosi önkormányzaton belül, a védelmi taksa fejében, bizonyos autonómiát élveztek. Külön községbe, a ’Communitás Judeorum’-ba tömörültek, élén a zsidóbíróval, jegyzővel, gondnokkal és pénzbeszedővel. Ez a vezetés szorosan együttműködött az egyházi tisztségviselőkkel és alkalmazottakkal: a rabbival, a kántorral, a tanítóval, a metszővel stb. Erről legújabban Shlomo Spitzer írt Köpcsény vonatkozásában.
Talán az egyik leghíresebb zsidóközség Lovasberényben (Fejér m.) jött létre. A Székesfehérvár szabad királyi városba be nem engedett kereskedők itt telepedtek le, illetve innen kocsikáztak be mindennap a fehérvári piacra vagy vásárra, majd este hazatértek. A piacon deszkasátrat tarthattak fenn, ezért állandó összegű bérleti díjat, mintegy helypénzt fizettek.
Az idők múlásával némileg enyhült a szigor. 1819-ben a lovasberényi zsidók kérték, hogy raktárakat, rakhelyeket létesíthessenek áruk és termények tartására Székesfehérvárott. A tanács az engedélyt megadta ugyan, de hangoztatta, hogy ez az 1790: 38. tc. szerinti letelepedést nem jelentheti. A városi kapitányi hivatal, amely a rakhelyeket kijelölte, erre is ügyelt. Nem adott viszont a tanács 1826-ban két nikolsburgi zsidónak (évi 200 Ft-ot kínáltak érte) kiváltságot a szőlőhegyi borkő vásárlására, "mivel a birtokosoknak szabadságában áll a borkövet eladni annak, akinek akarják".
Ugyancsak nem engedték meg, hogy a lovasberényi zsidóság Székesfehérvárott kivilágítást, illuminatiót készíthessen földesuruk, gróf Cziráky Antal főispáni beiktatásakor: "Nem szokás – írta a tanács -, hogy vidékiek külön illuminatiot tartsanak. A városi polgárok, buzgóságuk jeléül, amúgy is kivilágítják a várost".
Mint fentebb láttuk, a Helytartótanács 1828. évi rendelete megkönnyítette a zsidók betelepedését a szabad királyi városokba. 1836-ban pl. Adler Izrael, Baumgartner Izrael, Steiner Farkas, Brachfeld Sámuel, Blum Márton és Simon, Herzog Móric, Buksbaum Majer lovasberényi zsidók és fiaik kértek lakhatási engedélyt a városban. A tanács mérlegelte, hogy "felsőbb engedéllyel eddig is volt lerakatuk a városban, de semmiféle terhet sem viseltek utána. Most legalább adóznának is. Az itteni kereskedés virágzását tőlük lehet remélni.". A magistratus, többségi szavazattal, megadta nekik a lakhatási engedélyt.
A földesúri joghatóság alatt álló zsidók, mint uradalmi alattvalók (subditus) ügyeiben első fokon az úriszék ítélkezett, ha nagyobb értékű tárgyról volt szó, vagy ha valamelyik fél közvetlenül ott tett panaszt. Másodfokon ítélt az úriszék a zsidóbíróktól fellebbezett ügyekben. Bizonyos ügyeket viszont a zsidóközség intézett el. Ennek szabályozása a Balassa-úriszék határozatából ismeretes. E szerint a zsidóközség csak a vásárok alkalmával és a közigazgatáshoz tartozó esetekben volt a bíróságnak alávetve. A zsidóbíró 24 Ft-ig ítélkezhetett, eddig az értékhatárig uradalmi asszisztenciát kapott. A vesztes fél, birtokon kívül, az úriszékhez fellebbezhetett. A panaszokat, bármilyen magas összeg esetén is, a zsidóbíró barátságos úton elintézhette. Ha egy zsidó el akarta kerülni, vagy megvetette az úriszéket, 24 kemény pálcát kapott. Ha a saját bírójának nem engedelmeskedett vagy nyakaskodott, illetlen szókkal illette, büntetést kapott. A zsidóbírók kötelessége volt jelenteni, ha a zsinagógában és a közgyűléseken botránkoztató veszekedés, civakodás történt. Ha ezt elmulasztották, vagy nem jelentették, hogy ki okozta a tumultust, 24 pálcát vertek rájuk.
Az uradalmi zsidók élénk kereskedelmi tevékenységét mutatja, hogy egy rohonci Schutzjudhoz fűződik az első váltó Magyarországon. 1729-ben egy felső-ausztriai lenvászon-kereskedő a rohonci úriszéknek mutatta be egy helybeli Schutzjud váltólevelét. Ezt követően még két hitelező is ezt tette, összesen "412 Ft" értékben. Az úriszék megállapította, hogy alperesnek 20 Ft-nál többje nem volt: "Csodálatos, hogy egy ilyen vagyontalan, hitelképtelen embernek hitelt adtak. És ilyen rövid idő alatt ilyen sokat ". Az alperes azzal védekezett, hogy az adósságot részben már megfizette, egyébként semmi fizetési eszköze sincsen. A bíróság szerint "az alperes praktikája nagyban gyengítette más becsületes kereskedő hitelét. Ezzel bűnössé tette magát és tolvajnak is tarthatják". Az ügy az úriszéktől Batthyány grófnő elé került, aki megállapította, hogy a váltólevél olyan mint egy kötelezvény (obligatio) és úgy is kell kezelni. A grófnő resolutiója alapján arra tettek intézkedést, hogy "másik uradalmi Schutzjudot ne kapjanak el külföldön."
Mint a leírtakból következik Magyarország benépesülése zsidó és nem zsidó meglehetősen bonyolult és hosszú folyamat volt, Magyarország későbbi elmagyarosodása ugyanúgy bizonytalan múltra tekinthet vissza mint a benépesülés.
A zsidóság helyzete nagyban hasonlított a többi betelepülő nemzetiséghez – akár spontán, akár tervezett betelepülő – hosszú ideig nemcsak vallásként kezelték a zsidó népességet, jogilag és nemzetiségként numerus klauzus törvény, mely az első világháború utáni egyetemes érvényesülését próbálták megakadályozni illetve maximálni Magyarországon. A zsidóság kiszorítását jelentette, mert a nemesi, dzsentraid végrehajtó hatalom vallási, nemzeti reminisztenciákat épített be a törvény végrehajtásában.
A zsidóságnak több fajta megítélése úgy a zsidóságon belül, mint a nemzeti jogalkotóinak folyamatos problémát jelent, 1993-ban Szabad György házelnök azzal a kéréssel fordult a MAZSIHISZ vezetőihez, hogy utasítsák vissza a zsidóság nemzetiségi besorolását. Holott ebben a dologban a MAZSIHISZ nem volt illetékes, most Magyarországon nem a tudatos zsidóság hanem a vallásos zsidóság képviseli.
Forrásmunkák
Ács Zoltán Nemzetiségek a történelmi Magyarországon. Kossuth Könyvkiadó, 1986.
Püspöki-Nagy Péter (szerk.) 1100 éves együttélés: a magyar és magyarországi zsidóság a haza és a fejlődés szolgálatában. Kiadja a Magyarországi Holocaust Emlékalapítvány, Budapest, 2001.
Szakály Ferenc Virágkor és hanyatlás 1440-1711. Háttér lap- és könyvkiadó, Budapest, 1990.
Venetianer Lajos A magyar zsidóság története. Könyvértékesítő Vállalat, 1986.