KUTATÁS

Haraszti György

A történelem visszfénye,
avagy "biztos" tények és hipotézisek Dániel könyvében

2021.08.20.

 

Paradox módon bár a kései bibliai könyvek közül az Ezra és Nehemjá nevét és munkásságát megörökítő mű mellett a Dániel[1] "próféta"[2] neve alatt fennmaradt könyv látszik a legtöbb konkrét történelmi eseményt megörökíteni, közelebbről megvizsgálva ezek a történelmi adatok - nem utolsósorban a prófétai látomások univerzális jellege miatt - mindmáig meglehetősen problematikusnak bizonyulnak az értelmezők egymást követő nemzedékei számára.

A Táná'h négy Dániel nevű embert említ,[3] köztük legrészletesebben könyvünk főhősét. Ennek ellenére ez utóbbi életéről - ha eltekintünk a kései ággádától[4] - csak annyit tudunk, amennyit a Dániel cselekedeteit, látomásait megörökítő könyv érdemesnek talál róla elmondani. Eszerint a "királyi vérből vagy előkelő családból" származó Dániel mintegy tíz esztendős éves korában Jojákim júdai király (i. e. 608 - 598) harmadik esztendejében (i. e. 606/605) a Jeruzsálemet megsarcoló (utóbb a várost és az első Szentélyt leromboló [i. e. 586] II. Nabukodonozor (Nabú-kudurri-uszur, Nebuhadneccár, Nebúk[o/a]d[n/r]ec[c]ár) uralkodásának (i. e. 605 - 562) legelején került más foglyokkal együtt Babilon (Bábel, Babylon, Bábili) városába. Őt és három társát a király elkülönítette a többi deportált zsidótól, udvarába vette, s különleges neveltetésben részesítette, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megbízható és a helyi viszonyokban jártas birodalmi tisztségviselővé neveltesse őket. A Szent Szellem (ruáh há-kodes) inspirálta[5] Dániel kimagasló képességei jóvoltából hamarosan Nabukodonozor közvetlen környezetébe került.

Álomfejtései, látomásai révén elnyerte az egymást követő uralkodók kegyét, és a nevét viselő könyv szerint több évtizedet töltött a babilóniai királyok majd a birodalom élén őket rövid időre felváltó méd Dárius(z) (Dareiosz, Dárjáves, Darajavahus) és az első perzsa uralkodó udvarában. (II.) Kürosz (Kóres, Kuras, Círusz) nagykirály babiloni uralkodásának első éveiben (i. e. 534/53 körül) nyolcvanadik életévéhez közeledve tűnik el a szemünk elől. Látomásai jóvoltából azonban betekintést kapunk a közel-keleti história - ami nála egyben világtörténelem is - elkövetkező négy évszázadának legfontosabb eseményeibe, különös tekintettel IV. Antiokhosz ("Epiphanész") szeleukida uralkodó (i. e. 175-163) végidőket felidéző, zsidóság ellenes cselekedeteire (i. e. 168-164).

A könyv önreprezentációja szerint a mű az. i. e. hatodik században in floribus Dániel próféta alkotása.[6] A rabbinikus (és ezt követve a keresztény) hagyomány mindkét rész főszereplőjét tekinti a könyv lényegi szerzőjének, és magának a szövegnek a keletkezését, a babilóniai kor végére, illetve a perzsa időszak kezdetére, megközelítőleg az i. e. 545 és 535 közötti időszakra teszi. A pontosabb zsidó tradíció szerint a könyvet - Dániel feljegyzései és tanítványainak szóban átadott gondolatai alapján - a Nagy Gyülekezet (Kneszet Hágdolá, körülbelül i. e. 6-3 század) emberei véglegesítették (Bává Bátrá 14-15). Dániel próféta személyének és próféciáinak autenticitását azonban már az ókorban megkérdőjelezték. (Szent) Jeromos (Eusebius Hieronymus, 347-420) dalmát szerzetes, a Vulgata fordítója arról tudósít, hogy az időszámításunk szerinti harmadik században egy türoszi Porphüriosz (233-304) nevű neoplatonista bölcselő - a keresztények elleni írott munkájában - Dániel könyvének utalásai alapján azt írta, hogy szerzőjét tekintve a mű "kegyes csalás": az i. e. 2. században, a makkabeusi háborúk elején keletkezett a szorongattatott zsidóság vigasztalására.[7]

Az újkor elején a 17. század egyik legjelentősebb filozófusa, Baruch Spinoza (1632-1677), aki egy 1670-ben kiadott híres értekezésében (Tractatus theologico-politicus) megpróbálta a Bibliát (irodalom)történeti szempontból vizsgálni, azt állítja, hogy Dániel, Ezra, Eszter és Nehemjá könyvét egy és ugyanaz a történetíró írta. Spinoza kortársa, Sir Isaac Newton (1643-1727), a híres angol természettudós (s egyben radikális protestáns teológus) szerint csak a 7-12. fejezeteket vizionálta és írta Dániel, míg az első hat fejezet különböző szerzők írásaiból összeállított gyűjtemény, melynek szerinte valószínűleg Ezra volt az összegyűjtője. A 18. század végétől a modern racionalizmus következményeként az ószövetségi tudomány kutatói körében Porphürioszhoz visszakanyarodva megerősödött az a nézet, hogy a könyv írója nem lehet Dániel, mivel a mű számos helyen a második Templom IV. Antiokhosz alatti megszentségtelenítésre, a jámborok (hászidim) üldöztetésére utal: őket biztatja kitartásra és állhatatosságra.  A mű szerzője kényszerítve érezte magát, hogy a király politikájával minden tőle telhető eszközzel szembeszálljon. Zsidó honfitársait akarta bátorítani, hogy ők is ellenálljanak, s ragaszkodjanak a Törvényhez, zsidó voltukhoz, hitükhöz, bízva abban, hogy Isten bizonyosan közbelép, és megmenti őket.

Az ószövetségi kutatók a könyvben számos történeti hibát vélnek/véltek felfedezni, és a benne leírtakat - nyelvileg és irodalomtörténetileg is - több ponton összeegyezhetetlennek tartják az i. e. 6. századi körülményekkel. Úgy gondolták/gondolják, hogy a mű az i. e. második század első harmadának viszonyait, IV. Antiokhosz korát tükrözi és szerzője éppen a könyv késői keletkezése miatt nem számít(ódott) a próféták közé.

Tudós körökben ma (is) általánosan elfogadott vélemény, hogy Dániel könyve jelenlegi alakjában a makkabeusi korban keletkezett, szerzője/szerkesztője csaknem biztosan az említett hászidok közül való, az igazán vitás kérdés inkább csak az írás előtörténete. A széles körben elterjedt nézet szerint a mű írója egy vagy több[8] - régebbi anyagot felhasználó - ismeretlen szerző, aki a makkabeusi szabadságharc alatt élt, mivel a könyvnek több részlete - különösen a IV. Antiokhosz "Epiphanész" alakját megrajzoló tizenegyedik fejezet jövendölés-formájú történetírása nevezetes ebből a szempontból - a szír-görög uralkodó korára vonatkozik. Úgy gondolják, Dániel könyvének mai formája i. e. 168 és 164 között alakult ki, amikor kibontakozott a Makkabeus felkelés a pogány uralom ellen.

Ez a szemlélet leginkább azért alakult ki, mert számos kritikus - ellentétben a hagyományos zsidó felfogással, amely szerint, ha itt-ott találunk is utalásokat Antiokhosz korára és a velük együttműködő zsidókra vonatkozóan - ezt Dániel látomásaiban az angyal(ok)tól hallotta, és így ennek látomásos-próféciai jellege van - elképzelhetetlennek tartotta és tartja ma is, hogy bizonyos jövőbeli eseményeket ilyen tévedhetetlen pontossággal meg lehet jövendölni,[9] és ebből arra következtetnek, hogy a könyvet bizonyára ezen események beteljesedése utáni időben (vaticinia ex eventu) írták, valamivel IV. Antiokhosz halála előtt.[10] A tradicionalista tudósok a mű keletkezését mindenképp korábbra teszik hivatkozva Josephusnak egy megjegyzésére, miszerint Nagy Sándornak megmutatták Dániel rá vonatkozó jóslatát. Ezt a történetet azonban számosan nem tartják igazán hitelesnek. Ugyanakkor azonban arról sem feledkezhetünk meg, hogy a holt-tengeri tekercsek (i. e. második század közepe - i. sz. 70) között Dániel könyvének nyolc kézirat (töredékét) találták meg, amelyek korát a tudósok i. e. 125 (4QDanc) és körülbelül i. sz. 50 (4QDanb) közé teszik. Jogos a feltételezés, hogy jelentős időnek kellett eltelnie az eredeti mű megalkotása és a Kumránban talált kéziratmásolatok között, mivel a könyv elfogadtatása és elterjedése nyilván hosszabb időszakot igényelt.

Tartalom és irodalmi jellege alapján Dániel könyve két közel egyenlő részből áll: az első szakasz (1-6. fejezet) a történeti, a második (7-12. fejezet) pedig a prófétai részeket foglalja magába. A történelmi szakasznak a legfőbb mondanivalója: hogyan tekint Isten az emberi uralomra. A könyvnek az 1. fejezet 1. versétől a 6. fejezet 28. verséig terjedő - egyes szám harmadik személyben előadott - első (történeti) része végigkíséri Dániel életét Babilonba kerülésétől egészen a méd Dáriusz uralkodásának végéig. Hat történetet mesél el a babilóniai fogságba hurcolt Dániel és három társa megpróbáltatásairól, diadaláról és Dániel álomfejtéseiről. Az elbeszélések a babilóniai birodalom fénykorában, majd ezt követően a méd-perzsa uralom kezdeti időszakában játszódnak.  A második rész látomásokat, és szimbolikus nevekkel előadott történeti áttekintéseket tartalmaz. Ebben - első személyben - maga Dániel mondja el négy apokaliptikus látomását, amelyek jelentését egy angyal magyarázza neki. A 7-12. fejezet gondolatvilága, jelképei és szóhasználata alapján arra lehet következtetni, hogy Dániel könyvének ezt a részét egy, a hászidok közösségéhez tartozó szerző írhatta, az i. e. 2. sz. első felében.

Dániel könyvének keletkezéséről a tudományos szakirodalomban megoszlanak a vélemények. Néhányan egységes műnek, egyetlen szerző alkotásának tartják.  A szövegelemzés alapján kikövetkeztethető keltezési időpont azonban csak a szöveg egészére vonatkozik, ami nem zárja ki az egyes darabok, vagy akár egy nagyobb rész korábbi keletkezésének lehetőségét. Mint már említettük Dániel könyve ugyanis két nagy részből, két különböző időben összeállítottnak tűnő gyűjteményből áll. Az első gyűjtemény darabjait a népszerű történeteket tartalmazó 2-6. fejezetek alkotják, a második rész tagjai a 7-12. fejezetek, valamint a bevezető fejezet. Az első gyűjtemény elbeszélő műveket tartalmaz. Ennek a résznek a szerzője/szerkesztője az elbeszélések állandó szereplőjének és a könyv címadójának a nevét következetesen kettős formában (Dániel-Béltsácár) használja. A második részben a hőst Dánielnek nevezik, kivéve a 10:1-et, ahol az első részre jellemző kettős névforma szerepel. Feltűnő a könyvben nagyjából a két résszel egybeeső nyelvi változás. A mű eleje héber nyelvű (1:1-2:4a), majd arameusra vált át (2:4b-7:28), de ez nem egységes, a 7. fejezet nyelvi formájáról a tudósok azt állítják, hogy nem lehet régebbi az i. e. 3-2. századnál. A hátramaradó részben a textus ismét visszatér a héberre (8-12). A héber részek erős arámi hatást mutatnak. Az a tény, hogy a szövegben olyan passzusok találhatók, amelyet csak félreértett arameus fordításaként értelmezhetők, feljogosít arra a következtetésre, hogy arameusból fordították őket, de legalábbis arameus nyelvi közegben keletkeztek, mivel legkésőbb az i. e. hatodik századtól ez volt a zsidók többségének nyelve.  A nyelv kettőssége a könyv összetettségére és kialakulására enged következtetni. Annak ellenére, hogy a mű első részének irodalmi nyersanyaga jelentős részben mezopotámiai eredetű, Dániel könyvének első hat fejezete jellegzetesen zsidó szerző alkotása, olyan szerzőé, aki a babilóniai fogság után, a perzsa korban, a mezopotámiai diaszpórában élve alkotta művét. Meglepő azonban, hogy a könyv adatai (erről részletesen lásd később!) mennyire pontatlanok és hiányosak erről a történeti időszakról. Ezzel szemben a második rész adatai a hellenista kor viszonyainak alapos tájékozottságáról tanúskodnak. A látomások egy pontosan körülírható és viszonylag rövid periódusra összpontosítanak, ezért a kutatók többségének álláspontja szerint a második rész későbbi időszakban, közelebbről a korai makkabeusi korban keletkezett. A mű adottságai azonban felvetik a kérdést, hogy Dániel könyve jelenlegi formájában egységes terv alapján szerkesztett, részben ősibb hagyományokat is tartalmazó kései irodalmi alkotás vagy bonyolultabb folyamat során alakult ki és a műnek hosszabb előtörténete van.

Az egyik - a többségi - vélemény szerint a könyvet két különböző korú írásból szerkesztették egybe. Az 1-6 fejezetek legendás történetei lényegesen régebbiek,[11] mint a 7-12-es fejezetek látomásai. Az elbeszélő rész korábbi eredetű az apokaliptikus résznél, ez legkésőbb az i. e. 5.-3. század közötti időszakból (késő perzsa, korai makedón kor) ered. A 4-6. fejezetek legrégibb kéziratainak eltérései azt mutatják, hogy ezek a fejezetek a könyv többi részétől elkülönülten cirkuláltak, hosszabb ideig szóbelileg hagyományozódtak, és nagyon valószínűnek tűnik, hogy azok a történetek és látomások, amelyek most a könyvet alkotják, egy sokkal bővebb, a könyv szerző(i) rendelkezésére álló Dániel irodalom korpuszából lettek kiválasztva.[12] Erősen feltételezhető, hogy a makkabeusi korban élő szerkesztő(k) a második részt javarészt maga/maguk írtá(k), míg a könyv első részének egy korábban keletkezett írást használt(ak) fel. A részletekben az egyes kutatók különböző megoldásokat javasolnak, amelyek a könyv ellentétes elemeire támaszkodnak. A két rész műfaja - mint már többször hangsúlyoztuk - különbözik: az 1-6 fejezet elbeszélésekből, míg a 7-12. fejezet víziókból áll. A Dánielről és társairól szóló történetek a midrás irodalmi eszközeivel szerkesztett didaktikus elbeszélések, a látomások viszont az apokaliptikához tartoznak. Az utóbbiakban számos közvetlen utalás van a makkabeusi kor eseményeire, míg az elbeszélésekből ezek hiányoznak. Az első rész hangneme barátságosabb s pogányok iránt, a második rész, amelyet egyes kutatók akár több szerzőnek is tulajdonítanak, inkább a makkabeusi kor ellenségesebb beállítottságát tükrözi.

Más sajátosságok is Dániel könyve jelenlegi formájának késői keletkezése felé mutatnak. A mű nyelvezete kétségtelen fogság utáni, nemcsak perzsa, hanem görög kifejezéseket is tartalmaz. Emellett bizonyos szokások, mint az ételtörvények betartásának kiemelt jelentősége, a Jeruzsálem felé fordulva mondott imádság (Dán 6:11), a mű tanítása az angyalokról, akik közvetítők Isten és ember között, népek védnökei, vagy akár Miháél és Gábriel neve, (7-12. fejezet), a feltámadás ígérete, a túlvilági számonkérés és visszafizetés szintén a késő fogság utáni kor jellemzői.

Dániel könyvének keletkezési idejével szorosan összefügg az arám és héber nyelvű egységek fentebb már említett eredetének problémája, amelyre mind ez ideig nincs megnyugtató magyarázat. Egyes feltevések szerint a/ a könyvet eredetileg héber nyelven írták, de elveszett belőle a 2:4b-7:28. Volt azonban egy arám fordítása, és az elveszett héber nyelvű részeket ebből pótolták. b/ A könyv egészében (a Dán 9:4-20 kivételével) arameus nyelven íródott, amelyből később egyes részleteket héberre fordítottak. Mindkét vélemény problémája az, hogy Dániel könyvéből nem lehet egyértelműen következtetni, hogy a megfelelő részeket eredeti héberből fordították arámra, vagy eredeti arámból fordították héberre.[13] c/ Eredetileg párhuzamosan létezett egy héber és arameus nyelvű Dániel könyv, s a két szöveget utólag egybedolgozták. Az 1-6 fejezetet arameus nyelven, a 7-12 fejezeteket viszont héberül írták. Amikor a két részt egyesítettél kiegyenlítésként az arám rész elején az első fejezetet héberre, a héber rész elejét, a 7. fejezetet arameusra fordították. Többen úgy vélik, hogy az arám nyelvű könyvhöz még a 7. fejezet is hozzátartozott. Azokat a részleteket, amelyek miatt a 7. fejezetet a makkabeusi korból valónak tekintik (Dán 7: 7b-8: 10-11,.20-22 és 24 skk.) a 12. fejezet szerzőjének kell tulajdonítani, aki ezeket oda beillesztette.[14] d/ Az előzőekkel szemben a könyv egységét védi az a vélemény, amely szerint a nyelvi váltás magától a szerzőtől származik, aki a 2-6 fejezetekhez valószínűleg arám nyelvű anyagot használt, amelyhez később hozzákapcsolta a szintén arám nyelven írt 7. fejezetet is. Az arameus nyelvű részek a szélesebb körökhöz (is) szóltak, míg a héber nyelvű apokaliptikus látomások a 8-12 fejezetekben a szűkebb, műveltebb réteghez. Van olyan vélemény is, amely a nyelvi váltást tartalmi okkal magyarázza. Arám nyelvűek azok a részek, amelyekben az idegen uralkodók előtt beszélnek a bölcsek. Az idegen környezetben játszódó cselekmény a 6. fejezetben lezárul, de a 7. fejezetben azért megmarad az arameus nyelv, mert szoros összefüggésben áll s 2. fejezettel. A 8-12. fejezetekben a szerző egyetemesen Izraelhez fordul, ezért a héber nyelvet használja.[15]

Ami vitathatatlan tény, a könyvben nyelvi kettősség van: a mű héber nyelven kezdődik, majd a 2. fejezet 4. versében átvált arám nyelvre, mely egészen a 7. fejezet 28. verséig tart. Babilóniában az uralkodó osztály tagjai arameus nyelvet beszélő, Dél-Mezopotámiából származó kaldeusok voltak. Ez a magyarázata annak, hogy a király udvari emberei arámul beszéltek vele, és nem babiloni nyelven. Ez alapján logikusan azt is feltételezhetjük, hogy a könyv szerzője arám nyelven kezdte meg mondanivalójának feljegyzését, majd amikor újabb feljegyzéseket készített, azt már héber nyelven írta le. A könyv egyes részei, így más-más időpontban íródhattak: az első fejezet héberül, valószínűleg Kürosz uralkodásának idején. A második fejezetet héberül kezdte, majd azon a ponton, ahol a kaldeusok megszólalnak, átváltott arameusra. A 3-6 fejezetek arámi nyelven íródtak különböző időpontokban, a 7. fejezet látomása szintén arámul van lejegyezve. A 8-12 fejezeteket pedig héberül jegyezte le Dániel. Ez a nyelvi jelenség arra az időre jellemző, amikor héberről arameusra tért át a zsidó nép, vagyis az i. e. 6-5. századra, ahogyan ez a nyelvi kettősség Ezra és Nehemjá könyvében is fellelhető.

A könyv héber nyelve szabályos, szép, de aramizáló héber, a legkésőbbi próféták nyelvével rokon.[16] Dániel könyvének arameus nyelvezete ugyanabból a periódusból, ha nem egy századdal korábbi időszakból való, mint az elephantinéi (Jeb) papiruszok és Ezra könyvének szövege, amelyek köztudottan az i. e. 5. századból származnak.[17] Ugyanakkor a Dániel könyvében használt arámi nyelv helyesírási sajátosságai igen közeli kapcsolatot mutatnak az i. e. 4-3. századi nyugat-ázsiai arameus nyelv helyesírásával, ami valószínűleg annak tulajdonítható, hogy könyv későbbi másolói modernizálni igyekeztek a könyv nyelvezetét. A nyelvi vizsgálatok babiloni nyelvi hatásokat mutattak ki az arám részekben, körülbelül 50 helyen. Ezek elsősorban a szórendben, vagy mondatfűzési módban jelentkeztek, de az arameus szöveg 20 akkád jövevényszava is babiloni környezetről árulkodik, ami ellentmond a makkabeusi kor nyelvi környezetének. A héber és arameus szöveg alapján a könyv leginkább az i. e. ötödik vagy negyedik századból származhat, és nem kíván meg egy második századi eredeztetést. Világos eltérések állnak fenn a kumráni szövegek későbbi hébersége és Dániel könyvének nyelve között.

A könyvben 19 perzsa eredetű szó van. Ezeknek a perzsa jövevényszavaknak a jelenléte egyáltalán nem különös, ha figyelembe vesszük, hogy legtöbbjük kormányzati pozíciókkal kapcsolatos[18] és Dániel élete végén kapott parancsra állította össze könyvét, amikor már perzsa környezetben élt

A legérdekesebbek a görög jövevényszavak. Mind a négy szó a Dán 3:5-ben fordul elő, és mind a négy hangszert jelöl. A zenei téren kiemelkedő tehetségű kisázsiai görögök, akiket Mezopotámiában is szívesen alkalmaztak, ismertetették meg a görög hangszereket legkésőbb a perzsa korban Babilonban, ahol a hangszerrel együtt a nevüket is könnyen átvehették. A görög szavak előfordulása azért sem meglepő, mivel más babilóniai szövegekben is találunk görög utalásokat. Ugyanakkor feltűnő, más görög szavak (például adminisztratív kifejezések) hiánya, ami egy i. e. második században keletkezett arameus szövegnél alig elképzelhető. Mindez nyelvi szempontból erős érv a mű kései, hellenisztikus kori datálása ellen, hiszen a héber-arámi nyelvi kettősség és a babilóniai nyelvi hatások megmagyarázhatatlanok a makkabeusi környezetben.

A többszakaszos keletkezéstörténeti elmélettel szemben ráadásul a könyv irodalmi egysége olyannyira szembetűnő, hogy azt számos kutató, bibliamagyarázó is egyértelműen elismerni kényszerül. A szerkesztés, a szerkezet és a könyv gondolatmenete olyan világosan és harmonikusan összefüggő, hogy szinte megszégyeníti a kritikusok más irányú feltevéseit. A prófétai részek szervesen építenek a történeti leírásokra. A 2. fejezet például szerves része a könyv történeti szakaszának, nélküle a könyv történeti része érthetetlen, viszont benne találjuk meg a könyv alap-látomását, ami meghatározza a könyv többi profetikus képsorát is. A 7. fejezet egészen nyilvánvalóan a 2. fejezetre épül, viszont a többi profetikus képhez is nagyon szoros szálakkal kapcsolódik. A könyv fejezetei harmonikusan összefüggnek egymással. Az idegen királyok sora mindkét esetben majdnem ugyanaz. Nabukodonozor csak az első részben (1-4. fejezet), de Bélsáccár (5., 7. fejezet), Dáriusz (6., 9. fejezet) és Kürosz (6:29: 10-12. fejezet) már a könyv mindkét részében szerepelnek. Az álmok és látomások Nabukodonozor és Dániel között megosztva az 1-6 és a 7-12 fejezetekben egyaránt megtalálhatók. Ráadásul az egymást követő világbirodalmak sorsáról és a végkifejletéről szóló 2. és 7. fejezetek szoros összefüggésben állnak. Mindez tervszerű szerkesztésre vall, s a mű egységéről tanúskodik, mégha a szerző a munkájához a könyv keletkezése előtt létező korábbi anyagot is felhasznált.[19]

A könyv figyelmesebb elemzése ugyanis rávilágít arra, hogy az 1-6 fejezetek elbeszéléseinek hosszabb előéletük van, és tartalmuk elárulja, hogy eredetileg önálló egységek voltak.[20] Az egyes elbeszélések között egyenetlenségek és következetlenségek vannak, amelyek nem lennének, ha eleve folyamatos cselekményt alkottak volna. Az 1. és a 12. fejezet időbelileg nincs egyeztetve. Figyelmesebben olvasva meglepő a király udvartartásának változása az egymást követő epizódokban (Dán 2:47: 3:13-24, 24-30: 4:34). Nabukodonozor elismeri "igaz Isten"-nek Dániel Istenét, majd bálványszobrot állítva minden további nélkül tűzhalálra ítéli Dániel társait, akik csak az igaz Istennek hajlandók hódolni. Csodálatos szabadulásuk után ismét elismeri a három ifjú Istenét. Nabukodonozor a 2. fejezetben a bölcsek fejévé teszi Dánielt, mert csak ő volt képes megfejteni álmát, a 4. fejezetben viszont újabb álmot látva elsőre ismét a babiloni bölcsekhez fordul s csak utána Dánielhez. Feltűnő az egyes témák ismétlődése is a 2. és 4. a 3. és 6. fejezetekben. A 3. fejezetben nincs szó Dánielről csak a három társáról, míg ugyanakkor a 2:17, 49 vele együtt említi őket.  Az 1. fejezet viszont már a többi fejezetet is tekintetbe veszi, s bevezeti Dániel történetét három társával együtt. Felismerhetők az egységeket összefüggésbe hozó szerkesztés nyomai is (Dán 1.21: 2:1: 6:1). Az elbeszélések a keleti diaszpórából erednek, és a szerző felhasználja munkájához a részben már feldolgozott hagyományhoz tartozó forrásokat.

