KUTATÁS

Hammerstein Judit

Egy optimista kálváriája Moszkvában
Sinkó Ervin Szovjetunió-kritikája

 

2020.06.10.

 

A rajongó forradalmár Sinkó Ervint[1] és életművét máig méltatlanul kevesen ismerik. De ami még ennél is meglepőbb: úgy tűnik, az a magyar baloldal feledkezett meg róla, amelyik nem is olyan rég múltjának újraértékelésével, saját panteonjának átrendezésével próbálkozott.

Márpedig Sinkó figyelemre méltó jelenség: úgy lett a baloldali forradalmi szenvedély életre szólóan hű, messianisztikus képviselője, hogy közben a 20. századi világboldogító forradalmárokra oly gyakran jellemző démoni magatartásmintáktól végig mentes maradt. Személyiségével és szokatlannak tűnő politikai pályájáért Sinkó az érdektelenséggel fizetett.[2] Jobboldalon eleve nem váltott ki érdeklődést, vele ugyanis nem lehetett megrajzolni a vérszomjas, gazember kommunista képét.

De valahogy a baloldal sem ilyennek képzelte el magának az igazi baloldalit: Sinkót mindvégig túl problematikusnak ítélte. Az író által képviselt baloldaliság a kutatók figyelmét sem keltette fel.[3] Sinkó moszkvai feljegyzései, az Egy regény regénye jószerivel szintén visszhang nélkül maradt, holott minden túlzás nélkül állítható, hogy a napló a sztálini diktatúra legsötétebb időszakának egyik legizgalmasabb irodalmi-történeti forrása.[4] Milyen belső árulással, lelki deformálódással, megalkuvással jár a hithez való hűség? Miként volt képes Sinkó hívő maradni a sztálini Szovjetunióban szerzett tapasztalatok után? Miként lehetséges, hogy a Szovjetunóból való kiábrándulást követően az író egy másik diktatúra védelmezőjévé válik? Sinkó életének fordulatai, tépelődései számos, a ma embere számára is izgalmas erkölcsi, politikai dilemmát vetnek fel.

 

Sinkó – Illyés Gyulával és Nagy Lajossal ellentétben - a Magyar Tanácsköztársaság aktív résztvevőjeként, forradalmár múlttal, messianisztikus hívőként utazott el 1935-ben a Szovjetunióba. Nem felfedező utat akart tenni az országban, hanem abban reménykedett, hogy sok-sok év hányattatása, visszhangtalansága után a Szovjetunióban letelepedve, többek között Optimisták[5] című regényének megjelentetésével, elismert íróként végre révbe érhet. A Szovjetunióba való kiutazással ugyanakkor szakítását a krisztianizmussal, valamint a forradalmi mozgalomhoz való visszatérést is demonstrálni kívánta. Sinkó Ervin a legsötétebb időszakban, a sztálini nagy terror kellős közepén, 1935-37 között két esztendőt töltött el Moszkvában. 

 

A moszkvai élményekről szóló, mintegy hétszáz oldalas Egy regény regénye műfaji szempontból aligha definiálható egyszerűen: a napló, az önéletírás és a dokumentumregény sajátos egyvelege. (A fejezetcímek gyakran a kalandregény jellegre utalnak.) A mű nemcsak a korabeli napokra lebontott feljegyzéseket tartalmazza, hanem helyet kapnak benne például Romain Rolland Sinkóhoz írt levelei, ahogy az Optimistákról írt, gyakran igen terjedelmes lektori jelentések is. Ráadásul a szerző a korabeli naplóbejegyzésekhez hozzáilleszti későbbi kommentárjait, kiegészítéseit is.[6]  Újragondolt, emlékirattá komponált naplóval van tehát dolgunk, amely így a visszapillantás, a szöveg véglegesítése momentumának markáns lenyomata is egyben. A mű megjelentetése politikai, harci gesztusként is értelmezhető, hiszen a szerző ezzel is támogatólag vett részt abban az ideológiai harcban, amelyet a külön útra lépő Jugoszlávia a Szovjetunióval való szakítás következményeként folytatott. A sztálinizmus mélyreható bírálata Jugoszláviában akkor „a lét a tét” súlyú önvédelmi téma volt. Míg Sinkó moszkvai tartózkodása és a második világháború alatt a naplójegyzetek megjelentetését, a nyilvános megszólalást, az 1950-es években már a némaságot érezte nemcsak károsnak, de erkölcsileg elfogadhatatlannak is.

 

A mű minden, gyakran fárasztó bőbeszédűsége, nehézkes mondatfűzése ellenére izgalmas, sodró olvasmány: nagy és érzékletes tablót fest a harmincas évek közepének moszkvai viszonyairól, miközben megfogalmazza a sztálinizmus emberi viselkedésformákra gyakorolt hatásának érzékletes kritikáját is. Noha Sinkó maga sok mindent nem látott: a vidéki, falusi Szovjetunióval nem került kapcsolatba, gyakorlatilag csak Moszkvában és kizárólag értelmiségi körökben forgolódott.

 

Az Egy regény regényének magva a szerző magyar kommünről szóló történelmi regényének, az Optimisták moszkvai hányattatásának naplószerűen összefoglalt története. Sinkó 1931-ben egy jugoszláviai sváb faluban kezdi el írni az Optimistákat, és 1933-ban fejezi be Párizsban. Miként arról naplójában beszámol, az íráshoz a felesége tartja benne a lelket: ő az, aki az 1200 oldalas kéziratot legépeli, majd az egész szöveget németre fordítja.[7] Mivel a regényt sem a királyi Jugoszláviában, sem Magyarországon nem lehet kiadni, az állás és pénz nélkül tengődő Sinkó Párizsban próbálkozik a megjelentetéssel. A mű iránt az érdeklődést azonban sem Károlyi Mihály, sem pedig Romain Rolland segítségével nem sikerül felkelteni, holott a nagy tekintélynek örvendő francia író igen hízelgő szavakkal, „a jelenkori európai irodalom maradandó értékű műveként” reklámozza azt.[8] A francia kiadók érdektelenségéhez minden bizonnyal hozzájárult a tény, hogy Hitler hatalomra jutása új helyzetet teremtett, aminek fényében egy kis ország mintegy másfél évtizeddel korábban lezajlott kommunista forradalma aligha tűnhetett különösebben izgalmasnak. Rolland végül rábeszéli Sinkót, hogy a kiadással a Szovjetunióban próbálkozzon. A francia író - és felesége, aki nem mellesleg az NKVD ügynökeként dolgozott - közbenjárásának köszönhetően a kulturális kapcsolatokért felelős szovjet iroda, a VOKSZ egy hónapra meghívja a Sinkó-házaspárt Moszkvába azzal az ígérettel, hogy a regény a Szovjetunióban nemcsak oroszul, de más nyelveken is meg fog jelenni [9]

 

Sinkó Gide-del, Koestlerrel, Illyéssel és Naggyal ellentétben tehát nem azért utazott a Szovjetunióba, hogy körülnézzen, aztán a látottakról a megjelentetés szándékával részletes beszámolót készítsen a szovjet társadalmi, kulturális és gazdasági viszonyokról. Letelepedni, írni akart, és nem utolsó sorban a „hűtlenség korszakát” lezárva visszatérni a mozgalomhoz. Ezért sem nagyon érdekelték őt Moszkva, vagy Leningrád, a turisztikai látnivalók, a szovjet utazásszervezők által megmutatott intézmények. Az Egy regény regénye szerzője kétéves moszkvai tartózkodása alatt rendszeresen készített jegyzeteket, amelyeket eredetileg nem kívánt publikálni, jóval később rendezte őket kötetté. Az írást többek között az az írói attitűd teszi izgalmassá, amely a naponta készített jegyzeteket, az akkor megélt tapasztalatokat, gondolatokat folyamatosan szembesíti, értelmezi és értékeli egy későbbi idősík nézőpontjából.

Az érzékelés bizonytalanságát illetően Sinkó tapasztalata Koestleréhez hasonlatos. A látottak, amelyek akkor gyakran csupán homályos, bizonytalan benyomásoknak, véletlenszerű jeleneteknek tűntek, csak később kapnak értelmet, rendeződnek világos, logikus rendszerré: „Nem tudtam a nevét annak, amit láttam és éltem, de hűségesen számot adtam magamnak, hűségesen s ha naivan is, de kerestem is – mint sok százezer, sok millió más ember is akkor – az igazi nevét annak, ami előttem velem és bennem nap nap után történt. S ez a naplóm kortörténeti bizonyíték arra, hogy vannak objektív és szubjektív helyzetek, amelyekben a legnehezebb hinni a saját szemünknek, s bevallani magunknak, hogy jól látjuk azt, amit szeretnénk nem látni, s amit nem lehet mégse nem látnunk.”[10]

Az emlékezés kor, konkrét idő általi determináltságának problematikájára a szerző szintén maga hívja fel az olvasó figyelmét: „[...] az író nemcsak emlékezik, de maga is mozgásban van, benne a mozgalmas időben. Szakadatlanul új benyomásoknak, megismeréseknek és élményeknek kitéve, az írónak a saját emlékeihez való viszonya se változatlan.”[11] Az egy regény regénye a napló műfaji logikájának megfelelően szubjektív elbeszélőfolyam, amely időrendben halad előre. A szerző Illyés, vagy a német nyelvű magyar író, Arthur Holitscher útirajzával ellentétben élményeit nem kívánja tematikus rendezőelv elv mentén felsorakoztatni. Ebben a tekintetben Sinkó írása leginkább Nagy Lajos úti beszámolójához áll közel.

 

 

Moszkva és a mindennapi terror

 

A nagy lelkesedés közepette azért Sinkó nem minden aggodalom nélkül kelt útra, a beteljesült forradalom országával való találkozás perspektívája nyugtalansággal töltötte el. Romain Rolland 1935. május 1-én Sinkóhoz írt levelében igyekszik bíztatni és praktikus tanácsokkal is ellátni az utazás előtt álló Sinkót: „Örvendezzünk együtt! Félre minden nyugtalansággal! [...] Most a nagy építésnek országába megy. Foglalja el a helyét az építők között! Térjen ki következetesen a vitatkozók elől! Óvakodjék attól, hogy politikai pártcsoportosulások és meddő viták közé keveredjék! Mindez ebben a pillanatban hiábavaló és veszedelmes. Ami számít, az a pozitívum, az építő munka. […] Amikor ezer és ezer ember így elfoglalva, egy hősiességgel fokozott képességgel azon van, hogy a föld arculatát átalakítsa, nem volna-e szánalmas felhánytorgatni némely politikai tévedést, vagy némely súlyosabb hibát, amik egyesek gyöngeségének következményei – ahogy a pártcsoportok politikusai teszik elvakult szenvedélyükben?”[12]

A levelet csak idáig illesztette be Sinkó a Regény regényébe, jóllehet az írás második része is figyelemreméltó intelmeket tartalmaz: „[…] azt tanácsolom Önnek, ne engedje tehát, hogy a kétségek és az aggodalmak megingassák. Minden bizonnyal nehézségekbe, tévedésekbe, visszaélésekbe fog ütközni; egy ország átalakításának munkája, és az embereké ebben az országban, nem történhet meg egy csapásra; nemcsak a gazdaságot és a társadalmi viszonyokat kell átalakítani, de az emberi lelkületet is. Ne hagyja, hogy megrendüljön attól, mert esetleg rossz dolgokat is lát majd […]. És nem engedni, hogy a kétkedők elcsüggesszék.”[13] Sinkó azonban úgy vélte, Romain Rolland-ék feleslegesen aggódnak, vele ugyanis nem történhet meg az, ami Panait Istratival, vagy André Gide-el bekövetkezett, hiszen ő komoly politikai tapasztalat birtokában, kellő realitásérzékkel megáldva tisztában van azzal, hogy a forradalom a legelmaradottabb birodalomban következett be, ezért nem játszódhat le „az evangéliumok légkörében és idillikus formák között”. A pusztuló kapitalizmus és a fasizmus térnyerése meggyőződése szerint ráadásul megkerülhetetlenné, kötelező érvényű feladattá teszi a Szovjetunió melletti kiállást.[14] A szerző eltökélt szándéka, hogy visszatérjen a mozgalomhoz, úgy tűnik, minden, kételyre okot adó körülményt zárójelbe tett.

