KUTATÁS

Fenyves Katalin  

A 19. század végének zsidó családjai Magyarországon

2023.01.10.

 

Vámbéry Ármin

 

Amikor Vámbéry Ármin 1913-ban, 81. életévében meghalt, A Nő és a társadalom című feminista lap a magyar nőmozgalom "egyik legtiszteltebb barátja"-ként búcsúztatta.[1]

 

 

Jakob Katz

Visszaemlékezéseinek tanúsága szerint a világhírű magyar orientalista a felső-magyarországi Szentgyörgyön még olyan társadalmi viszonyok közt látta meg napvilágot, amelyeket a zsidó társadalomtörténetnek szentelt alapvető művében Jakob Katz az elhúzódó középkor megnyilvánulásaiként jellemzett[2] – talán éppen ezért szegődött élete alkonyán a nők jövőbe mutató ügyének támogatójául. Az 1832-ben született Vámbéry egyike volt azoknak, akik a saját életükben tapasztalhatták meg, hogyan ragadták magukkal a 19. század történetének viharos átalakulásai a zsidó családokat: a valódi vagy szimbolikus gettó világából kilépve ezek mintegy 60 év alatt szinte a felismerhetetlenségig átalakultak. Megváltozott a zsidó családban érvényesülő hierarchia és nemi munkamegosztás, megváltozott a zsidó család létrejöttének és felbomlásának módja, megváltozott a létszáma. Ez a metamorfózis az államhatalom intézkedéseinek és a zsidó vallásgyakorlás fokozatos átalakulásának erőterében, a külső körülmények változásaira adott közös és egyéni válaszok eredményeképpen következett be. A kérdés irodalma és az általam részint e szempontból is elemzett 19. századi visszaemlékezések alapján itt azt szeretném felvázolni, melyek voltak a családi élet átalakulási folyamatának főbb tényezői és következményei.

A törvényi környezet

A diaszpórában élő zsidók számára mindig és mindenhol kiemelt jelentőséggel bírt a lakóhelyükön érvényesülő politikai hatalom, illetve annak a zsidókkal kapcsolatos törvényhozása. Ez a magyarországi zsidók történetében is meghatározó: a 19. században a lakhatás, a tulajdonszerzés, a név- és nyelvhasználat, az iskoláztatás és a továbbtanulás, valamint a szakmagyakorlás, végül az állampolgári jogok gyakorlásának szabadsága mellett az élet számtalan vonatkozását szabályozta – s mivel zömmel a szekularizáció irányába mutatott, általában az egyén személyes lehetőségeit bővítette, és a zsidó közösség autonómiáját csorbította.

A családok életét a legközvetlenebbül azok a törvények befolyásolták, amelyek a házasság, a válás és az örökbefogadás feltételeit érintették. Ám az egyes családok hagyománya szempontjából meglepően fontosnak bizonyult például a II. József nyelvrendelete alapján kapott – és kezdetben nem csekély ellenérzéseket kiváltó – német családnevekhez való ragaszkodás. A névmagyarosítás a zsidók körében az abszolút számokat tekintve annak ellenére sem tekinthető általánosnak, hogy az összlakossághoz képest időszakonként akár tízszeres, a nem magyar ajkúakhoz képest akár hat-hétszeres túlképviseltséget mutatott. 1867 és 1918 között összesen 74 500 névváltoztatási kérelmet hagytak jóvá, az 1898 és 1914 között jóváhagyott 61 ezer névváltoztatási kérvény közül 34–35 ezer jutott a zsidókra. Mivel pedig az egyes kérelmekre jutó névváltoztatók átlagos száma a zsidók körében ugyanezen 1898 és 1914 közötti időszakban 1,7 körül alakult, így létszámuk nem sokkal haladta meg az 50 ezret.[3]

II. József

Ugyancsak messze ható következményekkel jártak a családon belüli viszonyok szempontjából II. József azon rendeletei, amelyek tilalom alá helyezték a zsidó-német (mai fogalmaink szerint jiddis) nyelvhasználatot, és elrendelték a német nyelvű zsidó iskolák felállítását. Ezek ugyanis rendkívüli módon felerősítették a zsidó felvilágosodás csekély számú képviselőjének törekvését a műveletlenség jelének tekintett zsidó anyanyelv elhagyására, és a zsidó közösségeken belül nem kevés feszültséget okozva végül oda vezettek, hogy a fiatalok szemében csökkent a csak zsidó-németet beszélő idősebbek kulturális elismertsége. A 19. század derekán a 1840-es törvénycikk szintén igen nagy mértékben hatott a családok életére azzal, hogy a zsidók bármely vidéken letelepedhettek az országban, és lehetővé vált számukra a szabad kereskedelem, a gyáralapítás, bármely mesterség gyakorlása – azaz a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt kijöhettek a gettóból. Az 1867-es emancipációs törvény azután a fennmaradó korlátozások zömét is megszüntette (legalábbis papíron).

