György Zsuzsanna 

„... nem látok, nem hallok, dolgozom.”

Klein Dezsőné Sandberg Erzsébet deportálási naplója 1944-1945

2024.12.23.

„A holokauszt pokla ugyanolyan volt a nőknek és a férfiaknak, de a nőknek női mivoltuk miatt is sok mindent el kellett viselniük.” (Myrna Goldenberg holokausztkutató)

Bevezető

A naplók sajátos módon, egy ember szemszögéből ábrázolnak tényeket, amelyek alkalmasak lehetnek arra, hogy árnyalják a nagy történelmi eseményekről a tudásunkat. Kövér György, a téma egyik jeles hazai kutatója, aki sokat foglalkozott az ego-dokumentumok forrásértékének vizsgálatával karrierje során, így ír erről: „A történetírás ún. narratív fordulata óta már nemcsak titkokkal teli események megfejtését keressük bennük, hanem önmagukért váltak tanulságossá. Részben a korábban érdektelennek tartott információk halmaza értékelődött fel, részben az, ahogy a megélt történelem sokszínűsége bontakozik ki az egyéni ízű és zamatú személyes elbeszélések által.”^[1]

A napló, mint ego-dokumentum írásos tanúságtétel arról, hogy mit és hogyan élt át egy adott pillanatban az egyén, mely élményt gondolta fontosnak nyomban vagy a nap végeztével írásban is rögzíteni. A napló műfaján belül, témájuk okán a holokausztban résztvevő személyek különleges helyet foglalnak el, hiszen az áldozatok szemszögéből, a borzalmak hétköznapjairól tudósítanak. Az 1980-as évektől a holokauszt történetírásban is felértékelődött az oral history, másrészt a mikro történelem, a személyes ego-dokumentumok (naplók, levelezések, önéletírások) és tanúságtételek forrásértéke. Az utóbbi években mind a nemzetközi, mind a hazai holokauszt kutatásokban új szempontként jelent meg a nemi szempontokat érvényesítő perspektíva. A női naplók ezért is nagyon fontos források, hiszen bennük a sajátosan női tudás, viselkedés, megküzdési stratégiák és tapasztalatok kerülnek a fókuszba.^[2] Ez különösen fontos, hiszen a nők és gyermekek más, speciális tapasztalatokkal is rendelkezhettek,^[3] már csak abból adódóan is, hogy férjeik, apáik, gyermekeik tőlük elszakítva munkaszolgálatra voltak beosztva határon belül és túl. Így gyakran egymástól távol, egymásért félve, az életben maradást remélve telt a vész korszaka. Más volt egy anyának a táborba kerülni, ahol kitépték gyermekét a kezéből, de akadt olyan asszony, akinek szülnie kellett a lágerben, vagy fiatal nőként attól rettegnie, hogy a tábori bordélyba hurcolják. Ezek nyilvánvalóan egészen más élmények, ezeket a férfiak nem tudják megírni. A nők olyan témákat is előhoztak, amelyek nem nagyon léteztek korábban: a test, a meztelenség, a leborotvált fej szerepéről beszélnek. Gondoljunk arra, hogy férfiaknak, nőknek egyaránt szörnyen megalázó, ha leborotválják a fejüket. A férfiaknak általában embertelen volt, ami történt, de attól még férfi maradt, hogy leborotválták a fejét. A nők viszont ezzel a nőiességüket veszítették el, ez még borzalmasabb volt egy fokkal.^[4]

Mindezeket a szempontokat figyelembe véve jelen elemzés azt szeretné bemutatni Klein Dezsőné szegedi zsidó asszony naplóján keresztül, hogy hogyan cselekedtek a nők egy olyan tragédiában, mint a holokauszt. Melyek voltak azok a fő tematikai csomópontok, amelyek megjelentek a napi feljegyzésekben? Mi jellemezte a naplóíró nő bejegyzéseit? A borzalmakat a Klein Dezsőné naplójában rögzített események teszik átélhetővé, hiszen ez a bizonyítéka annak, hogy a naplóíró tényleg ott volt, megélte azokat, nem hallomásból ismeri csupán a részleteket, a tényeket.