 

„Alig hiszem, hogy bárki is nagyobb lelkesedéssel, megilletődöttebben és már előre is mindenért olyan hálásan indult volna útnak…” – érzékelteti Sinkó azt a pillanatot, amikor 1935 májusán elhagyja Rouen kikötőjét a Vityebszk nevű, antracitszenet szállító szovjet teherhajón az Optimisták ezerkétszáz oldalas kéziratát tartalmazó hatalmas kofferrel és Romain Rolland ajánlásával, maga mögött hagyva, a „hullafoltos Nyugatot”. [15]

 

Az elragadtatásba a hajóúton azért némi üröm keveredik. Az összességében igen derűsen telt utazás alatt Sinkót számos olyan zavaró élmény éri, amit nem tud értelmezni. Az író a hajón találkozik először az új világ hús-vér képviselőivel. Nem érti ugyanakkor, hogy a hajószakács által büszkén mutogatott fényképeken a munkásnő-rokonok miért épp az egykori uralkodó osztály szokásait utánozzák: „A női fényképekre egyébként, ezekre is ugyanaz a vidékies ízlés jellemző, ugyanaz e szegényesen és tehetségtelenül utánzott dámaideál, testtartásban, ruházkodásban és frizurában, mint amit a Vjacseszlav Fjodorovics ifjú élettárásának az arcképén láttam. Furcsa, hogy a győztesre így száll át, persze csak cafrangjaiban, a legyőzött osztály modora és stílusa.”[16] Értetlenül áll az előtt is, hogy a hajó legénysége, az „új kultúrember” miért nyugati limonádé slágereket hallgat.[17]

De az egyik szovjet újság címoldala is megdöbbenti, mert ezen meg olyan szovjet munkásnők láthatók, akik mellükre Sztálin-képet tűztek.[18] Sinkó már a hajón ízelítőt kap a később Moszkvában lépten-nyomon átélt félelem és hazudozás légköréből is. A hajóút végén jön rá, hogy a Vityebszken utazó Lukin nevű fiatalember rendkívüli kedvessége és eufórikus szolgálatkészsége nem az új szolgáló értelmiségi magatartással magyarázható, hanem a félelemre vezethető vissza. Kiderül, hogy mindaz, amit elmesélt magáról, csupa hazugság volt. Valójában kiszökött a Szovjetunióból, mielőtt letartóztatták volna (a párt jobboldali ellenzékéhez tartozott), de most valamilyen oknál fogva úgy döntött, hogy hazatér. A leningrádi kikötőben már várt rá a GPU.[19] Sinkó a hajóútról készített naplófeljegyzéseit utólag úgy kommentálja, hogy már ezek is a lenini október eredményeinek „elsorvasztását és eltorzulását” jelezték előre.[20]

 

A Szovjetunióba való megérkezését követően a házaspár rögtön hozzáfog letelepedésük megszervezéséhez. Sinkó az írásból szeretne megélni, ehhez pedig szerződéseket kell felhajtania. Felkeresi a kiadókat, mindenütt leadja az Optimisták kéziratát, és ahol, csak tudja, begyűjti az ígéreteket. Közben Sinkó még az első hónapban felveszi a kapcsolatot az emigráns magyar és más külföldi írókkal, színházba, moziba, operába jár, böngészi az újságokat, mindenütt nyitva tartja a szemét, figyel. Hamar felismeri, hogy az Optimisták hányattatásának dokumentációja önmagában nem elég érdekes, sokkal izgalmasabb annak leírása, amit ennek hátterében és apropóján tapasztal: „Valójában az Optimisták kézirata különös módon afféle közeg szerepét töltötte be; moszkvai pályafutása során szerzője szeme előtt egy közállapotot, egy egész mechanizmust leplezett le, melyet különben – ez is a rendszerhez tartozik – akkor még a legféltékenyebben és legfélénkebben titkoltak.”[21]

 

De mennyiben újak vagy különösek Sinkó megfigyelései és tapasztalatai a sok helyütt lesújtó kritikát megfogalmazó Nagy Lajoshoz, vagy André Gide-hez képest?[22] Mi az, amit Sinkó látott, de az 1936-ban három hónapot a Szovjetunióban töltő Gide nem? A megdöbbentő társadalmi egyenlőtlenségekről, a nyomorúságos munkásbarakkokról, a sztálini személyi kultuszról, a kritikai szellem és a szabadság hiányáról, a konformizmusról, a kispolgári attitűdről és a művészeti alkotások kiábrándítóan sivár voltáról, a szovjet emberek egymás iránti kíméletlenségéről vérmérsékletüknek megfelelően különböző hangsúlyokkal ugyan, de mindegyikük beszámol. Mivel azonban Sinkó gyakorlatilag letelepedett Moszkvában, olyan közeli, belső tapasztalatokra tehetett szert, amire a néhány hetes koncepciós utazáson résztvevőknek aligha volt lehetősége.[23]

Ráadásul elég jól megtanult oroszul, így gond nélkül olvashatta a szovjet újságokat, levelezett és kommunikált a helyiekkel. Saját bőrén keresztül tapasztalhatta meg a szovjet társadalom leigázásának állomásait, annak a totális rendszernek a kiépülését, amely mindenkit könyörtelenül beszippant, anélkül, hogy bármit is tehetne ellene. A moszkvai emberekkel, nemcsak mint felvonuló arctalan néppel (Gide), hanem mint konkrét élethelyzetben vergődő, esendő lényekkel is kapcsolatba kerül: ezért tud olyan érzékletes és drámai portrét felvillantani Babelről, Eisensteinről, Gorkijról, az ünnepelt giccsszobrászról, Sadrról, a vörösre festett körmű, láncdohányos, neurotikus besúgóról, az arisztokrata származású Lopuhina elvtársnőről. De kiváló jellemrajzot olvashatunk a Moszkvában élő, illetve a szovjet fővárosba látogató külföldi értelmiségiekről (André Malraux, Romain Rolland, Bruno Steiner stb.) és nem utolsó sorban a magyar kommunista emigráció tagjairól (Garai Károly, Gábor Andor, Barta Sándor, Kun Béla stb.).

 

Sinkót nem érdekli a koncepciós turisztikai program, nagyon gyorsan rájön, hogy a nagy büszkeséggel mutogatott intézmények nem teszik lehetővé a valóságos szovjet viszonyok megismerését. A csodálatos gyermekmúzeum képet ad ugyan egyfajta kormányzati szándékról, ám hogy a valóságban mi a helyzet, erről az utcán kolduló gyermekek árulkodnak. S még nagyobb a kontraszt, ha az újságolvasó azzal szembesül, hogy a kormány az egyre növekvő gyerekbűnözéssel úgy kívánja felvenni a harcot, hogy tizenkét éves gyerekekkel szemben visszaállítja a halálbüntetést.[24]

 

A kézirattal való folyamatos kuncsorgásnak köszönhetően Sinkónak lehetősége nyílik arra, hogy bepillantson a szovjet írói, szerkesztőségi, kiadói világ belső mechanizmusaiba: a gyávaság, a döntésképtelenség, a hazudozás, a szervilizmus, a felelősség tologatásának rettenetes útvesztőjébe. Sinkó saját példáján keresztül tapasztalja, hogy aki ezzel az abszurd, kafkai világgal kerül szembe, az a szorongásnak és a megalázó kiszolgáltatottságnak példátlan mélységeit kénytelen megismerni. A hitegetésnek se eleje, se vége: újabb és újabb feltételeket támasztanak az Optimisták kiadásához. A regény hivatalos megítélésének stációi plasztikusan fejezik ki az állandóan változó politikai közeget. Először Kun Béla ajánlása kell, majd Kun ajánlása kifejezetten károsnak bizonyul. Később kiderül, hogy a regény ellenforradalmi, magának Zinovjevnek állít propagandát, végül az utolsó hivatalos verdikt szerint a mű érdektelen detektívregénynek tekintendő.[25]

Egy recenzió sohasem elég, az egy további lektori ajánlást, az meg egy szuperrecenziót és egy további lektori véleményt tesz szükségessé. A fölényeskedő kiadói ügyintézők, szerkesztők pedig - akik korábban maguk is forradalmárok voltak - a legkisebb döntés meghozatalától is reszketnek, mint a nyárfalevél. Sinkó egyik legbizarrabb élménye, amikor indulatosan felkeresi az egyik könyvkiadó főnökét, Bork elvtársat az irodájában, hogy megszerezze az ígért ötszáz rubeles előleget. Amikor Bork elvtárs a szomszéd szobából hallja, hogy Sinkó keresi, nemcsak letagadtatja magát, hanem - biztos, ami biztos - elbújik az asztal alá.[26] A kézirat hányattatása Sinkó számára szimbolikus, hiszen a szovjet léthelyzet lényegéről rántja le a leplet: „Egy mechanizmusról van szó, amelyért személy szerint senki sem felelős, melynek nem lehet a végére járni, mely néha úgy tesz, mintha mégis, no most megindulna, de épp kezdesz örülni neki, s látod, hogy újra mozog ugyan, de visszafelé.[27]

 

A moszkvai tartózkodás végül teljes kudarcnak bizonyul: Az Optimistákat senki sem adja ki, és a nagyreményű szerződésekből sem lesz semmi. Sinkó, ahogy Párizsban, úgy Moszkvában is munka, feladat és pénz nélkül marad, feleslegesnek és tolakodónak érzi magát. Mivel orvosra, úgy tűnik, mindenhol szükség van, itt is, a naplóban egyszerűen csak M.-ként emlegetett felesége tartja el. (A moszkvai viszonyokról sokat elárul, hogy az orvosi kereset külön munkák elvállalása mellett sem biztosítja kettejük megélhetését.)