Ám éppen a családdal kapcsolatos kérdésekben (házasság, válás, asszony- és gyerektartás, örökbefogadás) ügyében a tárgyalt időszak, azaz a 19. század során váltották fel a kizárólag vallási szabályozást az állami jogrendszer normái. Noha II. József Magyarországon 1786. március 6-án kiadott Ehepatentjével kísérletet tett a valamennyi felekezet tagjainak házassági ügyeire kiterjedő, egységes állami házassági jogot érvényesítő bíráskodás bevezetésére (a házasság polgári szerződésnek minősíttetett, ezért az ebből származó perek kizárólag a polgári törvényszékek hatáskörébe utaltattak), ezt a halála után visszavonták. Így zsidó házasság a 19. század közepéig névleg ugyan a katolikus szentszék jogszolgáltatása alá tartozott, de egészen 1853-ig a rabbinikus bíróságok döntöttek a válás kérdéseiben, ahogyan a házasságkötés érvényes módját tekintve is a halacha előírásai voltak érvényben.

(Ezeknek értelmében a házasságkötés elengedhetetlen feltétele volt a ketuba, azaz házassági szerződés, ám a házasulandó feleket bárki arra érdemesnek talált és azzal megbízott személy összeadhatta, azaz nem kellett hozzá rabbi jelenléte.) 1853-ban Magyarországon is életbe léptették az osztrák polgári törvénykönyvet, amelynek 113-136. paragrafusa szabályozta a zsidók házassági jogát, majd 1861-ban újból a régi magyar törvények váltak hatályossá, ezek azonban a zsidók tekintetében semmiféle rendelkezést nem tartalmaztak.

Az így kialakult helyzet orvoslására adták ki 1863-ban azt a "csupán a törvényes gyakorlat által legalizált és fenntartott" udvari kancelláriai rendeletet, amely a "joghézagot áthidalva megerősítette a világi hatóságok és bíróság jurisdikcióját zsidó házassági ügyekben, ekként a válóperekben is",[4] és amely azután egészen a polgári házasságkötést és az egységes, szekularizált házassági jogot bevezető 1894. XXXI. törvénycikk hatályba lépéséig érvényben maradt.

Jó okkal feltételezhetjük tehát, hogy nyilván nemcsak 1863-ban, hanem később is elmondható volt: "nem ritkák azon esetek, midőn házasságok az egyházi szertartások teljes mellőzésével, egyszerű polgári személyek közbejöttével, titkon köttetnek s elválasztatnak".[5] Amint azt a 19. századi fővárosi válások monográfusa, Nagy Sándor megállapította, az állami szabályozással "szembeszegülő, kizárólag a tradicionális (rituális) gyakorlatot folytató zsidó polgárok valószínűleg [felekezetük városi, vagyonos képviselőinél] jóval nagyobb, bár a 19. század második felében egyre olvadó tömege vidéken élhetett. Az 1880-as évekig még a fővárosban is mindennaposnak számíthatott az állami jogszabályok kijátszása vagy jóhiszemű figyelmen kívül hagyása."[6]

Schnitzer Ármin

A családi élet kérdéseiben tehát a század nagyobbik részében a vallási előírások voltak meghatározók. Ezek megszegését pedig nem az állam bírósága, hanem a helyi közösség szankcionálta – még az 1840-es években is nemcsak a zsinagóga előtt felállított kalodába zárással, hanem olyan macskazenével, amilyenről Schnitzer Ármin komáromi rabbi, a sokáig a Szepesség gettójának tartott Hunfalva szülötte adott számot: gyermekkorában látta, hogy egy nős férfit, aki egy özveggyel folytatott szerelmi viszonyt, fejjel az állat fara felé nézve szamár hátára ültettek, és így kergették végig az utcákon, miközben a körülállók fémtárgyak ütögetésével és kiabálásukkal éktelen lármát keltettek.[7] Ám a polgári házasság (és válás) bevezetése nemcsak a zsidó közösségek autonómiáját korlátozta, de a vegyes házasságot is lehetővé tette, s ezzel szabad utat biztosított a magyarországi zsidók további szekularizációjának.