Ha a Dániel könyvében található történeti elemek hitelességét vizsgáljuk számunkra végső soron érdektelen a mű pontos keletkezési időpontja, vélt vagy valós egységének és szerzőségének kérdése.[21] A mi szempontunkból csupán az lényeg, hogy a megvizsgálandó látomások és próféciák két történelmi korra összpontosulnak. Az egyik Dániel próféta "saját" kora, azaz az újbabilóniai birodalom története Nabukodonozortól a korai perzsa időszakig (Küroszig) kitekintéssel Xerxész uralkodásáig. A másik pedig (és ehhez kellett a prófétai előrelátás az évszázadokkal korábban élt látnoknak!) Nagy Sándor birodalmának és utódállamainak, a ptolemaida és szeleukida királyságoknak a históriája különös tekintettel IV. Antiokhosz "Epiphánész" uralkodására és erőszakos hellenizálási törekvéseire. A továbbiakban ennek a két korszaknak az eseményeit vesszük közelebbi vizsgálat alá Dániel könyvének visszatükröződésében.

Nyilvánvaló, hogy ennek a történelmet szabadon, pusztán illusztrációul használó - vallási-etikai tanításokban gazdag, az idők végét vizionáló - műnek a szerzője nem kívánta hallgatóságát, olvasóját szaktudományos történeti értekezésben részesíteni.[22] A perzsa uralmat megelőző időszakból csak néhány a Dániel próféciái szempontjából fontos "történeti" eseményről, az isteni bosszút kihívó gonosz királyok bűnhődéséről értesülünk, így Nabukodonozor rejtélyes hétéves pusztai száműzetéséről, a bűnös Babilon közvetlen pusztulását meghirdető "írás a falon" megjelenéséről, és "az utolsó babiloni király", Bélsáccár (Bél-sar-uszur, Belsazár, Baltazár) erőszakos haláláról.  Az izgalmas történetek és még figyelemreméltóbb álomfejtések által lenyűgözött, az vallásetikai konzekvenciák által hitükben megerősített/megerősödött olvasók könnyen megfeledkezhetnek róla, hogy itt - az emberi történelem végkifejletét sejtető látomások mellett - közel négy konkrét évtized komprimált eseménysorozata kerül bemutatásra: egy gyűlöletes elnyomó hatalom áhított bukási folyamata, s egy, a régi rendet felváltó új birodalom felemelkedése,[23] amely egy rövid pillanatra csalóka módon a messiási ígéretek közeli beteljesülésével is kecsegtetett.

A mű hátterének jobb megértéséhez - az egyes utalások értelmezési kísérlete előtt - talán nem felesleges az újbabilóniai birodalom feloszlásához és az új, perzsa "világrend" születéséhez vezető politikai-katonai folyamatok néhány fontosabb eseményét, valamint a látomások értelmezéséhez a Makkabeusok szabadságharcához vezető eseménysor néhány mozzanatát a szekuláris történetírás megállapításaira támaszkodva röviden összefoglalni.

II. Nabukodonozor - és apja, Nabupolasszár (Nabú-apla-uszur, i. e. 626/625-605) - teremtették meg az újbabilóniai birodalmat, amely alig több mint hat évtizedig állott fenn. Nabukodonozor elég erős volt az apjától örökölt birodalom fenntartásához, sőt növeléséhez. Bekebelezte az asszír örökség java részét: Észak-Mezopotámiát, Szíriát és Palesztinát. Legveszélyesebb külföldi vetélytársa Küaxarész (i. e. 623 körül - 585/84) méd uralkodó volt, aki Asszíria elpusztításában az újbabilóniai birodalom szövetségese volt. Küaxarész szilárd államot épített ki Ekbatana fővárossal, és miután hatalma alá hajtotta Irán népeit nyugat felé fordult, s Örményországon (Arménia) keresztül betört Kis-Ázsiába, ahol Alüttésszel, Lídia (Lüdia) királyával (i. e. 619-560) került szembe. Nabukodonozor nem akarta a hatalmi egyensúly felborulását, ezért i. e. 585-ben közvetítésre vállalkozott, és elérte, hogy a méd-líd határt a Halüsz folyónál állapították meg. Ő maga sértetlenül megtartotta az uralma alatt álló területeket, sőt később még Kilikiát is elfoglalta. Annak ellenére, hogy az asszírokat nem volt képes felülmúlni, a babilóniai királyság Nabukodonozor uralkodása alatt gyarapodásnak és jólétnek örvendett. Halála (i. e. 562) - huszonöt évvel Jeruzsálem elpusztítása után - a fegyveres erőszakon alapuló újbabilóniai birodalom végének kezdetét jelentette. Sokasodtak a Babilóniára rövidesen beköszöntő súlyos válság előjelei. Ezek közé tartozott a nagymértékű gazdasági infláció az országban, amelyet részben a nagyszabású királyi építkezések idéztek elő: a Mezopotámiába vezető kereskedelmi utakra gyakorolt egyiptomi, méd és lídiai nyomás, valamint a hatékony vezetés, a belső szilárdság hiánya a királyi családon belül.

Hét éven belül - leginkább erőszakos úton - háromszor került sor trónváltozásra. Nabukodonozor fia Amel-Marduk (i. e. 562-560) - a 2Kir 25:27-ből és a Jer 52:31-ből ismert Evil-Merodáh, aki több évtizedes fogságából szabadon engedte Jojákint, a trónfosztott júdai királyt (i. e. 598 - 597) - mindössze két évig uralkodott, majd egy lázadásban életét vesztette. Őt sógora, Nabukodonozor egyik lányának férje, Nergal-sar-uszur (Nergalisszar) követte, aki valószínűleg azonos a Jer 39:3-ban említett Nergal-szareccer babiloni vezérrel. Nergalisszar erélyes uralkodó volt (i. e. 560-556), aki 557/56-ban a nyugatra, a Kis-Ázsia délkeleti területén fekvő Kilikiába vezetett büntető hadjáratot, mivel annak önállósuló királya megtámadta Babilónia egyik szíriai vazallus államát. Nergalisszar rejtélyes körülmények közt halt meg, hadjáratáról visszatérve, és kiskorú fia, Labasi-Marduk lett az új király (i. e. 556) - "egy gyermek, aki még nem tanult meg viselkedni". Ő kilenc hónapig sem uralkodhatott, mivel egy - a királyi tisztviselők által szervetett - összeesküvésben megfosztották hatalmától és Nabú-naid (Nabonid), az észak-szíriai Hárránból származó katonai parancsnok - feltehetőleg Nabukodonozor egy másik veje vagy más módon személyes lekötelezettje - lett a király, az egyetlen, aki a nagy király után hosszabb ideig ülhetett Babilónia trónján.

Az új uralkodó (i. e. 556-539) Szín holdisten hárráni főpapnője és egy ottani nemesember gyermeke volt. Noha Nabú-naid uralma fémjelzi a babilóniai birodalom összeomlását, és őt magát az őrült uralkodó[24] ékes példájaként tartotta számon a népi hagyomány, jelentős erőfeszítéseket tett a birodalom hanyatlásának megakadályozására. Tetteit (és annak magyarázatát, hogy idővel miért hagyta el Babilont), Nabú-naid több feliratban is megörökítette.

Legelőször a birodalmat egyesítő erőként az állami kultusz megreformálásához fogott hozzá: a babilóniai panteon főhelyére (Bél-)Marduk helyére Szín istent akarta állítani, a holdat. (A holdistent ugyanis, abban a formában, ahogy kultusza a birodalom nyugati térségében élt Mardukkal ellentétben a birodalom területén számos népcsoport, többek között az arabok és arameusok is tisztelték.) Nabú-naid vallásreformja során azokra az elégedetlen elemekre támaszkodott, akik megkérdőjelezték a babiloni napisten, Marduk papjainak anyagi kiváltságait és szellemi befolyását. A király vallási kötelességének tekintette a hárráni Szín-szentély helyreállítását, amelyet 610-ben a médek romboltak le, és ahol édesanyja, a főpapnő száznégy éves koráig (+ i. e. 547) élt.  Emellett Úr városában külön Szín-szentélyt építtetett, ahová lányát nevezte ki főpapnőnek.  Sok régi elhanyagolt szertartást is felelevenített. A király szemmel láthatóan azon volt, hogy Szín kultuszát államvallássá tegye Marduk tisztelete helyett. Uralma meghasonlást idézett elő Babilóniában, újításaival kihívta maga ellen a befolyásos Marduk papság haragját és ellenállását.  Amíg a király Babilontól távol az Arab-sivatagban tartózkodott a városban az újévkor (Marduk trónra lépési ünnepén), a babilóniai év legnagyobb kultuszi ünnepén, a kultikus ünnepségeket nem tartották meg, s az egyéb vallásos ünnepek is megfogyatkoztak, ami mélyen sértette a babilóniai lakosság vallási érzületét.[25] 

Nabú-naid kezdeti katonai tevékenységének és gazdasági érdekeltségeinek nagy része a birodalom nyugati részéhez kötődött. Uralkodása első éveiben Kis-Ázsia területein és Szíriában: a kilikiai Huméban és a szíriai Hamátban tevékenykedett. Egy rövid antilibanoni tartózkodás és betegeskedés időszakát követően aztán a Marduk-papsággal meghasonlott Nabú-naid az Arab-félsziget felé fordította figyelmét. Külpolitikája hosszabb távon kifejezetten végzetesnek bizonyult mivel Babilónia délfelé növelését erőltette a keletről fenyegető veszély hatékony elhárítása helyett. Székhelyét Téma (Teima, Taima, Taimán, Témán) oázisba, az Edómtól délkeletre fekvő Arab-sivatagba tette át, és ott is maradt több mint tíz évig, anélkül, hogy közben akár csak egyszer is visszatért volna a birodalom fővárosába. Témai tevékenységét és tartózkodását valószínűleg gazdasági és kereskedelmi megfontolások indokolták, nem szólva arról, hogy a királyi udvart ki akarta vonni a növekvő hatalmú perzsákhoz (Kürosz) húzó Marduk-papság befolyása alól. Az Arab-sivatagi tartózkodása alatt minden bizonnyal a térség szárazföldi kereskedelmi útvonalai feletti ellenőrzést próbálta megszerezni és gyakorolni. Ez idő alatt (i. e. 550/549 - 540) úgy tűnik Nabú-naid a birodalom közigazgatásával alig törődött, a babiloni kormányzást uralkodása harmadik évében (i. e. 553) elsőszülött fiára, a trónörökösre, Bélsáccárra (Bél-sar-uszur, i. e. 585 körül - 539) bízta, akit a Dán 5:1 tévesen bár, de helyes tendenciával a birodalom királyának tart: a tényleges uralkodás az ő kezében volt.

Babilónia legveszélyesebb versenytársa hosszú ideig a szomszédos keleti nagyhatalom, a méd királyság volt, amelynek királya Küaxarész halála után fia, Asztüagész (Istumegu, i. e. 585/84 - 550) lett. Mivel a médek Babilóniára nyílt fenyegetést jelentettek Nabú-naid érthetően örömmel fogadta, mikor a méd birodalomban lázadás tört ki. Ennek vezetője a perzsa II. Kürosz (i. e. 558 - 530), az akhaimenida családból való I. Kambü(s)zésznek (Kambüdzsija), a kis dél-iráni hűbéres ansáni királyság uralkodójának és Mandanénak, Asztüagész leányának fia volt. Úgy tűnik Nabú-naid először növekvő hatalmú Küroszt támogatta a médekkel szemben, de csakhamar rá kellett ébrednie, hogy végzetes hibát követett el. 550-ben Kürosz elfoglalta Ekbatanát, megfosztotta trónjától Asztüagészt és a hatalmas méd birodalom legfőbb ura lett. Utána csakhamar egész sor győzelmes hadjáratott vezetett, mellyel mindenütt félelmet keltett.

Nabú-naid ekkorra már jobban félt Kürosztól, mint korábban a médektől, ezért védszövetséget kötött ellene Amaszisz egyiptomi fáraóval (i. e. 570-526) és Kroiszosz-szal (Krőzus), a legendás lídiai királlyal (i. e. 560 körül -547/6). Azonban már ez sem segített! Igaz i. e. 547/6-ban Kürosz ahelyett, hogy Babilónia ellen indult volna - a nagyravágyó (és személyében érintett[26]) Kroiszosz megelőző támadását elhárítandó - először nyugat felé fordult. Feltehetőleg Felső-Mezopotámián át vonult keresztül, és eközben Észak-Szíriát, Örményországot, Kappadókiát és Kilikiát is érdekkörébe vonta. Feltehetőleg Kürosz nyugat-kisázsiai hadjárata során történt, hogy Ciprus is önként behódolt a perzsa uralomnak. Kroiszosz lídiai zsoldosaival vívott nem döntő erejű győzelmét követően Kürosz a legnagyobb télben váratlanul átkelt a Halüszon, megtámadta és elfoglalta Szárd(e)iszt, Kroiszosz fővárosát. Lídia és Lükia mellett a kis-ázsiai görög államokat is hozzácsatolta birodalmához.  (Kroiszosz bukásával az Egyiptommal kötött perzsaellenes védszövetség kétfelé szakadt, Babilónia magára maradt.)

A következő években Kürosz mielőtt Babilóniára végső csapást mérte volna - hátterét biztosítandó -, kiterjesztette fennhatóságát kelet felé és megszerezte az Iráni-fennsík egészét, valamint az Északnyugat-Indiáig terjedő területeket is. Néhány gyors rajtaütő hadjárattal óriási birodalmat hozott létre, jóval nagyobbat, mint bármely eddig ismert birodalom. A gondolkodó emberek előtt nyilvánvaló volt, hogy közel az (új)babilóniai birodalom végórája. Az elkerülhetetlen perzsa támadást elhárítandó az idős Nabú-naid, aki talán már hetven éves is elmúlt, végül - feltehetőleg i. e. 540 végén - visszatért Arábiából. Nekilátott Babilon és a környező területek megerősítésének, és részt vett a tavaszi újévi ünnepen, amelyet távolléte miatt egy évtizeden át nem tartottak meg. Bár a nép állítólag örömmel fogadta, a korábbi politikája miatt támadt ellentétek továbbra is fennállottak. Nabú-naid vallási újításaival eljátszotta népe bizalmát, s sokan már szabadulni szerettek volna tőle.[27] A külkereskedelemmel és a lehetséges külső katonai segítséggel minden kapcsolat megszűnt, a védelmet elsősorban félnomád zsoldosok látták el, közben pusztított az éhínség és az infláció. Ilyen körülmények között az újbabilóniai birodalom bukását már semmi sem tudta feltartóztatni. Az 540-es évek végére Felső-Babilónia már ellenséges megszállás alatt volt, a babilóniai katonai vezetés egy része a perzsákhoz csatlakozott, s elveszett Élám (Gutium) tartománya is, amelynek kormányzója, Gobrüász (Gubaru, Ugbaru) babilóniai hadvezér ugyancsak Küroszhoz pártolt, és az anyaországot kezdte fosztogatni. A fővárosban vakrémület (Jes 41:1-7: 46:1 skk.) és fenyegető elégedetlenség lett úrrá. Bár a király, hogy helyzetét megszilárdítsa, a hagyományos újévünnepet is visszaállította, de már ezzel is elkésett.

I. e. 539 nyarán megindult a perzsa támadás. Nabú-naid minden katonai és vallási erőt a főváros védelmére akart összpontosítani, ezért a vidéki városok istenbálványait Babilonba hozatta - de ezzel az intézkedésével csak demoralizálta azoknak a városoknak a lakosságát, amelyeknek isteneit elvette. A döntő összecsapás i. e. 539 szeptemberében a Tigris (Hiddekel, Idiglat) melletti Opisznál (Upe) a babiloniak megsemmisítő vereségével végződött.

Nabú-naidnak sikerült ugyan elmenekülnie, de rövidesen fogságba esett. Minden ellenállás megtört, s 539. október 16-án Babilon harc nélkül került a gutik kormányzója, Gobrüász és a bevonuló perzsák kezére.  Maga Kürosz csak október 29-én vonult be - a fogoly király kíséretében - a városba és mondta el üdvözlő beszédét a város népe előtt. Saját felirata szerint a lakosok, akikkel szemben a legnagyobb megértést tanúsította, szabadítóként[28] üdvözölték. Ez nem pusztán propaganda, mivel a kortárs babilóniai források, így "Nabú-naid Krónikája" és az úgynevezett. "Nabú-naid verses elbeszélése" ugyanerről tudósít. Minden jel szerint a türelem Kürosz politikájának egyik alapvonása volt.

A háború során sem főváros, sem a vidéki városok többsége nem szenvedett komoly kárt. A perzsa és szövetséges katonák parancsot kaptak, hogy legyenek tekintettel a lakosság vallásos érzéseire, s tartózkodjanak az erőszaktól. A Nabú-naid parancsára Babilonba hurcolt istenszobrokat visszaadták a vidéki templomoknak, a bukott uralkodó kifogásolt újításait eltörölték. Kürosz a Marduk-papság kívánságának eleget téve visszaállította Marduk főisten kultuszát, és nyilvánosan hódolt neki. Ugyan eltörölte a kötelező Szín-kultuszt, de sem a holdisten, sem más istenek tiszteletét sem tiltotta meg, sőt azon volt, hogy a helyi kultuszok helyreállításával, támogatásával minél inkább megnyerje alattvalói szimpátiáját.

Az asszírokkal (és babilóniaiakkal) ellentétben Kürosz arra törekedett, hogy a meghódított népeknek a lehető legnagyobb vallási-kulturális önállóságot biztosítsa a birodalom keretén belül. Marduk tiszteletével Kürosz kifejezte azt az igényét, hogy isteni elhívás alapján lett Babilónia törvényes uralkodója. Fiát Kambüszészt személyes képviselőjeként installáltatta Babilon királyaként i. e. 538 márciusában a jelenlétében megtartott újévünnepen. Kürosz ezen vallási intézkedése csak egyik példája meglepően mérsékelt általános politikájának, amit utódai közül is sokan folytattak. Bár ő és utódai erélyes felügyeletet gyakoroltak a közigazgatás hálózata - főhivatalnokai túlnyomórészt perzsák és médek voltak - a hadsereg és a jól szervezett hírközlési rendszer révén, uralmuk többnyire mérsékelt volt. Pártolták és támogatták alattvalóik vallási kultuszát, tiszteletben tartották szokásait, és gyakran (leginkább a központtól távolabb) hazai fejedelmek útján kormányoztak.

A főváros elestével Babilónia - a hatodik század harmadik közel-keleti nagyhatalma is - Kürosz hatalmába került. Az (új)babilóniai királyok által korábban uralt terület egésze - maga Babilónia, Arábia, Transzjordánia és a Földközi-tenger keleti partvidéke - a Perzsa Birodalom részévé vált. Nem ismeretes, hogy Dél-Szíriát és Kánaán országát (benne a júdai tartományt) Kürosz milyen módon és vajon Babilon legyőzése előtt vagy után hódította meg,[29] de az biztos, hogy i. e. 538-ban már egész Nyugat-Ázsia - Egyiptom határáig - uralma alá tartozott. A későbbi fejlemények szempontjából döntő fontosságú, hogy a "királyok királya" már babiloni uralkodásának első évében (i. e. 538) rendeletet adott ki, a zsidó gyülekezet helyreállítására és a kultusz jeruzsálemi/júdai felújítására (Ezra 1:2-4: 6:3-5).

Az Újbabilóniai Birodalom romjain létrejövő új perzsa nagyhatalom kétszáz éves története, így Kürosz további sorsa, fiának, Egyiptom meghódítójának II. Kambüszésznek uralkodása és rejtélyes halála, az azt követő zavargások, a harmadik király, a "perzsa" Dáriusz hatalomátvétele és az őt követő perzsa királyok históriája,[30] nem része sem Dániel történetének. Amiképp Nagy Sándor hódításairól és utódainak történetéről egészen IV. Antiokhosz (Epiphánész) szír-makedón uralkodó koráig is csak kisebb-nagyobb, helyenként homályos utalások találhatók a könyvben, hogy aztán az i. e. 168-164 közötti események eszkatológikus interpretációja váljon Dániel látomásainak, a könyv második részének fő témájává.

Ezen utóbbi történeti események ismertetését érdemes egy kicsit régebbről kezdeni. Mint ismeretes a görög műveltség hatása Nyugat-Ázsia népei között a politikai eseményekkel elválaszthatatlanul egybe olvadva már a perzsa korszakban is érvényesült, és Nagy Sándor (III. Alexandrosz, i. e. 336-323) győzelmes hadjáratai, bár nem tudott egységes birodalmat hátrahagyni, a régi politikai és műveltségi határok eltörlésével ezt a folyamatot szédületesen meggyorsították. A hellén kultúra (beleértve a római kort is) mintegy négyszáz évig meghatározó volt Palesztina területén is. Nagy Sándor hadvezérei (diadokhoszok) és azok utódai (epigonok) megegyeztek ugyan a birodalom területi fölosztásában, ám az egymás közti csatározások sok feszültséget eredményeztek a korabeli zsidóság történetében is. I. Ptolemaiosz ("Szótér", i. e. 305-282) győzelmeivel a palesztinai-föníciai térséget tartósan megszerezte maga és utódai számára: a hajdani Kánaán területe több mint száz évre a ptolemaida Egyiptom fennhatósága alá került. Izrael hajdani országát több tartomány között osztották fel: Júda és Jeruzsálem), Szamária (Somron), Galilea, Idumea (Edom), Asdód és a filiszteus partvidék (Jamnia - Javne fővárossal) lettek a közigazgatási egységek (hüparkhia) A ptolemaidák alatt egy sor régi várost újjáépítettek - immár hellenista szempontok szerint -  így az új elnevezésük is görög lett: Akkó (Ptolemaisz), Bét-Seán (Szkütopolisz), Rabbat Ammon (Philadelphia), Szamária (Szebasztie). A kizárólag zsidók által lakott, elzárt Jeruzsálemet (egyelőre) nem érintette erősen a hellenizálás, a görög szellem alig befolyásolta az életet, a papi vezetés dominált a városban, és a főpap szerepe a hellenisztikus egyiptomi uralkodók alatt is egyre nőtt.

A szeleukidák, a sándori örökség másik nagyhatalmának uralkodói is magukénak óhajtották ezt a területet, de hosszú ideig nem állt módjukban a kialakult status quon változtatni. Birodalmuk hatalmának csökkenése miatt[31] ismételt próbálkozásaik (az úgynevezett 1-4. szír háború) eredménytelenek maradtak. A térség hatalmi viszonyai III. (Nagy) Antiokhosz ("Megasz", i. e. 223-187) trónra lépésével azonban gyökeresen megváltoztak. Ez az erőskezű uralkodó győzelmes hadjáratok egész sorával a szeleukida hatalmat újra kiterjesztette: Kis-Ázsiától egészen az indiai határig. Le kívánt számolni Egyiptommal is, amelynek ekkor IV. Ptolemaiosz ("Philopatór", i. e. 221-203) volt az uralkodója. III. Antiokhosz már a győzelem küszöbén állott, amikor Palesztina déli szögletében, Raphiánál (i. e. 217) súlyos vereséget szenvedett. A küzdelem azonban kiújult, amikor a gyermek V. Ptolemaiosz ("Epiphanész", i. e. 204-180) került az egyiptomi trónra. A küzdelem - váltakozó hadiszerencse után - végül az ötödik szír háborúban i. e. 198-ban Paniumnál (Banijas), a Jordán forrásvidékénél dőlt el, amikor is III. Antiokhosz az egyiptomi hadsereget döntően legyőzte és maradékát kiűzte Ázsiából. A szeleukida birodalom ezután tartósan bekebelezte az egész palesztinai térséget.

Josephus hitelesnek tűnő tudósítása szerint a zsidók örömmel fogadták a változást. (Más meghódított népekhez hasonlóan a fordulattól ők is sorsuk jobbra fordulását várták.) Úgy tűnik III. Antiokhosz valóban nagy megértést tanúsított irántuk. Amnesztiát hirdetett: elrendelte, hogy a zsidó menekültek térjenek haza, és bocsássák szabadon a fogságba esett zsidókat. Jeruzsálem gazdasági megerősödése érdekében háromévi adómentességet adott, és minden illetéket egyharmadával csökkentett. Ezen felül megerősítette a zsidóknak azokat az előjogait, amelyeket a perzsák alatt és feltehetően a Ptolemaidák alatt élveztek. Biztosította, hogy zaklatás nélkül, törvényeik szerint élhessenek, megígérte, hogy a szentélybeli kultuszt meghatározott összegű állami segéllyel támogatja, és a kultusz személyzete adómentességben részesül. Az adómentességet a vének tanácsára (gerousia) és az írástudókra is kiterjesztette. Az áldozathoz szükséges fát is, melyről régebbi rendelkezés alapján a közösség gondoskodott (Neh 10:34: 13:31) a szeleukida hatóságok adómentessé tették. Állami segítséget is ígértek a szentély szükségessé vált javítására (nyilván a háborús sérülések miatt). Az ígéretes kezdet azonban néhány évtized múlva a visszájára fordult.