Klein Dezsőné Sandberg Erzsébet

A szegedi Klein Dezsőné Sandberg Erzsébet (1905-1989) által írt napló négy zsidó nő deportálási útvonalát, a tábori élet mindennapjait mutatja be egy éven keresztül. Az áldozatok szempontjából a holokauszt mélységes, szörnyű ábrázolása, a világháborút kísérő erőszak, az emlékek megörökítése a mai olvasó számára is szívbemarkoló. A naplóban helyet kap a félelem, a megalázottság, a szégyen, a test, a kiszolgáltatottság, az intimitás és szerelem is. Az első bejegyzés 1944. április 2-án az utolsó 1945. április 10-én rögzítették a füzetbe.1944. május 10-én férjét, Klein Dezső látszerészt (1900-1946) munkaszolgálatra hívták be Hódmezővásárhelyre, majd május 14-én vasárnap elhagyva a szegedi, Dugonics utcai házukat elköszönve bevonult. Felesége ezt követően kezdte el feljegyzéseit. Klein Dezső és Sandberg Erzsébet 1924. április 28-án kötöttek házasságot Szegeden.

A házaspárnak orvosi műszer és látszerész üzlete volt a Széchenyi-tér 17 szám alatt, amit május 21-én végleg be kellett zárniuk.

Délmagyarország c. napilapban üzletük hirdetése (1939. április 30.)

A hatóságok felszólítására saját házukat átadták dr. Szeles Jenőéknek: „Vérzik a szivem. Sír az egész ucca, úgy búcsúzunk. A diófa tőből ledőlt” írta június 4-én. Az otthon kényszerű elhagyása a nőkben és férfiakban eltérő reakciókat váltott ki, a nők számára sokkal nehezebb volt búcsút venni otthonaiktól, szeretett tárgyaiktól. A gettórendeletek megszületését követően a nők feladata volt a felkészülés az ismeretlenre: ételt készítettek és csomagoltak, összepakolták a legszükségesebb holmikat, mielőtt elhagyták lakásaikat, megszokásból vagy reménységből kitakarítottak. Sokan tulajdonuk egy részét nem zsidó barátaikra bízták. Az otthon elhagyásának traumája mélyen beleivódott a nőkbe, és felerősödött a gettókban: amíg más nőkkel voltak összezárva, folyton arról beszéltek, amit hátrahagytak.^[5]

Klein Dezsőné testvérét Sandberg Józsefet Vácra szállították vonattal május 28-án, ezért Klein Dezsőné lányával, Annával sógornőjéhez, Klárához költöztek. Klárának egy gyermeke volt, Sandberg Iduska. Innen került a család minden tagja a gettóba 1944. június 8-án csütörtökön. A magyar és német hatóságok 1944. június 8.-án gettóba zárták őket, majd a szegedi gyűjtőtáborból június 29-én egy ausztriai elosztótáborba, Strasshofba deportálták. Innen pár nap múlva Klein Rammerschlagba (ma Maly Ratmírov, Csehország) utaztak tovább munkatáborba.

A napló zsebméretű, a borítóján 1944 felirattal, az író neve nem szerepel benne, A deportálás kezdetétől magánál tartotta a naplót, ceruzával írta a szövegeket jól olvashatóan, néhol a szavakat aláhúzással vagy felkiáltójellel emelte ki. Klein Dezsőné holokauszt-túlélőként Anna lányának (1932-2010) adta megőrzésre a füzetet, majd Anna lánya fiának Csiszár Tamásra örökítette. A Szegedi Zsidó Hitközség Archívumába Csiszár Tamás hozta be további megőrzésre. Saját elmondása szerint ő tudatosan nem olvasta el, nem ismeri a napló eseményeit. Magyarázatul az szolgálhat, hogy sokaknak nem volt egyszerű a szeretteiket ért felfoghatatlan fájdalommal való szembesülés.