Matriarchátusból partriarchátusba?

A Magyarországon élő zsidók ezeknek a jogi feltételeknek köszönhetően hajthatták végre a 19. század közepétől a nagy ugrást a Jakob Katz emlegette középkorból a polgári modernitásba. A század első felében a zsidó vallásosságnak még a törvények betartása volt a legfőbb tartalma, a törvények közül is kiváltképp a "lernen" – ami jiddisül nem a szekuláris tanulást, hanem a szent szövegek tanulmányozását jelentette. A szent nyelvet, a hébert csak fiúk tanulhatták, a közös imádkozás színhelyét is csak a nagy ünnepekkor kereshették fel a nők. Őket a máig felhozott magyarázat szerint azért zárták ki a vallásgyakorlás e formáiból, mert azok elvégzése túl időigényes lévén, mellette nem lett volna módjuk a háztartás vezetésére és a család ellátására. Ennek következtében fordulhatott elő, hogy nemcsak a háztartást vezették, hanem míg férjük éjt nappallá téve a fóliánsokat bújta, olykor a család létfenntartásáról is ők gondoskodtak.

A szakirodalomban vita folyik arról, hogy ez a gyakorlat hol és mennyire lehetett jellemző (többnyire talán inkább Lengyelországban, és elsősorban a vallási elit körében),[8] ám a magyarországi memoárirodalom több példával is szolgál a köztes változatokra. Vámbéry Ármin visszaemlékezésében szinte tisztán jelenik meg a kelet-európai modell,[9] jóllehet apja németországi, anyja morvaországi származású volt. Mégis ő az egyetlen, aki arról számol be, hogy talmudtudós édesapja rabbikinevezéshez nem jutván 1830 körül egy ideig kereskedésből próbálta fenntartani családját, de egyik kudarca a másikat érte; "az élet szükségleteit gyakorlatiasabb érzékkel felismerő anyám belátta végre, hogy jobb lesz, ha békén hagyja urát a fóliánsai közt és a ház egész gondját inkább magára veszi. Anyám ily körülmények közt maga vette kezébe a vezetést. Ő volt az, aki a világgal az érintkezést fenntartotta, atyám pedig a tanulószobájában ülve, őrizte a házat."[10]

Zsengeri Samu

Sigmund Mayer szerint Pozsonyban, az 1830–40-es években a csodájára jártak édesanyjának, Tony Mayernek, aki a lelke volt férje sikeres textilkereskedésének. Az ismert pedagógus és Pestalozzi-fordító Zsengeri Samu édesanyja női divatáruval kereskedett 32 éves korában, 1846-ban bekövetkezett hirtelen haláláig; a zsidó néprajz korai művelőinek egyike, Nagy József édesanyja pedig az 1860-70-es években járt a közeli Körmendre kóser vajat és túrót árulni – ezeknek az asszonyoknak a munkája nélkül családjaik vagy egyáltalán nem tudtak volna megélni, vagy sokkal szűkösebb körülmények között lettek volna kénytelenek életüket tengetni.[11] Ha matriarchátusról esetükben nem is beszélhetünk,[12] ahhoz nem fér kétség, hogy a külvilággal inkább ők tartották a kapcsolatot – ezt azért is tehették, mert nekik nem volt tilos az ország nyelvét és még néhány más idegen nyelvet megtanulniuk, ahogyan a nem zsidó világ dolgaiban is járatosabbak voltak, mint a férjeik.