 

Sinkó megérkezése pillanatától fogva érzékeli, hogy a gondolatok szabadságával valami nincs rendben a Szovjetunióban. A Német Írók Munkaközössége által szervezett Nietzsche-vitán tanúja lesz annak, ahogy a német kommunista írók egyhangúlag arra az álláspontra helyezkednek, hogy Nietzsche a német nemzetiszocialisták előharcosa. Sinkónak végig az az érzése, hogy az írók felülről irányított véleményt hangoztatnak, saját gondolataiknak még egymás előtt sem mernek hangot adni. Az 1936. év második felében „már mindenkinek volt oka, hogy féljen a saját gondolataitól, de azonkívül: hogy féljen még azoktól is, akiket barátnak vélt”- fűz később kommentárt a szerző a vitáról írt feljegyzésekhez.[28] Az alakoskodás és színlelés a későbbiek folyamán Sinkó mindennapos tapasztalatává válik: mindenki fél az árulástól, a lehallgatástól, ezért csak négyszemközt, félreeső sarkokba húzódva merik bevallani, már ha valaki bemeri vallani, hogy korábbi, nyilvánosság előtt, vagy társaságban elhangzott szavaiknak valójában épp az ellenkezőjét gondolják. Sinkó szerint, ez már „több mint cinizmus, a romlottság olyan foka, amely együtt jár az ártatlanság öntudatával”[29]

 

A szerző nem egyszerűen a hazudozást tapasztalja meg - ezt látja Gide és Nagy Lajos is - hanem a vezetés által irányított száznyolcvan fokos fordulatokat, a totális agymosást is. Mert itt már nem arról van szó, hogy a hazugság maga a valóság, hanem arról, hogy nincs is valóság, ahogy emlékezet sincs. Sinkó szinte nem hisz a szemének, amikor egyre-másra azt látja, hogy a nemrég kárhoztatott és teljes elutasításra ítélt intézmények hirtelen erénnyé válnak. Ennek a folyamatnak egyik állomása a család rehabilitálása, a válás megnehezítése. Moszkvai tartózkodása idején indul az abortuszellenes kampány: hatalmas cikkek jelennek meg a Pravdában arról, hogy meg kell szüntetni a nők terhesség-megszakításhoz való jogát. Az újságok „falusi plébánosok szószéki kenetteljességével” zengnek himnuszokat az anyaszerep fontosságáról, a házasság és a család szent voltáról.

Figyelemreméltó ugyanakkor, hogy Sinkó a forradalom „vívmányainak” felszámolásáról, és a régi, avíttnak ítélt konzervatív családmodell restaurációjáról beszél, holott inkább arról volt szó, hogy a bolsevik vezetés az utolsó személyes szabadságjogok felszámolására törekedett. Az autoriter szocialista családot az állami tekintély szolgálatába kívánta állítani, aminek az is része volt, hogy a teljes család felelt a családtagok bűneiért.[30] Sinkó a nők elnyomása és kizsákmányolása ellen is keserűen kikel: úgy látja, hogy a földalatti vasút munkásnői, a csákánnyal kezükben mosolygó lányok és asszonyok csak „a szegénység, a nyomorúság, nem az emancipáció jelei.” A házasság ódivatú presztízsének visszaállítása, miként az abortusz tiltása Sinkó szerint arról tanúskodik, hogy a Szovjetunió lemondott a nők egyenjogúsításáról.[31]

 

A szerző döbbenten szembesül azzal, hogy az egyenlőség eszméje a munkásállamban olyan divatjamúlt, kispolgári selejtnek minősül, amelyet azért kell elvetni, mert lehetetlenné teszi a versenyszellemet. Azt tapasztalja, hogy a moszkvai kirakatokban megjelenik a fehérgallérok és sétapálcák divatja, a társadalom látványosan kasztosodik, így a főnökök más elbánásban részesülnek, mást esznek, mint a beosztottak. Sinkó megjegyzi, hogy az ő szülei ízig-vérig polgárok voltak, a cseléd mégis azt ette, amit ők.[32] A kiáltó társadalmi egyenlőtlenségek elkeseredett megfogalmazásra késztetik: „Ami megvan, ami itt ma van, azt nem volna szabad szocialista társadalomnak nevezni. Nem volna szabad - a szocializmus gondolatának emberiessége és tisztaság érdekében.”[33]

 

Éles szemmel figyeli meg, hogy a szovjet ember egyik feltűnő karakterjegye az irritáló önteltség. Míg Gide, Illyés és Nagy a szovjet felsőbbségtudatot a tudatlanságból eredezteti, Sinkó egy bonyolultabb és mélyebb összefüggésrendszerbe helyezve a példátlan szervilizmussal kapcsolja össze. Úgy látja, e tekintetben biztosan sikerült a nyugati világot a szovjeteknek alulmúlnia: „Kapitalista társadalmakban, ahol, a pénz a mérvadó hatalom, a legkorlátoltabb gazdag ember se lehet ilyen zavartalanul öntelt és önelégedett […] gazdagságát aligha tekintheti erkölcsi és szellemi felsőbbrendűsége elvitathatatlan bizonyítékának.”[34] Sadr, az ügyeletes giccsszobrász, amikor megmutatja Sinkóéknak az általa Sztálin felesége sírjához készített mozgatható kőrózsát, szerényen a kor Michelangelójának nevezi magát. Sinkó megállapítja, hogy a Szovjetunióban a végtelen tekintélytisztelet eredményeként a társadalmi siker és rang a személyes értékek kétségbevonhatatlan bizonyítékává válnak.[35] Az egyén értékét kizárólag a társadalmi hierarchiában betöltött helye, illetve a hatalmasok róla alkotott véleménye határozza meg. A balsorsért megkérdőjelezhetetlen módon mindig kizárólag annak elszenvedője a felelős.[36] Ez a szovjet attitűd az író éles elméjű és felettébb izgalmas gondolatfűzése szerint annak a nyugati szellemi hagyománynak a teljes negációját jelenti, amely egy emelkedettebb emberi méltóságérzet szintjén a szerencséhez és a külső sikerhez öntudatlanul is a megvetést társítja.

 

Sinkó nemcsak a művészeti alkotások problémátlanságán, az eredetiség és a forradalmi hevület teljes hiányán háborodik fel, de arra is felfigyel, hogy épp moszkvai tartózkodása alatt zajlik a szovjet művészeti élet teljes államosítása is. Ennek egyik nyitánya Sosztakovics legújabb operája elleni durva kirohanás a Pravdában. A magyar író döbbenten számol be arról, hogy valóságos kampány indul a zeneszerző ellen: Sosztakovics zenéjét a Pravda egyszerűen „vinnyogásnak”, „vad zűrzavarnak” minősíti.[37] A lap meghirdeti a leszámolást a baloldali féktelenkedés és elfajulás, az olcsó eredetieskedés ellen. Sosztakovics „A mzenszki járásbeli lady Macbeth” (A mcenszki járás Lady Macbethje) című operáját - amelyet nemrég még mindenki elragadtatással dicsért - rögtön leveszik a műsorról. A bírálók - Sinkó megállapítása szerint – bátran merítettek a goebbelsi terminológiából.[38]

A formalizmusról szóló vita a Sosztakovics elleni kirohanások kapcsán a Sinkóval egyidőben Moszkvában tartózkodó Gide-et is foglakoztatja, sőt elkeseríti. Amikor egyik szovjet beszélgetőpartnerének, aki maga is ismert művész, a kérdést felveti, azt a magyarázatot kapja, hogy az opera dúdolhatatlan, ezért élvezhetetlen: „A művészet legyen népszerű, vagy ne legyen. És persze mindenekelőtt igazodjon a vonalhoz, különben legkitűnőbb képességeit is formalizmusnak fogják tekinteni.”[39] Ez is alkalmat teremt arra, hogy a francia író megállapítsa, a bírálat szabadsága nélkül a kultúra léte forog veszélyben.

 

A magyar író figyelmét az sem kerüli el, hogy miként veszi birtokba és értelmezi újra a szovjet vezetés az orosz történelmi emlékezetet, azaz hogyan bontakozik ki az új szovjet (és egyre inkább újra nagyorosz) nacionalizmus. Az Izvesztyija főszerkesztőjét, Buharint a Pravda az orosz nép megsértésével vádolta meg, mivel cikkében a proletárállam nagyszerűségét azzal támasztotta alá, hogy szakított a nagyorosz nemzet hódító, gyarmatosító módszereivel. A cikkíró bűne, hogy e „rohadt koncepció” jegyében a cári idők orosz népét kialakulatlansággal, alacsony öntudattal és renyheséggel jellemezte.[40] Hasonló okokból tiltják be és semmisítik meg Eisenstein legújabb, az orosz falut a kollektivizálás idején bemutató filmjét, amelyen a rendező két és fél évet dolgozott, és addigi életműve egyfajta betetőzésének szánt. A vád a film ellen, hogy a rendező sötét színben tűnteti fel az orosz nemzeti múltat, miközben az orosz parasztot rágalmazza. (Sinkó szemtanúja lesz, amint Eisenstein sírógörcsök és őrjöngések közepette számol be Iszaak Babelnek a film sorsáról. Később aztán Sinkó értesül róla, hogy a filmrendező bűnbánatot gyakorolt, sőt hálálkodva köszönetet mondott Sztálinnak és a pártnak, hogy segítették hibáját felismerni.[41])

 

Sinkónak Iszaak Babel árulása okozza a legnagyobb csalódást. A magyar író nagyon közeli, szinte baráti viszonyba kerül a Lovashadsereg szerzőjével, akiről egyébiránt kiváló portrét rajzol, ugyanis moszkvai tartózkodásának második felében közös lakást bérelnek. A hosszú beszélgetések során az orosz író arról is beszámol Sinkónak megrendítő mondatokban, hogy mit tapasztalt, amikor a kollektivizálás idején az ismerős ukrán falvakba látogatott.[42] Babel ekkora már merő óvatosságból felhagyott az írással: dramaturgként dolgozik, párbeszédeket ír forgatókönyvekhez, illetve forgatókönyveket lektorál. Így ő lesz annak a forgatókönyvnek a hivatalos konzultánsa, amely megírására a Moszfilm Sinkóval szerződést kötött. A két író heteken át együtt javítgatja a szöveget. Amikor azonban a Moszfilm a Sinkóval kötött szerződést teljesen jogszerűtlenül, a szerzői díj kifizetése nélkül felbontja, a magyar író kétségbeesésében úgy dönt, hogy beperli a filmvállalatot. A bíróság tanúként Babelt is beidézi, ám a szovjet író a bíróság előtt egyszerűen letagadja, hogy a forgatókönyvet valaha is látta volna. Sinkó a pert elveszíti, Babel pedig új pártfogója, a politikai titkosrendőrség (NKVD) vezetője, Nyikolaj Jezsov (!) feleségének kocsiján elhagyja a bíróság épületét.[43]

 

Sinkó rendkívül plasztikusan írja le azt a lélektani közeget, amelynek betetőzését a koncepciós pereket átható szinte patologikus hisztéria jelenti majd. Szemtanúja lesz annak az általános demoralizálódásnak és lezüllési folyamatnak, annak a tébolyítóan fojtogató depressziónak, amelynek mindenki kivétel nélkül áldozatául esik. Egymás után tűnnek el az emberek a süllyesztőben, miközben mindenki dermedt hallgatásba menekül. Az utasok némán és egykedvűen veszik tudomásul, hogy a villamos a perek alatt nem áll meg annál a megállónál, amelynek közelében található az a bírósági épület, ahol a tárgyalások zajlanak.[44] És közben mindenki elárul mindenkit, ha kell saját magát is. Ahogy a nyugati közvéleményt, Sinkót is rendkívül foglalkoztatja, hogy miként fordulhat elő, hogy az egykori forradalmárok, „söpredékké válva” önmagukat vádolják a legfertelmesebb bűnökkel és árulással. Miként Koestler, ő is úgy látja, hogy a vádlottak nem a kínzások következtében tették meg vallomásukat. Sinkó magyarázata meggyőzőnek tűnik: szerinte az elítéltek már bebörtönzésük előtt „elrettentő roncsok, emberhulladékok” voltak, így a fővádló Visinszkijnek már nem sok dolga akadt. A vádlottak az éveken át tartó megaláztatás, képmutatás, hazudozás és önárulás nyomán már a per előtt átestek a belső „morális öngyilkosságon”.[45] A magyar író döbbenten olvassa a szovjet lapok perekről szóló tudósításait: a vádlottak „jellemzése” Sinkót az ÉME fehérterroros uszító hangütésére emlékezteti – mintha a szovjet lapok pogromszótárral dolgoznának.[46]