1944. június-júliusi naplóbejegyzések

Klein Dezsőné naplója nemcsak események egymásutánjának hol száraz, hol meg színesebb feljegyzése, hanem ugyanakkor egyfajta lelki napló is: kísérlet tetteinek és magatartásának leírására, egy-egy pillanatra bepillantást nyújt saját és a körülötte szenvedő emberek érzelmi állapotába. A naplóban a feljegyzések időbeli konkrétsága, a bejegyzések sorozata nem mindig a naptári idő azonosításával kezdődik. A napló írója feltehetően nem a deportálás rögzítésére kezdte el a naplót vezetni, erre bizonyíték, hogy előre be vannak írva a családi ünnepek, 3 napon házassági évforduló és 6 napon születésnap azonosítható.

Történelmi háttér

Németország 1944. március 19-én szállta meg Magyarországot. A náci vezér egyoldalú katonai beavatkozással fenyegette meg Horthyt, és kényszerítette, hogy állítson németpárti kormányt.^[6] 1944. május és július között a Horthy Miklós kormányzó által kinevezett Sztójay Döme kormánya közel 440 ezer zsidót deportált Magyarországról, többségében az auschwitz-birkenaui megsemmisítő táborba.^[7] 1944 júniusának végén három nap alatt 8617 embert deportáltak Szegedről, többségében nőket, gyermekeket és időseket, beleértve a környező települések összes zsidónak tekintett lakosát, míg a legtöbb zsidó férfit már korábban munkaszolgálatra sorozták be.^[8] Az első vonat Auschwitzba ment, ahol a szállítmány zsidóinak többségét 24 órán belül megölték, anélkül, hogy bármilyen módon rögzítették volna a nevüket, a túlélők tanúvallomásaiban megőrzött történeteiken kívül.^[9] A második vonatot szétkapcsolták, egyik fele Auschwitzba, másik fele a Bécs északi részén található Strasshof tranzittáborba ment, míg a harmadik vonatot egyenesen Strasshofba küldték, ahol a zsidók többsége túlélte.^[10] Strasshofban valóságos „rabszolgapiac” működött 1944 nyarán. A munkaerőhiánnyal küzdő osztrák vállalkozók itt pótolhatták a gyáraikban, kisüzemeikben és mezőgazdasági birtokaikon hiányzó munkáskezeket. A Magyarországról deportált zsidó családok főleg Bécsben és Alsó-Ausztriában dolgoztak a mezőgazdaságban és üzemekben, illetve Bécsben a hadiiparban és a város sűrű bombázása miatt a romeltakarításban.^{[11] [12]}

1.  Gettó

A rendőrség szegedi kapitánysága június 7-én készítette el a gettó rendjét. E szerint a gettót és az átkeresztelkedettek számára kijelölt zsidó házakat a rendőrség őrizte, onnan csak parancsra, a gettó kapuján és csak rendőri kísérettel lehetett távozni, „az érintkezés a külvilággal teljesen szünetel, ébresztő 6 órakor, takarodó 21 órakor van.”

Gettó területe a következő: Margit utca 10,11,12,13, 14, 15, 16, 18, 20, 22/a, 22/b, 24, 26, 28.;

Korona utca 8, 9, 13, 15, 17.; Valéria tér 10.; Bús Páter utca 1, 2, 3, 4, 6, 7, 8, 9, 11.; Br.

Jósika utca 14.; Polgár utca 17. szám alatti házakból képezett zárt terület.^[13]

1944. június 15-én éjszaka a gettóban kihirdették, hogy másnap elkezdik a zsidók átszállítását a gyűjtőtáborba. A betegeket a klinikáról a téglaszárítókban létrehozott „kórházba” vitték és a puszta földre fektették őket.^[14] A téglagyári leírásnál olvashatunk először a naplóban motozásról, piszokról, vízhiányról, éhezésről. A szenvedés leírása június 20-án jelent meg a feljegyzésekben. Klein Dezsőné ápolónőnek jelentkezett, hogy a munkára való koncentrálás, a másokon való segítés, saját lelke nyomorúságát enyhítse. A halál témája is megjelenik a naplóban, amikor a kórházból a beteg zsidó embereket, szülő nőket teherautón kiszállították a téglagyárba: „Nem látok, nem hallok, dolgozom. Szörnyű sok a haláleset. A betegek éheznek..., piszok, piszok.” Naplóírónk a három szegedi transzportáló vagon közül a második szerelvényre került, amely június 27-én indult útra: „ A német százados parancsára engem is felírnak a listára Anikó és Iduska mellé. Klári zokog, a többi anya őrjöng. Alig bírok uralkodni magamon.”