Ám attól kezdve, hogy a zsidó férfiak számára 1840-től, de kiváltképp 1867-től megnyíltak az addig elzárt pályák, és immár nem csupán a közösség alkalmazottaiként, kereskedőként és esetleg orvosként kereshették kenyerüket, az ő idejüket is a munka osztotta be. És miközben már eleget kerestek ahhoz, hogy eltartsák feleségüket és gyermekeiket, mind kevésbé adódott alkalmuk napjában többször is együtt imádkozni a zsinagógában a többiekkel, éjjelente pedig velük együtt, vagy otthonuk magányában szent szövegeket olvasni. Ezzel a családi munkamegosztás is megfordult: immár a nőknek volt ideje a vallás dolgaival foglalkozni, így a század végére egyenesen tőlük várták el, hogy ne csak a zsidóság biológiai, hanem – a gyermeknevelés révén – spirituális továbbéltetéséről is gondoskodjanak.[13]

A századvég polgári zsidó családjai nem sokban különböztek a nem zsidó családoktól. Hacsak annyiban nem, hogy a zsidó családokban a nők évszázadok óta olvashattak (mert megtanulhattak olvasni, és mert nem tiltották el őket a világi olvasmányoktól),[14] és gyakran részt vettek a családi gazdaság házon kívüli működtetésében. Ennélfogva a nem zsidó nőknél nagyobb hagyománya volt köztük a család köreit meghaladó aktivitásnak – ez az egyik oka lehet annak, miért volt olyan nagy a zsidó lányok részaránya elsősorban a leány-polgárikban, de a felső leányiskolákban, majd 1895-től az előttük is megnyíló egyetemi karokon, illetve az 1896-ban alapított leánygimnáziumban. [15]

De a századforduló zsidó véleményformáló férfiúi ugyanúgy a család papnőjének szerették volna látni asszonyaikat, mint nem zsidó kortársaik. A polgári zsidó asszonyok egyedül elismert házon kívüli tevékenysége így a jótékonykodás maradt. Bár ebből egyes helyeken már igen korán, Magyarország egyes vidéki városaiban az 1830-as évektől kezdve kivették a részüket,[16] a jelek szerint bőven maradt idejük és energiájuk egymás és a kávéházak, színházak, koncertek, fürdők, üzletek látogatására.

Marion Kaplan

A századforduló sajtója nem győzte ezért ostorozni őket, és csak mintegy száz év múltán szolgáltatott közvetve nekik is igazságot Marion Kaplan, a németországi zsidó középosztály neves kutatója, amikor részletesen leírta, hogy a polgáriasodás elengedhetetlen kellékeiről – az ízlésesen berendezett polgári otthonról, a gyerekek megfelelő neveltetéséről és öltöztetéséről, a házon belüli és házon kívüli reprezentációról – a zsidó férfiak egymagukban aligha tudtak volna gondoskodni.[17]

 

"A holnap asszonyai"

A polgári családokban a nőnek nem illett dolgoznia – ez nemcsak rá, de a férje pénzügyeire sem vetett volna jó fényt. A századfordulóra azonban igen népessé vált azoknak a nőknek a tábora, akik különböző okoknál fogva nem mehettek férjhez, megözvegyültek, vagy elváltak.[18] Az ő számukra létszükséglet volt, hogy munkát vállaljanak – és valóban, a korabeli válóperes és árvaszéki iratok, vagy a tanácsokhoz segélyért folyamodók kérvényei mind azt mutatják, hogy nem kevés nő folytatott kereső tevékenységet. A századfordulót megelőző évtized alatt a gazdaság szinte minden terén megjelentek a nők,[19] s talán nem tévedünk nagyot, ha feltételezzük, hogy a kereskedelem, valamint a pénz-, hitel- és biztosításügy terén ténykedő önállók, tisztviselők és egyéb segédszemélyzet soraiban a zsidó nők létszáma messze nagyobb volt, mint az ország teljes női lakosságában elfoglalt arányuk.

Vélhetőleg az önálló megélhetés lehetősége is hozzájárult ahhoz, hogy a század utolsó negyedében a zsidó nők mind bátrabban éltek a válás – a zsidó vallástörvények által mindig is megengedett, de addig inkább a férfiak érdekeit szolgáló – intézményével. Amint azt Nagy Sándor, a már idézett monográfia szerzője megállapítja: "úgy tűnik, a rosszul sikerült házasságot legkevésbé a zsidó felek viselték el".[20] Adatai szerint az 1860-as évek közepétől Pesten az összes (protestáns és zsidó) válásokon belül 1871-ig évente 50–90% között ingadozott a zsidó válások aránya, 1895-ig 41% körül alakult, 1896 és 1910 között (amikor már a katolikusok is elválhattak) viszont 32%-ra esett vissza.[21] Ez azonban korántsem azt jelentette, hogy a zsidó házaspárok a polgári válás lehetőségének bevezetésével ritkábban váltak (sőt), csak a többi felekezethez képest lett kiegyenlítettebb az általuk indított bontóperek aránya. Ugyanakkor e kutatások eredménye azt mutatja, hogy "a 20. század elején bármely felekezet budapesti tagjai gyakrabban folyamodtak a házasság felbontásához, mint vidéki sorstársaik", azaz e téren különösen meggyőzőnek tűnik a nagyvárosi szekularizáció hatása.[22]