A zsidóság és a Szeleukida Birodalom szembekerülését III. Antiokhosz fiának, IV. Antiokhosz ("Epiphanész") szeleukida királynak (i. e. 175-163) új politikája váltotta ki. Ezt a politikát viszont a szeleukida állam állandósuló kényszerhelyzete eredményezte, amelyből az képtelen volt szabadulni. III. Antiokhosz ugyanis röviddel azután, hogy a szeleukida állam tekintélyét újra magasra emelte, erőit túlbecsülve elhatározta, hogy megmérkőzik Rómával, amely pár évvel korábban a második pun háborúban (i. e. 218 - 202) aratott győzelmével megszerezte a Földközi-tenger nyugati része feletti uralmat. Hannibál (i. e. 247 - 183), a bukott karthágói hadvezér és politikus a szeleukida udvarhoz menekült, készen arra, hogy a Róma-ellenes küzdelmet teljes erejével tovább folytassa. III. Antiokhosz, részben Hannibál biztatására, részben saját becsvágyától indíttatva - a görög ügyek döntőbírájának gondolva magát mind Ázsiában, mind Európában - bevonult Görögországba. Róma válaszképp hadat üzent (i. e. 192), és III. Antiokhoszt rövid idő alatt kiűzte Európából, és tovább üldözte Ázsiában. I. e. 190-ben Lídiában, Magnéziánál (vö. Dán 11:18) Scipio ("Asiaticus", i. e. 2 század - 183 után) döntő vereséget mért a szeleukida uralkodóra. A verség után III. Antiokhosz a megalázó apameai békében (i.e. 188) kötelezte magát, hogy Kilikia kivételével kivonul egész Kis-Ázsiából, átadja harci elefántjait és hajóhadát. Hannibált s a többi menekültet húsz tússzal - köztük saját fiával (a későbbi IV. Antiokhosszal) - együtt kiszolgáltatja a rómaiaknak és hatalmas összegű kártalanítást fizet. Hannibál ugyan elmenekült, a többi békefeltételeket azonban pontosan teljesítenie kellett. A szeleukida király a megaláztatás után már nem sokáig élt: i. e. 187-ben egy élámi templom kifosztása[32] közben megölték (vö. Dán 11:19).

III. Antiokhosz halálával megkezdődött a Szeleukida Birodalom lassú hanyatlása. Mivel a rómaiak folyamatosan fenyegetőztek és tartozásaik miatt állandóan zaklatták a szeleukida királyokat, a kormányzat mind súlyosabb - gyakran egészen önkényes - terheket rótt ki alattvalóira. III. Antiokhoszt IV. Szeleukosz (i. e. 187-175) követte. IV. Szeleukosz ugyan megerősítette a zsidók előjogait, melyeket apja adományozott nekik (2Mak 3:3), de azt is tudjuk (2Mak 3:4-40), hogy minisztere, Héliodórosz segítségével és a III. Oniász (Honi, Honijá) főpappal viszályban álló néhány zsidó hallgatólagos hozzájárulásával megkísérelte megszerezni a Szentélyben letétbe helyezett magánkincseket. A kísérletről szóló elbeszélésnek sok legendás részlete van, de semmi okunk kételkedni az alapjául szolgáló tényekben (vö. Dán 11:20). A megrágalmazott Oniásznak jelentéstételre a királyi udvarba kellett utaznia. Időközben IV. Szeleukosz orgyilkosságnak esett áldozatul, a trónon testvére, IV. Antiokhosz ("Epiphanész") követte, akinek uralkodása alatt végül kenyértörésre került sor.

A leendő király éppen úton volt Rómából hazafelé, amikor testvére haláláról értesült. Trónra lépése után olyan politikát kezdeményezett, amely a zsidókat csakhamar nyílt lázadásra késztette. Erre a politikára minden bizonnyal az a válságos helyzet kényszerítette, amelybe a birodalom került. A belsőleg ingatag, soketnikumú népessége miatt igazi belső kohézió híjával levő országát minden oldalról szorongatták.  A pártusok fenyegették a keleti tartományokat, míg délen az ellenséges érzületű egyiptomi király, VI. Ptolemaiosz ("Philometór", i. e. 181-146) állt revánsra készen, hogy érvényesítse hatalmi igényeit Palesztinában és Föníciában. A legveszélyesebb ellenfél persze Róma volt, amely egyre növekvő érdeklődést tanúsított a Földközi-tenger keleti országai iránt, csak alkalmat keresve a beavatkozásra, ami hamarosan be is következett.

IV. Antiokhosz - személyes tapasztalata alapján józan tiszteletet és félelmet érezve Róma hatalma iránt - égető szükségletét érezte, hogy birodalmát megerősítse. Szorult pénzügyi helyzete miatt - testvéréhez hasonlóan - trónra lépésétől kezdve mohón kutatott minden új jövedelmi forrás után. Elődeihez hasonlóan ő is szemet vetett a birodalma területén levő különböző templomok kincseire, és tudott, hogy uralkodása alatt néhányat ezek közül ki is fosztott. A jeruzsálemi templomsem kerülte el figyelmét. Ez aztán állandó ellenségeskedés tárgyává lett a zsidók és a makedón-szír vezetés között.[33]

A vágyott politikai egység érdekében görög polisz jogot adományozott különböző városoknak, és előszeretettel, hogy ne mondjuk vakbuzgósággal, viseltetett minden iránt, ami hellén.[34] Bár IV. Antiokhosznak nem állt szándékában kiirtani birodalmának bármely helyi vallását, nem is ő volt az első hellenista uralkodó, aki isteni előjogokat követelt magának,[35] merev ridegséggel gyakorolt "egyházpolitikája" elkeseredett, általa nem várt ellenállást váltott ki az őseik vallásához ragaszkodó zsidók között. A zsidó kultusz érintésével végképp megromlott a helyzet júdai zsidó alattvalók és az uralkodóház között.

Az események ilyen alakulását elősegítette a zsidók egy részének magatartása is. A közösségen belül éles ellentétek alakultak ki azon kérdés körül, hogy elfogadhatja-e valaki a görög műveltséget és milyen mértékben, ha zsidó akar maradni. Jeruzsálemben egymást érték a személyes hatalmi versengések, beleértve a főpapi tisztet is. Antiokhosz mindig arra hallgatott, aki a legtöbb pénzt ígérte és a legnagyobb hajlandóságot mutatott kívánságai teljesítésére. Ez indította arra, hogy úgy avatkozzék be a zsidók vallási ügyeibe, ahogy egy király sem tette előtte.

Mint már említettük IV. Antiokhosz trónra lépésekor a konzervatív-cádokita III. Oniász volt a főpap, aki a mérsékeltebb párthoz tartozott, és egy vádaskodás elhárítása kapcsán éppen Antiokhiában (Antiocheia) tartózkodott, hogy a békesség érdekében elnyerje a szeleukida uralkodók jóindulatát. (2Mak 4:1-6). Mialatt Jeruzsálemtől távol volt, testvére Józsua (aki a hellén szellem rabja volt és a görög Jázon nevet vette fel) i. e. 174-ben nagyobb összeget ajánlott fel a főpapi tisztségért, és megígérte a királyi politika feltétel nélküli támogatását (2Makk 4:7-9). IV. Antiokhosz elfogadta ezt az ajánlatot, örvendve azon, hogy olyan (ön)jelöltet talált, aki kívánságai teljesítésén túl még fizet is hivatalért. Jázon így magához ragadta a főpapi hivatalt, és erőteljes hellenizáló politikát kezdeményezett (1Makk 1:11-15: 2Makk 4:9-15). Többek között fáklyás körmenetet rendezett a király tiszteletére, és minden módon propagálta IV. Antiokhosz ("Epiphanész") uralmát. Jeruzsálemben gümnasziont, vagyis testgyakorló csarnokot építettek, ahová fiatal embereket vettek fel: zenei, s katonai gyakorlatokat tartottak és mindenféle görög sportot űztek. Fiatal papok is elhanyagolták szolgálatukat, hogy a versenyeken részt vehessenek. A versenyzők egészen meztelenek voltak és mivel sok zsidó szégyellte körülmetélt voltának közszemlére tételét, a circumcisio eltüntetésére műtétnek vetette magát alá. Mindez a hagyományos zsidóság számára megbotránkoztató volt, nyílt hitehagyásnak tekintették, ugyanakkor elég látványos dolognak tűnt ahhoz, hogy sokak számára vonzó legyen. Az is elismerést, illetve rosszallást válthatott ki a zsidóság köréből, hogy Jázon közbenjárt: kapják meg a jeruzsálemiek az antiókhiai polgárjogot. A hellenisták és a hagyományokhoz ragaszkodók közötti konfliktus elkerülhetetlen volt. A gümnaszion ugyanis nemcsak sportcsarnok volt, s ellenségei nem csak azt kifogásolták, amit szemérmetlen és illetlen magatartásnak tartottak. A zsidó vallás léte forgott kockán. A gümnaszion ugyanis a hellenizálódott zsidók elkülönült testületévé vált, melynek megállapított törvényi és polgári előjogai voltak Jeruzsálem kellős közepén. Mivel a görög sporthoz elválaszthatatlanul hozzátartozott Héraklész (2Makk 4:18-20), Hermész, vagy a királyi ház kultusza, a günmaszioni tagság elkerülhetetlenül magába foglalta a védnök istenek bizonyos fokú elismerését is. Egy ilyen intézmény fennállása Jeruzsálemben azt jelentette, hogy III. Antiokhosz korábbi rendelete, amely szerint a zsidóknak joguk van saját törvényeik szerint élni, érvényét vesztette - hallgatólagos zsidó hozzájárulással.

I. e. 170 és 168 között IV. Antiokhosz Egyiptom ellen viselt hadat.[36] Kezdetben nagy sikereket ért el: meghódította Egyiptom nagy részét, magát a fővárost, Memphiszt is elfoglalta, és VI. Ptolemaioszt ("Philométor", i. e. 180-164, 163-145) vazallusává degradálta.  Idővel azonban az uralkodó saját sikerei foglyává lett. Mikor sikeres hadjárata után visszatért Ázsiába az egyiptomiak ellenfővárost és ellenkirályt kiáltottak ki (Alexandriát, illetve VIII. Ptolemaioszt ["Euergetész" [II.], i. e. 164-163, 144-116]). Ez IV, Antiokhoszt arra kényszerítette, hogy ismét Egyiptomba siessen.  A király második egyiptomi hadjárata során is sikereket ért el, ám ezzel csak felhívta magára a rómaiak figyelmét. I. e. 168-ban Alexandria mellett Marcus Popilius Laenas római legátus átadta neki a római Szenátus ultimátumát, amely Egyiptom feladására és a hadjárat befejezésére szólította fel őt (vö. Dán 11:30). A túszként nevelkedett IV. Antiokhosz nagyon jól tudta, hogy a rómaiak ultimátumával nem lehet játszani. Megalázva és tehetetlenül vonult vissza.

Júdában a helyzet az előző években tovább romlott. IV. Antiokhosznak adósságán túlmenően katonai terveihez is sok pénzre volt szüksége. Immár eljött az az idő, hogy a főpapi tisztet pénzért nyíltan is meg lehetett vásárolni. A szervilis Jázon alig három esztendeig örvendhetett csalárd módon szerzett hivatalának, amikor egy bizonyos Menelaosz, aki neve alapján biztosan a hellenista párthoz tartozott, ráígért a Jázon általa fizetett összegre. I. e. 171-ben Jázon tisztségéből elűzve kénytelen volt Transzjordániába menekülni (2Makk 4:23-26). Menelaosz személyéről semmi bizonyos sem ismert:[37] néhányan azt is kétségbe vonják, hogy egyáltalán áronida volt, de olyan anyagi előnyökhöz jutatta IV. Antiokhoszt, hogy az még a lehetetlent is megtette számára.[38]  Csakhamar bizonyítékát adta, hogy még elődjénél is kevesebb aggályoskodás él benne: amikor nem tudta előteremteni a királynak megígért vesztegetési összeget, lopni kezdte a templomi szent edényeket és eladogatta (2Makk 4:27-32). Amikor III. Oniász, a törvényes főpap, aki még mindig Antiokhiában tartózkodott, ez ellen tiltakozni merészelt, állítólag maga Menelaosz rendelte el meggyilkoltatását (2Makk 433-38).

IV. Antiokhosz - megmutatva, hogy mennyire nem törődik a zsidók jogaival és vallási érzékenységével - az első sikeres egyiptomi hadjáratból visszatérve, i. e. 169-ben Menelaosz hallgatólagos hozzájárulásával kifosztotta a templomot: elvitte a szakrális berendezést és a szent edényeket, sőt még a homlokzat aranylemez borítását is leszedette (1Makk 1: 17-24: 2Makk 5:15-21). Az uralkodó tettére csak állandó pénzhiányát hozhatta fel mentségül, de a hellenista zsidók gondoskodtak más igazolásról is. Mivel lázongások híre érkezett és azt is rebesgették, hogy Jázon ismét főpap akar lenni, IV. Antiokhosz Menelaosz megsegítésére katonákat hagyott hátra Jeruzsálemben és a Garizim hegyén (2Mak 5:22-23). Második hadjárata alatt híre járt Júdában (2Makk 5:5-10), hogy a király Egyiptomban meghalt. Az álhíren felbátorodva Jázon visszatért, fegyveres követőivel elfoglalta Jeruzsálemet, és Menelaosz kénytelen volt a fellegvárban menedéket keresni. Bár a nép nagy része valószínűleg elfogadhatóbbnak tekintette Jázont, mint Menelaoszt, Jázon egy esztelen mészárlás elkövetésével rövidesen mindenkit elidegenített magától, és másodszor is kiűzték Jeruzsálemből.[39]

Az Egyiptomból visszatérő - katonailag győztes, ám politikailag megalázott - király mindezt természetesen uralma ellen irányuló lázadásként fogta fel. Korábbi szerencsétlen politikája mellett a zsidóknak további megaláztatásokat kellett elszenvedniük: i. e. 167-ben egy szombati napon a király katonai parádét tartott Jeruzsálem északi falánál. Ennek több szempontból is provokatív hatása volt: a szombat megsértése mellett a királyi sereg katonai jelvényei sértették a zsidók önérzetét. IV. Antiokhosz bérencét, Menelaoszt is visszahelyezte tisztébe, és a Szentélyt újból - jogos megtorlás címén - kirabolta. A hithű zsidók arra a végső következtetésre kényszerültek, hogy Antiokhosz vallásuk ellensége és semmitől sem riad vissza. A közrend - a növekvő ellenállás miatt - katonaság nélkül többé már nem volt fenntartható.  Ezért Antiokhosz Apolloniust, egy zsoldos parancsnokát nagyobb katonai erővel elküldte Jeruzsálembe (1Makk 1:29-35: 2Makk 5: 23-26). Apollonius Jeruzsálemet ellenséges városként kezelte. Békés szándékot színlelve vonult be, majd katonáival rátámadt a gyanútlan lakosságra: közülük sokat lemészárolt, másokat rabszolgának hurcolt el. A szír-makedón zsoldosok a várost kirabolták, részben lerombolták, a városfalakat ledöntötték. Ezután vagy a Templomtól délre, a régi dávidi palota helyén, vagy a szemben levő nyugati hegyen fellegvárat építettek, az úgynevezett Akrát, ahova szeleukida helyőrséget szállásoltak be, amely ott is maradt - az idegen uralom gyűlölt jelképeként - mintegy 25 évig.

Az Akra nemcsak katonai helyőrségi fellegvár volt, hanem a hellenizálódott pogányok (1Makk 3:45: 14:36) és a hitehagyott zsidók (1Makk 6: 21-24: 11:21) települése -külön alkotmánnyal bíró görög polisz, védőfallal körülvéve az újra védtelenné tett Jeruzsálem kellős közepén. Magát Jeruzsálemet is valószínűleg a polisz terület egy részének tartották. Ebből következően a Templom immár nem a zsidó nép tulajdona volt,[40] hanem a polisz szentélye lett, ami viszont azt jelentette - és ebben az áruló Menelaosznak s magas tisztségre jutó társainak is jelentős része volt -, hogy a zsidó hit hellenizálásának legnagyobb akadálya leomlott. A hitehagyott papok célja nyilvánvalóan az volt, hogy a zsidó vallás kultuszát szír-hellén kultusszá változtassák, amelyben az Örökkévalót Zeusszal azonosítva tisztelik, és királyi kultuszt gyakorolnak Zeusz "Epiphanész" király tiszteletére.

A megdöbbenés és borzalom, amit ezek az események az igazhitű zsidókból kiváltottak, világosan tükröződik a Makkabeusok és Dániel könyvéből. Feltehető, hogy az ő ellenállásuk indította Antiokhoszt az utolsó kétségbeesett intézkedéseire. Mivel látta, hogy a zsidók ellenállása a hitükből fakad, rendeletileg eltörölte az apja által nyújtott kedvezményeket, és ultraradikális vallásreformra, a zsidóságot létében fenyegető lépésekre szánta el magát. (1Makk 1:41-64: 6:1-11). A rendszeres áldozatok bemutatását eltörölték, a szombat és a hagyományos ünnepek megtartását megtiltották. Megparancsolták a megtalálható Tóra-tekercsek megsemmisítését, eltiltották a körülmetélést. Ezeknek a rendelkezéseknek a megszegéséért minden esetben halálbüntetés járt. Pogány oltárokat állítottak fel az egész országban, és tisztátlannak tekintett állatokat áldoztak fel rajtuk: a zsidókat halálbüntetés terhe mellett a tréfli disznóhús evésére kényszerítették (vö. 2Makk 6:18-31). A palesztinai pogány lakosságot arra biztatták, hogy a zsidókat rákényszerítsék a bálványimádó szertartásokon való részvételre. Mindezek betetőzéséül i. e. 167 decemberében az egyetlen zsidó áldozati helyen, a jeruzsálemi Szentélyben megkezdték az olimposzi Zeusz kultuszát (2Makk 6:2). Zeusz Olümpiosznak oltárt emeltek (valószínűleg képmással) és sertés áldozatot mutattak be rajta. A kutatók úgy vélik, ez volt az az "iszonyatos bálvány"/"pusztító utálatosság" (a sikkuc somém[41]), amiről Dániel könyve a 11:31-ben beszél.  A zsidókat arra kényszerítették, hogy részt vegyenek Dionüszosz (Bacchus) ünnepségén és a király születésnapjának tiszteletére bemutatott havi áldozaton[42] is (2Makk 6:3-7). A felügyelők (episzkopoi) állandóan ellenőrizték, hogy a zsidók megtartják-e a király előírásait.

IV. Antiokhosz azonban tévedett, amikor arra számított, hogy a zsidókat intézkedéseivel engedelmességre tudja kényszeríteni: valláspolitikai türelmetlenségével maga destabilizálta birodalmát. Az ellenállásra az uralkodónak csak egyetlen válasza volt - kegyetlen megtorlás, amire Júda fegyveresen fellázadt.[43] A zsidó ellenállás mindazonáltal nem volt egységes. Hellenizálódott zsidók örömmel vették a királyi rendeletet, és hajlandók voltak alkalmazkodni: mások önszántukból vagy félelemből engedelmeskedtek, és megtagadták atyáik vallását (1Makk 1:43,52). Sokan azonban minden behódolást elutasítottak, és olyannyira passzív ellenállást tanúsítottak, hogy inkább hajlandóak voltak meghalni,[44] mintsem a törvény legkisebb parancsát is megszegni. Antiokhosz az ilyeneket kegyetlenül üldözte. Közülük sokakat kivégeztek - a róluk keletkezett legendák szerint ördögi kínzások között (2Mak 6:18 - 7:42: 4Makk) -, mert megtagadták, hogy tisztátlannak tartott eledelhez nyúljanak (1Makk 1:62 skk). A király azokat az anyákat, akik gyermekeiket körülmetéltették, családjukkal együtt megöletett (1Makk 1:60 skk.: 2Makk 6:10). A szombat megünneplésére titokban összegyűlteket, akik a szent napon nem fogtak fegyvert önvédelmükre, a katonák lekaszabolták (1Makk 2:29.38: 2Makk 6:1). A királyi politikával szembeni ellenállás magvát a hászdim (kegyesek, hűségesek) elnevezésű csoport alkotta: valószínűleg tőlük származnak a későbbi farizeusok és esszénusok. A gyötrelmes üldözéseknek számosan áldozatul estek, elkerülhetetlenné vált a nyílt ellenállás.

A végsőkig elgyötört zsidók fegyvert fogtak, és hogy ezt sikerrel tehették, azt éppúgy köszönhették elkeseredett bátorságuknak, kiváló vezetőiknek, mint annak a ténynek, hogy IV. Antiokhosz folyamatosan más nehézségekkel volt elfoglalva, és nem tudott[45] elegendő katonai erőt küldeni Júdába. A felkelés nem sokkal Antiokhosz hírhedt rendeletének kihirdetése után (1Makk 2:1-28) egy Modein nevű faluban, a Liddától (Lod) keletre eső hegyvidéken tört ki (i. e. 167). Itt lakott az egyik papi nemzettségből származó Mattatiás (Mattatjá[hu]) nevű ember, akinek öt rátermett és hitbuzgó fia volt: János, Simon, Júdás (Júda), Eleázár és Jonatán. Amikor egy királyi tisztviselő Modeinbe érkezett, hogy a királyi rendeletnek érvényt szerezzen, és Matthatiást felszólította, hogy mutasson be áldozatot a pogány istennek. Mattatiás ezt kereken visszautasította. Amikor aztán egy másik zsidó vállalkozott erre, a tradicionális hithez ragaszkodó Matthatiás az aposztatát a királyi tisztviselővel együtt lemészárolta az oltár előtt. Utána csatlakozásra hívta mindazokat az embereket, akik a Törvény és a szövetség hű és buzgó hívei voltak, és fiaival együtt a hegyekbe menekült.

A köréjük gyűlt szabadcsapat tagjai, az üldözések elől elmenekült zsidók, közöttük sok hászid (1Makk 2:42 skk.) - bár bizalmukat nem emberi erőfeszítésbe, hanem Istenbe (Dán 11:34) vetették - úgy érezték, most elkövetkezett a fegyveres harc ideje. Mattatiás és követői gerillaháborúba kezdtek a szeleukida hatóságok és a velük tartó, vagy kényszerből behódolt zsidók ellen (1Makk 2:44-48): zaklatták pusztították őket, lerombolták a pogány oltárokat, és erővel körülmetélt(ett)ék a kisgyermekeket a hellenista lakosság körében.  Bár továbbra is törekedtek a Törvény betűszerinti betartására, mérlegelték a helyzetüket, s miután belátták, hogy biztosan megsemmisítik őket, ha szombaton nem fognak fegyvert, elhatározták, hogy az önvédelem szükségessége esetén "egy időre" (1Makk 2:29-41) felfüggesztik ezt a tilalmat..

Mattatiás már idős ember volt (1Makk 2:69 skk.), néhány hónap múlva meg is halt (i. e. 166), fiai folytatták munkáját. Apjuk rendelkezéseinek megfelelően Simon lett a politikai, Júdás pedig a katonai vezető (1Makk 3:1) Júdás, akit Makkabeusnak ("pöröly") hívtak, rettenthetetlenül bátor, vezető egyéniség volt, aki a fegyveres ellenállást szabályszerű szabadságharccá tette - olyan eredményesen, hogy végül az egész felkelést az ő mellékneve után "makkabeusi háború"-nak nevezték. IV. Antiokhosz azon reménye, hogy Palesztinában állomásozó csapatai rövidesen elfojtják a zendülést, hamar illúziónak bizonyult. Először egy Apollonius nevű hadvezér - valószínűleg ugyanaz, aki egy-két évvel korábban Jeruzsálem kirablása miatt vált hírhedté - nyomult be Szamáriából Júdába, de Júdás egy név szerint nem ismert helyen legyőzte és megölte (1Makk 3:10-12). Később a makkabeus sereg egy bizonyos Szerón vezetette másik katonai erővel a Bét-Horon hágónál ütközött meg. Júdás ezt a sereget is szétszórta, és fejvesztett menekülésre kényszerítette a síkság felé (1Makk 3:13-26.)

Júda Makkabi és társai szerencséjére IV. Antiokhoszt ebben az időben (i. e.166) a pártusok elleni hadjárat foglalta el, nem küldhette fő erőit a növekvő ellenállás leverésére (1Makk 3:27-37). Megbízta azonban helyettesét, Lü(s)ziászt a szükséges intézkedések megtételére. Lüsziász tekintélyes számú haderőt küldött a lázadók ellen (1Makk 38-41) Ptolemaiosz, Nikanór és Gorgiász vezérek vezetésével - akik Emmaus(z) mezején vertek tábort. Júda azonban a sokszoros túlerővel szemben is magához ragadta a kezdeményezést, s míg a haderő egy része őt hajszolta, megtámadta az ellenség táborát és nagy győzelmet aratott (1Makk 3:42 - 4:25). A következő esztendőben (i. e. 164) maga Lüsziász vonult fel még nagyobb haderővel (1Makk 4:26-34) Edomon keresztül, hogy délről támadja meg Júdást. De Júdás Bét-Curnál, a határ közelében megütközött vele, és rá is súlyos vereséget mért.

Mivel a szír-makedón sereg nem volt abban a helyzetben, hogy azonnal újabb támadást indítson a zsidó szabadságharcosok ellen, Júdásnak pillanatnyilag szabad keze volt. Győztesként bevonult Jeruzsálembe, beszorította az ottani szeleukida helyőrséget a fellegvárba, és megtisztította a megszentségtelenített Templomot (1Makk 4:36-59). A győztes zsidók az olümposzi Zeusz kultuszának minden berendezését eltávolították. A beszennyezett oltárt ledöntötték, köveit elraktározták "míg jön egy próféta s megmondja, mi legyen vele" (1Makk 4:46), és helyén új oltárt emeltek. A papi szolgálatba a Törvényhez hű papokat iktattak be, és új szent edényekről is gondoskodtak. I. e. 164 decemberében, három évvel a megszentségtelenítést követően, a Templomot ünnepélyesen és nagy örömmel újra felszentelték. A zsidóság ennek az örvendetes eseménynek az emlékére mindmáig évente megünnepli a Hanukká (templomszentelés) ünnepét. Júdás a Szentély megtisztítása után megerősítette Jeruzsálemet, és helyőrséget helyezett benne (1Makk 4:60 skk.).