 

Ami azonban Sinkó szemében még ennél is botrányosabb, hogy a perek, az általános téboly árnyékában elképesztő méreteket ölt az öncsalás. Az élet minden területén ömlik a giccs, „az ostoba és primitív, rózsaszín boldogságpropaganda”. Moszkvában a vidám élet jegyében megrendezik a hatalmas tornászbemutatót, és az első szocialista álarcos karnevált, ahol mosolygós munkások és parasztok tömegei vonulnak fel, és transzparensek ezrein mondanak köszönetet Sztálin elvtársnak a nekik ajándékozott boldog életért.[47] A tömegrendezvényeken szól a jazz, a moszkvaiak Sztálin engedélyének, sőt utasításának köszönhetően boldogan ropják a korábban tiltott és megvetett tangót és a foxtrottot.[48] A kremlbeli kongresszusok zárásaként a „Boldog gyermekek” című operettinduló csendül fel himnuszként a szovjet kormány jelenlétében. A színházakban játszott negédes operettekről pedig Sinkó megállapítja: „A Lehár-opera ebben a civilizációban egyszerűen úgy szükséglet, ahogy az illatszerek szükségletté váltak a rokokóban, hogy az emberek kibírják egymás testi bűzét.”[49]

Míg Gide-nél és Illyésnél a giccs a kispolgári vágyak egyfajta megnyilvánulása a szovjet emberek életében, Sinkó tapasztalata szerint ugyanaz a giccs már államfenntartó feladatot lát el, a bolsevik kormányzat tudatos eszközeként. Sztálin az 1936-os alkotmányt propagálva ekkor jelenti ki, hogy „A Szovjetunió minden polgára immáron jólétben és kultúremberként élhet” és hogy soha ekkora szabadság nem valósult meg, mint 1936-ban.[50] Sinkó az alkotmányt soha nem látott mértékű, gigantikus Patyomkin-akcióként láttatja, amely 180 millió állampolgár átverését szolgálja. A látottakon mélyen megrökönyödik, ám másutt arról győzködi önmagát, hogy mindennek, az épp ésszel felfoghatatlan dolgoknak akár valami értelme is lehet. „Egyen meg a fene engem és az optimistákat, minden problémájukkal, és éljen Sadr és az „életvidám” és „életerőtől duzzadó”, problémátlan művészete, minden mást egyen meg a fene és éljen Sadr és éljenek a Sadrok, ha ők szükségesek a szocialista Szovjetuniónak a fasizmus ellen vívandó harcához, a szocialista célok megvalósításához – ámen” - írja naplójában.[51] Szavai ugyanakkor szarkazmussal, öniróniával vegyített, a tehetetlenség szorongató érzéséből fakadó, kétségbeesett elhatárolódásként is értelmezhetők.

 

Végül odáig fajulnak a dolgok, hogy 1937 januárjától a Sinkó-házaspár már nem mer kimenni az utcára, kerüli az emberekkel való érintkezést is. Sinkó retteg, nehogy felkeressék, és arra kényszerítsék, hogy ő is írja alá a Szovjetunióban élő külföldi írók nyilatkozatát, amelyben a vádlottakkal szemben halálbüntetést követelnek. Sinkó hatalmas optimizmussal, az Optimisták kéziratával érkezett Moszkvába, két évvel később pedig ugyanazzal a kézirattal a kofferjában örült, hogy miután kiutasították őket, épp bőrrel ki tudott jutni a Szovjetunióból. A házaspár helyzete egyébként is tarthatatlanná vált: a szovjet állampolgárságot nem akarták felvenni, a tartózkodási engedélyüket pedig nem hosszabbították meg. Kun Béla bebörtönzéséről, Tuhacsevszkij és társai, valamint Babel kivégzéséről, ahogy azoknak az irodalmi szerkesztőknek az eltűntetésről, akikkel a kézirat kapcsán neki is dolga akadt, Sinkó már csak Párizsban értesül.[52]

 

Míg a nagy kiábránduló, Gide művében, a Visszatérésben a sötét megállapítások mellett jut bőven hely a rajongó soroknak is, Sinkó naplójegyzeteit olvasva mintha az lenne a benyomásunk, hogy a szerzőnek szinte csak negatív tapasztalatai voltak a Szovjetunióban, romantikus, szentimentális sorokra alig akadunk a szövegben. A szerző nem törekszik a szovjet intézmények bemutatásra sem, jóllehet azok számbavétele, a többi szerző esetében legalább részben alkalmat teremt meleg elismerésre is. Kevesebb az orosz irodalmi utalás, és nem találkozunk romantikus tájleírásokkal, igaz, Sinkó nem is nagyon járt vidéken. Városleírásokra, Moszkva és Leningrád hangulatának, építészeti sajátosságainak megragadására sem kerít alkalmat a szerző, ahogy a rövid időre felkeresett Odesszáról sem olvashatunk ilyet. A napló az orosz útleírások egyik kedvelt témájára, a szovjet réteg alatt meghúzódó orosz mentalitásra, karakterre sem tér ki, így a többek között Gide és Illyés által az egyszerű orosz ember iránt érzett mély rokonszenvvel sem találkozik az olvasó. Az Egy regény regényében nincs romantikus orosz, a várva várt „új embernek” pedig nyomást sem látni.[53]

Míg az orosz közvetlenség nem, a durvaság és kegyetlenség annál inkább hangot kap a kötetben. „Civilizálatlanok, brutálisak, még közel vannak az ősemberhez” – jegyzi meg, amikor tudomást szerez arról, hogy feleségét, aki fel szeretett volna szállni a buszra, a tülekedő tömeg többször is durván lelökte, sőt lerúgta a lépcsőről.[54] A gyermetegség, gyermekiség megjelenik ugyan, de kimondottan negatív kontextusban: míg a gyermeki attitűd Illyésnél szerethető orosz tulajdonság, Sinkónál már a sztálini államban a jól viselkedő, minden tekintetben engedelmes és szervilis alattvaló karakterjegyeként értelmeződik.[55] E témák iránti érdektelenség nyilvánvalóan nem véletlen, elsődlegesen arra vezethető vissza, hogy Sinkó a Szovjetunióban egy pillanatra sem tekintette magát turistának - forradalmárként érkezett a győztes forradalom országába, ahol új életet akart kezdeni.

 

Nagy Lajos otthoni viszonyokra vonatkozó szarkasztikus megjegyzéseinél Sinkó egyébiránt sokkal élesebben, kimondottan indulatosan fogalmaz, ha például a fehérterrorról, a későbbi kommunistaperekről, vagy „a dögletes, álkultúrás, megalomániás, magyar úri levegőről” ejt szót.[56]

 

Az olvasónak az az érzése, hogy a Moszkvában eltöltött két esztendő a szüntelen szorongás jegyében telt el, és ezzel Sinkó még sötétebb képet festett az országról, mint úti beszámolójában Nagy Lajos. Nagy végigfanyalogta ugyan a hathetes utazást 1934-ben, a könyörtelenség és a brutalitás láttán őt is elfogta az aggodalom, ám befejezetlenül maradt útleírásában azért itt-ott felbukkan a méltatás is. A Tízezer kilométer szerzőjének szorongása egyébként is inkább arra vezethető vissza, hogy az író sohasem biztos benne, jól látja-e a dolgokat, és hogy végső soron nem saját magában van-e a hiba. Nagy a látottakat, de az út során saját magát is mindvégig tragikus színezetű iróniával szemléli. Sinkó ezzel szemben rajongó, patetikus alkat, és nem utolsó sorban forradalmár, épp ezért mentes a Nagy útibeszámolóját átható keserű (ön)iróniától, de a fekete humortól is, belső vívódása egészen más természetű.

 

Az Egy regény regénye által megrajzolt világ olyan lidérces, hogy joggal merülhet fel a kérdés, miért nem követte Sinkó Koestler példáját, miért nem szakított a kommunizmussal és a Szovjetunióval.[57] Merthogy Sinkó egész életében hívő maradt. Párizsba való visszaérkezése után A Szovjetunió barátai elnevezésű párizsi kör szervezésében 1937 nyarán előadást tartott a szovjetunióbeli élményeiről. Miként emlékiratában leírja, hatalmas sikert aratott, a beszámolóval a közönség elégedett volt, még a francia kommunisták szócsöve, a L’Humanité szerkesztőségének tetszését is elnyerte, jóllehet számos rázós, például az abortuszra és a perekre vonatkozó kérdésre is válaszolnia kellett.[58] Sinkó nem kritizálta a Szovjetuniót, ahogy Gide útinaplójának egyik bírálója is épp Sinkó Ervin lett. Egészen bizonyos, hogy a magyar író kétségeit, moszkvai megfigyeléseit másokkal legfeljebb bizalmas, baráti beszélgetések során osztotta meg. Ennek okát egyébként maga Sinkó árulja el a naplójában: „Nem épp az köt-e hozzá (mármint a Szovjetunióhoz), hogy hiszek egy holnapban, mely ebből a Szovjetunióból fog kinőni, de melyben írmagja se marad annak, amely ennek a Szovjetuniónak a szellemét jellemzi?”[59] „Én inkább elharapnám a nyelvem, semhogy egyetlen olyan szót kimondjak, amelyet bárki is úgy értelmezhetne, mintha „ellenzéke” volnék annak a célnak, melynek ma ez a Szovjetunió az egyetlen biztosítéka és védelmezője.” [60]

 

A Hitler-Sztálin-párhuzam nemcsak Gide, de Sinkó figyelmét sem kerüli el: a magyar író lépten-nyomon tapasztalja, hogy a bolsevik és a fasiszta diktatúra „kölcsönös kontamináció” keretében egymástól tanulnak.[61] Ez nemcsak a terminológiában, a propaganda által használt eszközökben, a kormányzati, szellemi módszerekben, művészetről, műalkotások megítélésének módjában érhető tetten, hanem az állampolgárok tökéletes alattvalóvá kényszerítésében is. Ám végül a szerző arra a következtetésre jut, hogy ha ez az ára annak, hogy a fasizmust le lehessen győzni, akkor el kell fogadni azt: „Nincs az az ár, amit szabad volna nem akceptálni, ha arról van szó, hogy biztosítani kell, illetve meg kell teremteni a feltételeket, amelyek nélkül az emberiség elveszti, elvesztheti nemcsak a pokolból való kiútját, hanem még annak a reményét is. Tehát amellett vagyok, hogy ezért a kivezető útért mindent akceptálni kell, akceptálni akarok és akceptálok is.”[62]

De azért ez nem megy olyan egyszerűen, az öngyőzködést folyamatosan beárnyékolja a szenvedélyes önvád: „Van-e erkölcsi szempontból a legkisebb okom is önelégültségre, tekinthetem-e magam kivételnek, nem hatalmasodott-e el rajtam is az az általános, emberhez méltatlan demoralizáltság, amely így vagy úgy, de mindenkin úrrá lett, aki a Szovjetunióban élt? Miben álltam meg én jobban a helyemet? […] Egyrészt úgy tettem, mint mindenki más: semmit sem tettem.”[63] Sinkó tehát erkölcsi parancsként tett eleget a hallgatás kommunista kötelezettségének. Nem akarta Gide példáját követni, mert úgy vélte, a francia író reakciója zsákutcához vezet.[64] A magyar író hitét minden önmarcangoló tépelődés dacára sem veszítette el, így a koestleri utat sem választhatta. De arra azért nem volt hajlandó - például Lion Feuchtwangerrel ellentétben – hogy, propagandaműben dicsérje Sztálint és a Szovjetuniót, vagy hivatalos nyilatkozatot tegyen arról, hogy mélyen meg van győződve a perek elítéltjeinek bűnösségéről.[65]