Ugyancsak a szekularizáció számlájára írható az is, hogy a zsidók körében az összehozott házasságok korábban szinte kizárólagosnak tekinthető gyakorlatát fokozatosan felváltotta az egyéni vonzalmon (vagy legalábbis a házasulandó felek saját akaratán) alapuló házasságkötés. A századforduló zsidó felekezeti sajtójában a cikkírók gyakran bizonygatják, hogy a zsidó házasság több egyszerű adásvételi szerződénél, igyekeznek annak spirituális tartalmát előtérbe helyezni, és keményen bírálják az anyagi szempontok gyakran leplezetlen érvényesülését.[23]

Meir Ávrahám Munk

Mind ritkábban fordult elő, hogy a jövendő házasok az eljegyzés napján találkoztak először, és a házasságközvetítő, a sadchen szolgálatait is ritkábban vették igénybe – neki az 1800-as évek vége felé már az újságok apróhirdetéseivel is fel kellett vennie a versenyt.[24] Érdekes módon azonban éppen a század első harmadában született visszaemlékezők között akad kettő is (Ágai József és Munkácsi Bernát édesapja), akit a házasságkötésben csak az érzelmei vezérelték – egyikük ráadásul az ortodox Meir Ávrahám Munk.

A zsidó hagyománytól idegennek vélt "szerelmi szenvedély" létezésének bizonyítékaként a jiddis népdalokat szokták felhozni, és ezt a következtetést valószínűsítik a Magyar Zsidó Szemlében a századfordulón megjelentetett, jiddisre fordított magyar népdalok is.[25] Ám hiába váltak elfogadottá az egyéni érzelmek, az endogámia a megváltozott körülmények között, a vegyes házasság lehetővé válása ellenére is meghatározó maradt, és a századfordulón sem volt ritka eset, hogy a házasulandó felek – kivált ha már nem a legfiatalabbak közé tartoztak, vagy hogyha megözvegyültek vagy elváltak – a rokonság körében, a sógorok-sógornők, unokatestvérek között találtak párra.

Végül a hagyománnyal való szakítás egyik leglátványosabb megnyilvánulásaként a századforduló környékén a jómódú polgári családok egyetlen nemzedékváltás során drasztikusan csökkentették a gyermekeik számát. A 20. század több vezető magyarországi értelmiségi családjának (Polányiak, Ferenczi Sándor) történetéből is tudhatjuk, hogy a 19. század második felének művelt, számottevő kulturális igényekkel élő anyái a jobb életkörülmények hatására már akár 8-12 gyereket is felneveltek, majd a következő nemzedék tagjai ezt a gyerekszámot hirtelen és nagyon radikálisan csökkentették.[26]

Többek közt az így létrejött lényegesen kedvezőbb anyagi és pszichológiai feltételek is magyarázhatják, hogy a 1910/11-ben érettségizett lányok 38 százaléka (míg a fiúknak csupán 21,2 százaléka) és a budapesti egyetemen a nők egyetemjárásának engedélyezését követő tíz évben a nőhallgatók közel fele (míg a fiúknak csak közel egyharmada) zsidó családból származott.[27] De ez ad valamelyes magyarázatot arra is, vajon miért vonták olyan határozottan kétségbe az 1900-as évek elején – akár liberális – értelmiségi férfiak (egyetemi tanárok, újságírók, írók), hogy a nők valaha is összeegyeztethetik anyai és értelmiségi hivatásukat: vélhetőleg senki sem tudta elképzelni, hogy ilyen hamar bekövetkezik majd a gyerekszám drasztikus csökkenése.