A történelmi háttér felvázolása után - a szakirodalom alapján[46] - immár megkísérelhetjük a mű néhány direkt/indirekt utalása, rejtélyesnek tűnő állítása közelebbi megvilágítását, történeti kontextusba helyezését. A perzsa hódítókra utaló híres "írás a falon" történettel (Dán 5:5-28), illetve a mű második részének a történelem "napi" eseményein túlmutató  nagy apokaliptikus-eszkatológikus[47] látomásaival - így Jeremiás prófétának a fogság hetven évéről (Jer 25:11: 29:10) szóló jövendölése évhetekre való átértelmezésével (Dániel harmadik jelképes látomása, Dán 9: 20-27), a Messiás eljövetelével, a csodálatos vég, az örök birodalom bekövetkezési ideje kiszámításával (Dán 12: 11-12), a holtaknak az örök életre vagy az örök gyalázatra való feltámadásával[48] (Dán 12:2), vagy az amúgy csak mellékesen érintett angeológiával stb. természetesen nem foglalkozunk, hiszen ezeknek a kérdéseknek részletesebb bemutatása külön könyvterjedelmű tanulmányt igényelne.  Terjedelmi okokból a "történelmi" problémák közül is csupán nyolc kérdéskört vizsgálunk meg közelebbről, jóllehet Dániel könyvének szinte minden sorához készült bőséges kommentár, értelmező magyarázat.

 

1/ Dániel fogságba vitelének időpontja

 

Nincs megbízható adat arról, hogy Nabukodonozor i. e. 606-ban, Jojákim király harmadik esztendejében, ostrom alá fogta, kifosztotta Jeruzsálemet, és Júdából foglyokat deportált volna Babilonba. Mint ismeretes Jeruzsálem babilóniaiak általi első ostromára, Jojákim (Jehojákim) uralkodásának tizenegyedik, utolsó évében került sor (2Kir 24: 2Krón 36). A várost már utóda - fia, a tizennyolc esztendős Jojákin (Jehojáhin) adta fel uralkodása harmadik hónapja végén, ekkor történt a Szentély kincseinek elvitele is.   Ha a Dániel könyvében a Jojákim harmadik "királyi" évére tett kronológiai hivatkozás mégis helyes, akkor Dániel fogságba vitelére i.e. 606/5 körül került sor. Ekkor Nabukodonozor még nem volt király, csak az újbabilóniai birodalom trónörököse. De i. e. 606/605-ben apja helyett már ténylegesen ő irányította a szíriai-kánaáni térségben a Júda felett is főhatalmat gyakorló Egyiptom ellenes babilóniai hadműveleteket. Nabukodonozor i. e. 605-ben, Jojákim negyedik évében Karkemisnél (Észak-Szíria) döntő győzelmet aratott az egyiptomiak (és júdai vazallusaik) felett, és a térséget megsarcolva ejthetett foglyokat, zsákmányt[49] magában Júdában, illetve Jeruzsálemben is. A babilóniai trónt is ebben az évben foglalta el (Jer 25:1).

Rási a kérdéses helyet értelmezve idézi a 2Kir 24:1-et, mely szerint az egyiptomiak által királlyá tett Jojákim miután meghódolt a babilóniai királynak, három évig hűséggel szolgálta Nabukodonozort, majd fellázadt ellene. Szerinte a Dán 1:1-ben említett harmadik év a lázadás harmadik éve, amely megegyezik Jojákim uralkodásának utolsó évével. Eszerint Dániel fogságba vitele csak i. e. 597-ben[50] történt volna. A kiválasztás, illetve a szolgálatba lépés időpontja mindenképp problematikus.

 

2/ Hánánjá, Misáél és Ázárjá

 

Dániel 1:6-7-ben olvashatunk először név szerint Dániel három másik - királyi szolgálatra kiválasztott[51] - előkelő származású társáról Nabukodonozor udvarában: Hánánjáról, Misáélről és Ázárjáról. A főudvarmester (az "udvari emberek főnöke") új babilóniai nevet adott nekik: Sádráhnak, Mésáhnak, és Ábed-Ngónak (Abednegó) nevezte el őket, Dániel a Béltsácár nevet kapta. Az ifjak a királyi udvarban is megtartották a kósersági törvényeket. Isten kegyelméből testi külsejükben és tudásban egyaránt messze kiemelkedtek többi társaik közül. A második fejezet végéből megtudjuk, hogy Dániel érdeméért és kérésére a király babilóniai tartománykormányzóknak nevezte ki őket. A mű harmadik fejezete tartalmazza az alakjukat örök időkre megőrző híres történetet: Nabukodonozor arany bálványszobrot állíttatott, és mindenkit felszólított, hogy hódoljon előtte. Sádráh, Mesáh és Ábed-Ngó nem volt hajlandó eleget tenni a királyi parancsnak, ezért büntetésül tüzes kemencébe vetették őket. A kemencéből kicsapó lángok a körülálló káldeusokat elpusztították, de a három ifjút Isten csodálatos módon megmentette.. Ennek láttán Nabukodonozor elismerte Istenüket és újból magas pozícióba, királyi pártfogásba kerültek.

Bár a Táná'h szerint Józseffel (és Mózessel) kezdve több zsidó is magas állásba került a különböző királyi udvarokban (Dániel közel-korszakunkból elegendő csak Mordehájra és Nehemjára gondolni!) a három ifjúról (vagy legalábbis hasonló nevű személyekről) Dániel könyvének tanúságán kívül hosszú ideig semmilyen ismeretünk nem volt. Egy időközben előkerült ékírásos babilóniai agyag prizma számos királyi tisztviselő nevét sorolja fel, köztük Mushallim-Mardukot, a rablányok egyik felügyelőjét, Ardi-Nabut, a trónörökös hivatalnokát, Hanunut,[52] a királyi kereskedők főnökét. Bár az utóbbi neve még csak nem is utal Hánánjá babilóniai nevére, Sádráhra, talán az első két név hasonlatossága, több mint puszta véletlen.

 

3/ Nabukodonozor szobor-látomása

 

Nabukodonozor babilóniai király látomása az "agyaglábú óriás" összeomlásáról és a látomáshoz kapcsolódó jóslat a négy, egymást követő királyságról Dániel könyvének második fejezetében mindig is a mű legnépszerűbb része volt. A Dániel és az őt oltalmazó Isten magasabbrendűségét bizonyító elbeszélés szerint a király, uralkodásának második évében[53] egy éjszaka valami olyan megdöbbentőt álmodott, hogy "lelke felkavarodott és az álom elhagyta"[54] (Dán 2:1). A király által "elfeledett" álom[55] kitalálására és megfejtésére hívott babilóniai bölcsek: varázslók, csillagjósok és jövendőmondók kudarcot vallottak, egyedül csak Dániel tudta az "el nem mesélt álmot" megfejteni a következőképpen: a király egy hatalmas szobrot látott, amelynek feje aranyból, melle és karjai ezüstből, hasa és csípői bronzból, combjai vasból, míg lábszárai részben vasból, részben agyagból voltak (Dán 2:31-33). Dániel magyarázata szerint (Dán 2:37-45) a szobrot alkotó elemek négy, egymást követő, a világot uraló birodalmat jelképeznek. Dániel a négy "királyság" közül csupán az elsőt, az újbabilóniait nevezi meg (Dán 2:38), de a későbbi zsidó hagyomány - egészen a római korig - a látomásban említett négy királyságot az újbabilóniai, a méd, a perzsa, valamint a "görög" királysággal - azaz Nagy Sándor birodalmával és az annak örökébe lépő szeleukida és ptolemaida királyságokkal - azonosította.[56]

Dániel könyvének első hat fejezete a mű "történeti" elbeszéléseit foglalja magában. Ezek a történetek a babilóniai királyi udvar és az azt követő korai perzsa éra miliőjét idézik:[57] az elbeszélések, legalábbis eredetüket tekintve, bizonyosan abból a korból származnak, amikor a babilóniai fogságba hurcolt zsidók "testközel"-ből ismerked(het)tek meg a mezopotámiai világgal és az ottani irodalmi, vallási hagyománnyal. Ebben a fejezetben nagy valószínűséggel egy mezopotámiai eredetű (dinasztikus) jóslat kombinálódik össze a négy birodalom perzsa eredetű gondolatával[58] és a prófétai hagyományból származó elemekkel. Magának Nabukodonozor álmának azonban nincs igazán történeti vonatkozása, és miként sokan gondolják, - különböző korszakokból származó más korábbi anyagokhoz hasonlóan - feltehetően ez is egy régebbi dokumentumból került át Dániel könyvébe.[59] 

Mindazonáltal úgy tűnik, hogy a második fejezet, mai formájában, hellenisztikus-kori betoldásokat, bővítéseket is tartalmaz.  

Elképzelhető, hogy az álombeli szobor egyes testrészeinél felsorolt ötféle anyag (arany, ezüst, bronz, vas, agyag) közül a legutolsó, az agyag egy későbbi betoldás eredményeképp került a szövegbe. Az első három királyságot a jóslat megfejtésének szövege gyakorlatilag nem jellemzi, a negyediket viszont (Dán 2:40-43) aránylag hosszan és részletesen. Számos kutató szerint a negyedikkel kapcsolatban a szöveg konkrét történelmi eseményekre is utal, így a jóslat elhangzásának körülményeit figyelembe véve feltehető, hogy a negyedik királyság jellemzése a szövegben utólagos kiegészítés eredménye. A történet régibb változatában talán csak egy negyedik, osztatlan királyságról esett szó, amely eredetileg nem volt azonos a Nagy Sándor birodalmából létrejött két utódállammal. A most olvasható magyarázat szerint az utolsó királyság egy idő után megosztott lesz: egy része erős, mint a vas, másik része törékeny, mint az agyag. Ez a mából visszanézve valamiféle utalásnak tűnik a szeleukida s ptolemaida birodalmak i. e. harmadik és második századi váltakozó erőviszonyaira, és az utóbbi (agyagcserép!) hanyatlására.[60]

A szövegben szereplő, a királyságot jelentő malku szó (Dán 2:39-41) a Táná'h-ban egyébként nemcsak "királyság", "birodalom", hanem "uralom", "egy uralkodó hatalma" jelentésben is használatos. A második fejezet szövegkörnyezete is a szónak ezt az utóbbi értelmezését erősíti meg: Dániel nem Nabukodonozor királyságát, hanem az uralkodó személyét azonosítja a szobor aranyból készült fejével: "Te vagy az arany fej, király!" (Dán 2:38). A jóslat szöveget elemzők közül többen úgy vélik, hogy a második fejezetben található jóslat valójában egy olyan négy újbabilóniai uralkodóról szóló dinasztikus jóslat átdolgozása, amely eredetileg Nabukodonozor és közvetlen utódai (fia Avél-Marduk: veje, Nergál-sár-uszur és ennek fia, Labasi-Marduk) uralmára vonatkozott, akik Nabukodonozor dinasztiájának tagjai voltak, és egymással családi kapcsolatban állottak. Az őket követő utolsó újbabilóniai uralkodó, Nabú-naid és a régensi hatalmat gyakorló Bél-sar-uszur, (keveredő vas és cserép = megosztott hatalom) egyikükkel sem állt közvetlen rokoni kapcsolatban, de a házassági célzás akár rájuk is vonatkozhat.[61]

A második fejezetben leírt látomás másik fontos eleme a különböző anyagok alkotta szobor összedőlése[62] egy kődarab lökésétől. Feltételezhető, hogy "a kő, amely a hegyről elszakad" és darabokra töri a szobrot, majd "nagy heggyé válik és betölti az egész földet" (Dán 2:34-36) eredetileg konkrét jelentéssel bírt: Kürosz és a perzsa királyság szimbóluma volt, csak utóbb vált a messianisztikus reménységek általános[63] jelképévé. A jóslatban név szerint említett uralkodó - Nabukodonozor - a Szentély lerombolójaként és a nép jelentős részének elhurcolójaként a zsidó hagyományban rövidesen szimbolikus jelentőségűvé emelkedett. Személye már a perzsa kor legelején az egész újbabilóniai birodalom reprezentánsává válhatott - erre utal az a tény, hogy a bábeli királyság végéről szóló zsidó jóslatok, történetek összekapcsolják Nabukodonozor személyét a bukásról szóló jóslattal.[64]

 

4/ Nabukodonozor "hét időszakos" őrültsége

 

Dániel könyvének olvasói mindig hajlottak arra, hogy Nabukodonozornak a mű negyedik fejezetében leírt álmát, és az annak beteljesüléséről szóló történetet[65] az eszét vesztett babilóniai király hét időszakig tartó pusztai számkivetettségéről, bűnbánatáról inkább szimbolikus, mint szószerinti, történeti eseményekkel kapcsolatba hozható értelemben fogják fel. A holttengeri tekercsek első darabjainak megtalálása után felélénkült kutatás során a kumráni IV. számú barlangban lelt töredékek között azonban előkerült egy olyan arameus nyelvű, eredetileg biztosan nem a kumráni közösségben született kézirat másolatának három fragmentuma, amely párhuzamot mutat s egyben új fényt vett a Nabukodonozor pusztai bűnhődésével kapcsolatos elbeszélésre. A Kumránban talált töredékes szöveg, amely néhány hiányossága miatt a kontextus alapján került értelmezésre, felismerhetően tartalmazza a negyedik fejezet történetének számos mozzanatát, jóllehet a tudósoktól "Nabúnáj imája" nevet kapott töredék és a Nabukodonozor "őrültségé"-ról szóló beszámoló között több lényeges eltérés is található.[66]

A "Nabúnáj imája"[67] elbeszélése szerint Nabúnáj (N-b-n-j), Bábel királya hét évet töltött számkivetésben az arábiai sivatagban[68] - Témában - mivel az isteni büntetés hét évig tartó súlyos betegséggel valamiféle "bőrkiütéssel" sújtotta. A király egy zsidó száműzött, egy Júdából való jövendőmondó[69] közbenjárásra gyógyul meg, aki bűnei megvallására és a (Legfelsőbb) Isten előtti hódolásra szólítja fel. Az uralkodó hallgat a jövendőmondóra, fohászára az Isten megbocsájtja bűneit. A király gyógyulásának történetét a jövendőmondó felszólítására - írásban - első személyben hirdeti ki. Elmondja, hogy bűne, amelyet "Isten rendeletére" a bőrkiütés és a számkivetés követett, az volt, hogy az ezüst, arany, érc [= bronz], vas, fa és kő "istenek" - istenszobrok - előtt imádkozott: és gyógyulását a Legfelsőbb Istennek köszönheti.

A töredék jól összevág Nabú-naid király (a történelemben ilyen néven szerepel) más forrásokból ismert történetével. Mivel Nabú-naidnak a babilóniai Marduk-papsággal feloldhatatlan ellentéte támadt, székhelyét i. e. 550-ben áthelyezte Dél-Arábiába - a témai oázisba -, ahol mintegy tíz évig maradt. A Marduk-papság vádiratot fogalmazott meg Nabú-naidot ellen, bolondnak állította be ország-világ előtt. Kigúnyolták Szín iránti elkötelezettsége miatt, és támadták "sivatagi" elvonulása miatt. Kollaboránsként a király ellenfelét - Küroszt - támogatták, és amikor a perzsa uralkodó - miután legyőzte Nabú-naidot - bevonult Babilonba Marduk isten szolgájaként és felszabadítóként üdvözölték.

A Babilóniában akkor már legalább félévszázada élő zsidó száműzöttek és leszármazottaik, akik a mindennapi életben a babilóniaiakhoz hasonlóan az arámi nyelvet használták - ha más okból is - ugyancsak magukévá tették a vallási elit Nabú-naid-ellenes nézeteit. Közülük sokan Küroszra, mint felszabadítóra, az Örökkévaló szolgájára tekintettek. (V. ö. Jes 41:1-2: 44:28: 45:1).   Nabú-naid/Nabúnáj király nevét a Táná'h könyveiben többször is tetten érhető sűrítő emlékezet később felcserélte az ismertebb és a zsidók számára még inkább gyűlöletes Nabukodonozor nevére.

 

5/ Bélsáccár

Egészen a 19. század utolsó évtizedeiig, a vonatkozó ékírásos szövegek megfejtéséig és közzétételéig, Bélsáccár (akkádul Bél-sar-uszur) személye rejtély volt a történészek számára. Csak annyi volt ismeretes,[70] amennyi Dániel könyvében (5. fejezet) olvasható róla: Nabukodonozor fia, az utolsó babilóniai király, aki kevélységében nyíltan Isten ellen lázadt, amikor a város eleste[71] előtti éjszakán tartott hírhedt lakomáján[72] megszentségtelenítette a jeruzsálemi templom szent edényeit.[73] Bábelnek Kürosz általi elfoglalását leíró, pár generációval később élt görög történetírók, Hérodotosz (i. e. 484-425) és Xenophón (i. e. 431-355) (Kürosz nevelkedése, VII. 5:28-30) nem adják meg a regnáló babilóniai király nevét, míg Bérosszosz (az i. e. 3. század közepén) és Klaudiosz Ptolemaiosz (i. sz. 87-165) későbbi királylistái szerint az utolsó király neve Nabonid (akkádul Nabú-naid) volt, nem említik Bélsáccárt.

Az ékírásos dokumentumokból - így például az úgynevezett Nabú-naid hengerből vagy a "Nabú-naid verses elbeszélésé"-ből - fény derült Bélsáccár személyére és a Közel-Keleten nem ismeretlen társ-uralkodói szerepére is apja, Nabú-naid témai tartózkodása idején. Nabú-naid ugyanis távollétében megbízta legidősebb fiát, kijelölt örökösét az uralkodás gyakorlásával: Bélsáccár nevét apjáéval együtt említették az eskü formulákban, rendeleteket adhatott ki, rendelkezett a földekkel és abban a "királyi privilégium"-ban is részesült, hogy ehetett az isteneknek felajánlott áldozati ételekből ránk maradt forrásokból nem állapítható meg, hogy mi történt Bélsáccár régensi megbízatásával apja Babilonba való visszaköltözése után. "Nabú-naid Krónikája" szerint az idős király trónra lépése tizenhetedik évében visszatért Témából a fővárosba és részt vett az újévi ünnepségeken (akitu), amelyet távollétében már hosszú évek óta nem tartottak meg. Mivel az újévi ünnepségek ismétlődő meg nem tartását korábban Nabú-naid rendelte el, e rendelet betartása azt mutatja, hogy az egész időszakban Nabú-naid maradt Babilónia hivatalos (és részben tényleges) királya. Arra sincs dokumentáris kortársi bizonyíték, hogy Bélsáccár hivatalosan viselte volna a királyi címet. A Dániel könyvében rá használt arameus mlk szót ugyan többnyire "király"-nak fordítják, de különböző szintű magas rangú hivatalnokot is jelenthet, például "kormányzó"-t. A lényeg mindenképpen az, hogy Nabú-naid életben volt, amikor Kürosz csapatai elfoglalták Babilont, formálisan ő volt a király.  Bélsáccár, aki apja idős kora miatt valószínűleg a hadsereg és az államügyek tényleges legfőbb intézője volt, nem váltotta fel Nabú-naidot hivatalosan.[74]

Bár Dániel Bélsáccárt Nabukodonozor fiának[75] nevezi nincs semmiféle Biblián kívüli bizonyítékunk a két uralkodó között fennálló esetleges (vér)rokonságra.  Nabukodonozort Nabú-naid (és Bélsáccár) hatalomra jutásáig három király is követte. Néhányan úgy gondolják, hogy a könyv szerzője - akinek egyáltalán nem állt szándékában az események, rangok stb. hivatali pontosságú megörökítése - tudatosan tekintett el ezektől a kevésé jelentős, rövid ideig uralkodó "köztes" királyoktól. Mások viszont úgy vélik a mű végső írásba foglalásáig eltelt ismeretetlen hosszúságú idő alatt ezen uralkodók neve kitörlődött az emlékezetből és a perzsák előtti utolsó királyt egyszerűen csak a jól ismert Nabukodonozor utódjának tekintették, (amiképpen az is volt). Nabukodonozor személye a zsidó hagyományban már a perzsa korban szimbolikus jelentőségűvé emelkedett. A Szentély és Jeruzsálem lerombolójaként, a júdaiak jelentős részének elhurcolójaként már közvetlenül a "babiloni fogság" után az egész újbabilóniai birodalom szimbólumává válhatott. Dániel hallgatói, olvasói számára a(z új)babilóniai birodalom bukásáról szóló elbeszélés az isteni büntetés teljesedését jelentette a babilóniai uralkodókon.  A fogságban élők szabadulását Isten kegyelmének bizonyítékaként, korábbi próféciák teljesedéseként fogták fel. Nabukodonozor neve nyilván azért került a történetbe, hogy a szerző ily módon kapcsolja össze a Jeruzsálemet elpusztító és a perzsák által megbuktatott utolsó babilóniai uralkodó személyét: a "fiú" Bélsáccár bűnhődik (saját rossz-cselekedetein túlmenően) az "apa" Nabukodonozor bűnéért.

 

6/ A méd Dáriusz

 

Dániel könyve szerint az utolsó babilóniai uralkodót a trónon a mintegy hatvankét esztendős "méd[76] Dáriusz" követte.[77] (Dán 5:31). Az uralkodó származásának kihangsúlyozása nyilván tudatos utalás (és szembeállítás) az Ezra-Nehemjá történetben többször feltűnő azonos nevű perzsa nagykirály jelzőjével, a "perzsá"-val. Ugyanakkor a ránk maradt korbeli babilóniai és perzsa dokumentumokból ("Babiloni Krónika", "Nabú-naid verses elbeszélése", Kürosz-agyaghenger stb.) jól ismert, hogy Bélsáccár (és Nabú-naid) bukása és a perzsák hatalomátvétele között nem létezett Babilóniában egy önálló méd uralom, vagy pláne egy független méd uralkodó, ilyet a csaknem kortárs görög történetírók sem említenek.

Egyes kutatók véleménye szerint Dániel és Dáriusz egyidejű szerepeltetése a (babiloni) királyi udvarban egyszerűen csak egy, a Dániel könyvének végső formába öntésekor elkövetett tárgyi tévedés, esetleg valamilyen ma már nem ismert okból történt csúsztatás: eszerint a méd Dáriusz azonos lenne a köztörténetből jól ismert I. Dáriusz perzsa királlyal,[78] csak az utóbbi uralkodásának kezdete a valóságosnál mintegy 20 évvel korábbra lett datálva. Ennek az azonosításnak azonban ellentmond Dániel könyvének az az állítása, hogy az idős király csak rövid ideig (maximum két évig) uralkodott - Dániel mindig csak az uralkodásának első esztendejét említi -, és a birodalom trónján II. Kürosz (a tényleges első perzsa király) követte.

Mivel a történelmi emlékezet egyetlen uralkodót sem jegyzett fel ilyen néven más kutatók megkísérelték a méd Dáriuszt egyik vagy másik korabeli történelmi szereplővel azonosítani. Öt - többé-kevésbé - számba vehető javaslat született. A legegyszerűbb magyarázat szerint a méd Dáriusz Asztüagésszel,[79] az utolsó méd királlyal lenne azonos. Őt azonban Kürosz, bár életét - Kroiszoszhoz és Nabú-naidhoz hasonlóan - megkímélte, már jó tíz évvel Babilon eleste előtt megfosztotta hatalmától és birodalmát uralma alá vetette.

Hasonlóképp logikus elgondolás, hogy a méd Dáriusz magával Kürosszal azonos. Kürosznak méd anyja és méd felesége volt, nagyapja, Asztüagész volt a méd birodalom utolsó királya. A zsidók a perzsákat a velük fajrokon médek közé valóknak tekinthették, arról nem is szólva, hogy Kürosz méd alattvalóként kezdte pályafutását, és a főhatalom megszerzése (i. e. 550) után minden bizonnyal felvette a médek királya címet. A Dáriusz Kürosz azonosítást azonban hitetlenné teszi a két uralkodó már említett világos megkülönböztetése Dániel könyvében. Akadnak olyan kutatók is, akik Kürosz fiában, a későbbi II. Kambüszészben vélik a rejtélyes méd Dáriuszt fellelni, hiszen Kürosz fiát Babilon elfoglalása után személyes képviselőjeként iktatta be Babilon királyaként i. e. 538 újévi ünnepségén. Azonban ezt az azonosítást Dáriusz hangsúlyozott idős kora, rövid uralkodási ideje és az uralkodók tényleges sorrendje (Kürosz-Kambüszész Dáriusz-Kürosz helyett) száműzi a fantázia birodalmába.

A két leghihetőbb jelölt a Babilonban különben sem szokatlan ideiglenes király szerepére a méd II. Küaxarész és Gobrüász, az élámi kormányzó. II. Küaxarész Xenophón (i. e. 427 - 355) görög történetíró Kürosz nevelkedése című műve szerint[80] Asztüagész fia, a médek királya, II. Kürosz nagybátyja és apósa volt.  Xenophon szerint II. Kürosz nagy tisztelettel adózott anyja, Mandane édestestvérének, akit lehet, hogy formálisan a méd királyi címmel is felruházott. Együttműködtek a Babilóniai Birodalom elleni küzdelemben is. Elképzelhető, hogy az idős Küaxarész i. e. 539 októbere után mintegy két évig, haláláig (i. e. 537/36 körül), a megtiszteltetés jeléül a babilóniai királyi vagy alkirályi címet is megkapta, de persze a tényleges hatalom már ekkor is II. Kürosz kezében volt, aki a hódítással megszerzett méd királyságot - ha csak formálisan is - anyja és unokahúga, egyben felesége, II. Küaxarész lánya, hozományának tekintette.