És ennek meg is lett az ára: Sinkó egyik pillanatról a másikra sehol sem publikálhatott Párizsban, így megint munka és kenyérkereset nélkül maradt.[66] Olyannyira, hogy naplója szerint, mint valami hajléktalan, már-már az utcáról szedegette fel a cigarettacsikkeket. Szerencsére azonban felesége hamarosan gépírónői állást kap Dél-Franciaországban, amivel aztán újra tudott gondoskodni férje eltartásáról.[67] 

 

Sinkó fegyelmezett forradalmár, igyekszik betartani a forradalmárok, kommunisták számára a Szovjetunióban kötelezőnek tekintett játékszabályokat. Csak nagyon bizalmas körben mer kétségeiről beszélni és nem engedi magát meggyőzni osztrák barátjának, Steiner Brunónak „a Szovjetunióban nincs szocializmus” típusú éles elméjű fejtegetéseitől sem. Ahogy nem keresi fel gyermekkori ismerősének, az időközben Szibériába száműzött Czóbel Ernőnek a feleségét, Lányi Saroltát sem, miután a magyar kommunista emigránsok rendre utasítják.[68] Sinkó ugyanakkor megállapítja, hogy a Szovjetunióban a forradalmár feladata a legmesszebbmenőbb konformizmus, és maga is tisztában van azzal, hogy az elvárt kommunista magatartáskódex követésével maga is a belső züllés útjára lép: „Vajon képes leszek-e erre a belső átalakulásra? S vajon biztos-e, hogyha az ember minden spontán emberit láncra ver, ez az emberi átalakulás, ez a belső performáció végül is nem az emberinek deformálása-e? Nem könnyű forradalmárnak lenni a győztes forradalom országában.”[69]

Sinkó nézőpontja a forradalmáré, ezért foglalkoztatja a szerzőt rögeszmésen a forradalmár belső metamorfózisa. „Ez az önkéntes vakság olyan szellemi öncsonkítással járt együtt és a szellemi, vagyis az emberi élet megnyomorításának olyan orgiájává fajult, amilyenről Nietzschének halovány sejtelme se lehetett. […] mit sem tudott arról, hogy adódhat egy olyan politikai konstelláció, amelyben a forradalmár, épp azért, mert nem szabad kétségbeesnie, épp azért, mert meg akar maradni forradalmárnak, teljes embernek, nem tud mást tenni […], mint nap nap után lebunkózza magában az erkölcsi lázadást, a bíráló és világos gondolatot. […] míg […] halálba nem küldik.” Ha pedig életben marad, „deformált, aszketikusan mindent eltűrő, mindent helyeslő és mindenre kész párttisztviselő” lesz belőle.[70]

Ezt a személyiségtorzulást tapasztalja a forradalmárból átvedlett bürokratákon, ahogy az egykori kommünös magyar elvtársakon is. Sinkó leírása szerint a magyar emigránsokat keserűség, szomorú kiábrándultság, fáradtság levegője lengte körül. Az egykori népbiztos, Bokányi Dezső például „betegesen sápadt, kopott öregember” benyomását keltette. De a Barta Sándoron végbement változást még ennél is kiábrándítóbbnak találja a szerző. A Kassák-körből induló, egykor kimondottan eredeti hangot képviselő avantgárd költő, a szélsőséges művészeti szabadság egykori híve és az Akasztott Ember című bécsi emigráns folyóirat megalapítója Moszkvában már egy kispolgári ízléssel berendezett lakás bérlőjeként élte napjait és Sztálint „jó apánként” dicsőítő verseket jelentetett meg a magyar kommunisták moszkvai folyóiratában, a Sarló és kalapácsban. Bár Kunról Sinkó végig tisztelettel beszél, nem mulasztja el megjegyezni, hogy az ő moszkvai lakása is – ahol mellékesen folyamatosan be volt kapcsolva a budapesti rádió - igazi kispolgári ízléssel volt berendezve.[71]

 

Miként Koestler Sinkó is plasztikusan érzékelteti a forradalmár- (kommunista) tudat torzulásának folyamatát, és ő is a baj egyik forrását a zárt világnézet természetével magyarázza. Koestler önéletírásában a megtérés lélektana elemzésekor kifejti, hogy a kommunizmushoz való megtérés egyben átlépést jelentett „a nyílt világból a zárt világba”. Részletesen elemzi a zárt rendszerek (a kommunizmus, freudizmus) legfontosabb sajátosságait, többek között a kritikai képesség, az objektív érvelés megszüntetését, a valóságos tények tagadását, valamint az önkorrekcióra való képtelenséget. Sinkó is zárt világnézetet emleget, amikor naplójában leírja, hogy Natalja Ivanovna, az egyébként művelt értelmiségi, orosz-magyar fordító Sinkó önéletrajzi esszéjének egyes megfogalmazásai ellen felháborodottan emelt kifogást. A Szemben a bíróval című kéziratának a fordításakor dühroham kerülgette attól, hogy Sinkó miért szentel annyi figyelmet egy csendőr halálának, és egyáltalán miért beszél tiszteletlenül a forradalomról. A hóhér szó és a forradalom szerinte összeférhetetlenek, a hóhért csak a cárizmussal kapcsolatban lehet használni.[72]

A moszkvai napló szerzője elképed ugyan az ilyen kifogásokon, megfelelési kényszerből mégis hajlandónak mutatkozik az Optimisták kéziratának hónapokig tartó szolgai átdolgozására, kurtítására, és ezzel maga is, miként későbbi kommentárjában fogalmaz, az alattvalói gyávaság és a belső árulás útjára lép.[73] De a sajátos, a minden jelenséget szükségszerűségként és elkerülhetetlenként értelmező kommunista észjárásról tesz nyilvánvaló tanúságot Alfred Kurella is[74]. A Sinkó által kétkedéssel megfigyelt általános vidámságot az új humanizmus megnyilvánulásaként, a Sztálin-kultusz szükségességét pedig a nép elmaradottságával, a mágikus iránti vágyakozásával magyarázza, ami nélkül szerinte a szovjet emberek nem hívhatók harcba. Sinkó leginkább talán azon képed el, hogy ugyanaz a Kurella, aki nemrég még mélységesen kárhoztatta az olasz fasiszta családkultuszt, most nyakatekert, dialektikus érveléssel ugyanannak a szovjet bevezetését veszi védelmébe: „Ugyanaz a propaganda tehát, mely a kapitalista és a fasiszta országokban ellenforradalmi és az ellenforradalom érdekeit szolgálja, itt a szocialista társadalom védelmére és konszolidálására irányul.”[75]

 

A sinkói önárulásnak és naivitásnak azért vannak határai. Ezért is döbben meg annyira azon, ahogy például a másik nagy optimista, Romain Rolland egy párizsi magánbeszélgetés során Sztálint és a Szovjetuniót igyekszik mentegetni. Rolland Sinkót azzal próbálja vigasztalni, hogy a perek talán Sztálin beleegyezése nélkül zajlanak, és nem is végződnek minden esetben halálos ítélettel.[76] A magyar író erre a szánalmas öncsalásra nem volt hajlandó, ahogy taszította Anna Seghers emigráns német írónő taktikája is, amely a „lélek nyugalma érdekében megtiltotta a gondolkodást.”[77] Sinkó mást sem tesz, mint örökösen tépelődik. A napló központi kérdése számára ugyanis mindvégig az, hogy milyen áron lehet hívőnek maradni, mi történik a hittel, amikor szembe kerül a valósággal, és egyáltalán mit kezd a forradalmár a győztes forradalommal?

 

Egy kudarcokkal teli élet?

 

A Szovjetunióban eltöltött két év Sinkó életében csak egy volt a nagy kudarcok közül.  Az 1935-ben írt Szemben a bíróval[78] című, szubjektív, önéletrajzi ihletésű esszéjében Sinkó nemcsak megtérésének és messianizmusának, de addigi kudarcainak és csalódásainak történetét is megörökítette, nem utolsó sorban pedig újra hitet tett a forradalom mellett. Sinkó élete ugyanis önéletírása szerint akár csődsorozatként is felfogható. A jómódú zsidó családban nevelkedő kisgyereket, bármennyire is szeretett volna oda tartozni, nem fogadták be a bácskai kis falu fiúközösségbe, sőt elmondása szerint zsidósága miatt kicsúfolták, és kővel megdobálták.[79]

A társadalmi igazságtalanságot, Holitscherhez hasonlóan, családjában is megtapasztalja a cseléd megalázó helyzetén keresztül. Kamaszként a szabadkai munkásotthonban egy ideig igazi otthonra lel, ám háborúellenes bekiabálásai miatt hamarosan kipenderítik onnan. A bukovinai lövészárkokban, hátizsákjában Buddha tanításaival az első világháborút - ahogy sokan mások - apokaliptikus világégésként éli meg. De miközben csalódik a szociáldemokráciában, megtér a kommunizmushoz. Ahogy Holitschernél és Koestlernél, a megtéréshez ösztönzést Sinkó esetében is többek között a zsidó háttér és a kirekesztettség, valamint a polgári társadalom válsága, az első világháborús kataklizma tapasztalata jelentett.[80] 

 

Ám a Magyar Tanácsköztársaság, a révbe ért forradalom egyben az igazi bajok, gyötrelmek kezdete is, ami Sinkót folyamatosan morális válságba sodorja. Az író a várt új kezdet helyett valami egészen mással találkozik, egyszerűen megretten a testet öltött eszme láttán: „(A) Mi az alulról vívott osztályharcban a gyűlölet, a bosszúvágy, az irigység s az egyéni jólétre törekvés forradalmi motorrá válhat, a diktatúra idején, amikor a proletariátus már felülről vívja osztályharcát, ugyanezek a motívumok a korrupció és a hatalommal visszaélés forrásaivá, a burzsoá társadalom moráljának fenntartóivá válnak.”[81]

A Tanácsköztársaság mellett ugyan a bukásig kitart, ám végig feszeng. Mivel Sinkó nemcsak a proletariátushoz, hanem önmagához is hű szeretne maradni, az önreflexió képességét nem veszíti el. Amikor húsz évesen Kecskemét város teljhatalmú katonai parancsnokaként egyenruhában a forradalmi törvényszék elnöke mellett ül, hogy ítéletet hozzanak a lázadó szentkirályi parasztok felett, Sinkó képes arra, hogy kívülről, a parasztok szemével is lássa önmagát, és ettől rossz érzés keríti hatalmába.[82] Olyannyira, hogy a forradalmi törvényszéket végül rábeszéli arra, hogy senkit se ítéljenek halálra. Mélyen kiábrándítja a Kecskemétre bevonuló Lenin-fiúk akciója is, a neve ellenére igencsak fiatal Vén András csendőrőrmester értelmetlen, minden indok nélküli, brutális meggyilkolása.[83]

 

Később a szovjetház parancsnokaként hasonló megfontolásból beszéli rá Korvin Ottót arra, hogy a Ludovika katonai akadémia lázadó növendékeit ne végezzék ki, hanem internálják őket nevelőmunkára. Sinkó kiharcolja magának az átnevelői feladatot, a növendékeknek így büntetésül az ő előadásait kell hallgatniuk Dosztojevszkij és Tolsztoj regényeiről, Zoszima sztarec tanításairól. Lengyel József a Visegrádi utca című írásában indulatosan számol be a történtekről, felróva Sinkónak, hogy a „Szoszima-filozófia” az ő személyében bénította az ellenforradalom leverését.”[84]

Lengyel leírása szerint Korvin Ottó Sinkót kóklernek és csirkefogónak tartotta, és nem bocsátotta meg neki sem a kecskeméti ivászatot (Sinkó a szesztilalom ellenére egyszer állítólag annyira berúgott, hogy az árokból szedték össze), sem azt, hogy az ellenforradalmat pártfogolta.[85] Valóban, Lengyel itt rátapintott a lényegre: Sinkó magatartása példa nélküli a kommün idejéből, különösen annak fényében, hogy a Tanácsköztársaság „sztárja” - akiért Lenintől Károlyi Mihályig[86] oly sokan rajongtak - az a Szamuely Tibor volt, aki a gyilkolást nemcsak beszédeiben dicsőítette, hanem a halálvonatán utazgatva üzemszerűen gyakorolta is. De Sinkó vitapartnere, a „főetikus” Lukács György sem látott semmi kivetnivalót abban, hogy a harci morál erősítése érdekében a felügyelete alá rendelt hadtestet megtizedeltesse.  