Márpedig 8-10 gyerek mellett a legnépesebb személyzet segédletével sem lehetett volna alkotó értelmiségi pályát befutni – még akkor sem, ha e pályautak már készen állnak, és nem akkor kellett volna ezeket kitaposni. A sokat gúnyolt feministák támogatói közé szegődve a legtradicionálisabb "premodern" zsidó családból származó Vámbéry azon keveseknek lett egyike, akik felismerték, hogy a jövőt nem a jelen alapján kell megálmodni.

Kint és bent, szép és rút

Mindeme átalakulások egyik sajátos következményeként a kint és bent, a privát és a nyilvános tér, a szent és a profán érzékelésében és megítélésben ugyanúgy jelentős változások következtek be, mint abban, hogy mit tartottak a zsidó férfi és női szépségideálnak. A premodern időszak "bent"-je a zsidó közösség gyakran vastag lánccal is kijelölt térbeli határain és a zsidó nyelvek szimbolikus nyelvi korlátain belül volt található. Ezen túlra sokáig inkább a nők merészkedhettek csak, őket viszont a zsidó szent nyelv, a héber kultúrájából rekesztették ki – amelyből egyébként a héberül csak alig megtanult egyszerű férfiak is kiszorultak.[28]

Jehuda Lejb Gordon

A zsidóság megélésének presztízzsel bíró terepe még a 19. század első felének Magyarországán is a schul, azaz a tanház volt, ahol a férfiakat felhívták a Tórához,[29] ám a polgáriasodás előrehaladtával e tekintetben mindinkább a zsidó felvilágosodás jeles képviselője, Jehuda Lejb Gordon egyik 1865-ben írt héber versének megfogalmazása vált irányadóvá: "Az utcán légy államod polgára, zsidó pedig legyél otthon."[30]

 

Egyes kutatók egyenesen a judaizmus, illetve a zsidó identitás domesztikálásáról,[31] míg mások a zsidó vallás 19. századi "elnőiesedéséről" beszélnek,[32] ami alatt azt értik, hogy a törvények betartása és a szent szövegek tanulmányozása a kor és a polgárság vallásos eszményeinek megfelelően mindinkább átadta a helyét a szívbéli áhítatnak, az alkalmakhoz kötődő, világi nyelvű egyéni imádkozásnak, a vallás esztétizálásának, az etika hangsúlyozásának.

Ezzel párhuzamosan változott a mindkét nembeli zsidó szépségeszmény. A század elején a sápadt szobatudós jelentette a nők számára is vonzó zsidó férfiideált.[33] Mint visszaemlékezésében Vámbéry írja, bár apja "félszeg és ügyetlen volt az emberekkel való érintkezésben s mikor leánynézőbe ment anyám szülei házába, a morvaországi Lundenburgba, láttára halkan összenevettek a Malawan család leánysarjadékai (…) anyám – festeni való tizennyolcz éves szép leány volt – csakhamar kedvét lelte az elfogódott fiatal tudósban, kit szerencsésen ajánlottak be hozzá tüzes szemepárja és arczának kellemes vonásai".[34] A századfordulóra azonban, amikor az erősödő antiszemitizmus irodalmi képviselői újra és újra összemosni igyekeztek a zsidó és a nő jellemzőit, Max Nordau, a cionizmus egyik atyja, a talmudzsidó szerinte szánalmas alakjával tudatosan szembefordulva teremtette meg az erős, izmos, kétkezi munkát végző "izomzsidó" ideálját.[35]

A premodern zsidó család ideális asszonya tudós férjével ellentétben erős volt és kicsattanóan egészséges – máskülönben nem bírta volna a nagyon erős fizikai igénybevételt. A 19. század Magyarországában vélhetőleg nemcsak az újonnan bevándorolt galíciaiak asszonyai közelítették meg ezt az szépségeszményt, hanem többek közt azok a zsidó nők is, akik mint Nagy József édesanyja, a városba vitték eladni a kóser vajat, túrót vagy libát. Ám a századfordulón már zsidók és nem zsidók egyaránt csak gúnyolódni, jó esetben élcelődni tudtak a nagyfenekű, dúskeblű, harsányan öltözködő és felékszerezett polgárasszonyokon, akiknek minden igyekezetük dacára sem sikerült megfelelniük a polgári tiszteletreméltóság követelményeinek – nem lett belőlük karcsú és elegáns "úri" hölgy.

dr. Klein Mór

 

