KUTATÁS

Haraszti György

Zsidó embermentők 1944/45-ben

Ismerjük meg jobban őket!

2020.07.27.

 

Mindmáig nem igazán ismerjük a második világháború alatti magyar ellenállás méreteit, formáit, egyes alakjait, a zsidóüldözéseket illetőleg pedig nem igazán ismerjük az úgynevezett keresztény embermentők tevékenységét. Ami kevés az utóbbi vonatkozásában rögzült a köztudatban, az alig több mint a háborúban semleges államok magyarországi diplomáciai képviselőinek embermentő tevékenysége 1944 második felében, ám keresztény magyar segítőikről és az adott keretek között önállóan cselekvő embermentőkről csak ritkán esik szó.

Még kevésbé ismerjük – a faji törvények szerint zsidónak számító – embermentők történetét. Ez az első pillanatban meglepőnek tűnő tény nagyon egyszerű okra vezethető vissza. A zsidó embermentők tevékenysége túlnyomó többségében így vagy úgy a magyarországi[1] cionista mozgalomhoz kötődött, amelynek – jóllehet immár több mint 100 éves múltra tekint vissza – szintén nem ismerjük igazán részleteit és hiteles történetét. (Ez könnyen érthető, ha meggondoljuk, hogy a magyarországi – különösen a trianoni magyarországi – cionizmus gyakorlatilag örökös oppozícióban lévén a main streammel, (mind a neológ, mind az ortodox hitközségekkel, mind pedig a szekuláris zsidók túlnyomó többségével) nyilvánvalóan nem volt népszerű az itteni zsidók körében a második világháború előtt, és más okokból a kommunista érában sem.) Ami kevés pedig ebből az ellenállásból, embermentésből ismerté vált, azt utóbb elkönyvelték baloldali, sőt kimondottan kommunista ellenállásnak, meghamisítva, átminősítetve az egyes akciókat.

A Kasztner Rezső személyére és tevékenységére koncentráló terjedelmes irodalomtól[2] és néhány más publikációtól[3] eltekintve az elmúlt harminc év történetírása is adós a zsidó embermentők tevékenységének feltárásával, jóllehet ez a tevékenység a legszorosabban összekapcsolódott, talán nem is meglepő módon, az akkori magyar embermentő akciókkal és az ezirányú nemzetközi diplomáciai tevékenységgel. Az eddigiekben nem hangzott el olyan név Koszorús Ferenc ezredestől (1899, Debreceen-1974, Arlington / Virginia / USA) vitéz dr. Batizfalvy Nándor (Batisweiler Nándor, 1904, Komárom-1990, Los Angeles / Kalifornia / USA) rendőrkapitányig, akikkel ezek a zsidó embermentők ne kerültek volna kapcsolatba vagy akár ne dolgoztak volna együtt szorosabban. A nemzeti ellenállás egyik fő szervezőjével, a többször említett Soos/Soós Gézával (1912, Budapest-1953, McConnelsburg / Pennsylvania / USA) kezdve a szálak Komoly Ottó cionista vezető részvételével a Kiugrási Irodán keresztül egészen ifjabb vitéz nagybányai Horthy Miklósig (1907, Pola/Pula / Hrvátország-1993, Estoril /Portugália) elvezetnek. Négy antiszemita embermentő[4] közül legalább kettő, dr. Makkai János (1905, Erzsébetváros / Szeben megye-1994, ?) újságíró, képviselő és Mester Miklós[5] (1906, Rugonfalva-1989, Budapest) politikus ugyancsak kapcsolatban állt, alkalmilag együtt működött[6] az alább ismertetendő zsidó embermentők egyikével-másikával.

A zsidó embermentésen belül alapvetően – a korabeli zsargon kifejezéssel élve – két fő irányzatról lehet beszélni, az úgynevezett "kis"- és a "nagy vonal"-ról. A "kis vonal"-on azt az irányzatot értjük, amelyik hangsúlyosan nem nagy tömegek, hanem egyes – valamilyen (gyakran ideológiailag motivált) szempont alapján kiválasztott – emberek mentésére törekedett. A "kis vonal" elsősorban a Magyarországra menekült lengyel és szlovák ifjúsági cionista aktivisták és magyarországi elvbarátaik tevékenységét foglalja magába, akik a német megszállás után embereket szöktettek át[7] Romániába (és kisebb mértékben az "önálló" Szlovákiába), akik – a nyilas uralom alatt – rengeteg hamis iratot gyártottak, és korlátozott mértékben akár fegyveres ellenállással is próbálkoztak. A "kis vonal" fiatal munkatársai – alkalmilag rivalizálva is (például az "Üvegház"-ban) – együttműködtek a "nagy vonal" irányítóival, de tevékenységük hangsúlyosan nem nagyobb csoportok, hanem csak egyes kiválasztott személyek mentésére korlátozódott.