Az ugyancsak komolyan számba veendő Gobrüász[81] (az ékírásos szövegekben Gubaru/Ugbaru[82]) Gutium II. Küroszhoz átállt tartománykormányzója volt, ténylegesen ő vezette a Babilont elfoglaló perzsa sereget és gyakorolta a hatalmat[83] Kürosz két héttel későbbi diadalmas bevonulásáig. Elképzelhető, hogy a győztes hadvezért Kürosz az alkirályi méltósággal jutalmazta, aki Kürosz távollétében ténylegesen is regnált. Mivel ekkor már idős ember volt, igen valószínű, hogy nem ő, hanem hasonnevű fia vagy (más rokona) volt az a Gobrüász,[84] aki II. Kambüszész uralkodása idején Babilónia (!) és Abar Nahara (Mezopotámiából nézve "folyón túli", vagyis az Eufráteszen túli) [Szíria, Fönícia, Palesztina, Ciprus] satrapájaként tevékenykedett, később segített I. Dareiosz hatalomra kerülésében[85] és az új uralkodó apósa (és felesége, Dareiosz nővére révén) sógora lett!

 

7/ A "négy" perzsa király

 

A tizenegyedik fejezet elején (Dán 11:2-3) Gábriel angyal Dánielnek - a "hatalmas király" [= Nagy Sándor] fellépése előtt - az elsőt követő további három perzsa királyról tesz említést, akik közül az utolsó, "a negyedik nagyobb gazdagságra tesz szert, mint az összes többi. Amikor gazdagsága által hatalmassá lesz, harcba száll Jáván [= Hellász, Görögország] minden országa ellen. Mivel Dániel látomása (II.) Kürosz babilóniai királysága harmadik évében (i. e. 534/53 körül) történt - Kürosz az uralkodó perzsa király. Így a (méd-)perzsa birodalom első három királya Dániel szerzője szerint: Kürosz (i. e. 550/549-530) - Kambüszész (i. e. 530-522) és I. Dáriusz (i. e. 522-486).[86] A gazdag és hatalmas negyedik perzsa uralkodó, akinek i. e. 480/479-es európai hadjárata a megszakításokkal közel százötven éves görög-perzsa háborúk demonstratív nyitánya, nyilván (I) Xerxész (Hsajarsa, i. e. 486-465), Eszter könyvének Ahasvéros királya. A Xerxész után Nagy Sándor színrelépésig uralkodó perzsa királyokat[87] Dániel könyve még csak áttételesen sem említi. Számunkra különösen feltűnő, az Ezra-Nehemjá elbeszéléseiben fontos szerepet játszó, hosszú évtizedekig uralkodó, többször említett, Artaxerxész (Ártáhsásztá) - akikből három is ült a trónon! - hiánya. Ez talán Dániel már többször megfigyelt "tömörítés"-ének eredménye. Ami a zsidók számra a perzsa történelemből igazán fontos volt - visszatérés Bábelből, a Szentély újraépítése, a diaszpórában élő nép csodálatos megmenekülése ellenségei (Hámán!) kezéből az Kürosz, Dáriusz, Xerxész uralkodásához fűződik - a többi perzsa királyok voltak és elmúltak.

 

8/ A négy birodalom és az ötödik

 

Köztudottan Dániel jelképes birodalmi látomásainak annyi történeti megfejtése van, ahány kommentátor vagy történetíró, akik az uralom-váltás lineáris sémáját az ókor és középkor folyamán, de akár az újabb időkben is, igénybe vették.[88] 

A könyv 7. fejezetének víziójában (első jelképes látomás) "Bélsáccár király uralkodásának első esztendejében" a tengerből a négy világbirodalmat jelképező állatok - oroszlánhoz, medvéhez, párduchoz hasonlatos szörnyeteg és egy tízszarvú[89] rettenetes vadállat[90] - emelkednek ki. Ezt utóbbi bestiát a tüzes trónján megjelenő Ősöreg (az Örökkévaló egyik apokaliptikus elnevezése) ítélete után megsemmisítik és a többi ideig-óráig életben hagyott állatot is megfosztják hatalmától. Az összes nép feletti hatalmat az ég felhőin az Ősöreg elé érkező Emberfiának adják át.[91] Ezután egy angyal megmagyarázza Dánielnek a látomás értelmét. Ez a jelképes látomás szervesen épül az első prófétai kinyilatkoztatásra, amelyet a második fejezetben olvashattunk, a hetedik fejezetében azonban a birodalmakat (Babilónia, Média, Perzsia és a görög-makedón[92] világbirodalom, illetve ptolemaida és szeleukida utódállamai) négy vadállat jelképezi.

A "Bélsáccár király uralkodásának harmadik esztendejére" datált újabb vízióban (8. fejezet, második jelképes látomás) Dániel két vadállat, a két iráni birodalom (Média valamint az annál erősebb Perzsia) és Makedónia-Görögország (Jáván) királyait jelképező kos és kecskebak küzdelmét látja, amely a kecskebak győzelmével végződik. A négy vadállat, meg a kos és a kecskebak harca látomások értelmezéséhez a Nabukodonozor álmában látott négy különböző anyagból álló szobor adja meg a kulcsot.

A látomás értelmét magában a 8. fejezetben Gábriel angyal magyarázza meg Dánielnek. A 10-12. fejezetekben ("Kürosznak a perzsák királyának harmadik esztendejében", negyedik jelképes látomás) további magyarázat található: Gábriel angyal felfedi Dánielnek a végidő eseményeit. Ezzel összefüggésben főbb vonalaiban bemutatja a perzsa korszakot Kürosz uralkodásától kezdve, aztán Nagy Sándor győzelmeit, majd halála után a Ptolemaida és Szeleukida uralkodók háborúit egészen a IV. Antiokhosz uralkodása alatt kitört súlyos vallásüldözésig bezárólag. A mű konkrét neveket ugyan nem említ, de a leírásosokból nagyjából azonosítani lehet a szereplőket és eseményeket.

Küroszt három további perzsa király követi, utánuk azonban a hatalom a görögökre száll. Először egy hatalmas görög király támad (nyilvánvalóan Nagy Sándor), de halála után családja kihal,[93] birodalma a négy égtájnak megfelelően négy külön utódállamra válik szét. A ptolemaidák és szeleukidák történetének burkolt leírása szerint először dél királya (I. Ptolemaiosz) erősödik meg, de az egykori vezérek közül egy másik, észak királya (I. Szeleukosz) még nála is erősebb lesz, s hatalmasabb birodalmat szerez, mint a többi ország (Dán 11:2-5).  A tizenegyedik fejezet következő látomásértelmező versei (Dán 6-29) meglepően pontosan tudósítanak az északi és déli dinasztiák közötti háborúkról, házassági kapcsolatról egészen IV. Antiokhosz koráig és ennek az uralkodónak a VI. és VII. Ptolemaiosz elleni hadjárataiig, illetve a győzelmes egyiptomi hadmenetét megszakító i. e. 168-as római intervencióig[94] (Dán 11:30).  Innen kezdve a leírás drámai fordulatot ölt. A negyedik vadállat utolsó szarvával jelképezett ravasz, cselszövő, felfuvalkodott szívű északi király káromolja a Magasságost, üldözi szentjeit (a hívőket) és eltörli a Törvényt.(Dán 7:21, 25: 8:9-13: 9:27). Szörnyű cselekedetek egész sorát követi el, amelyek az Örökkévaló ("az égi sereg fejedelme") Szentélyének kirablásában és meggyalázásában, a napi állandó áldozat (támid) a megszüntetésében és egy förtelmes bálványszobor Templom-béli fölállításában kulminálódnak[95] (Dán 8:11-12: 11:31-39).  A szerző megemlíti a hellenizmushoz pártolt hűtlen zsidókat és a (makkabeus) ellenállás kezdeteit is, de az utóbbiban csak "kevés segítséget" (Dán 11:34-35) lát, a döntő lépést Istentől várja. A gonosz királynak van még egy kis ideje (Dán 7:25: 11:36: 12:11), de megítéltetése biztos és közeli (Dán 8:23-25: 11:40-45).  A fogság "hetven éve" (Jer 25:12: 29:10), amelyet Dániel ő 70 évhétnek értelmez (490 év) már csaknem eltelt (Dán 9:24-27), és az Isten közbelépésének órája közel van. A könyv hátralévő része a gonoszra váró közelgő isteni ítélet várható időpontjának kiszámításával,[96] s a végítéletben való bizakodással zárul.

Dániel könyvének későbbi olvasóiban a négy birodalom képe rögzült, ha azonban kisé alaposabban megnézzük Dánielnek a birodalmakról szóló próféciáját, azt találjuk, hogy a mű szerint négy, illetve négy + egy pogány birodalom váltja majd egymást az Ígéret Földje és a szent nép feletti uralkodásban. Az utolsó[97] birodalmat aztán széjjelzúzza Isten Királysága. A négy + egy birodalomról két, egymással kompatibilis leírást olvashatunk: az egyik Nabukodonozor álma a második fejezetben (Dán 2:31-45), a másik magának Dánielnek látomása a hetedikben (Dán 7: 1-27). A szoborlátomás arany fejét maga Dániel azonosította Nabukodonozor babilóniai királyságával (Dán 2:38). A további birodalmak egymást követő - spirituális szempontból egyre silányuló - sorát Dániel könyvén belül is nyomon tudjuk követni. A világbirodalmak harmadik tagja is világos, a műben három ízben is szerepel utalás a méd-perzsa uralmat felváltó harmadik királyságra, Görögországra (Jáván). A folyam mellett összecsapó kétszarvú kos és a szőrös kecskebak (Dán 8:4-7) jelentését is megkapjuk: "A kétszarvú kos, amit láttál - a médek és a perzsák királya. A kecskebak, amit láttál - a görögök királya, és a szeme között lévő nagy szarv az első király" (Dán 8:20-21).

Dániel könyve a négy birodalom örökösét más jellegű szimbólummal írja le, aminek az az oka, hogy a négy birodalom elgondolása addigra már teljesen kialakult, és számukon már nem lehetett változtatni. Való igaz, hogy a negyedik birodalom utóda[98] szintén egy királyság lesz, de más jellegű: nemcsak elfoglalja majd az egész földet, hanem soha el nem pusztul: véget vet a korábbi királyságoknak, és soha nem száll át más népre.[99] Ez a birodalom a tulajdonképpeni eszkatológikus hatalom, amely meghaladja a négy birodalom sémáját, és Dániel sohasem nevezi ezt az "ötödik királyságnak".

A kutatók között közkeletű elképzelés, hogy a dánieli próféciák négy birodalmát a római kor előtt valószínűleg úgy értelmezték, hogy a méd és perzsa királyságot különvéve a negyedik birodalom szerepét a görögökre osztották. Csak miután i. e. 63-ban Pompeius ("Magnus", i. e. 106-48) elfoglalta Jeruzsálemet, válhatott a zsidók előtt világossá, hogy az utolsó a "vas birodalom" nem más, mint Róma. A zsidó írástudók magából Dániel könyvéből is gyaníthatták volna, hogy nem Makedónia/Görögország (illetve egyik örököse a szeleukida királyság) lesz az utolsó a birodalmak sorában. Dán 9:26-ban ugyanis ez áll: "hatvankétszer hét (év) után megölnek egy Felkentet (Messiást), aki nem lesz többé. És a várost és a szenthelyet elpusztítja a következő fejedelem népe, és (annak is) vége lesz mintegy vízözön által, és végig tart a háború, elhatároztatott a pusztulás."

A "következő fejedelem" nem földi királyt, hanem a tízedik fejezetben szereplő perzsa és görög fejedelmekhez hasonlóan egy birodalom fölött álló angyali lényt jelent. Ennek a "plusz" birodalomnak Dánielnél nincs neve, aminek valószínűleg az az oka, hogy a mű végső megfogalmazásakor (nem is szólva az újbabilóniai és perzsa korról!) ez a királyság még nem volt ismert Keleten. A "fejedelem népe" (ám mágid) "elpusztítja" (jásit) a várost (Jeruzsálemet) és a Szentélyt. Ezt IV. Antiokhosz kortársai számára aligha lehetett volna a szeleukida uralkodóra érteni, hiszen ő "csak" rituálisan tisztátalanná tette a Szentélyt, de nem rombolta le! Így hát a Dán 9:26-ban szereplő fejedelem csakis egy a makedónok/görögök után következő második birodalom angyali fejedelemsége lehetett, amely "erős lesz, mint a vas, mert ahogy a vas összetör és szétzúz mindent, úgy fogja ez pörölyként szétverni azokat a királyságokat" (Dán 2:40). Vagy ugyanez Dániel látomásában: "a negyedik állat nagyon nagy, rémületes és nagyon erős volt /…/ és ez egészen más volt, mint az (előző) többi vadállat, és tíz szarva volt neki" (Dán 7:7).

Már a makedón/görög iga alatt általánossá vált a közel-keleti népek között az a meggyőződés, hogy a Kelet végül majd visszanyeri egykori hatalmát, és ismét uralkodni fog a világon. Hasonló elgondolás rejlik Dániel könyvében a négy birodalomra vonatkozó zsidó elgondolás mögött. is. A szerző szerint a negyedik birodalom vége egyszersmind az eszkaton kezdete lesz, és akkor jön majd el az örökké tartó királyság: de ez nem valamiféle ötödik birodalom[100] lesz, hanem az új korszak királysága.

Ugyanakkor rabbinikus és hasonló források, a zsidó írástudók, akik a kezdetektől fogva jól ismerték Dániel könyvéből a négy királyság koncepcióját, később sem adták fel a négy (elnyomó) birodalom sémáját és Rómát[101] tartották meg a negyedik és utolsó monarchiaként. Amikor a negyedik királyságot azonosították Rómával, a görög birodalom a harmadik lett, Médiát pedig egyesíteni kellett Perzsiával egy királysággá. Így létrejött egy négy birodalomból álló Róma-ellenes jegyzék, és ebben a megvilágításban értelmezték Dánielt.

Ezt az új sémát[102] legkorábbról a bibliai Józsefet és Dánielt a saját előképének tartó Josephus[103] tanúsítja, amikor arról ír (Zsidók története X. 276-277), hogy Dániel beszélt a makedónok perzsák feletti győzelméről és Antiokhosz "Epiphanész"-ről,[104] valamint ugyanő írt a rómaiak birodalmáról is."[105]  Persze Flavius nem beszélhetett nyíltan a Dánielben olvasható négy birodalom közkeletű értelmezéséről annak Róma-ellenes jellege miatt, de amikor Nabukodonozor - Dániel által megfejtett - álmát ismerteti (Zsidók története X, 209-210), akkor szándéka világos lehetett minden (keleti) olvasója számára, aki kész volt megérteni.[106]


JEGYZETEK

[1] Dániel - "Isten a bírám", "Isten ítélt/megvédett".

[2] A mű a héber kánonban nem a prófétai könyvek (neviim), hanem az "írások" (ketuvim) között szerepel. Az egyes könyvek (vélt vagy valódi) régisége mellett az is befolyással volt a besorolás folyamatára, hogy a kanonizáció korára (a polgári időszámítás kezdete körüli két évszázad) már az az álláspont érvényesült, hogy Ezra halálával a "prófétaság lelke" eltávozott Izraelből. Mint ismertes Ben Szira i. e. 180 körül írott apokrif könyvének egy - a zsidó történelem híres alakjait magasztaló - része (az "Atyák dicsérete" 44-50. fejezet) a kanonikus könyvek számbavételénél nem említi Dánielt, de ugyanakkor a zsidó kánon szerint ugyancsak apokrifnek tekintett, i. e. 100 körül íródott Makkabeusok I. könyve már megemlékezik Dánielről és a tüzes kemencébe vetett három ifjúról (1Makk 2:59-60). Ez arra utal, hogy Dániel személye, illetve a nevéhez kötődő mű viszonylag későn, valamikor a két időpont között vált általánosan ismerté, ami azt eredményezte, hogy az apokaliptikus látomásai miatt határesetnek, netán Ezránál és Nehemjánál későbbi keletkezésűnek tekintett Dániel könyve végül csak prófétai gyűjteménynél kevésbé értékesnek ítélt "írások" csoportjában kaphatott helyet és csak a Szeptuaginta ma ismert korpuszában található a prófétai könyvek között, Ezékiel után.

A zsidó megítélés ellentmondásosságára jellemző, hogy a Mehilta de-Rabbi Jismáél (Pisá, 1) és a Dániellel hosszabban foglalkozó Joszéf ben Mattijáhu alias T. Flavius Josephus  (vagy röviden csak Josephus, ahogy gyakran emlegetik, i. sz. 37-96 körül) - aki szerint ez a látnok nem csupán a négy birodalomról, a Szentély pusztulásáról és a messiási királyság eljövendő dolgokat mondja meg előre, mint a többiek, hanem megmondja az idejüket is, hogy mikor következnek be (Zsidók története/Régiségek, X: 10-11) - Dánielt a próféták közé számítja, miként egyes ókeresztény források is (például Máté 24:15). Ugyanakkor a Talmud tagadja, hogy próféta lett volna, de olyan nagy bölcsnek tartja, hogy ha a világ valamennyi bölcsét mérlegre tették volna, Dániel és társa lenyomták volna a mérleget (b. Jomá 77a). Megjegyzendő, hogy a második Szentély korabeli emberek másféle elhivatottságnak tartották a prófétaságot, mint aminek azt a mai ember gondolja. Szemükben a próféták nem feltétlenül a jövő tudósai voltak, hanem Isten inspirált emberei, akik az Úr szemével tudták látni a világ történéseit, az emberi életet, és képesek voltak az Örökkévaló akaratának továbbadására.

[3]A négy "Dániel" a következő: a/     Ezékiel (Jehezkél) szerint Dániel egy istenfélő (Ezék 14:14, 20) és bölcs (Ezék 28:3) ember. "Kortárs"-ként ez a személy minden további nélkül azonos lehetne a babilóniai fogságba hurcolt júdai ifjúval, de mivel Ezékiel nevét együtt említi a távoli múlt két másik istenfélő emberével, Noéval és Jóbbal, a személy azonossága nem valószínű. Az 1936-ban publikált ugariti eposz, az Akhat arról tanúskodik, hogy a föníciaiak között nagy valószínűséggel élt az emlékezete Akhat apjának, egy Dániel nevű embernek, "az árvák és özvegyek" védelmezőjének, aki híres volt jámborságáról, bölcsességéről és istenfélelméről: b/ Az 1Krón 3:1 szerint Dávid második fia (Abigailtól) (A 2Sám 3:3 ezt a fiút Hileábnak nevezi): c/ Dániel a "látnok", Dániel könyve főhőse: d/ Egy pap a babilóniai fogságból történt visszatérés után (Ezra 8:2: 10:7).

[4] Ezek elmondják, hogy Dániel és három társa, Hánánjá, Misáél és Ázárjá befolyásos eunuchok voltak (mint később Nehemjá) a királyi palotában, s ilyenként módjukban állt védelmezi magukat az őket erkölcstelenséggel vádlókkal szemben (Szánh 93b: Pirké de-Rabbi Eliézer 52).  Dániel az álomfejtések szakértője volt, Nabukodonozor bizalmát élvezte (Tánhumá B. ad Gen. 191). A királyi udvar számos veszélye és nehézsége ellenére Dánielnek sikerült megőriznie hitét, erkölcsös magatartását, kegyességét. Elutasította pogányok borának és olajának élvezetét. Hajlandó volt inkább feláldozni életét, mintsem, hogy elmulassza a napi háromszori imádkozást és büntetésül az oroszlánverembe vetették, amikor ellenségei a minhá ima recitálásakor meglepték. A verem bejáratát egy olyan kővel zárták le, amely Erec Jiszráélből származott. A kövön egy oroszlán formájú angyal ült, hogy megoltalmazza Dániel ellenségei cselvetéseitől. Amikor a következő nap reggelén a király ment, hogy megnézze mi történt vele, Dánielt a Semát recitálva találta (midrás Tehilim a 66. zsoltárhoz). Egy másik alkalommal Nabukodonozor megpróbálta rávenni Dánielt, hogy hódoljon egy bálványnak, amelynek szájába a király egy, a főpap tulajdonában lévő, Isten kimondhatatlan nevét viselő diadémot (ziz) helyezett, amire a bálvány kimondta e szavakat: "Én vagyok az Urad". Dániel azonban nem hódolt előtte. Ünnepélyesen felszólította a bálványt, hogy ne szentségtelenítse meg Isten nevét, amire a ziz Dániel szájába került és a bálvány darabokra hullott. (Sir há-Sirim Rábbá 7:9). Az Örökkévaló kinyilvánította Dániel előtt Izrael sorsát és az utolsó ítélet idejét, amelyet még Hággájnak, Zehárjának és Meláhinak sem tárt fel. (Dán 10:7). Dániel azonban elfelejtette a neki kinyilvánított végidőt (Brésit Rábbá 98:2). Dacára annak, hogy Dániel kitűnt jámborságával és kegyességével az oroszlánveremből nem saját érdeméből, hanem Ábrahám érdeméből szabadult ki (Bráhot 7b). Vannak olyanok, aki bűnösnek tekintik, mert jó tanácsot adott Nabukodonozornak (Bává Bátrá 4a). Dánielt azonosítják az eunuch Hátháh-hal (Eszt 4:5, 6: Megilá 15a: Bává Bátrá 4a), Memukán-nal (Eszt 1:16: tárgum Séni) vagy Sesbáccárral. A Joszippon szerint Dániel érdeme volt., hogy Dáriusz rendeletileg megengedte, a zsidók visszatérését Erec Jiszráélbe és hogy újjáépíthessék a Szentélyt. (24. fejezet). Dániel azt kérte a királytól, hogy Zerubábelt nevezze ki a helyére. A vélemények eltérnek, vajon Dániel követte-e a visszatérő száműzötteket az országba. Néhányan azt állítják, hogy Kürosz engedélye után visszatért Erec Jiszráélbe (Sir há-Sirim Rábbá 5:5), míg későbbi források (így Joszippon 9d-10a) azt mondják, hogy visszatért Susánba, ahol kegyes életet élt haláláig, és ott is temették el. A Talmud megemlít egy "Dániel zsinagógát" hárommérföldnyire Barnis városától (Éruvim 21a). A perzsiai Susán mellett még további öt hely állítja, hogy ott van eltemetve: Babilon, Kirkuk és Mukdadija Mezopotámiában, Malamir Perzsiában valamint Szamarkand Üzbegisztánban. Egy zsidó legenda viszont  tudni véli, hogy Dániel sírhelye (miként Mózesé, Ároné és Józsefé sem) nem található, mert a koporsója "az ég és föld között lebeg".

[5] Dán 4:5-6, 15: 5:14.

[6] Az elbeszéléseket és víziókat tartalmazó műben az elbeszélésekben a szerző harmadik személyben beszél magáról, míg a látomásokban első személyben, és ezzel a szerző az anonimitásból az apokaliptikára jellemző pszeudoanonimitásra tér át.

[7] IV. Antiokhosz "azonosítása" Dánielben mellesleg jóval régebbi a harmadik századnál. Ez tükröződik vissza az i. e. 100 körül keletkezett Makkabeusok I. könyvében (1Makk 1:54), ahol a IV. Antiokhosz parancsára az égőáldozatok oltárára emelt Zeusz bálványszobrot a "vészt hozó undokságként említik" (vö. Dán 9:27, 11:31), és ez az azonosítás található Josephus   i. sz. 94 körülre datált művének, a Zsidók története/Régiségek-nek azon részében is, amely Dániel könyvének nyolcadik fejezetével foglalkozik (X: 11), ahol is a jeles hellenisztikus zsidó történetíró egy minden bizonnyal egy általánosan elterjedt értelmezést idéz, mely szerint a kinövő "kis szarv" Antiokhosszal azonos.

[8] Több kutató a 7-12 fejezetek esetében egyenesen négy különböző szerzőt tételez fel. 

[10] A látnok úgy tűnik, nem ismeri teljességben még az i. e.  164-es év eseményeit, így IV. Antiokhosz tél eleji amnesztiarendeletét, a Templom decemberi újraszentelését. Az istentelen uralkodó pusztulását az "idők végén", egy újabb - győztes - egyiptomi hadjáratot követő "világháború" során (Dán 11:40-45), tehát még a jövőben várja bekövetkezni. (IV. Antiokhosz halála valójában i. e. 163 tavaszán, a parthusok elleni háborúskodása során következett be Perzsiában.) A kérdéses versek alapján Dániel könyvének teljes szövege nem lehet későbbi, mint i. e. 164 ősze.

[11] Mivel ebben a részben semmiféle Antiokhosz-ellenes propaganda sem fedezhető fel a 2. és a 4. fejezet álomlátásaiban (talán csak a Dáriusz királyról szóló 6. fejezetben találhatjuk ennek némi nyomát), biztosnak tűnik, hogy az 1-6. fejezetek több évszázaddal korábbi időszakból valók, mint Antiokhosz uralkodása. Persze a könyv egészének túlnyomó része is - eltekintve az interpolációktól - nyilván jóval régebbi Antiokhosz koránál.