A 20. század elejére mintha helyet cserélt volna kint és bent, férfias és nőies, erős és gyenge, kövér és sovány, sápadt és napbarnított – ennek láttán talán nincs is mit csodálkoznunk azon, hogy az 1900-as év zsidó húsvétján elindított Magyar Zsidó Nő első számának egyik szerzője, a nagybecskereki dr. Klein Mór rabbi ezekkel a szavakkal bíztatta rövid köszöntőjének végén olvasóit: "Mert a ’Magyar Zsidó Nő’ nem volt, hanem lesz!"[36]

 

Irodalom

ASHTON, Dianne

1997 Rebecca Gratz: Women and Judaism in Antebellum America.Wayne State University Press, Detroit.

 

BAADER, Benjamin Maria

2006 Gender, Judaism, and Bourgeois Culture un Germany, 1800–1870. Indiana University Press, Bloomington.

 

BALOGH János Mátyás

2005 Apró hirdetések és apróhirdetések Magyarországon 1850–1900. Médiakutató 6. 4: 77–93.

 

BÉKÉS Vera

2008 A Polányi család és a pszichoanalízis kezdetei, in ERŐS Ferenc – LÉNÁRD Kata – BÓKAY Antal szerk. Typus Budapestiensis - Tanulmányok a pszichoanalízis budapesti iskolájának történetéről és hatásáról. Thalassa Alapítvány, Budapest.

BOYARIN, David

1998 Goyim Naches, or Modernity and the Manlines of the Mentsch, in CHEYETTE, Bryan – MARCUS, Laura szerk. Modernity, Culture and ’the Jew’. Polity Press, Cambridge. 91–104.

 

BRONNER, Simon J. szerk.

2009 Jews at Home: The Domestication of Identity. The Littman Library of Jewish Civilization, Oxford.

 

FENYVES Katalin

2010 Képzelt asszimiláció? Corvina, Budapest.

 

FENYVES Katalin

Megjelenés alatt Jákob háza Magyarországon. A zsidó női vallásosság alakulása 19. században, in GLÄSSER Norbert – ZIMA András szerk. Hagyományláncolat és modernitás. Zsidó vallási néprajzi tanulmányok. Szegedi Tudományegyetem – Bölcsészettudományi Kar Szegedi Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék, Szeged.

 

FENYVES Katalin

Megjelenés alatt Mi mozog a zöldleveles bokorban? Magyar "népdalok" jiddis fordítása a Magyar Zsidó Szemlében, in GLÄSSER Norbert – ZIMA András szerk. Hagyományláncolat és modernitás. Zsidó vallási néprajzi tanulmányok. Szegedi Tudományegyetem – Bölcsészettudományi Kar Szegedi Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék, Szeged.

 

HARKÁNYI Ede

1905 A holnap asszonyai. Politzer Zsigmond és fia, Budapest.

 

HETÉNYI Zsuzsa

1998 Az orosz-zsidó irodalom vázlatos története (1860–1930). Tiszatáj 52. 9:42–43.

 

KAPLAN Marion A.

1991 The Making of the Jewish Middle Class: Women, Family, and Identity in Imperial Germany. Oxford University Press, New York.

 

KARÁDY Viktor

1997 Nők a modern iskolázás korai fázisában, in Karády Viktor: A felekezeti viszonyok és iskolázási egyenlőtlenségek Magyarországon. Replika Kör, Budapest.

 

KARÁDY Viktor

2000 Felekezetsajátos középiskolázási esélyek és a zsidó túliskolázás mérlege, in uő. Zsidóság és társadalmi egyenlőtlenségek (1867–1945). Osiris, Budapest.

 

KARÁDY Viktor – KOZMA István

2002 Név és nemzet. Osiris, Budapest.

 

KATZ Jakob

2005 Hagyomány és válság: zsidó társadalom a középkor végén. Múlt és Jövő, Budapest–Jeruzsálem.

 

KERESZTY Orsolya

2010 Nőnevelés és nemzetépítés Magyarországon 1867-1918. Novum, Sopron.

 

KERESZTY Orsolya

2011 "A Nő és a Társadalom" a nők művelődéséért (1907-1913). Budapest, Magyar Tudománytörténeti Intézet.