 

A forradalomban szerzett kiábrándító tapasztalatok után Sinkó arra a következtetésre jut, hogy gondolat és tett összeegyeztethetetlenek. A proletárforradalom képes ugyan a társadalmi rend megváltoztatására, (egyik osztályuralomból egy másikat létrehozni), ám kétséges, hogy az igazi cél, amiért Sinkó a proletariátus mellé állt, az emberiség teljes felszabadítása, a szellem uralma, erkölcsi célkitűzések megvalósíthatók-e politikai eszközökkel. A Tanácsköztársaság bukása után egy időre Sinkó is szakít a kommunizmussal[87], és az „egyéni élet szentségének nevében” a mozgalmi életből kivonulva, a krisztiánus megváltáseszmék felé fordul.[88]

Ám hamarosan ez is kudarcnak bizonyul: a bácskai kisfaluban, felesége orvosi praxisa mellett rájön, hogy a tiszta és teljes keresztényi élet e földön nem lehetséges, azaz a „kivonulás”, a gyakorlati elkötelezettség elutasítása meddő és értelmetlen, teljes otthontalansághoz vezet.[89] E belső felismerés és a fasizmus térhódítása következtében egyszer és mindenkorra visszatér a forradalom eszméihez. Vallomását a forradalom melletti hitvallással zárja: „Minekünk nincs szükségünk hazugságra, s forradalmi írónak lenni nem azt jelenti, hogy úgy kell tennünk, mintha a forradalmat gyönyörűnek vélnénk. A forradalom céljai gyönyörűek, és a mai társadalom gyilkosabb minden forradalomnál. Mi a forradalom céljait akarjuk, s azért akarjuk mielőbb, s minden konzekvenciájában a forradalmi erőszakot.”[90] A Szemben a bíróval tehát sajátos helyzetértékelés: szembesítés Sinkó múltjával, amelyet a szerző utólag nemcsak igazolni kíván, de egyben annak kritikáját is megfogalmazza.

 

Ám jön az újabb csalódás: 1931-34 között megírja az Optimistákat, a Szemben a bíróval című írásban megfogalmazottak logikus következményeként - azt a regényt, amelynek segítségével a krisztianizmusból a forradalmi mozgalomba való visszatérését igyekezett demonstrálni. A mű azonban érthető okoknál fogva nem kell Magyarországon, de nem kell Franciaországban sem, ahogy paradox módon nem kell a boldogságpropagandában úszó sztálini Szovjetuniónak sem.

 

Sinkó visszatérése a mozgalomhoz egyúttal visszatérést jelent az 1919-es kommünhöz is: az író láthatóan ott akarja visszavenni a szálakat, ahol 1919-ben „elejtette” őket. Naplójában vall arról, hogy Moszkvában is a Magyar Tanácsköztársaság élményanyagának fogságában élt: „Budapest! Voltaképp sose ismertem! Vidéki fiú, Szabadkán sietve vonatra ültem, hogy segítsek Pesten a forradalomnak. S huszonegy éves voltam, amikor elhagytam Pestet, és egész életem mind a mai napig annak az egy évnek a folytatása és következménye, melyet akkor régen Pesten éltem át.”[91] A világ azonban nagyot fordult azóta: Az 1919-es magyar kommunista emigráns nemzedék helyzete radikálisan megváltozott a Szovjetunióban, Kun körül pedig lassan megfagyott a levegő. Ahogy optimistákra, úgy Sinkó Ervinre sincs szükség sehol. Egy rövid és kiábrándító franciaországi kitérő után Sinkó 1939-ban visszamenekül Jugoszláviába, Zágrábba, Szarajevóba, majd a boszniai Dvarba. Miután megjárja az olasz megszállók által felállított zsidó tábort Rab szigetén, csatlakozik a jugoszláv partizánokhoz, ahol tapasztalatot szerezhet a vallási és etnikai háborúkról is. A partizánok kegyetlenkedéseiről is beszámoló Dvari naplója lesz majd az egyetlen könyv, amit bezúznak a kommunista Jugoszláviában.

 

De 1945 után sem szabadul meg az elszigeteltségtől. Mintha az Iszaak Babel által plasztikusan megfogalmazott „sinkói léthelyzetnek” nem akarna vége szakadni.[92] Az internacionalista Sinkót végül Jugoszlávia és a magyar irodalom fogadja be, de csak kisebbségi magyar író válhat belőle, hiszen művei az anyaországban nem jelenhetnek meg.[93] A negyvenes évek végén a Lukács György elleni kultúrpolitikai hajszáról és a Rajk-perről gúnyos hangvételű pamfleteket jelentet meg Újvidéken, így Sinkó nevét Magyarországon egy ideig még kiejteni sem lehetett.[94] Úgy tűnik, Jugoszláviában révbe ér: nemcsak otthonra lel, de a nyugodt alkotói munkához minden feltétel teljesül: anyagi és erkölcsi megbecsülés egyaránt.[95]

Sinkó meg is hálálja ezt. Teljes mellszélességgel támogatja a titói Jugoszláviát, védelmezi a Szovjetunió elleni harcában. Az író életpályájának rendkívül ellentmondásos, egyben kiábrándító momentuma, hogy miközben nemcsak megtapasztalta, de mérnöki pontossággal meg is rajzolta a sztálini Szovjetunió embertelenségének természetét, néhány év elteltével egy másik, hasonlóan diktatórikus és kegyetlen rendszer feltétlen hívéül szegődik, annak kritikátlan szekértolójaként. Noha nincs tudomásunk arról, hogy milyen élményekre tett szert a titói rezsim sötét arcával, embertelenségével kapcsolatban, az Egy regény regényéből kiindulva aligha képzelhető el, hogy abból semmit nem érzékelt volna.

 

1959-ben már akadémikusként érkezik Zágrábból Újvidékre, ahol a bölcsészkaron a magyar tanszék, (egyetemi diploma nélkül!) tanszékvezető egyetemi tanára és a Jugoszláv Tudományos Művészeti Akadémia rendes tagja lesz, véleményére hallgatnak mind a vajdasági magyarok, mind a zágrábi horvát irodalmi élet képviselői. Kiterjedt közvetítői szerepet játszik a magyarországi (és a baloldali nyugati emigráns magyar irodalom) jugoszláviai terjesztésében. Ám a siker csak részleges: míg a magyarországi írók szívélyes levelezést folytatnak Sinkóval, sokan közülük lelkesen méltatják az Egy regény regényét, illetve az Optimistákat, a magyar hivatalosság nem nagyon kívánt róla tudomást venni. Jóllehet műveit sohasem tiltották be Magyarországon, kiadásukra, könyvesbolti terjesztésükre nem kerülhetett sor.[96]

Élete végül is abban a – forradalmárhoz méltatlan - formában végződik happy enddel, amelyre a legkevésbé sem vágyott. Úgy lett (képesítés, diploma nélkül!) egyetemi tanár és irodalomtörténész, hogy tulajdonképpen nem hitt az irodalomtörténetben, a tanári pályát pedig eleve nem tartotta sokra.[97] Bár Sinkó már nem éri meg, az utolsó nagy csapást maga a rendszerváltás méri rá. A szocialista rezsim bukása elvben lehetőséget teremthetett volna az életpálya és az életmű ideológiai megfontolásoktól eltekintő értékelésére és pontosabb elhelyezésére a 20. századi magyar irodalom-, eszme-, és politikatörténetben. Ez azonban mégis elmaradt.

Megjegyzendő, hogy az író halálának 50. évfordulója apropóján, 2017 márciusában a MAZSIHISZ és az ELTE Bölcsészkara szervezésében kétnapos tanácskozást hívtak össze történészek, irodalomtörténészek, írók és filozófusok részvételével. Ezzel részben sikerült felhívni a figyelmet az íróra és politikai-, irodalmi életművére, ám a konferencia keretében elhangzott előadások kötetbe szerkesztésére, publikálására sajnos már nem jutott energia.



[1] A Koestlernél hét évvel idősebb Sinkó 1898. október 5-én a vajdasági Apatinban született, zsidó kereskedőcsaládban.

[2] Munkásságáról túl sok tudományos méltatás sem jelent meg, jóllehet Bosnyák István évtizedeken keresztül a Sinkó-életművet tanulmányozta, összefoglaló kötetet ő sem írt róla. 

[3] Balogh Magdolna: Sinkó Ervin kommunistasága: a messianizmustól a titóizmusig. Múltunk, 2013. 2. sz.145.

[4] Szemelvényeket a naplóból 1953-ban elsőként a zágrábi Republika horvát nyelven, majd magyarul az újvidéki Híd című folyóirat 1953-54-es évfolyama tesz közzé. A mű könyv formában először horvátul jelenik meg 1955-ben, Zágrábban, magyarul pedig első ízben, 1961-ben adják ki a titói Jugoszláviában, Újvidéken, amit egy évvel később a német nyelvű kiadás követ Kölnben. (Sinkó a mű német kiadójával folytatott levelezéséből nemcsak azt tudjuk meg, hogy a német kiadás nem lett közönségsiker, hanem azt is, hogy Sinkó és a német kiadó minden erőfeszítése dacára sem sikerült további külföldi kiadót megnyerni a napló kiadására. Berend von Nottbeck, a Wissenschaft und Politik nevű kölni könyvkiadó igazgatója, majd tulajdonosa 1966. szeptember 20-án Sinkóhoz írt levele. In: Sinkó Ervin levelezése II. 1945-1967. Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta Kovács József, Argumentum, 2006. 484.) 1965-ben Újvidéken másodszor is megjelenik magyarul, Magyarországon viszont csak nagyon későn, a rendszerváltás környékén,1988-ban láthat napvilágot a Magvető gondozásában, idehaza ekkor olvasható elsőször legálisan. A kötet nemrég, 2018-ban rövidített formában angolul is megjelent The Novel of a Novel: Abridged Diary Entries from Moscow. 1935-1937 címmel a Lexington Books jóvoltából.

[5] Az első világháború és a forradalmak magyar értelmiségi nemzedékéről szóló vaskos regény kiadására végül csak 1953-ban (I. kötet), illetve 1955-ben (II. kötet) Újvidéken kerülhetett sor. A mű Magyarországon jóval később, 1979-ben jelent meg a Magvető jóvoltából. 2010-ben a regényt a Noran könyvkiadó újra közzétette.