[12] Ezt a feltételezést a Szeptuaginta kiegészítéseiben megőrzött történetek - Ázárjá imája, a három ifjú éneke a tüzes kemencében (Dán 3:26-30), a Bélről és a sárkányról szóló elbeszélés (13. fejezet), valamint Zsuzsanna története (14. fejezet) is alátámasztják.

[13] Az 1947-ben felfedezett holt-tengeri tekercsek között az első barlangban talált több száz töredék között három töredékes példány Dániel könyvéből származik. Ezeket összehasonlítva a maszoréta szöveggel csupán 16 kismérvű eltérést találunk, melyek fordításkor fel sem tűnnének. Az egyik töredék, mely az i. e. második.században íródott, tartalmazza Dán 2:4-et. Ez azért is különösen fontos, mert a héber nyelvről arám nyelvre való átváltás ugyanúgy megvan ezen a helyen a szövegben, mint ahogyan a korábban ismert jóval későbbi kéziratokban. Ezek a tények azt bizonyítják, hogy Dániel könyvének szövege azonos az i. e. 2-1. századi szöveggel, melyet a római uralom első évszázadában használtak.

[14] Nehéz feltételezni azonban, hogy ilyen pontos forrás-összedolgozás lehetséges lenne.  

[15] Ez a magyarázat azért nem helyes, mert figyelmen kívül hagyja, hogy az arám részben a 2. illetve a 7. fejezetben két nagyfontosságú prófécia is van, és nem tudja megmagyarázni az 1. fejezet héber nyelvű szövegének problémáját sem.

[16] Ez azonban nem használható fel azon feltevés melletti érvként, hogy a könyv későbbi időpontban keletkezett, hiszen mi oka lehetett volna egy makkabeusi korban élő zsidó szerzőnek, hogy könyvének egyik részét héber, másik részét arameus nyelven írja meg.

[17] Ha a III. és IV. Antiokhosz korát (i. e. 223 - 163) leíró szöveg egy olyan nyelven íródott, amely jóval régebbi az i. e. harmadik századnál, akkor a látomások értelmezése a vaticinia ex eventu alapján értelmezhetetlenné válik.

[18] Számos akkád és perzsa kifejezés - így például egyes hivatali megnevezések (Dán 3:3) - félrefordítása a Szeptuaginta szövegében arra mutat, hogy ezeknek a szavaknak a pontos jelentését a hellenisztikus korra már rég elfelejtették, ami ugyancsak a ránk maradt arameus-héber szöveg korábbi eredetét támasztja alá.

[19] Amelyeket a végső szerkesztő/megformáló olykor már nem is ért(ett igazán. Ilyen például a hatodik fejezetnek az a része, amely elmondja, hogy a Dániel ellenségei kierőszakolták a gyengekezű új királytól a "méd Dáriusz"-tól, egy olyan rendelet kibocsájtását, amely megtiltotta hogy valaki "merészeljen harminc napon belül bármit is kérni, embertől vagy istentől - kivéve a királyt". Ez félreértése annak a mezopotámiai babonás elképzelésnek, hogy az ételáldozatok és az azokat kísérő imádságok valaki személyes istenéhez tevet hónapban szerencsétlenséghez vezetnek. A Dániel ellenes összeesküvők persze nyilván tudták, hogy a helyi babonák semmilyen körülmények között sem tántoríthatnak el egy hívő zsidót attól, hogy szokásai szerint naponta háromszor ne imádkozzon - Jeruzsálem felé fordulva - térden állva a nyitott ablaknál.

[20] A második fejezet például valószínűleg a 42-43. versek beillesztése előtt (vagy után) került a gyűjteménybe, majd a fejezetet egy későbbi időpontban az első és utolsó versekkel bővítették.

[21] A Táná'hnak egy szerzője van, maga az Isten, de sok írója. A kánon isteni és emberi oldalból tevődik össze. Az emberi oldal nem gépiesen írta a Szentírásnak egy-egy könyvét, hanem olyan eszköze volt az Örökkévalónak, aki hagyta az emberi gondolkodást, a stílust, a kifejezéseket, örömöt és bánatot érvényesülni. Egy-egy kánoni könyvön erősen meglátszik írójának egyénisége és kulturális szintje. A bibliai szerzők nem csupán saját tapasztalatukat, élményeiket fogalmazták meg és öntötték írásba, hanem - a ma emberétől már teljesen idegen és érthetetlen szemlélettel - kortársaik, és más nemzedékek tapasztalatait is sajátjukként tudták és merték megélni. A Táná'h szövege kollektív ellenőrzés alatt született, kezdettől fogva nem pusztán egyéni alkotás volt, hanem egy közösség állandóan használt, hosszú szóbeliség után írásba foglalt dokumentuma.  A könyvek könyvének különböző műfajú egységei, már írásba foglalásuk előtt is széles körben ismertek voltak. A zsoltárokat hamarabb énekelték, mint ahogyan leírták, a próféták előbb prédikáltak, hirdették az Örökkévalótól szóban kapott igét, és ezeket az üzeneteket is csak később foglalták írásba. A törvények is hosszú ideig szóban éltek. Írásos megörökítésük azért is következett be, hogy állandó használatukat segítse, nem pedig azért, hogy hitelesítse a szóban már amúgy is hitelesnek tartott szavakat. Mindez magyarázza, hogy több ezer esztendő távlatából is meglepően pontos hagyományanyagot találunk az egyes bibliai alkotásokban.  A Táná'h szövege mindig az írásokkal élő közösség felügyelete alatt állt. A kánonban Isten teljesen eltérő képességű embereket használt fel, olyan műveltségi szinten, amelyen éppen voltak. Minden emberi tett és cselekedet mögött ott húzódik az Örökkévaló, aki nélkül nem jött volna létre a Tóra és a többi szent szöveg. Nem is szólva a névtelen segítők tömegeiről. A maszorétákról, a szöveghagyományozókról, akik előkészítették a kellékeket a szent szövegek másolására.

[22]Dániel könyve az egyetemes történelem teológiai értelmezését nyújtja Isten terve alapján, amely az emberiség sorsát meghatározza és biztosan halad az eleve elrendelt cél beteljesedése felé.  A látomások mindenekelőtt az isteni uralom és az időben egymást követő földi hatalmak viszonyát érintik. A szerző a történelmet, mint Istennek és a gonoszság erőinek küzdelmét mutatja be, amelyeket valami módon a pogány nagybirodalmak jelenítenek meg (Dán 10:13: 10:20 - 11:1). Már a 2. fejezet (álom a négyféle fémből álló, négy világbirodalmat jelképező szoborról) alaptémája a gonoszság meghatározott periódusain keresztül az isteni üdvtervvel ellentétes irányban haladó történelem. A tengerből kiemelkedő négy különböző vadállat, akiket az "Emberfia" hatalma győz le (7. fejezet) ugyanezt mondja el egy másik képi síkon. Ugyanígy a kosról és a kecskebakról szóló látomás (8. fejezet), a hetven évhétről szóló jövendölés (9. fejezet), illetve a végidők háborúval és feltámadással záruló ábrázolása mind-mind egy teológiai szemléletű történelemfelfogásra való törekvés megnyilvánulásai. A mű a világtörténelem egészének menetét értelmezi, célja nem az aktuális események bemutatása, még csak nem is egy-egy titok megfejtése, netán a végidő bekövetkeztének egzakt kiszámítása, hanem egy konkrét történelmi szituáción túlmutatóan a mindenkoron hitükért, vallási meggyőződésükért üldözöttek biztatása és megvigasztalása, úgy hogy a hívő következtetéseket vonhasson le saját magatartására vonatkozóan. Szándéka szerint az egész könyv annak a reménynek az igazolása, hogy Isten a gonoszság látszólagos hatalma ellenére rövidesen megítéli az egész világot. Ez lesz a határpont, amelyen túl a beteljesedés következik, megvalósul Isten országa.  Ez kiterjed minden nemzetre (Dán 7:14), örökkévaló lesz és a szentek országa (Dán 7: 14, 27). Az eljövendő isteni uralom letéteményese Izrael lesz.  Dánielék Isten segítségével egy korábbi szituációban győztesen kerültek ki a megpróbáltatásokból. A büszke Nabukodonozor története arról, hogy szalmát eszik, mint az ökör, vagy Bélsáccár története, aki az isteni ítélet írását látta a falon, arra emlékeztette zsidókat, hogy Isten hatalma nagyobb, mint a hitetlen földi hatalmasságok. Maguk a pogányok is kénytelenek voltak elismerni a zsidókat segítő igaz Isten nagyságát. Hasonló állhatatosságot kell tanúsítani a késői utódoknak is. Amikor a mű szerzője a babilóniai királyoktól egészen IV. Antiokhosz koráig múlt és jelen nagyvonalúan kezelt eseményeiben felfedi az "Ég Urá"-nak tervét, reményt és bizalmat akar önteni a hívőkbe, hogy az Örökkévaló a jövőt is szilárdan a kezében tartja, a világ az isteni uralom eljövetele felé halad. Isten nem felejtette el sok megpróbáltatásnak kitett népét - sugallja a szerző -, a gonoszság korszaka (amely szintén Tőle ered) egy általa megszabott időpont felé halad, mely után Isten uralma fogja a földi hatalmakat fölváltani. Dániel könyve a végítélet ígéretével bátorítást nyújt az Úr neve megszentelőinek, akik hitükért életüket adták, vagy az élet elvesztése fenyeget. Több ez a bátorítás annál, hogy az Örökkévaló megmentheti a hívők életét az evilági veszélyektől, ahogyan a feddhetetlen Dánielt és társait a tüzes kemencétől (Dán 3:2) vagy az oroszlánok vermétől (Dán 6:23). Az átélt szenvedések célja, hogy "kipróbáltak és tiszták legyenek" a végső időkre (Dán 11:25: 12:10). Dániel könyve nem hagy kétséget: sokan lesznek, akik nem bizonyulnak hűségesnek (Dán 11:32 skk.: 12:10) ezért az ítéleten a pogányokon túl. Izraelnek is át kell esnie. Azok fognak csak megmenekülni, akik beírattak az élet könyvébe (Dán 12:1). Az apokaliptikus látomásokból álló 7-12 fejeztek az egymást követő világbirodalmak változásában Isten tervének megvalósulását vizionálják. Dániel szimbolikusan többször jelzi, hogy a történelem a végső ítélet felé halad. Ilyen jel a Nabukodonozor álmában látott szobor összeomlása (Dán 2:34-35), a negyedik rettenetes vadállat pusztulása (Dán 7:11, 24-26), az üldöző király halála (Dán 9:27: 11:40-45).  A közelgő végítélet megtöri a gonoszság hatalmát, és ezt követi a dicsőséges isteni uralom. A Mindenható eljövendő idők feletti hatalma nemcsak a történelem erőin, hanem a halálon is diadalmaskodik. A holtak közül sokan életre kelnek. méltó jutalomban vagy büntetésben részesülve. Isten és örök életre hívja az áldozatul esett igazakat (Dán 12:2-3).

[23] Az i. e.  hatodik század derekán új nagyhatalom emelkedett fel a Közel-Keleten. Igen rövid idő alatt a perzsák a Közel-Kelet addigi legnagyobb kiterjedésű birodalmát hozták létre Az új birodalom megalapítója II. Kürosz volt. Üstökösként ívelő pályája és széles körű hódításai a méd, lídiai, babiloni királyságok gyengeségeit használták ki, és elnyerték mindazok tetszését, akik a nemzetköziséget részesítették előnyben az asszír birodalmat átmenetileg felváltó, korlátok közé szorított nemzetállamokkal szemben. Kürosz fia, II. Kambüszész Egyiptomot is a perzsa birodalomhoz csatolta. I. Dareiosz (i. e. 522 - 486), a harmadik perzsa uralkodó még tovább terjesztette a birodalom területét és megalkotta a hatalmas perzsa birodalom szervezeti struktúráját.

[24]  Ő Nabukodonozor mintája Dániel könyvében!

[25] Korabeli szövegekből ismeretes, hogy Nabú-naid i.e. 550 körüli Babilonból való elvonulásának közvetlen oka a főváros és más városok lakosságának felkelése volt a király valláspolitikája miatt. Nabú-naid elvonulása azonban nem egyszerűen a felmerülő nehézségek elől való megfutamodás volt, mivel arábiai tartózkodását felhasználta, hogy - legyőzve az ottani törzseket - a karavánutak mentén levő oázisok egész sorára Jatribig (Iatribu, a későbbi Medina) kiterjessze Babilónia fennhatóságát Nagy valószínűséggel zsidó katonák és azok családjai is voltak kíséretében, mivel szinte valamennyi arábiai oázis, amelyet saját állítása szerint felkeresett, később (egészen Mohamed koráig) jelentős zsidó településsé vált

[26] Hérodotosz szerint Asztüagész sógora volt.

[27] Leginkább három társadalmi csoport reménykedhetett a perzsák győzelmében: 1/ a Marduk-papság, amely erősen ellenezte Nabú-naid Szín-kultuszát annak ellenére, hogy az uralkodó továbbra is tisztelte és támogatta a többi babilóniai istenséget. 2/ A babilóniai kereskedők, akik piacuk beszűkülését és a kereskedelmi utak megszűnését tapasztalták. Ők minden bizonnyal olyan hatalmi viszonyokra vágytak, ahol messze vezető kereskedelmi útvonalak és egyre növekvő piacok teremtik meg a keresletet és serkentik a kínálatot. 3/ A Babilóniában élő külföldi (deportált) tömegek, akik úgy vélhették, hogy bármilyen más uralom esetén esélyük nyílhat a hazájukba való visszatérésre.

[28] Ez a hangulat tükröződik Jesája próféta könyvében, Isten Felkentjének mondja Küroszt, ezzel kapcsolódik az Újbabilóniai Birodalom általános hangulatához (Jes 45:1-3). A birodalom népeinek várakozása szinte követelménnyé tette a sokat emlegetett perzsa politikát: a tolerancia elvét. Bár a zsidók messianisztikus várakozásai végül is nem teljesültek, a perzsa korszakban több lépésben sor kerülhetett a hazatérésre és a második Szentély felépítésére. (E korszak zsidó történelmének bonyolult és gyakran homályba burkolt történeti összefüggéseit a kutatók Náhum, Zehárjá, Meláhi, Hággáj próféták írásaiból, illetve Ezra-Nehemjá és Eszter könyveiből próbálják kihüvelyezni.)

[29] Az egész térség és benne a júdai zsidó közösség, jó két évszázadon át - egészen addig, amikor Türosz i. e. 332-ben behódolt Nagy Sándornak - perzsa fennhatóság alá tartozott.

[30] A sivát Cion-i kor perzsa uralkodóinak és más (köz)szereplőinek a Bibliában megörökített - mára már olykor elhomályosult története - Ezra, Nehemjá és Eszter könyveiben olvasható.

[31] Az i. e. harmadik század középső harmadában a szeleukida birodalom a keleti tartományok (Perzsia, Parthia, Hürkania, Baktria) lázadása következtében, s a későbbi kisázsiai veszteségek után fokozatosan összezsugorodott, és fennhatósága végül már csak a Taurus-hegyvonulat és Média közé eső területre terjedt ki.

[32] Pénzt próbált szerezni a Rómával szembeni tartozása kifizetéséhez.

[33] A Szentély és kultusz ügyeibe való beavatkozás szöges ellentétben állt a ptolemaida és korai szeleukida gyakorlattal, hogy tudniillik a felső hatalmak nemigen törődtek a belső júdeai ügyekkel, a zsidók pedig meglehetősen egykedvűen vették tudomásul az új hatalmi helyzeteket.

[34] Ilyen volt a Zeusz és más görög istenek tisztelete (a helyi istenekkel azonosítva azokat) és a saját személye - mint Zeusz látható megnyilvánulása - iránti hódolat igénye. (A pénzekre vert képmása Zeuszhoz hasonlított, az Epiphanész név jelentése pedig "a megnyilvánuló Isten".)

[35] Nagy Sándor és több korábbi hellenisztikus uralkodó ezt már megtette. Ezt tanúsítják a nevükhöz fűzött epiteton ornans-ok is.

[36] Ez volt a ptolemaidák és szeleukidák közötti úgynevezett 6. szír háború, amelyet már Egyiptomban vívtak.

[37] Az e kérdésben valószínűleg tévedő Josephus szerint ő is a főpapi család sarja, III. Oniász és Jázon testvére volt.

[38] A hellenistákkal szemben álló hászid mozgalom, (mind majd a Makkabeusok mozgalma) III. Oniászt ismerte el utolsó törvényes főpapnak, s már Jázont is a heretikusok közé sorolta. Az azonban, hogy Menelaosz egy nem áronida (s még kevésbé cádókita) legyen a főpap, mindenképpen heves megbotránkozást váltott ki.

[39] Jázon földönfutó lett: egyik helyről a másikra menekült, végül Spártában meghalt.

[40] IV. Antiokhosz közigazgatási nézetei (is) eltértek a tradícióktól. Míg a ptolemaidák és elődei alatti jogi különbségtétel volt a "király földje", a "bérelt föld" és a "magánföld" között (a zsidók a "templomi föld"" kiváltságát élvezhették!), addig IV. Antiokhosz ezen a téren is egységesítésre törekedett a tradicionális felfogás rovására.

[41] Ez valószínűleg elferdítése a Zeusz Olümpiosz helyi megfelelőjének: az istennév helyére az "utálatosság" szó került, a héber sámájim = az ég (az olümpiosz megfelelője pedig a sómém “pusztító" szóvá torzult.

[42] IV. Antiokhosz kötelezővé tette, hogy a Szentélyben minden hó 25-én a görög istenségnek mutassanak be áldozatot, ő maga ugyanis 25-én született.

[43] Antiokhosz valószínűleg soha sem értette meg, hogy intézkedéseivel miért tette engesztelhetetlen ellenségeivé a zsidókat. Az, amit ő kívánt, az az ókori (pogány) felfogás szerint nem volt sem szokatlan, sem kifogásolható. Nem akarta megszüntetni az Örökkévaló tiszteletét, hogy helyébe más isten tiszteletét állítsa, hanem csak a zsidó Istent, a "menny Istenét" akarta azonosítani a görög Pantheon főistenével, és ezzel a zsidó vallást politikája eszközévé kívánta tenni. Legtöbb alattvalója ellenvetés nélkül elfogadott volna egy ilyen döntést, és akadtak olyan zsidó vezetők is, akik hajlandók voltak az intézkedés tudomásul vételére. A szamaritánusok templomát is Zeusz Xeniusnak szentelték (2Makk 6:2). Nincs tudomásunk azonban róla: hogy a szamaritánusok ezt ellenezték volna, Josephus egyenesen arról ír, hogy a szamaritánusok maguk kérték a változást (Zsidók története. XII, V:5). IV. Antiokhosz bizonyára meglepődött a zsidók ellenállásán. Nem igazán fogta fel a képnélküli, monoteista hagyományt, sem azt az elszántságot, amellyel a zsidók a Törvény parancsaihoz ragaszkodtak, és amelynek fényében az új kultusz pusztán kárhozatos bálványimádás volt, amivel minden áron szembe kell szállni. Ugyanakkor Dániel könyvének minden zsidó olvasója azonnal megértette, hogy Nabukodonozor alakja Antiokhoszt példázza. Ha a kivételezett ifjaknak volt bátorságuk, és nem szennyezték be magukat a király finom ételeivel, nem ugyanilyen bátorsággal kell Antiokhosz rémuralma idején visszautasítani a disznóhúst s a tisztátalan ételeket. Ha Dániel inkább választotta az oroszlánvermet, mintsem hogy a királyhoz imádkozzék, nem kell-e most is egyedül Istent imádni és bízni benne, hogy ő megszabadít? A három ifjú bátor beszéde, akik inkább a tüzes kemencét választották, mint a király képmásának imádását, egyenesen azokhoz a zsidókhoz szólt, akiket halálbüntetés terhe mellett kényszerítettek Zeusz imádására, és az ifjak szavainak az üldözöttek számára elképzelhetetlen időszerűsége volt.

[44] A mártíromságot vállalók mellett sokan elhagyták az országot, így például a törvény szerint jogos főpap, IV. Oniász is Egyiptomba menekült. Az is szokássá vált, hogy számosan a hatóságok zaklatása elől a pusztába települve keresték a szabadulást: az eremitizmus kezdetét vette Izraelben.   

[45] Mint később egy ideig a rómaiak Nero, illetve Hadrianus alatt.

[46] A szekuláris tudományos megközelítés lényegéből következően a Dániel könyvére vonatkozó megállapítások (is) az állandó viták tüzében alakulnak: az újabb megállapítások "megszüntetve megőrzik" a helyesnek vélt vagy bizonyult korábbi elgondolásokat. Mivel célunk a megállapítások lehetőség szerinti szintetizálása volt - abszolút tudománytalan módon - mind az egyes állítások ütköztetésétől, mind a primer és szekunder szerzői hivatkozásoktól eltekintettünk.

[47] A zsidó közösség állandósult függő helyzete a pogány birodalmaktól Jeruzsálem pusztulását (i. e. 586) követően elősegítette az apokaliptikus várakozások kialakulását, amelynek számos emléke őrződött meg.  Igaz a zsidó kánonba csak egyetlen apokaliptikus írás, a Táná'h legkésőbbi rétegéhez tartozó Dániel könyve talált utat magának.   A belső összefüggések alapján Dániel egész könyvet az apokaliptikához tartozónak tekintjük. (Ez az egyetlen ószövetségi könyv, amely ebbe a műfajba tartozik, bár hasonló vonásokat néhány korábbi könyvben is felfedezhetünk.) Mint már korábban említettük az első, a Dániel és barátai körül kialakult legendakört tartalmazó hággádikus részben (1-6. fejezet) található beszámolók Nabukodonozornak a hatalmas szoborról való álmáról (2. fejezet), az égig érő fáról (4, fejezet) és a titokzatos feliratról Bélsáccár király lakomáján (5. fejezet) a Dániel apokaliptikus látomásait tartalmazó második rész (7-12. fejezet) szerves előjátékául szolgálnak.

Az apokaliptikus gondolkodásmód különösen felerősödött a hellenisztikus korban, az i. e. 2. század második harmadától kezdve, elsősorban a vallásához és nemzeti hagyományához hűséges zsidóság IV. Antiokhosz ("Epiphanész") erőszakos hellenizáló politikája miatti üldöztetése (majd az erősödő római térhódítás és elnyomás) következtében. Ismeretesen az apokaliptika a jövőből, az eszkatológikus beteljesedésből tekint a jelenbe. Előre tudósít a bekövetkezendőkről és ezek fényében értelmezi a jelent. Kiindulva a múltból - a jelenen át - a végidőkig plasztikusan átfogja az egész történelmet, amely az Örökkévaló előre rendelt terve szerint halad a végső kibontakozás felé. Miközben az apokaliptikus szerző, bemutatja a világtörténelem menetét, összekapcsolja a prófétai és bölcsességi örökséget: számos olyan elemet felhasznál leírásaiban, amelyek a bölcsességi gondolkodás hatását tükrözik, így az egymást váltó nagybirodalmak sémáját, a világidő kiszámításával összefüggő kombinációk, kozmikus spekulációk stb. A hívőknek adott kinyilatkoztatás elsősorban a legfelsőbb hatalomtól eredő magasabb rendű tudás, amely eligazítja őket a jelen szorongató helyzetében. Látomásaiban Dániel is a bekövetkező végidő ígéretével erősíti és vigasztalja üldözött honfitársait, akik a jelenben tanúsított hűségükért a végső napokban majd az örök dicsőség jutalmában részesülnek.

[48] Ez a feltámadás eszméjének első nyílt megjelenése a zsidó vallási gondolkodásban. Az áldozatok és szeretteik azzal a bizonyossággal vigasztalhatták magukat, hogy Isten örök életre támasztja fel őket (Dán 12:1-4). Alig kétséges, hogy a hős vértanúk sorsán való elgondolkodás nagymértékben elősegítette, hogy a síron túli élet hite mélyen begyökerezett a zsidóság gondolkodásába.

[49] A szöveghely szerint (Dán 1:1-2) a Templom - Bélsáccár lakomáján is szerephez jutó - szent edényei egy részének elvitelére ekkor került sor először. A megmaradt edények nagy részét Nabukodonozor uralkodása nyolcadik esztendejében (i. e. 597.) hurcolta el Bábelbe (2Kir 24:12-13), a többi fémtárgyat pedig a király uralkodása tizenkilencedik esztendejében, a jeruzsálemi Szentély lerombolásakor hozta el hadvezére, Nabuzáradán (2Kir 25:8-17).

[50] Ugyanezt a dátumot kapjuk, ha feltételezzük, hogy másolási hiba következtében Jojákin király neve helyére apja, Jojákim került, a három hónap helyett pedig három év.

[51] A Dán 1: 5,18 szerint az ifjak fogságba vitelüket követően csak háromévi előkészítés után lépnek udvari szolgálatba, míg a második fejezet első verse szerint Dániel már Nabukodonozor második évében szolgálatot teljesít a király környezetében

[52] Ez esetleg a Hánánjá név föníciai változata.

[53] I. e. 604/603 körül. Dániel azonban ekkor még nem lehetett a királyi udvarban, hiszen fogságba kerülése után három évig társaival együtt épp az udvari életre készítették fel. A második év lehet elírás, vonatkozhat Dániel udvarba kerülésének második évére, vagy mondjuk (Száádjá, Rási) a Szentély pusztulása utáni második évre (i. e. 586/584), amikor Nabukodonozornak már épp elég oka lehetett, hogy a birodalmak múlandóságán elmélkedjék és az "Ég Istené"-nek büntetését félje.

[54] A kumráni 4-es barlangban talált "Nabúnáj imájá"-nak álom-leírása hasonló szavakkal érzékelteti az utolsó (új)babilóniai uralkodó lelkiállapotát egy álomlátás után.