 

KLEIN Mór

1900 Magyar Zsidó Nő, április 20. 4.

N. N.

1913 Vámbéry Ármin A Nő és a társadalom VII. 156.

NAGY Péter Tibor

2003 A középfokú nőoktatás huszadik századi történetéhez. Iskolakultúra 13. 3:3–14.

 

NAGY Sándor

2012 A házasság felbontása Budapesten (Pest-Budán) a 19. században. ELTE, Történelemtudományok Doktori Iskola, Budapest. (Kézirat)

 

PARUSH, Iris

2004 Reading Jewish Women. Brandeis University Press, Waltham, MA.

 

RICHERS, Julia

2009 Jüdisches Budapest. Kulturelle Topographien einer Stadtgemeinde im 19. Jahrhundert. Böhlau, Köln–Weimar–Wien.

 

ROSMAN, Moshe

é. n. Poland: Early Modern (1500-1795). Jewish Women’s Archive:Jewish Women. A Comprehensive Historical Encyclopedia. (http://jwa.org/encyclopedia/article/poland-early-modern-1500-1795, utolsó letöltés: 2014. 01. 20.)

 

SCHNITZER Ármin

1904 Jüdische Kulturbilder. Aus meinem Leben. Wien, L. Beck u. Sohn.

 

STAMPFER, Shaul

2010 Was the Traditional East European Jewish Family in the Recent Past Patriarchal? In uő. Families, Rabbis and Education. The Littman Library of Jewish Civilization, Oxford. 122–141.

 

ÚJVÁRI Hedvig

2009 Testi (sz)épség: Az "izomzsidó" fogalma Max Nordaunál a fin de siècle kontextusában, Századok 143. 1:143–160.

 

VÁMBÉRY Ármin

2001 Küzdelmeim. (Fordította Balla Mihály.) Lilium Aurum, Dunaszerdahely.


[1]              N. N. 1913. 156. ("Vámbéry Ármin. A nagy tudósban a magyar nőmozgalom egyik legtiszteltebb ba-

rátját vesztette el. Vámbéry meggyőzött híve volt a nők teljes egyenjogúsításának, politikai jogaikat az államra nézve is elsőrangú szükségletnek ismerte fel. Ε nézetét mindenkor nyíltan kifejezte. 15 évvel ezelőtt érdekes elő- adást is tartott a kérdésről.")

[2]              Katz 2005.

[3]              Karády–Kozma 2002. 76., 105.

[4]              Nagy 2012. 71.

[5]              Gróf Andrássy György jelentése Forgách Antal udvari kancellárnak Meisel Farkas Alajos pesti főrabbinál történt tájékozódása alapján, idézi Nagy 2012. 71.

[6]              Nagy 2012. 71.

[7]              Schnitzer 1904. 6. Idézi Fenyves 2010. 127–128.

[9]              Uo.

[10]             Vámbéry 2001. 4.

[11]             Erről részletesebben Fenyves 2010.

[12]             Stampfer 2010. 122–141.

[13]             Fenyves megjelenés alatt.

[14]             Parush 2004.

[15]             Karády 2000.; Nagy 2003/3. 3–14.; Kereszty 2010.; Kereszty 2011.

[16]             Richers 2009.

[17]             Kaplan 1991.

[18]             Harkányi 1905. 117–121.

[19]             Harkányi 1905. 142.

[20]             Nagy 2012. 45.

[21]             Nagy 2012. 27–30.

[22]             Nagy 2012. 31.

[23]             Lásd az 1900 áprilisa és 1901 januárja között megjelent Magyar Zsidó Nő című hetilap számait, például: Lucián: A hozomány, 1900. május 11. 5–6. oldal; Serény Aladár: Házasságok a modern zsidó családokban, uo. 9. oldal; Krasznainé F. Mari: Házasságok a modern zsidó családokban, május 25. 3–4. oldal.

[24]             Balogh 2005.

[25]             Stampfer 2010. 34.; Fenyves megjelenés előtt.

[26]             Békés 2008.

[27]            Karády 1997. 59.

[29]         Például Schnitzer 1904.

[30]         Hetényi 1998. 42–43.

[31]            Ashton: 1997. 22–23.; Bronner 2009.

[32]             Baader 2006.

[33]             Boyarin 1998.

[34]         Vámbéry 2001. 8–9.

[35]             Újvári 2009.

[36]             Klein 1900.  4.

 

FEL