[6] Sinkó moszkvai naplójegyzeteit 1935. május 5-én a hajóút leírásával kezdi. 1936. november 30-án a naplójegyzetek megszakadnak: az 1936. november és 1937. április 14. közötti időszakot Sinkó már Párizsban, emlékezetből írja meg, mert vallomása szerint ebben az időszakban „totális bénultsága” miatt már nem volt képes feljegyzéseket készíteni. Sinkó Ervin: Egy regény regénye. Moszkvai naplójegyzetek 1935-37. (a továbbiakban Egy regény regénye) Fórum Könyvkiadó, 1985. 520. Mivel a regény, azaz az Optimisták története nemcsak Moszkvához kapcsolódik, a moszkvai jegyzetek elé hat külön fejezet került, amelyben a szerző az Optimisták megírásának körülményeit, illetve a moszkvai utazás párizsi előzményeit foglalja össze. A kötetet a szerző az Optimisták párizsi utótörténetét bemutatató terjedelmes epilógussal zárja. Az utolsó bejegyzést 1939. szeptember 4-én (a hadüzenet napján) írja. Az 1988-as kiadás végére még egy 1965-ös Sinkó-utóirat került, amelyből megtudhatjuk, hogy a moszkvai naplójegyzetekből megismert magyar emigránsoknak, kiadóknak, szerkesztőknek, lektoroknak milyen tragikus sors jutott osztályrészül.   

[7] Egy regény regénye. 9.

[8] „Az Ön műve nagy, és e kor alkotásai között a legjobbak közt foglalja el a helyét” – írja Rolland 1935. január 7-én Sinkóhoz írt levelében. Egy regény regénye. 34.

[9] Egy regény regénye. 37-38.

[10] Egy regény regénye. 100.

[11] Egy regény regénye. 7.

[12] Egy regény regénye. 57-58.

[13] Sinkó Ervin levelezése. I. 1914-1944. Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta Kovács József. Argumentum Kiadó, 2001. 275. sz. levél, 376. (A levelet a kötet fordítás nélkül, francia nyelven teszi közzé - az idézett rész az értekezés szerzőjének fordítása.)

[14] Egy regény regénye. 59.

[15] Egy regény regénye. 56.

[16] Egy regény regénye. 77.

[17] Egy regény regénye. 73-74.

[18] A címoldalra a Sztálin-kultusz kapcsán Sinkó később többször is visszatér naplójában: a Sztálin-kultusz, mint „érthetetlen inzultus az ízlés, a gondolat, az emberek és mindenek előtt a forradalom méltósága ellen”, nem más, mint „a rabszolgai térdenállás kultusza”. Egy regény regénye. 160.

[19] Egy regény regénye. 76.

[20] Egy regény regénye. 64.

[21] Egy regény regénye. 94.,

[22] Fontos ugyanakkor megjegyezni, hogy Gide hívő volt ugyan, de Sinkóval ellentétben nem volt forradalmár. A francia író az utazást követően rögtön közzétette útibeszámolóját.

[23] Sinkó a VOKSZ vendégeként egy hónapig részesült koncepciós (szervezett) utaztatásban. Jóllehet Gide-del összevetve a magyar író súlytalannak számított a szovjetek szemében, a Sinkó-házaspár igen kényelmes ellátásban részesült: fényűző szállodában helyezték el, bőséges étkeztetést, autót és kísérőt kapott. Sinkó elragadtatott sorokban számol be arról, hogy a VOKSZ milyen szívélyesen fogadta őket: „[…] mind a ketten egyet éreztünk: elfogódottságot és csodálkozást afelett, hogy ez csakugyan valóság; valóság, hogy itt vagyunk, s valóság, hogy lehet, van a földtekén egy ország, ahol b e n n ü n k e t úgy fogadnak, mint itt.” (Egy regény regénye. 85.) Az egy hónap letelte után a magyar írónak azonban egyedül kellett boldogulnia. A vendéglátás megszűntével a Sinkó-házaspár egyszerre hajléktalanná vált, fedél és pénz nélkül maradt. Ugyanazon a napon értesül Sinkó arról, hogy az Állami Szépirodalmi Könyvkiadó Vállalat által felkért lektor jelentése szerint az Optimisták „helyenként, nyíltan, helyenként burkoltan, de egészében és lényegében ellenforradalmi szellemtől fűtött kézirat.” Ui: 151.

[24] Egy regény regénye. 124-128.

[25] Egy regény regénye. 149-150.

[26] Egy regény regénye. 298.

[27] Egy regény regénye. 201.

[28] Egy regény regénye. 99.

[29] Egy regény regénye. 327.

[30] Az 1936-ban bevezetett új családjogi kódexről lásd bővebben: Mihail Heller - Alekszandr Nyekrics: Orosz történelem. II. kötet. A Szovjetunió története. Osiris Kiadó, 2003. 266-267. 

[31] Egy regény regénye. 174.

[32] Egy regény regénye. 385.

[33] Egy regény regénye. 386.

[34] Egy regény regénye. 248.

[35] Egy regény regénye. 250

[36] Hogy mennyire nem a valóságos teljesítmény számít, hanem a hatalomhoz való közelség, Sinkó saját bőrén is megtapasztalja: miután a még nagy tekintélynek örvendő Kun telefonál az Optimisták leadott kézirata érdekében, Sinkóval szemben az irodalmi szerkesztőségek egy csapásra előzékenyek lesznek, sőt még előleget is kiutalnak neki. Egy regény regénye. 162. Ugyanezt a fordulatot éli meg a szerző, amikor a szovjet lapok leközlik a Rolland-Gorkij találkozó során készült írói csoportképet, amelyen Rolland invitálásának köszönhetően Sinkó is látható a két nagy tekintélyű író társaságában. A fotó rögtön megteszi a hatását: Sinkó sorban kapja a meleg gratulációkat. Uo: 216.

[37] Egy regény regénye. 373-375.

[38] Egy regény regénye. 376.

[39] André Gide: Visszatérés a Szovjetunióból. Interart, Budapest, 1989. 88.

[40] Egy regény regénye. 400-401.

[41] Egy regény regénye. 467-469.

[42] „[…] s noha a falvakat jól ismerte, az arcok, amelyeket ott látott, a házak, amelyek persze a helyükön álltak, sőt maga a táj is úgy hatott rá, mint valami félelmetes hallucináció. S maga sem tudta, miért. Egyszer aztán éjszaka álmából, épp ez a fojtó csend, ez az egészen valószínűtlen csend riasztotta fel, és abban a pillanatban ráeszmélt: napok óta jár faluról falura és sehol se hallott kutyaugatást. Falvak, amelyekben nemcsak hogy nem maradt tehén, disznó, baromfi, de még kutya se, semmi élő állat. Egyszerre hallotta, hogy még kutyaugatást se hall.” Egy regény regénye. 372.

[43] Egy regény regénye. 533.

[44] Egy regény regénye. 539.

[45] Egy regény regénye. 541-542.

[46]Egy regény regénye. 493-494.

[47]Egy regény regénye. 197-198.

[48]Egy regény regénye. 165.

[49] Egy regény regénye. 308. Ezzel Sinkó már az utazás elején szembesül: a vendéglátó VOKSZ moszkvai színházlátogatás gyanánt Lecocq egyik leggyengébb, a Nap és hold című művét, azaz egy 19. századi francia operettet javasol megtekintésre a Sinkó-házaspárnak. Egy regény regénye. 118. A szerző döbbenten teszi fel a kérdést: „Mi köze az operettkultúrának a szocialista alapépítményhez és a szocialista kultúrához, az emberhez, aki győzni és szabadulni akar, felszabadulni.” Egy regény regénye. 308. A már idézett Heller - Nyekrics kötet rámutat: a Szovjetunióban az operettek mellett jellemző módon igen nagy népszerűségre tett szert a Minden nagyon jó, gyönyörű, márkiné.... című francia sláger: Mihail Heller – Alexandr Nyekrics: i.m. 287.

[50] Egy regény regénye. 500.

[51] Egy regény regénye. 252.

[52]Egy regény regénye. 581. Lásd továbbá a szerző 1965-ben írt utóiratát, amelyből többek között kiderül, hogy mi történt Sinkó ismerőseivel a nagy terror idején. Uo: 619-628.

[53] Míg Gide szentimentális, patetikus sorokon keresztül ad hangot az orosz emberek iránti rajongásának és teljes mértékben hitelt ad az orosz arcokra írt boldogságnak Sinkónál ilyesmivel nem találkozunk. Az Egy regény regénye szerzője el van ragadtatva ugyan a Téli Palota, a Forradalmi Múzeummá alakított trónterem falaira kifüggesztett Lenin-képek láttán, de a palota előtt elvonuló orosz embereket már nem látja „forradalminak”: „[…] az arcokon azonban valami friss, az életet élvező nyugalmas derű. Szembetűnő ennek a beláthatatlan nagy, mindent elöntő sokaságnak a kifejezetten kispolgári jellege. Öregeket alig látni; ahová nézel, párok, de nem úgy, mint Párizsban, szinte nyilvánosan élvezett szerelemben, hanem szolidan karonfogva, mint egy óriási kisváros erényes publikuma a sétán […].” Egy regény regénye. 87.

[54] Egy regény regénye. 207.

[55] Egy regény regénye. 165-166. és 204.

[56] Egy regény regénye.447.

[57] Legalábbis vitatható Balogh Magdolna megállapítása, miszerint az Egy regény regénye a kiábrándulásirodalom egyetlen magyar darabja lenne. (Balogh Magdolna: i.m. 159.) Nem pusztán azért, mert jelen dolgozat Koestlert is magyar írónak tekinti. Sinkó nem illeszthető a Gide, Koestler, Orwell, Panait Istrati fémjelezte sorba, mert a hallgatást választotta, naplóját csak 1961-ben, Sztálin halálát követően jelentette meg, akkor, amikor a nyíltan felvállalt kiábrándulásnak már jóval csekélyebb tétje volt. Ráadásul antisztálinista, Szovjetunió-ellenes megnyilvánulásaira 1948 után egy másik sztálinizmus, a jugoszláv diktatúra szolgálatában, a titói személyi kultusz kritikátlan védelmében kerül sor. A jugoszláv időszakról bővebben lásd Csorba Béla Sinkó az ideológus. Vázlat  című írását. Egyén és közösség. Tanulmányok. Szerk. Bárdi Nándor és Tóth Ágnes, Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 2012. 315-332

 

[58] Egy regény regénye. 580-81.

Az előadást megelőzően a szervezők egy kisebb körben igyekeztek meggyőződni Sinkó politikai megbízhatóságáról, azaz a magyar írónak egy próbaelőadást kellett tartania, és csak ezután hirdették meg a Mutualité palotában az „éles” szereplést. Fontos megjegyezni, hogy a hallgatóság kommunista, illetve kommunistaszimpatizáns volt. Sinkó a próbaelőadás lényegét foglalja össze a naplóban: a Szovjetunió híveként nyilvánult meg és elég homályos érveléssel ugyan, de kiállt a rendszer és a perek mellett. Uo: 579-580. 

[59] Egy regény regénye. 234.

[60] Egy regény regénye. 236.

[61] Egy regény regénye. 239.

[62] Egy regény regénye. 240.

[63] Egy regény regénye. 537.