Június 26-án délután felolvasták a 2400 fős névsort a „táborlakók” előtt, akik nem szerepeltek rajta, azokat másnap csendőri kíséret mellett a Rókusi pályaudvarra kísértek és brutális körülmények között bevagonírozták. Ehhez a vonathoz hozzákapcsolták a Bácsalmásról 26-án indított „szállítmányt”, s a majd 6000 embert szállító szerelvényt a szokásos útvonalon Auschwitz felé irányították. Azonban ennek a vonatnak jelentős részét (a szegedit teljesen, a bácsalmásiból néhány vagont), máig tisztázatlan okokból és körülmények között Felsőzsolcánál lekapcsolták és Strasshof felé irányították, míg a többi vagont 2737 fővel Kassára, majd Auschwitzba szállították.^[15]

2. Strasshof-Klein Rammerschlag

Az események innentől kezdve nem dátum szerint lettek feljegyezve a naplóban. A vagonoknál nagy volt a zsúfoltság, utaztak az ismeretlen felé, a napló sarkában a Strasshof szó lett felírva, kétszer aláhúzva. Valószínűsíthető, hogy utólag lett feljegyezve, mert a vonat eredetileg Auschwitzba indult. A vagonokban álltak, folyamatos volt a veszekedés, idegesség, kimerültek, éhesek, szomjasak voltak az emberek. Hegyeshalomnál lépték át a határt, július 2-án, Bécs mellett aludtak a szabadban az állomás területén, ahol az ukránok ütötték-verték az embereket, írta naplóírónk. Klein Dezsőné családjával újra egy zsúfolt vagonba került, melyben 62 fő utazott tovább az ismeretlen felé. Július 13-án érkeztek meg a lágerba, Klein Rammerschlagba (ma Maly Ratmírov, Csehország). A tragikus események közepette felbukkant a szerelem témája, mégpedig egy helyi őrbe szeretett bele az egyik fiatal: „Klárikának udvarol egy cseh fiú, Ilek. Klárit egyre jobban vonzza a szőke szerelme. Klári kacérkodik, Ilek féltékeny. Mit tegyek? Próbáljam visszatartani?” A kimerültség, a betegség mellett feltűnik az öngyilkosság gondolata, a honvágy az otthon maradt férfiak iránti állandó aggodalom. Az otthoni politikai helyzetről híreket tudtak meg: „Szálasi az új kormányfő, Horthy nem él.” Október 15-én Horthy bejelentette, hogy országa kilép a háborúból. A németek még ugyanaznap átvették a hatalmat Budapesten, letartóztatták a kormányzót és fiát, és kinevezték a Szálasi vezette nyilas kormányt. Szálasi Ferenc a magyar fasiszta mozgalom vezetője volt, és őt támogatta a hadsereg nagy része.^[16] Október 17-én a Horthy-családot Németországba szállították. Október 27-én az Ország tanács egyesítette az állam- és kormányfői funkciót. Szálasi, mint a Hungarista Munkaállam nemzetvezetője november 2-án letette az államfői esküt. A rákövetkező hetekben a németek mintegy ötvenezer zsidót küldtek gyalogmenetben a magyar fővárosból az osztrák határra, előbb a magyar csendőrség, majd a német őrök felügyelete alatt, hogy az osztrák főváros erődítésén dolgozzanak. Ezrek pusztultak el a kimerültségtől és a rossz bánásmódtól, vagy az őrök golyóitól.^[17] Ezek szerint a lágerban megkapott hírek részben valósak voltak, a bejegyzés dátumát összevetve naprakész információkról értesültek.