A "kis vonal"-lal ellentétben a "nagy vonal" (amely mint utólag már tudjuk, ugyancsak korlátozott, bár az előbbinél azért nagyobb szabású eredményre vezetett) a magyarországi zsidó tömegek megmentésére tett kísérletet; először az egész magyarországi zsidóságéra, amely az 1938-1941-es területi visszacsatolások után (a kikeresztelkedettekkel együtt) meghaladta a 800,000 főt, majd pedig a visszacsatolt területek és a "trianoni" vidéki zsidóság deportálása után a budapesti zsidóság megmentésére. (Ez utóbbi esetben akár még viszonylagos sikerről is lehet beszélni, hisz nem feledkezhetünk meg arról, hogy Európa utolsó, lakóival együtt megmaradt gettója Budapesten volt; nem is egy, hanem kettőt. Az úgynevezett nagy gettó a maga 68-70,000 lakosával és a nemzetközi gettó körülbelül 30,000 fővel, ahol az ide  zsúfolódott hatalmas embertömeg  – a mintegy tízezernyi betegségben elpusztult, éhen halt, nyilas hordák által meggyilkolt áldozattól eltekintve  – valóban túlélte a háborút, és ez többek között a zsidó embermentők tevékenységének eredménye is volt.)

A "nagy vonal"-on belül két különböző irányzatot szoktunk megkülönböztetni, (ami persze ilyen formában nem maradéktalanul igaz, mivel ezek az emberek – minden lehetséges forrást megkeresve és mindennel próbálkozva – folyamatos kapcsolatban (s nem ritkán éles konkurenciaharcban) álltak egymással, és a lehetőség szerint próbáltak a közös cél érdekében együttműködni). A "nagy vonal"-on belül általánosságban megkülönböztetjük az úgynevezett "német" és a "magyar" vonalat.

A "német" vonal a megszálló német hatóságokkal kialakított kapcsolatokat,[8] az SS-ezel, a Gestapoval, Adolf Eichmann-nal és Kurt Becherrel való tárgyalásokat[9] jelentette, míg a "magyar" vonalon az akkor regnáló legális magyar államhatalommal való együttműködésig tudunk eljutni, akár a nyilas külügyminisztert, báró dr. Kemény Gábort (1910, Budapest-1946, Budapest) is beleértve.

Az alábbiakban vázlatosan bemutatandó "német" vonal hátteréhez feltétlenül tudni kell, hogy 1944 első felében – részben a Szovjetunió és a nyugati szövetségesek esetleges (Hitler által is remélt) szembefordítására irányuló  szándékból –, de legfőképp a sorozatos katonai vereségek által indíttatva az SS birodalmi vezetője,  Reichsführer-SS Heinrich (Luitpold) Himmler (1900, München/Német Birodalom-1945, Lüneburg/Németország) egyre sürgetőbbnek érezte, hogy felvegye a kapcsolatot a nyugati szövetségesekkel és ehhez – túszként kezelve a német fennhatóság alatt álló területeken található utolsó, még megmaradt zsidóságot – a magyarországi zsidókat, is felhasználni. Ez volt a háttere annak a meghökkentő ajánlatnak, amelyet a magyar zsidóság deportálásának könyörtelen szervezője (Otto) Adolf Eichmann (1906, Solingen/Német Birodalom-1962, Ramle/Izrael) SS-Obersturmbannführer (alezredes) tetta szomszédos országok (Lengyelország, Szlovákia, Horvátország és Szerbia) üldözött zsidóinak menekítésére[10] és segélyezésére és az 1941-ben alakult illegális cionista Budapesti Mentő- és Segítőbizottság (Vá'adát há-Ezrá ve-há-Hácáalá be-Budapest/Vá'ádá)[11] egyik vezető munkatársának, Brand Jenő/Eugen/Joel-nek[12] (1906, Naszód-1964, Bad Kissingen/NSZK) tett április végén[13].

Az ajánlat megvalósulása érdekében Eichmann és néhány közvetlen munkatársa[14] lehetővé tette Brandnak, hogy május harmadik hetében kiutazzon egy semleges országba, és felvegye a kapcsolatot a "világzsidóság" képviselőivel, valamint a szövetséges hatalmakkal. Brandtnak Himmler ajánlatát kellett közvetítenie. Bizonyos tárgyi feltételek – így tízezer teherautó (amelyeket ígéret szerint nem vetnének be a nyugati szövetségesek ellen) és nagy mennyiségű áru (kávé, tea, szappan) szállítása a Harmadik Birodalomnak – teljesülése esetén, az 1944. április-májusi híres Blut gegen Waren ("blood for goods") akció keretében a nácik hajlandók lettek volna a magyar zsidók auschwitzi deportálásától eltekinteni, életüket megkímélni. Az ajánlatban a Mentőbizottság tagjai az egész magyarországi zsidóság esetleges megmenekülésének[15] egyetlen lehetőségét látták, Brand küldetése azonban – mint az tulajdonképpen már előre látható volt – végül kudarcot vallott.