[64] Gide esetét Sinkó magára nézve is intő jelnek tartja: „André Gide példája azt bizonyította, hogy az akkori világban az embernek a Szovjetunióval szemben nem szabad másképp állást foglalnia, mint feltétlen helyesléssel állni ki melléje. Mikor Gide a proletárforradalom humanista eszményeit akarta megvédeni a Szovjetunió ellenében, nem vált-e akarata ellenére is az embertelen sötétség legsötétebb hatalmainak ünnepelt hősévé, nem közölte-e Gide könyvét, a Retour de l’URSS-t részletekben és a maga egészében a világ minden reakciós és fasiszta újságja a Völkischer Beobachterral az élén?” Egy regény regénye. 538.

[65] Lion Feuchtwanger: Vallomás Moszkváról. i.m. 95-102.

[66] Mint később Sinkó elbeszéléséből kiderült, a párizsi moszkvai nagykövetség munkatársai elégedetlenek voltak a Szovjetunió melletti kiállásával. Kérésüknek, hogy Sinkó nyíltan, nagy nyilvánosság előtt nevezze a perek elítéltjeit megátalkodott gonosztevőnek, a magyar író nem tett eleget, jóllehet cserében publikációs lehetőségeket és bőkezű anyagi ellenszolgáltatást ígértek neki. Egy regény regénye. 604-606. 

[67] Külön tanulmányt érdemelne a kommunista forradalmárfeleségek sorsa. A gazdag bácskai gabonakereskedő leánya, Rothbart Irma - ahogy Krupszkája és Trockij első felesége is - kezdetben maga is forradalmár volt, a Tanácsköztársaság idején a Közoktatásügyi Népbiztosságon az ifjúmunkás- és propagandaügyosztály helyettes vezetője. A kommün bukása után úgy szolgálta tovább a forradalmat, hogy egész életét a férjének áldozta. (A házasságkötésük, illetve a hozomány megszerzése érdekében kötött álházasság önmagában is regénybeillő.) Mindenhová fenntartás nélkül követte, nemcsak eltartotta, ha szükség volt rá, de lelkes titkárnője és műveinek fordítója is volt. Férje halálát nem sokkal élte túl: miután Sinkó papírjait és jegyzeteit akkurátusan összerendezte, és a kiadásra előkészítette, már nem volt több dolga az életben: öngyilkos lett.

[68] Garai Károly, a moszkvai német újság egyik szerkesztője mélyen megdöbben, amikor Sinkó Lányi Sarolta címe felől érdeklődik. Rögtön emlékezteti Sinkót a kommunista kötelességeire. „Megengedhetetlen, hogy tisztára szentimentális okból valaki, aki kommunista, fölösleges munkát adjon a GPU-nak. Épp ezért – így hangzott a tanács és a figyelmeztetés -, akiről csak fel lehet tételezni, hogy közvetve vagy közvetlenül gyanús vagy gyanúsítható, arról az ellenségekkel körülzárt Szovjetunióban nem beszél az ember.” Egy regény regénye. 137.

[69] Egy regény regénye. 137-138.

[70] Egy regény regénye. 99-100.

[71] Egy regény regénye. 458.

[72] Egy regény regénye. 147. A műre vonatkozó lektori jelentés kapcsán Anyiszimov elvtárs elmondja Sinkónak, hogy a Lenin-fiúk kifejezés egyszerűen tarthatatlan: egy karhatalmi szervezetet nem lehet Leninről elnevezni, ezért az egész Lenin-fiúk részt ki kell hagyni a regényből. Uo: 286.

[73] Egy regény regénye. 359.

[74] A német író és fordító Alfred Kurella, Sinkó moszkvai tartózkodása idején Dimitrov titkára, majd a moszkvai központi könyvtárban a külföldi irodalom felelőse volt.

[75] Egy regény regénye. 159.

[76] Egy regény regénye. 559-560, valamint 583-585.

[77] Egy regény regénye. 570.

[78] Sinkó Ervin: Szemben a bíróval. In: Uő: Szemben a bíróval. Válogatott tanulmányok. Válogatta és szerkesztette Sükösd Mihály, Gondolat, 1977. 47-90.

[79] Bori Imre okkal hívja fel a figyelmet arra, hogy a hiteles Sinkó-portré megrajzolását az is nehezíti, hogy Sinkó sok tekintetben önstilizáló „naplóit és szubjektív vallomásait kínálja fel „objektív” valóságként.” Bori szerint pl. a kisgyerek Sinkó megalázása az árokparton valószínűsíthetően nemcsak zsidóságának tudható be, hanem legalább annyira az idegen, szellemiekben és anyagiakban a sváb gyerekek felett álló úrifiúságnak is. Bori Imre: Sinkó Ervin. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1981. i.m. 5-6.   

[80] Sinkó Kassák köréből érkezik. Másokkal együtt hamarosan eltávolodik Kassáktól, a társadalmi forradalom előmozdítása érdekében 1918-ban részt vesz az Internacionálé című lap megalapításában. Balogh Magdolna: i.m. 149.

[81] Sinkó Ervin: Szemben a bíróval. i.m.71.

[82] Koestlert hasonló szorongás fogja el, amikor 1933-ban részt vesz Közép-Ázsia első, az ashabádi Városi Tanács épületében rendezett kirakatperén. Arthur Koestler: A láthatatlan írás. Ford. Makovecz Benjamin, Osiris, Budapest, 1997. 132-133.

[83] Sinkó Ervin: Szemben a bíróval. i.m. 77.

[84] Lengyel egyébként Visegrádi utca című írásában több oldalt szentel Sinkónak, akit amúgy a „szovjetház legérdekesebb emberének” tartott: „Egészen fiatal fiú, de hatalmas fekete szakállt viselt és fekete inget.  Rettentően sokat beszélt és tényleg „érdekes” volt” Lengyel József: Visegrádi utca. In: Uő: Elejétől végig. Budapest, Magvető, 1975. 200. Lengyel azt is leírja, hogy a Lukács-vezette úgynevezett etikus csoport és Sinkó szenvedélyes vitákat folytattak arról, hogy igaza van-e a Nagy Inkvizítornak, Júdás vagy Krisztus mellé kell-e állni. Sinkó Jézus pártjára állt. Lengyel azonban nemcsak feleslegesnek, kifejezetten károsnak ítélte ezeket a vitákat. „Az egész diktatúra alatt kézzel-lábbal és főképp csípős szavakkal védekeztem az etikus szósz ellen. Sinkót a legjobban szerettem volna falhoz állítani.” „Elolvastam a sztarec beszédeit. Szép-szép, de mi közöm hozzá?” Lengyel József: Visegrádi utca. Uo: 200-202.

[85] Uo: 203. Sinkó e megjegyzések miatt egy életre megsértődött Lengyel Józsefre, soha többé nem kívánt vele találkozni.

[86] „Szamuely a korszak legérdekesebb alakjai közé tartozott, a kommün Saint-Justje volt, tiszta lelkű, fanatikus, aki nagy személyes bátorsággal rendelkezett.” Károlyi Mihály: Hit illúziók nélkül. i.m. 225.

[87] A visszaemlékezésekből tudható, hogy Sinkó neheztelt Kunra. Ennek oka az volt, hogy miközben a kommunista vezetők maguknak menedékjogot és különvonatot szereztek be, Kun megtiltotta, hogy a fehérterror idején a rejtegetett pénzből az üldözött kommunista társak menekülését segítsék. A rendőrség végül Révai anyjánál foglalta le a pénzt, aki ezért éveket ült a Márianosztrai fegyházban. A kommunista vezetők bukást követő önzése és kíméletlensége minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy Sinkó egy időre hátat fordított a mozgalomnak. Egy regény regénye. 133.

[88] A rövid krisztiánus kitérőről lásd bővebben Sinkó Az út című szubjektív vallomását (Sinkó Ervin: Az út. Naplók 1916-1939. i.m.), valamint Szöllős Péter tanulmányát. i.m. 66-95.

[89] Bori Imre szerint a Szemben a bíróval-ban megfogalmazott önarckép a hazáját nem lelő, de szüntelen a „haza” után sóvárgó, száműzött emberről legalábbis megkérdőjelezhető. Bori úgy látja, hogy „a sehova nem tartozás a semmit sem vállalásban is gyökerezett.” Bori Imre: im. 18.

[90] Sinkó Ervin: Szemben a bíróval. i.m. 90.

[91] Egy regény regénye. 392.

[92] Sinkó helyzetének abszurditását Babel a következőképpen tette szóvá egy moszkvai beszélgetés során: Egy regény regényében: „Hanem Ervin Iszidorovics, hogy valaki így halmozza a lehetetlennél lehetetlenebb attribútumokat, mint ahogy azt maga teszi! Magyarnak lenni már magában is szerencsétlenség, de az valahogy még megjárja. Magyarnak és zsidónak lenni, ez azonban már egy kicsit több a soknál. Magyarnak és zsidónak és kommunista magyar írónak lenni, ez valósággal perverzitás. De ma magyarnak, zsidónak, kommunista magyar írónak és hozzá jugoszláv állampolgárnak – emellett a megboldogult Sacher-Masoch fantáziája egyszerűen ártatlan kis pincsikutya!” Egy regény regénye. 372.

[93] Aigidus című kisregénye már csak halála után jelenhetett meg Magyarországon. Ugyanakkor Sinkó egyik legnagyobb hozzájárulása a magyar irodalomhoz, hogy bábáskodása nélkül aligha született volna meg a szocialista idők egyik legjobb magyar folyóirata, a Symposion.

[94] Nyerges András: Akinek kibicelt a történelem. (Sinkó Ervin levelezése II. kötet 1945-67, Argumentum, 2006.), Élet és irodalom, L. évfolyam 48. szám, 2006. december 1, https://www.es.hu/cikk/2006-12-03/nyerges-andras/akinek-kibicelt-a-tortenelem.html. Letöltés: 2011. január 23.

[95] „[…] s most jó dolgunk van, szabad országban végre szabad emberek. S részünk van a legnagyobb jótéteményben, amit ember kívülről kaphat: feladataink vannak és ki-ki a maga hivatásán belül dolgozhat és szeretettel becsülik meg, amit szeretettel végzek.” Sinkó 1946. december 8-án írt levele Illyés Gyulának. In Sinkó Ervin levelezése II. 1945-1967. (Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta Kovács József) Argumentum, 2006. 13.

[96] „Magyarországon csakugyan mind elevenebb a szellemi élet. De nem hiszem, hogy legalább is a közeljövőben sor kerülhessen a Regény regénye, de még a Tizennégy nap vagy az Optimisták kiadására sem. Nekik megfelelne, ha hajlandó volnék nem mint én, hanem irodalomtörténeti professzor minőségben valami ottani professzori gyülekezetben előadóként megjelenni. Erre viszont nem vagyok hajlandó.” Sinkó Ervin 1963. február 10-én Aczél Tamáshoz írt levele. In: Sinkó Ervin levelezése II., i.m. 253. Hevesi Gyula, az MTA akkori elnöke Sinkónak 1964. április 1-én írt levelében konkrétan utal arra, miért neheztel Sinkóra a hazai hivatalosság: „[…] azt már súlyosan kifogásolták, hogy 1956-ban a legélesebben a forradalmár írók mellett voltál, még inkább, hogy 1957-ben is még ugyanezt a vonalat folytattad”. Uo: 319.

[97] Sükösd Mihály: Sinkó Ervin című, Sinkó Ervin Szemben a bíróval esszékötete elé írt tanulmánya. In: Sinkó Ervin: Szemben a bíróval. i.m. 40.

 

FEL