3. Bergen-Belsen

1944. novemberében, amikor befejeződtek a hideg miatt a mezőgazdasági munkák számos strasshofi deportáltat Bergen-Belsenbe szállítottak. Eredendően ez egy hadifogoly-, lakó- és fogolytábor volt. Ahogy a szövetséges erők 1944 végén és 1945 elején előrenyomultak, Bergen-Belsen gyűjtőtáborrá vált, itt őrizték a több ezer zsidót, akiket a fronthoz közelebb fekvő táborokból evakuáltak. A több ezer új fogoly érkezése nagyon megterhelte a tábor szűkös készleteit. Ezért 1945 elejére a túlzsúfoltság, a rossz higiéniai körülmények, valamint a megfelelő élelem-, víz- és egyéb ellátás hiánya miatt terjedni kezdett a lakók között a tífusz, a tbc és a vérhas, így az év első hónapjaiban tízezrével haltak meg a rabok. Erről a borzalmas helyzetről Klein Dezsőné naplójának sok-sok oldala tudósít.

December 24, Karácsony este. Nem említ egyszer sem a naplóban zsidó ünnepet, ételt, hagyományokat, semmi arra utaló jelet, hogy vallásosak lennének. Keresztény ünnepekhez köti a datálást naplójában: „Vízkereszt. Klári difftériás, kórházba szállítják, a gyerekek védőoltást kapnak”.

A napló utolsó előtti bejegyzése 1945. január 10. Iduska, Klári kislánya meghalt. A kislány édesanyja január 25-én csütörtökön jött ki a kórházból. A dátum szerint Klári kislányától, Iduskától nem tudott elbúcsúzni. Az elhallgatás, a dolgokról való beszéd hiánya ugyanakkor szintén információ. Az érzelmi feszültség, a kislány elvesztésével járó érzelmi megindultság kifejeződése nem lett feljegyezve.

Az utolsó bejegyzés dátuma 1945. április 10: „Bergen-Belsenből indulunk az ösmeretlen felé személykocsiban. Klárika, Anim lázasak, én borzalmas ödémával utazunk.”

1945. április 21-én szovjet gránátok hullottak a Birodalmai kancellária épületeire, a náci vezér tudatta kíséreteivel, hogy a bunkerban marad, és öngyilkosságot fog elkövetni. 1945.április

30-án Hitler meghalt, hét nappal később Németország megadta magát. Öt-hat millió zsidót pusztítottak el, közöttük majdnem másfél millió tizennégy év alattit.^[18] Klein Dezsőné Iduskája is a néma áldozatok hatalmas tömege közé tartozik.

4. Szeged

Klein Dezsőné Sandberg Erzsébet 39 évesen a borzalmakat túlélve^[19] visszatért szülővárosába Szegedre, majd a város központjában cégüket újranyitotta, immáron egyedül, férje nélkül. Így írtak róla a Délmagyarország c. napilap 1946. szeptember 22-i számában:

„Negyvenöt éves a Széchenyi-téri Sandberg-cég. A város központjában a Széchenyi-tér 17. szám alatt ízlésesen berendezett kirakat előtt állunk meg. Itt van a Sandberg Henrik orvosi műszer és látszerész cég üzlete. Az üzletet 45 esztendővel ezelőtt Sandberg Henrik nyitotta meg, aki a szakkörökben már abban az időben a legnagyobb tekintélynek örvendett. Orvosi műszerek, szemüvegek a legtökéletesebb kivitelben állnak a vásárló rendelkezésére. Nevezetessége a cégnek a szcmüveg készítéshez szükséges automata csiszológép, amelyből összesen kettő van az országban. Az üzletet Kleinné Sandberg Erzsébet vezeti ugyancsak nagy szakértelemmel. A felszabadulás után az elsők között nyitotta ki üzletét 1944 novemberében.^[20]”

Klein Dezsőné Sandberg Erzsébet 1989-ben hunyt el, temetése november 17-én volt a Szegedi Izraelita Temetőben.^[21] Anikó (születési nevén Klein Anna Mária) 1949. július 11-én házasságot kötött a győri születésű Csiszár Imrével, majd 1949. augusztus 31-én áttért a katolikus vallásra. 2010-ben hunyt el, egy fia született Csiszár Tamás. Klein Dezsőné fia József (1926-2000) Brazíliába emigrált. A Délmagyarország c. napilap 1946. december 14-i számában olvasható:

„Klein Dezsőnek keserves megpróbáltatásoktól meggyötört holttestét családja hazahozatta és 1946. december 15-én eltemettette a Szegedi Zsidó Temetőben. Gyászolja őt a felesége Sandberg Erzsébet, két gyermeke Anikó és József, ezenkívül testvérei Kéri Imre Makóról és Klein Erzsébet Békéscsabáról.”