[55] Nem feladatunk Nabukodonozor szimbolikus álma, illetve Dániel álomfejtése mezopotámiai előképeinek és bibliai (József-történet!) párhuzamainak ismertetése. Az "el nem mesélt álom" jól ismert az igen gazdag mezopotámiai álomfejtő irodalomból. Az álmoskönyvek ilyen esetben is - vagyis ha az álmodó elfelejtette álmát, illetve nem képes annak elmesélésére - lehetségesnek tartják az álom megfejtését. Az "elfelejtett álom" esetét ismeri a babiloni Talmud is: Bráhot 55b szerint egy könyörgő arra kéri Istent, hogy erősítse meg álmának jelentését, ha az "jó álom" volt - és fordítsa jóra, ha nem az volt.

Az elbeszélés szerint (Dán 2:19) a megfejtést Dániel maga is álomban tudja meg. Ez megint a történet mezopotámiai gyökereire utal: az ottani álomfejtő irodalom tanúsága szerint a szimbolikus álmok megfejtése gyakran úgy történt, hogy az álomfejtő közvetlenül az álom eredeti forrásához, az istenséghez fordult és maga is álomban rekonstruálta az álom címzettjének álmát. Ez az eljárás annak bizonyítására szolgált, hogy a látomás valóban isteni kinyilatkoztatást tartalmazott Persze Dániel álomfejtésének bemutatásakor a mű szerzőjének célja nem a babilóniai álomfejtő technika leírása volt, hanem Dániel Istene magasabbrendűségének bizonyítása, ő "az istenek Istene, a királyok ura és a titkok feltárója“ hatalmasabb mindenkinél, mindenható (Dán 2:46-47).

[56] A négy királyságról szóló jóslat áltanos ismertségét és elterjedését mutatja az a tény, hogy lényegileg ugyanez a jóslat ismétlődik meg immár Dániel saját álombeli látomásaként a hetedik fejezetben is a tengerből feljövő négy állatról szóló vízió formájában.

[57] A mű Nabukodonozor őrültségét, majd gyógyulását elbeszélő részében (negyedik. fejezet) - lásd a Kumránban talált arámi nyelvű "Nabúnáj imája"-töredékről később írottakat - hihetőleg mezopotámiai történeti néphagyomány is megőrződött.

[58] A zoroaszteriánusok ránk maradt szent könyve, az Aveszta elbeszélése szerint Ahura Mazda látomást bocsájtott Zarathusztrára, aki "megpillantotta egy fa törzsét, amelynek négy ága volt: egy arany, egy ezüst, egy acél és kevert vas." Ahura Mazda elmagyarázta Zarathusztrának a látomást: "A fa törzse, amit láttál, az anyagi lét, amelyet én Ahura Mazda teremtettem. A négy ág az eljövendő négy korszak." A négy szakaszra osztott kor a zoroaszteriánus évezred, a próféta által kapott kinyilatkoztatástól az eszkatonig tartó ezer év. Az aranykorszak az volt, "amelyben Ahura Mazda bemutatta a vallást." Az utolsó, negyedik "kevert vas" korszak a gonoszság kora az ítélet és megváltás előtt.

A perzsa elgondolás szerint a Zarathusztra évezredének négy korszakát jelző fémek sorozata: arany, ezüst, acél és kevert vas. Könnyen látható a párhuzam a perzsa forrásban található kevert vaskorszak és a Dániel könyvében található cseréppel kevert vas között. Első látásra úgy tűnik, hogy a Dánielben olvasható fémsorozat (arany-ezüst-réz-vas, illetve agyagcseréppel kevert vas) jobban illene öt korszakba, ám egy ilyen felfogás ellentmondásban volna magának Dánielnek a szavaival. A Dánielnél szereplő arany, ezüst, bronz (réz) és a vas sorozata megegyezik a feltehetőleg ugyancsak keleti forrásokra visszamenő ókori görög elképzelésekkel, a szobor-látomásban felsorolt fémek a Hésziodosz (i. e. 8/7 század) "Munkák és Napok"-jában és az ő nyomán Ovidius (i. e. 43 - i. sz. 18) "Átváltozások" című művében szereplő négy korszak fémei. A fennmaradt perzsa szövegekben található séma kihagyja a rezet, helyette a vas egyik fajtája, az acél található. A negyedik periódus a kevert vas. Dánielnél nyilvánvalóan keveredik a két séma: elvben a Hésziodosznál is olvasható sémát követi, amelyet nagy valószínűséggel nem görög változatában, hanem - feltehetően perzsa közvetítéssel - eredeti keleti formájában ismert, de mivel észrevette az acél és a vas közti rokonságot, átvette a másik rendszerből a kevert vas-korszakot, és a szobor combját vasból, lábszárát vasból és agyagból valónak írta le. (Értelmezésében mind a vas, mind pedig az agyagcseréppel való keveréke a negyedik birodalom jelképe lett.)

Az ókori népek is jól tudták, hogy a vas használatának elterjedése előtt a réz (bronz) volt az emberek számára a legfontosabb fém. Az arany, ezüst, réz és vas szerinti korszakolás csak olyan közösségekben jöhetett létre, ahol az ezüst és az arany becsesebb volt a réznél és a vasnál. A korszakoknak ez a sorozata az ókori emberek távoli múlt iránti nosztalgiáján, illetve az emberi történelemben végbemenő folyamatos romlás elképzelésesén alapult: a mitikus arany- és ezüstkorszakot hozzátették az általuk ismert történelmi réz- és vaskorhoz. Dániel értelmezésében a fémek sémája egyben összhangban van a négy birodalom ókori keleten kialakult politikai elméletével is, amely az első három korszakot tisztelettel írja le: van ugyan valamiféle hanyatlás, de igazából csak az utolsó birodalom gonosz, miként a negyedik periódus a perzsa forrásokban. Nabukodonozor álmában az első királyság hatalmas, a második alacsonyabb rendű az elsőnél, a harmadik (réz/bronz) királyság "az egész földön uralkodik", és a szörnyűséges negyedik királyság részint erős és részint törékeny" lesz, mint a(z agyaggal kevert) vas.  Egészében Dániel álomértelmezése a történelmet pesszimizmussal szemléli és megállapítja benne a bűn eluralkodását, amely tetőpontja felé halad: az egymást követő birodalmak gonoszságban túlszárnyalják az előzőt. A gonoszság erői elhatalmasodnak és végkifejletükben Isten népét megsemmisítéssel fenyegetik. Ekkor érkezik el a történelem fordulatot jelentő nagy pillanat, amikor maga Isten avatkozik be az eseményekbe és igazságot szolgáltat.

[59] Az elbeszélés szerint a babilóniai király nemcsak az álom értelmezését, de magának az álomnak a tartalmát is követelte a káldeusoktól (mágusok, varázslók, csillagjósok). Csak Dániel tudott eleget tenni a király követelésének, mert Isten kinyilatkoztatta előtte a titkot. Nabukodonozor követelése a maga logikája szerint nem annyira ésszerűtlen, miként Dániel könyve feltünteti. Amikor a király álma elmondását kéri, próbára akarja tenni a káldeusokat, mintegy meg akar bizonyosodni a későbbi értelmezés helyességéről. Hasonló próbatétellel találkozhatunk Hérodotosz (A görög-perzsa háború, I, 47) híres történetében, amely arról a "telepatikus "teszt"-ről szól, amelyet Krőzus, Lídia királya alkalmazott az i. e. VI. században Delphoi és más jóshelyek kipróbálására. Tulajdonképpeni kérdése feltevése előtt követeket küldött a jóshelyekre, azzal a kérdéssel, hogy "Mit csinál ma Lídia királya?" És mint Hérodotosztól tudjuk, hogy "a Delphoi Püthia felfogta a néma szándékot, és meghallotta a kimondatlan szavakat." A kései görög történetíró, Plutarkhosz (i. sz. 46 körül - 120 körül) még azt is hozzáteszi "a Püthiának szokása volt, hogy azonnal kinyilatkoztasson bizonyos jóslatokat, még mielőtt a kérdést feltették volna." Az analógia alapján feltételezhető, hogy a történet alapjául szolgál(hat)ó korábbi változatban a káldeusok nem mondták, hogy lehetetlenség megmondani az álmot, és hogy "nincs is egy olyan hatalmas király, helytartó vagy kormányzó sem, aki ilyen dolgot kérdezett volna mágusaitól…" (Dán 2:10). Minden bizonnyal "csak" csődöt mondtak az álom kitalálásában, Dániel azonban jobb látnok volt náluk. (Dániel könyvének végleges megfogalmazója forrásában valószínűleg már nem értette ezt a részt, és célkitűzésével összhangban módosította a történetet.)

[60] Több kutató a Dán 2:43-nak azt a közlését, hogy a negyedik királyság két része "keveredni fog egymással az emberi mag által, de nem forr eggyé, mint ahogyan a vas sem vegyül az agyaggal", az i. e. 3. század közepének egy ismert dinasztikus eseményével hozza kapcsolatba. Ugyanis i. e. 252-ben házasság jött létre a szeleukida és ptolemaida uralkodóházak tagjai - II. Antiokhosz ("Theosz", i. e. 261-246) és II. Ptolemaiosz ("Philadelphosz, i. e. 285-246) lánya, Bereniké ("Phernephorus", i. e. 285-246) között, mely házasságtól mindenki a két birodalom békéjét várta. A reményekben azonban csalatkozni kellett, Bereniké és gyermeke - akinek ereiben a két dinasztia vére folyt - erőszakos halála után i. e. 246-ban kiújult a fegyveres küzdelem a két ország között. Amennyiben a vers utolsó szavai erre a háborúskodásra céloznak, a betoldás i.e. 246-ból vagy nem sokkal későbbről származik. Más értelmezők úgy vélik itt egy sokkal régebbi - legalább a babilóniai fogság koráig visszanyúló - hagyomány beszüremlésével kell számolnunk. A Dán 2-ben vassal meg cseréppel kevert vassal szimbolizált negyedik királyságának "szabálytalanságá"-t nem a negyedik, a makedón irályság sajátos jellege okozza, miként magából Dániel utalásából is gondolhatnánk, hanem a dánieli világbirodalmak (világkorszakok) fentebb már bemutatott perzsa előképének hatásával. A fennmaradt perzsa szövegtanúk szerint a negyedik, kevert vas korszakának magyarázata: ez a periódus lesz a romlott démonok gonosz szuverenitásának időszaka, a harag magva. Ez lesz az a korszak "amelyben nagymértékben elterjed az aposztaták és más gonosztevők hatalma, ami a vallás uralmának pusztulását, mindenfajta jóság és erény gyengülését, valamint a tisztaság és bölcsesség eltűnését jelenti Irán országaiban". A démoni gonoszság kitörése és a jóság gyengülése az utolsó, a negyedik korszakban: ez volt szemlátomást az oka annak, hogy a perzsa vallási szövegek miért nem tiszta fém, hanem "kevert vas" korszakaként írták le a negyedik, utolsó periódust

[61] Akadnak, akik feltételezik, hogy eredeti formájában a jóslatértelmezés a négy egymást követő királyról még ennél is régebbi mezopotámiai forrásra megy vissza. Eszerint a dinasztiája jövőjén és a trónutódlás kérdésén (fia vagy veje?) tűnődő Nabukodonozor előtt felrémlett volna az asszír birodalom utolsó időszakának története, az egymást váltó királyok sora II. Sarrukintől (Szargon, i. e. 722 - 705) Szín-ahhé-eríbán (Szánhérib, i. e. 705 - 681) és Assur-ad-iddinán (Asszarhaddon, i. e. 680-669) keresztül az utolsó jelentős asszír királyig, Assur-bán-apliig (Asszurbanipál, i. e. 668 -627), illetve Assur-ad-iddiná sikertelennek bizonyult hatalommegosztási kísérlete két fia, Assur-bán-apli és a Bábel királyának kinevezett Samas-sum-ukín (i. e. 668-648) között, ami négy eves belháborúhoz és Babilon város nagy részének pusztulásához vezetett. Erről az analóg helyzetről is kérdezhette a király, akár több alkalommal is, az udvari álomfejtőket és csillagjósokat így Dániel "természetes úton" is kitalálhatta, hogy mi jár a király eszében, mi foglalkoztatja még álmában is.        Jelenlegi formájában a Dániel könyve szerzőjének a történet megalkotásánál az volt a nyílván való célja, hogy szemléltesse az Örökkévaló büntetésének hatékonyságát a Szentélyt elpusztító, a zsidókat rabságba döntő Nabukodonozor birodalmának és hasonszőrű utódainak bukásával.

[62] Az összeomló óriási szobor költői képének - ismereteink szerint - nincs párhuzama a mezopotámiai (álomfejtő) irodalomban.  Dániel szerint, aki a második fejezetben leírt eseményekkel egy időben élt, az (új)babilóniai állam bukása a Bábelt védelmező "istenek" tehetetlenségének bizonyítéka volt. Az "összeomló szobor" képének forrása a zsidó prófétai hagyomány lehetett, amelyben a bálványszobrok az idegen "istenek tehetetlenségének szimbólumaiként szerepelnek. A prófétai szövegek rendszerint hangsúlyozzák, hogy a bálványok, "amelyek nem látnak, nem hallanak, és nem értenek" emberkéz termékei, és említik e szobrok anyagát (arany, ezüst, bronz, kő, fa) is (vö. Hos 1:10: 8:4-6, Jes 2:8-9, 20, 44:9-20: Jer 2:26-28, 10.2-16, 16:20, 51:17-18: Hab 2:18-19). Úgyszintén a Kumránban talált arámi nyelvű "Nabúnáj imája" is. A zsidó prófétai hagyomány többször említi a bálványok összetörését, pusztulását az ellenséges politikai hatalom, Asszíria, vagy a bálványimádással vádolt északi, izraeli királyság bukásának szimbólumaként (Jes 21:9-10: 27:9, 31:7-8: Mika 1:6-7: Jer 50:2). "Lehullott Bél, összetört Nebo" - mondja Ézsaiás (Jes 26:1) Bábel összeomlásáról szólva, olyan "isten"-eket említve, akiknek neve feltűnik a Dániel által említett (új)babilóniai uralkodók nevében! Ugyanakkor a "pogány" hatalmak múlandóságának és az őket védő "istenek" tehetetlensége, a "bálványok pusztulása" prófétai víziójának összekapcsolását aktuális események is megerősíthették, hozzájárulva a látomásban szereplő kép születéséhez. Mint már említettük i. e.  539 nyarán, néhány hónappal a város elfoglalása előtt Nabú-naid a perzsa inváziótól való félelmében Babilonba vitette a környező városok templomainak istenszobrait. A pogány bálványok "menekülés"-e a kortárs Dániel számára - hasonlatosan az ugyanezen bálványok pusztulását jövendölő Jesájához - a prófétai hagyományok igazolása, az idegen "istenek" tehetetlenségének nyilvánvaló bizonyítéka lehetett.

[63] Alkalmilag konkrét jelentéssel.   Így a Makkabeusok felkelése idején a ledőlő szobrot IV. Antiokhosszal, az őt elpusztító "követ" Júdás Makkabeussal azonosították.

[64] Így Dán 5: 2, 11 szerint ő Bélsáccár, az utolsó uralkodó apja. A kutatók úgy vélik a negyedik fejezet szövegében is a mű szerzője egy eredetileg Nabú-naid király sivatagi elvonulásával, betegségével kapcsolatos legendát visz át Nabukodonozor személyére és kapcsol össze egy jóslattal, amely szerint "rólad szól, ó Nabukodonozor, hogy a királyság eltávolodik tőled" (Dán 4:28).

[65] Nabukodonozor álmában egy égig érő, környezete egészét tápláló, oltalmazó fát látott, melyet egy égi szent kivágni rendelt, de a föld porában a vadállatok között meghagyatott gyökerei "törzsöké"-ből hét időszak múltán a fa ismét kisarjadt. A király nem értette az álmát és azt - a királyi udvarban élő Dániellel ellentétben - Bábel jövendőmondó "bölcsei" sem nem tudták neki megfejteni.  Dániel megfejtése szerint a fa magát a királyt jelenti, s az álom mindazt, ami majd a Felséges (Isten) akaratából történik vele. Az álom beteljesült, a hatalom eltávozott Nabukodonozortól: elűzték az emberi világból, elméje az állatokéhoz vált hasonlóvá, hét időszakig a vadszamarakkal lakott együtt a pusztában, zöldellő füvet evett, mint az ökrök, testét égi harmat áztatta. Megnőtt haja sasok tollazatához vált hasonlatossá, körmei a madarak karmához.  Amikor letelt a (büntetésül) kiszabott idő, az éghez fordult és elismerte az Örökkévaló hatalmát. Visszakapta emberi értelmét, és a Felséges (Isten) visszahelyezte őt királyságába.

[66] a/ Más a két elbeszélésben szereplő király: b/ Nabukodonozor betegsége szellemi természetű, míg Nabúnájt bőrbetegség sújtotta: c/ A kumráni töredékes szöveg szerint a jövendőmondó felszólítására és közbenjárására gyógyul meg (és bocsátatnak meg bűnei), míg Nabukodonozor Dániel könyve szerint akkor kapja vissza királyságát, amikor "eltelt ez az idő", föltekintett az égre, és áldotta a Felséges Istent, dicsőítette és magasztalta az Örökkévalót. (Megjegyzendő, hogy "Nabúnáj imája" szövegének lehet olyan alternatív olvasata is, amely a gyógyulást és Nabúnáj bűneinek megbocsájtását közvetlenül Istennek tulajdonítja.): d/ Nabukodonozor megbetegedése Babilonban kezdődik, míg Nabúnájé Témában, igaz mindkét király betegsége alatt távol van a fővárostól, sőt Nabukodonozor "száműzetett az emberek közül".  A "Nabúnáj imája" bizonyítja, hogy a mezopotámiai folklór jellegű hagyomány (és a babilóniai papi elit propagandája) megtalálta útját a bábeli diaszpórához is, és volt arameus nyelvű irodalmi feldolgozása. A folklorisztikus, illetve irodalmi hagyományban - egyes kutatók még az ősi Gilgames eposz Enkidu történetének hatására is gondolnak Nabukodonozor pusztai körülményeinek leírásánál - lett Nabú-naid tíz évéből Nabúnáj hét éve, illetve a Nabukodonozor őrültségéről szóló történetében a "hét időszak". Nabúnájnak az elvonulásra okot adó bőrbetegsége, (ez az Exodusból vett elem - a betegség neve megegyezik az egyiptomi hetedik csapáséval) a zsidó diaszpóra számára szolgált könnyen elfogadható magyarázatul a király megváltozott külsejére: a ragyás kiütésből lett Nabukodonozor testén a szőr vagy toll, végtagjain a karom.

Vannak, akik úgy vélik, "Nabúnáj imája" Dániel könyvének hatását mutatja, mások szerint ez pont fordítva van. Függetlenül a két szöveg függőségének irányától egyetértés van abban a kérdésben, hogy a negyedik fejezet elbeszélése Nabú-naidról szóló legendákra és hagyományra megy vissza. Néhányan viszont eljátszanak a gondolattal, hogy Dániel könyvének mostani formájában Nabukodonozor "örültségé"-nek kihangsúlyozásában a babilóniai királynál négy évszázaddal későbbi IV. Antiokhosz megbomlott elmeállapotáról (epimanész, ami egyben szójáték a király maga választotta "megtestesült isten [epiphanész] jelzőjére) elterjedt közkeletű elképzelés is visszatükröződik.

[67] A fragmentumok - a kézírás-szakértők vizsgálata szerint - az i. e. első század első felében készülhettek, de az általuk megőrzött szöveg ennél bizonyosan jóval korábbi. Mivel a "Nabúnáj imája" Dániel vonatkozó részének - ha közvetve is - az egyik forrása, keletkezését tekintve annál korábbinak kell lennie, az alapszöveg a perzsa kori Babilóniában, valamikor az i. e.    5-4. században keletkezhetett.

 

[68] Jóval a "Nabúnáj imája" felfedezése előtt, a tudósok már feltételezték, hogy Nabú-naid többéves témai tartózkodása rejlik a Nabukodonozor száműzetéséről és őrültségéről szóló dánieli látomás-elbeszélés hátterében.

[69] A két történet hasonlósága miatt személyét Dánielben vélik feltalálni, de nevét figyelemreméltó módon a szövegben nem jegyezték fel.

[70] Báruh deuterokanonikus könyve (Báruh 1:11, 12) és Josephus (Zsidók története  X: 11) említik ugyan Bélsáccár személyét, de ezek a szöveghelyek egyértelműen a Dániel könyvében írottak függvényei.

[71] Bélsáccár halálának körülményei tisztázatlanok. Minden bizonnyal a Bábel városába behatoló katonák ölték meg: talán a királyi palota védelmében, vagy a Gobrüász csapatai által körülzárt Észagilában (Marduk főtemplomában) esett el. Xenophón plasztikus - nyilván a szájhagyományra és talán mára már elveszett forrásokra támaszkodó - elbeszélése a Kürosz nevelkedésében összevág a bibliai elbeszéléssel. Leírása szerint Babilonban ünnepet ültek a város elfoglalásának éjszakáján, a királyi palotában ivással, tánccal és vigadozással töltötték az egész éjjelt, a "király" a palotában volt a kezében tőrrel, amikor a perzsa katonák behatoltak az épületbe és megölték. Mint a korabeli forrásokból ismeretes - Dániel és Xenophón tudósításával ellentétben - az utolsó "hivatalos" király, Nabú-naid túlélte a város elestét.

[72] Ennek az "ezer főember" jelenlétében tartott lakomának a színhelye minden bizonnyal a régészek által feltárt úgynevezett Déli Palota volt. Ez többé-kevésbé hivatalos rezidenciául szolgált az uralkodónak, és ez a hely volt a nagy állami ünnepek helyszíne is. A királyi palota középpontjában állt a nagy trónterem, mely körülbelül 53 méter hosszú, 17 méter széles és 20 méter magas volt, a palotában egyedül alkalmas ilyen óriás tömeg befogadására.

[73] Többen úgy vélik a Dániel könyvének második részét beárnyékoló, IV. Antiokhosz által okozott sokk ebben a történetben is felismerhető. Bélsáccár azért veszti el a hatalmát, mert meggyalázza a jeruzsálemi Templomból származó szent edényeket (Dán 5:1-4), amelyeket Antiokhosz is ismételten elrabolt. A Nabukodonozor által állított nagy szobor kultusza (Dán 3:1-18) és a Szeptuaginta bővítményeiben megőrzött Bél-történet (Dán 14: 1-22) Dániel későbbi olvasói számára világos párhuzama lehetett az Antiokhosz által a Templomban felállíttatott olimpiai Zeusz-képmásnak és (esetleg a magát a királyt ábrázoló szobroknak). A hellenisztikus kori vagy későbbi olvasók óhatatlanul azonosították a pogány szeleukida uralkodót kiszolgáló hitehagyott zsidókat azon kémek és informátorok kétes alakjával, akiknek feljelentésére Dánielt az oroszlánverembe vetették (Dán 6:1-14). A kóser élelmiszer kérdése, amely olyan nagy szerephez jut Dániel könyvének nyitó fejezetében (Dán 1:3-16) a hellenistákkal való szembenállás egyik kritikus pontjának számított: többek között a makkabeus felkelés egyik kiváltó oka is az volt, hogy a hithű zsidók elutasították a sertéshús és más tisztátalan élelmiszer rájuk kényszerített fogyasztását. A gemátria szerint még Nabukodonozor héber neve (Nabukonedccár) is rejtett utalást tartalmaz (IV.) Antiokhosz ("Epiphánész") személyére, mivel mindkét szó betűinek numerikus értéke (423) megegyezik.

[74] Talán másodhegedűs helyzete miatt - mint Dán 5: 7, 16, 29-ben olvasható - Bélsáccár három alkalommal is a birodalom harmadik legmagasabb uralkodói pozícióját kínálja fel az "írás a falon" megfejtőjének.

[75] A "király"-hoz hasonlóan a "fiú" szót is gyakran más módon használták az ókori Közel-Keleten, mint napjainkban. Az "apa-fiú" kapcsolatot nem kizárólagosan biológiai értelemben fogták fel, a "fiú" jelenthetett pusztán utódot, örököst is. Az i. e. 9. századi asszír "fekete obeliszk" Jéhut "Omri fiaként" említi, jóllehet két különböző dinasztiához tartoztak és Jéhu nem is közvetlenül Omri után következett a trónon.

[76] Egyes kutatók feltételezik, hogy a Dániel könyvének Jeremiás jóslatára hivatkozó szerzője (Dán 9:2) szeme előtt a Babilont meghódító és annak trónjára ülő idegen uralkodó alakjának megrajzolásakor Jeremiásnak az - a méd hatalom csúcspontján született - próféciája lebegett (Jer 51:11), amely szerint Babilon a médek kezére fog kerülni.