Klein Dezső Klára 1956-ban Kanadába emigrált, második házasságkor a Forgó Klára nevet vette fel.

Összegzés

A holokauszt emlékei erős érzelmi töltetű, nagyfokú személyességet, sokszor intimitást, többféle jelentést magukban hordozó és sűrítő források, melyek által a soá szerteágazó históriájának néhány kiválasztott drámai csúcspontja, dilemmája, plasztikus kérdésköre ragadható meg.

Ennek egyik megrázó példája Klein Dezsőné naplója. Arról tesz tanúságot, hogy a Holokauszt tragédiájának túlélésében nem a fizikai erőnlét volt a fő támasz, hanem a családi kötelék általi együvé tartozás, az egymás iránti szeretet napi szintű megtapasztalása. Az anyai ösztönök, a gondoskodás, a másokért tenni akarás, hihetetlen erőt adott a nőknek a veszélyekkel teli valóságban.

Irodalomjegyzék

Friedlander, 2013

Saul Friedlander: A náci Németország és a zsidók 1933-1945. Budapest, Múlt és Jövő Könyvkiadó. 2013.

Frojimovics - Molnár, 2021

Frojimovics Kinga - Molnár Judit (szerk.): Szeged-Strasshof-Szeged. Szeged, SZTE ÁJTK Politológiai Tanszék­Szegedi Magyar Izraeli Barátság Társaság, 2021.

Gyáni, 2019

Gyáni Gábor: Az ego-dokumentumok történetírói haszna. Bárka. 2019/2.

Gyáni, 2019

Gyáni Gábor: Egy budapesti polgárcsalád 470 napja. Bárka. 2019/2.

Kelbert, 2014

Kelbert Krisztina: Női sorsok a holokauszt idején. Az előadás 2014. április 28-án az MVMSZ által rendezett A magyarországi vidéki zsidóság - élet, sors, holokauszt című konferencián hangzott el. Elérhető: http://archiv.magyarmuzeumok.hu/targy/1797_noi_sorsok_a_holokauszt_idejen_, letöltés dátuma: 2024. 11.30.

Kövér, 2011

Kövér György: Én-azonosság az ego-dokumentumokban. Napló, önéletírás, levelezés. Soproni Szemle, 65. 3. 219.

Molnár, 1992

Molnár Judit: Zsidó gettók 1944-ben a Dél-Alföldön. Történelmi Szemle 1992/3-4, 254.

Pataricza, 2021

Pataricza Dóra: “Put My Mother on the List Too!” - Reconstructing the Deportation Lists of the Szeged Jewish Community. In Borggrage, Henning - Jah, Akim (szerk.): Deportations in the Nazi Era. Arolsen: DeGruyter - Arolsen Archive, 2022. https://doi.org/10.1515/9783110746464-0 17. Ld. még: Frojimovics Kinga - Molnár

Judit (szerk.): Szeged - Strasshof - Szeged: Tények és emlékek a Bécsben és környékén “jégre tett” Szegedről deportáltakról 1944-1947. Szeged: Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar Politológia Tanszék; Szegedi Magyar-Izraeli Baráti Társaság, 2021.

Pécsi, 2008

Pécsi Katalin: A szenvedés neme: Női naplók és memoárok a holokausztról. Szombat. 2008.03.31.

Pető, 2002

Pető Andrea: A női holokauszt visszaemlékezések, Szombat. 2002.02.01.

Rees, 2017

Rees, Laurence: The Holocaust. A new history. London: Viking, 2017, 392.

Tóth, 2014

Tóth István (szerk.): Zsidók Szeged társadalmában. Szeged, Múzeumi Tudományért Alapítvány, 2014.