[77] Személyét Dániel könyve nyomán Josephus, valamint talmudi és midrási források is említik - az utóbbiak egy része II. Kürosz nagybátyjaként és apósaként - akinek a perzsa uralkodó hűséggel tartozott, és aki Dáriusz halála után trónjának örököse lett.  A dolgot tovább bonyolítja, hogy Dán 9:1 a méd Dáriuszt Ahasvéros (vö. Eszt 1:1.) fiának tartja. Ezzel szemben a Joszippon azt írja, hogy az Eszter könyvének Ahasvérusa volt a méd Dáriusz fia. A midrás Tanhuma Dániel elbeszélése szerint leírja Babilon pusztulását és hozzáteszi, hogy Dáriusz Bélsáccár lányát, Vástit feleségül adja fiához, Ahasvéroshoz.   Ahasvérost hagyományosan és elfogadottan I. Xerxész perzsa uralkodóval (i. e. 486 - 465) azonosítják, aki a valóságban a történeti I. Dáriusz, a harmadik perzsa király fia volt.   Szélsőséges esetként az is elképzelhető, hogy a "Dáriusz" név éppen leghíresebb viselőjéről I. (nagy) Dáriuszról (vö. Caesar - császár) a zsidók szemében az uralkodó méltóság szinonimájává vált, az új uralkodónak nem ez volt az igazi, az eredeti neve és a megkülönböztető méd jelzőt is - származására utalva - ezért illesztették a nevéhez. Mellesleg (IV.) Antiokhosznak is eredetileg Mitridátész volt a neve és az Antiokhosz nevet - dicső elődei örökségét vállalva - csak trónra lépésekor vette fel.          

[78] Ezt a feltevést három tényre alapítják: 1/ Küroszhoz hasonlóan I. Dáriusz is elfoglalta Babilont (i. e. 522-ben) és személyesen vezette az ott kitört lázadást vérbefojtó perzsa hadsereget. 2/  Dániel említi Dárius birodalomszervező tevékenységét: satrapák és adminisztrátorok kinevezését (Dán 6:2) - a birodalmi közigazgatás és adózás rendszerének szakszerű kialakítása talán a perzsa király legnagyobb eredményének számított. 3/ A száműzöttek visszatérésének és a Szentély újraépítésének engedélyezése, megvalósítása örökre összekapcsolta a Kürosz és Dáriusz neveket (vö. Ezra 1-6 fej.).

[79] A Szeptuaginta kiegészítései között megőrződött "Bél és a sárkány" történetben említik Asztüagészt, a médek királyát, akit a Dániel nagy becsben tartó perzsa Kürosz követ a trónon. (LXX Dán 14:1).  A hasonló tartalmú Dán 6:29-ben Asztüagész neve helyén a méd Dáriusz áll.

[80] Xenophónnak a médekről író kar- és majdnem kortársai, a történetíró Hérodotosz (i. e. 484 körül - 425 körül) és Ktésziász (Knidiosz), aki a perzsa királyi udvar orvosa volt körülbelül. i. e. 415-398 között, nem tudnak II. Küaxarészról.

[81] Élámi nyelven: Kambarma, óperzsául: Gaubaruva ("marhahús-evő").

[82] Elképzelhető, de vitatott, hogy a két névalak két különböző személynek felel meg. Eszerint Gubaru a Babilon élére helyezett uralkodó (Xenophón Küaxarésze, illetve Dániel méd Dáriusza) lenne, míg a Babilon bevétele után rövidesen meghaló (!) Ugbaru egy idősebb "asszír" (értsd babilóniai) hadúr, Gutium kormányzója volna. (Figyelemreméltó, hogy Xenophón is ismételten Kürosz két babilóniaiaktól átállt némiképp hasonlónevű fő vazallusát említi: az eunuch Gabatoszt és Gobrüászt.)

[83] Például ő nevezte ki "a tartomány-kormányzókat Babilon városában".

[84] Mindkét Gobrüasz lehetett részben vagy egészben méd származású. Ráadásul II. Kambüszész halálakor (i. e. 522) Szmerdisz és a méd mágusok lázadása - közvetlenül I. Dareiosz hatalomátvétele előtt - ismét aktuálissá tette a méd "kérdést.

[85] I. Dareiosz Naszk-i Rusztam-i feliratán a domborművön Gobrüasz is látható.

[86] A hivatalosan trónbitorlónak tekintett Szmerdisz (Bardija, i. e. 522) - már csak rövid ideig történő uralkodása miatt is - minden bizonnyal hiányzik a Dániel szerzője által nyilvántartott perzsa királyok sorából. Ha mégsem, és Szmerdisz lenne a harmadik király, akkor a negyedik uralkodó szerepe I. Dareiosznak jut(na), ami jól megfelel a történeti tényeknek, hatalmasabb és gazdagabb volt elődeinél-utódainál: a görög-perzsa háborúk a jóniai felkeléssel (i. e. 499-493) és a marathóni ütközettel (i.e. 490) tulajdonképpen ő alatta kezdődtek.  

[87] I. Artaxexész ("Makrocheir". i. e. 465 - 424), II. Xerxész (i. e. 424), Sogdianusz (i. e. 424-423), II. Dáriusz ("Nothosz", i. e. 423 - 405), II. Artaxerxész ("Mnemon", i. e. 405 - 359), III. Artaxerxész (i. e. 359-338), IV. Artaxerxész ("Arszész", i. e. 338-336), III. Dáriusz ("Kodomannusz", i. e. 336 -330).

[88] Akárcsak a minden időkben "aktuális" Nostrodamus jóslatait. A hívők számára Dániel próféciáinak beteljesedése még várat magára. Nem tudom megállni, hogy ne idézzek fel egy, még a múlt század hatvanas éveiben hallott viccet, amely szerintem tudatosan vagy tudatlanul Dániel szellemiségét idézi. A vicc szerint a tanítónő Mórickát a történelem nagy eseményeiről kérdezi. Milyen jelentős népek, hatalmak léteztek az ókorban. Voltak görögök, a rómaiak és a zsidók. És aztán? Elpusztultak a görögök, elpusztultak a rómaiak, megmaradtak a zsidók. És a középkorban? Volt az egyház, voltak a spanyolok és a zsidók. És aztán? Jött a reformáció, lehanyatlott az egyház, lehanyatlott Hispánia, megmaradtak a zsidók. És mi történt a huszadik század harmincas-negyvenes éveiben? Hitler el akarta pusztítani a zsidókat. És mi történt? Veresége után öngyilkos lett Hitler, megmaradtak a szidók. És mi a helyzet ma? Van az Egyesült Államok, van a Szovjetunió, vannak a zsidók? Csak nem azt akarod mondani Móricka, hogy… Isten ments, tanító néni! Csak annyit, hogy a döntőben már bent vagyunk!

[89] Amelynek egyik kinövő szarva a kommentátorok szerint - a szövegösszefüggések alapján - IV. Antiokhosz ("Epiphánész"-t) jelképezi, aki a Nagy Sándortól számított szeleukida kánon szerint az ázsiai uralkodók sorában valóban a tízedik (I. Alexandrosz (i. e. 330-323) - II. Alexandrosz (i. e. 323-309) - I. Szeleukosz (i. e. [309]305-281) - I. Antiokhosz ("Szotér", i. e. 281-261) - II. Antiokhosz (261-246) - II. Szeleukosz ("Kallinikosz", i. e. 246-225) - III. Szeleukosz ("Keranuosz", i. e.  225-223) - III. Antiokhosz (223-187) - IV. Szeleukosz (187-175) - IV. Antiokhosz [175-163]) volt.

[90] Néhányan úgy vélik ennek az "állatnak" az  alakját ("nagyon nagy, rémületes és nagyon erős volt: nagy vasfogai voltak, melyekkel falt és rágott, és a maradékot összetaposta lábaival" - Dán 7: 7) a Nagy Sándor hódításai nyomán a Közel-Keleten is ismerté vált indiai orrszarvú inspirálta.

[91] Egy későbbi, Dániel könyvére támaszkodó apokaliptikus mű Ezra IV. könyve szerint "az Üdvösség már a küszöbön áll." Mindezt, Dániel látomásához kapcsolódóan  "..egy, az 'Emberfiához' hasonló, a tengerből előbukkanó férfi fogja megvalósítani, aki majd a gonoszok ellen vívott végideji harcot is vezeti".

[92] Dániel könyvének második és hetedik fejezete a bennük feldolgozott téma azonossága ellenére nem teljesen azonos hagyományt tükröz. Az apokaliptikus látomás Nabukodonozor álmának aktualizálása. A jelképes látomásban a negyedik királyság ellentétben a második fejezet álmával nem a messzire tűnt egységes görög (a nagysándori) birodalom, hanem a tízszarvú vadállattal jelképezett szeleukida állam. Egyes kutatók szerint a jóslatban szereplő négy állat eredetileg nem is a négy egymást követő királyságot, hanem négy egy időben fennállott államot jelképez. Ez az i. e. 304 körüli állapotnak felelne meg, amikor a már önálló Egyiptom mellett I. Szeleukosz ("Nikátor" i. e. 305-281) még csak Babilónia királya volt, míg a maradék méd és perzsa monarchiákat megtestesítő területek: (a Sztrabón [i. e. 64/63 - i.sz. 19 körül] a kora császárkori földrajzi író által a Geógraphikájában Média Atropaténének nevezett) Atropaténé és Perszisz - amelyek félautonóm királyságokként vagy fejedelemségekként nem csupán a hellenisztikus korszakban álltak fenn, de a római időszakban is - még nem tagozódtak be a születő Szeleukida Birodalomba.

Mások szerint, akik ugyancsak a négy egy időben fennálló királyság elképzeléséből indulnak ki, itt a Makkabeus felkelés idején fennálló négy birodalomról van szó: a Ptolemaidák Egyiptomáról, a Szeleukidák királyságáról, a parthus birodalomról, valamint a római államról. A látomásban alkalmazott szimbólumok - amelyek az említett államok valamilyen jellemző vonásán alapulnak - arra engednek következtetni, hogy a négy állatról szóló látomás jelen formájában az i. e. 3-2 század viszonyait tükrözi. A négy birodalomról való nabukoonozori és dánieli látomások közös vonása, hogy ezek a birodalmak egy egyesített csoportot alkotnak: Nabukodonozor álmában e közös elem kép, Dániel látomásában pedig a négy vadállat. Közös bennük az az elem is, hogy voltaképp kívülről jön az a győzedelmes erő, amely örökükbe lép. A "Felségesnek szentjei" nem más, mint Izrael népe, és Isten ítélete nekik fog kedvezni.

[93] Utalás a halála után rövid időre királyként elismert féltestvérére III. Philipposzra ("Arrrhidaiosz", 323-317) és poszthumusz fiára, IV. Alexandroszra ("Aigosz" 323-309).

[94]Persze a rómaiakat saját nevükön nem találjuk Dániel szövegében, de egy helyütt mégis világos utalás történik rájuk: a gonosz északi király "…szíve a szent szövetség ellen van, és ellene tesz, és újra visszatér az ő földjére, Bizonyos időben megjön, és délre megy, de nem lesz utolszor úgy, mint először volt. Mert a kittim hajói jönnek ellene és megijed, és visszatér és dühöng a szent szövetség ellen és cselekszik ellene: visszatér és ügyel azokra, akik elhagyják a szent szövetséget. És seregek állnak fel az ő részéről, és megfertőztetik a szenthelyet, az erősséget, és megszüntetik a mindennapi áldozatot, és felteszik a pusztító utálatosságot. És akik gonoszul cselekszenek a szövetség ellen, azokat hitszegésre csábítja hízelkedésekkel: ellenben az Istenét ismerő nép felbátorodik és cselekszik." (Dán 11:28-32). A kutatók túlnyomó többsége egyetért abban, hogy a "kittim hajóin" azt a C. Popilius Laenas vezette római hadiflottát kell érteni, amely Déloszból kiindulva jelent meg Alexandria előtt, hogy ultimátumával kiűzze Egyiptomból a várost ostromló szeleukida uralkodót. A "kittim" szó a Táná'hban (4Móz 24:24) először Bálám próféciájában fordul elő. A "Népek Táblázatá"-ban (1Móz 10:4) Kittim Noé egyik fiának, Jáfetnek leszármazottja - Jávánnal, vagyis a görögökkel együtt. A hagyomány szerint Jáván az európai népek ősatyja. Jeremiásnál egy helyen (Jer 2:10) "kittim szigeteiről" esik szó, így feltételezhető, hogy a zsidók általában a "nyugati népeket" értették rajtuk, de főként a görögökkel azonosították őket. A Második Szentély idején a zsidók már minden olyan népet kittimnek neveztek, amely tengeren érkezett Izrael földjére. Mivel Bálám jóslatában az szerepelt, hogy Kittim uralkodni fog Asszíria és Izrael felett, de az "idők végén" elpusztul, ez a kifejezés rendkívüli jelentőségre tett szert a zsidó apokaliptikában és az eszkatológiában. Az i. e. második században még bizonyosan viták folytak a zsidóságon belül, hogy melyik néppel/országgal kell a később egyértelműen a rómaiakkal azonosított kittimet. A Makkabeusok I. könyve még egyértelműen Makedóniát, ahonnan Nagy Sándor seregei Ázsia meghódítására indultak, nevezi Kittimnek, ahol V. Philipposz (i. e. 221-179) és Perszeusz király (i . e. 179-168) vereséget szenvedett a rómaiaktól (1Makk 8:5).

[96]A Széder Olám Rábbá, a történelem rabbinikus kronológiája Dániel könyvéhez igazodott. A perzsa időszakra 24, a görög fennhatóságéra 180-at, a Hasmoneusokéra 103-at, a Heródes dinasztia uralmára ugyancsak 103 évet számolt (ez eddig összesen 410 év), amihez ott 80 esztendőt kellett hozzáadni, hogy a megváltás kezdeteként várt első zsidó háborúig kijöjjön a Dániel által vizionált 7 x 70 = 490 évhetes időszak. Mint ismeretes a zsidókat a Róma ellenes lázadásra többek között az a Tacitus (i. sz. 55/56 - 117-120 körül) által is ismert és megörökített prófécia is bátorította, hogy éppen ebben az időben fog erőre kapni Kelet, és Jud(e)ából kiindulók megszerzik a világuralmat. Ezt a zsidók a Messiás Királyra vonatkoztatták, hiszen Dániel könyvében is az utolsó pogány birodalmat az "Emberfia királysága fogja felváltani" (Vö. Tárgum Ovádjá "És Cion hegyére szabadítók mennek fel, hogy megítéljék az Ézsau hegyét és az Úr Királysága a Föld minden lakója számára nyilvánvalóvá válik.") A Jákob álmában látott égi lajtorját értelmező későbbi midrások (így többek között a Pirké Rabbi Eliézer vagy a Pesziktá di Rabbi Káháná) elmondják, hogy a Jákob álmában látott angyalok a négy elnyomó nép fejedelmi védőangyalai voltak. Babilónia fejedelme hetven létrafokot ment fel, akkor visszatért a földre: Médiáé ötvenkét fokra kapaszkodott fel, majd leereszkedett, Görögországé a száznyolcvanadik fok után újra lefelé lépdelt: Edom fejedelme azonban egyre feljebb és feljebb hágott, úgyhogy Dávid már nem is látta. "hát ez sohasem fog már lejönni?" - kiáltott fel Jákob bosszúsan. Az Örökkévaló azonban megnyugtatta: "Ne félj szolgám Jákob! Ha elérné is a lajtorja legmagasabb fokát, és mellém ülne, letaszítanám. Rajta Jákob indulj meg a létrán! Neked nem kell visszafordulnod." Jákob azonban - teszik hozzá a midrások - nem mert nekivágni, ezért Izraelnek az a sors rendeltetett, hogy ennek a világnak a négy királysága leigázza. Itt az őr(ző)angyalok által megmászott lépcsőfokok száma szimbolizálja, hogy az egyes nemzetek hány esztendeig uralkodtak Izrael felett. Hetven évig tartott a babilóniai fogság (ez első Szentély pusztulásától [i. e. 586] a második Szentély elkészültéig [i. e. 516/5]: ötvenkét (valójában ötvennyolc!) évig tartott a függés Média-Perzsiától, ami akkor ért véget, amikor Artaxerxész uralkodása alatt Ezra visszavezette [i. e. 457] a száműzöttek egy nagy csoportját: és száznyolcvan év volt a hellenisztikus uralom időszaka - Nagy Sándor hódításától [i. e. 333] amíg a Makkabeusok i. e. 153-ban ki nem kiáltották újra a független zsidó királyságot. Edom szakadatlan emelkedése a létrán azt mutatja, hogy a történet akkor keletkezett, amikor az i. e. 63-ban kezdődő római uralom már nagyon hosszú ideje megdönthetetlennek látszott.

[97] Az egymást követő királyságok elképzelése és a negyedik birodalom bukásáról szóló jóslatok széles körben elterjedtek voltak a zsidó apokaliptikus irodalomban a római hódítás kezdete óta. Az első század végén keletkezett Ezra IV. könyvében olvasható látomás a sasról (9[11] fejezet), vagy az erdőről, a szőlőtőkéről, a forrásról és a cédrusról szóló látomás Báruh szír apokalipszisében (36-40. fejezet) a negyedik birodalmat a gyűlölt hódítóval, a 66-73-as zsidó "nagy zsidó háború" leverőjével, a római birodalommal azonosítják. A jóslatok szövegei tulajdonképpen csak a negyedik birodalommal foglalkoznak részletesen, annak közeli bukását jósolva.

[98] A négy királyságot követő ötödik birodalom motívuma perzsa eredetű. Az iráni verzió szerint először az asszírok uralták a földet, majd a médek, utánuk a perzsák és aztán a görögök (azaz a szeleukida királyság), de ezt a negyedik birodalom arra ítéltetett, hogy egy ötödik kövesse. Nyilvánvalóan a perzsák úgy gondolták ez megint egy iráni birodalom lesz. Ez az elgondolás a Szibilla IV. könyve szerint legkésőbb az i. e. második század elejétől Rómában is ismert volt, de ők természetesen saját uralmukra gondoltak. Dániel könyvének második fejezete csak annyit mond, hogy az ötödik, soha meg nem szűnő királyság az Örökkévaló műve lesz, de nyilvánvalóan úgy gondolja, hogy benne a zsidó nép kiemelkedő szerephez fog jutni. Dán 2 az eredeti asszír királyságot a babiloniakkal váltja fel, de így egy hibás sorozat jön létre, mivel az újbabilóniai birodalmat nem követte a méd, a két birodalom egy időben létezett, sőt a méd királyság már Babilon bukása előtt egy évtizeddel megszűnt. Ráadásul a világ fokozatos romlásának négy korszakát megjelenítő négy fém (arany-ezüst-réz-vas) legalább Hésziodoszig visszanyúló konzekvens elgondolásával szemben az ugyanezen fémekkel szimbolizált négy világmonarchia nem alkot egy hanyatló láncolatot - a második alacsonyabb rendű, mint az első, de aztán egy emelkedő kezdődik. A négy birodalom sémája a végén Görögországgal/Makedóniával/a szeleukida királysággal i. e. második század derekán a zsidók politikai szemszögéből, akiket Kánaán földjén a szír-görög király üldözött, nem volt elavult, de a tágabb térségben és legfőképp Kis-Ázsiában - i. e. 191 után - már világos volt, hogy nem Makedónia az utolsó birodalom, Róma lép a helyébe.

[99] Dániel könyvének szerzője számára (lásd Dán 9) a nép és a Szentély valódi helyreállítása csak ekkor következik majd be.

[100] Az i. e. második századtól római és Róma-barát körökben fokozatosan kialakult az a nézet, hogy Görögország/Makedónia után Róma (lesz) az ötödik világbirodalom, mely elgondolás értelemszerűen nem vágott össze azokkal a keleti - így a zsidó - várakozásokkal, amelyek egy eszkatológikus birodalom eljövetelében reménykedtek. Az öt birodalom sémáját akkor alkották meg, amikor a létező jegyzékhez hozzátették Rómát olyan - római uralom alatt élő - népek, amelyek nem észlelték a korábbi séma Nyugat-ellenes tendenciáját. Az új séma a történeti művek közhelye lett a római kortól kezdve és a kései görög és római irodalomban sohasem Róma ellenes. Szerepel például Tacitusnak a zsidó történelemről szóló leírásában (Historiae , 8-9). A négy régebbi birodalom és Róma összehasonlítása a tárgya két görög nyelvű római történelmi munka előszavának: az egyik a halikarnosszoszi Dionüsziosz (i. e. 54 körül - i. sz. 8 körül) munkájának előszava, aki körülbelül i. e. 10-ben írta művét, a másik pedig a második századi Appianosz bevezetése a Római Történelem című művéhez (i. sz. 140 körül). E két dicshimnusz Rómáról annyira hasonló, hogy nagy valószínűséggé feltételezhető kettőjük közös forrása. Megjegyzendő, hogy a Rómával azonosuló szerzők nemcsak azért említették ötödikként a Római Birodalmat, mert az történeti valóságként nagyobb, erősebb volt és hosszabb ideig állt fenn, mint a négy korábbi birodalom, hanem azért is, mert ez hozzátartozott a római politikai ideológiához, amelynek az öndicsőítés központi eleme volt.

[101]A zsidó forrásokban ez a koncepció többé-kevésbé mindig nyíltan Róma-ellenes volt. Dániel könyvének a négy birodalomra vonatkozó és immár átértelmezett látomása Rómát az utolsó gonosz hatalomként írja le, aholis Róma mindig a negyedik és sohasem a várt ötödik birodalom. A négy birodalom így értelmezett elmélete továbbra is segítségükre lehetett mind a zsidóknak, mind az őskeresztényeknek Róma ellene vallási harcukban. A középkorban aztán a zsidók Rómát, mint a negyedik birodalmat - újfent átértelmezve - immár a keresztény egyházzal azonosították.

[102] Babilónia - Perzsia - Makedónia - Róma. Vö. Josephus: Zsidók története, XV: 385-387.

[103]Valószínűleg a Dán 9:26-ban említett "következő fejedelem" (nágid hábbá)-ről szóló kijelentést idézte, vonatkoztatta a fogoly Josephus i. sz. 67 júliusában az akkor még csak tábornoki rangban lévő Titus Flavius Vespasianusnak. De az is lehet, hogy a Dán 7:13-ban szereplő "Emberfiá"-ról szóló látomás volt a Vespasianus császárrá (i. sz. 69-79) való felemelkedését megjósoló kijelentés ötletadója. Más vélemény szerint Josephus a Dán 7:7-8 "tíz szarvról" szóló jövendölését vonatkoztatta a 68/69-es helyzetre, az úgynevezett "négy császár" évre: "Ezután egy negyedik vadállatot is láttam az éjszakai látomásban… Ez egészen más volt, mint az (előző) többi vadállat, és tíz szarva volt. Figyeltem a szarvakat, és egyszer csak egy (további) kis szarv emelkedett ki közülük: míg három az előző szarvak közül letörött előtte: emberi szemei voltak ennek a szarvnak, és nagyot mondó szája volt..." Az álomlátásában szereplő "negyedik vadállat" a régi rabbinikus hagyományok - de a zsidó forrásokra visszamenő Jelenések könyve szerint is (13:1-2) - maga a Római Birodalom. A tíz szarv tíz királynak felel meg. A zsidó apokaliptikus hagyomány a római császárok sorát Julius Caesartól számolta (vö. 4Ezra 11-12), így a tízedik király valóban a Flavius-dinasztia megalapítója, Vespasianus volna.. Az előző "három kisebb szarv", amely kitöretett, ekkor a Nerót (i. sz. 54-68) követő három kérészéletű uralkodó: Galba, Otho és Vitellus, akiket Vespasianusnak le kellett győznie a hatalomra jutáshoz. (Persze mindez már csak a hurbán és Vespasianus győzelme utáni császársága esetén igaz!)

[104]Josephus szerint a Jeruzsálem alatt megjelenő Nagy Sándornak megmutatták azokat a bibliai tekercseket, amelyek értelmében egy görög fogja megdönteni a perzsák uralmát (vö. Dán 8:21), még egyszer visszatér Dániel próféciáira, amikor megemlíti a Templom megszentségtelenítését IV. Antiookhosz alatt. "A templomnak ez a pusztulása Dániel jövendölése szerint történt, amelyet a próféta /…/ hirdetett, amikor megjövendölte, hogy a templomot a makedónok fogják elpusztítani." Azt már valószínűleg lehetetlen eldönteni, hogy Josephus a rómaiak kedvéért szándékosan mosta-e össze a Templom megszentségtelenítését annak elpusztításával, elferdítve Dániel kijelentését, miszerint a Szentélyt félreérthetetlenül a "következő fejedelem népe" fogja "elpusztítani" (Dán 9:26), mivel ez semmi esetre sem vonatkozhat IV. Antiokhoszra: vagy esetleg egy olyan hellenisztikus kori hermenautikai hagyományt használt fel, amely nem számolt a rómaiak megjelenésével.

[105] "Ők. majd elfoglalják Jeruzsálemet és keményen megszorongatják népünket. Mindezeket a jövendöléseket Dániel Isten parancsára írásban is hátrahagyta."

[106] Josephus szerint Dániel többi prófétákkal ellentétben jó dogokról prófétált. Ezeket a "jó dogokat" Josephus rómanegyedik ("vas") dalom végéről szóló próféciáját Josephus taktikusan elhallgatja, mint ahogy nem beszél a "vas és cserép" birodalmáról sem, mert talán sértőnek találta a rómaiakra nézve, hogy "birodalmuk részint erős, részint pedig törékeny lesz" (Dán 4:42).  Kihagyja parafrázisából a hetven évhétre történő utalást, amely pedig alapvető mind a Messiás eljövetele, mind a Templom lerombolása időpontjának kiszámítása szempontjából (Dán 9:24-27). Ugyancsak mellőzi a "kéz érintése nélkül leszakadt kő" magyarázatát is, hogy tudniillik végül a zsidó Messiás birodalma fogja megdönteni Róma uralmát. Meglehetősen átlátszó kifogással sejtetően hozzáteszi: "És Dániel felfedte a király előtt a kő jelentését is, de nem tartottam célszerűnek elmondani ezt, mivel arról kell írnom, ami elmúlt és megtörtént, és nem arról, ami lesz …".

 

 

 

 

FEL