A "halottak követé"-t, a május 19-én[16] Isztambulba érkező Brandot (a semleges Törökország ebben az időben, – elegendő, csupán Szentgyörgyi Albert korábbi missziójára gondolni  – egy európai diplomáciai- és egyben kémközpont volt: szinte minden ország  megfelelő szervei ott tevékenykedtek, nem utolsósorban a Zsidó Ügynökségnek (Jewish Agency, Szohnut) és más zsidó szervezeteknek is ott voltak az irodái) a török hatóságok hamarosan kitoloncolták, Szíriában pedig a brit hatóságok tartóztatták le, mint ellenséges kémet. A nemzetközi cionista vezetőkkel való kapcsolatfelvétel nem járt eredménnyel, a nyugati szövetségesek pedig az első perctől fogva nem vették komolyan a német ajánlatot, provokációtól tartottak. (És – bár ezt csak a legbizalmasabb körben hangoztatták – háborús időkben nem tudtak volna és nem is akartak mit csinálni a németek által esetleg nyakukba zúdítandó hatalmas – közel egymilliós – zsidó tömeggel.) A Zsidó Ügynökség vezetői sem tudták rávenni az angolszászokat, hogy komolyan vegyék az ajánlatot. (Miután július második felében – a nemzetközi sajtón keresztül – az tárgyalások híre kiszivárgott a nyugati szövetségesek már semmilyen formában sem vállal(hat)ták fel az esetleges szakítást a nélkülönözhetetlennek tartott Szovjetunióval.[17]

Függetlenül a Brand-misszió (ekkor még csak sejthető) végső kudarcától a Budapesti Mentőbizottság és a nácik közötti kapcsolatfelvétellel megkezdődött egy olyan – az idők során – folyamatossá váló tárgyalássorozat a magyarországi cionisták és Himmler itteni megbízottai között, amely végül is – zsidó szempontból – bizonyos korlátozott sikerekhez vezetett, bár az eredetileg kitűzött célt, a deportálások elkerülését, majd leállítását, a magyarországi zsidók többsége életétének megmentését nem sikerült megvalósítani.

Budapesten május közepétől a leginkább "magyar" vonalon tevékenykedő Komoly[18] Ottó (Nátán Zeév) (1892, Budapest-1945, Budapest) mérnök, a Magyar Cionista Szövetség elnökének jóváhagyásával a Mentőbizottság részéről dr. Kasztner Rezső[19] (1906, Kolozsvár-1957 Tel-Aviv/Izrael) a Mentőbizottság ügyvivője vette át a nácikkal való tárgyalások vezetését. A cionisták által remélt sorsdöntő eseményig – Brand pozitív válasszal történő visszaérkezéséig – a megbeszélések során – a németek "jóindulatú", valójában megtévesztő szándékú[20] hajlandóságát bizonyítandó – az akció tervezett első lépéseként egyre inkább előtérbe kerül egy 600 fős[21] kontingens váltságdíj ellenében történő kiengedésének lehetősége. Hosszadalmas alkudozás után végül ezer fölé emelkedett azoknak a zsidóknak a száma, akiket bizonyos anyagi ellenszolgáltatás fejében a nácik hajlandók voltak semleges területre kiengedni. (Függetlenül a német szándékoktól a cionistákat természetesen embermentő célok vezették, így igazságtalan és történelmietlen őket utólagosan kollaborációval vádolni.)

            Május vége-június elejétől német részről a rugalmatlan és az egész akciót helytelenítő, leginkább megtévesztésül használó Eichmann és közismerten korrupt munkatársa, Dieter Wisliceny SS-Hauptsturmführer (százados) helyett – a májusban a Weiss Manfréd konszernt  az SS kezére kézre sikerrel átjátszó – (Andreas Ernst) Kurt Becher (1909, Hamburg-1995, Hamburg) SS-Obersturmbannführer (alezredes)[22] vette kézbe a tárgyalások irányítását, akit Himmler azzal bízott meg, hogy a korábbi szlovákiai Európa-terv mintájára járjon el a "vért áruért" csereakció sikeréért.

Kasztnerék ekkor már a Brand-misszió felsejlő (bár a németek elől még titkolt) kudarcának árnyékában leginkább egy később engedélyezendő korlátozott kivándorlás számára mintául szolgáló próba/mintavonat (Musterzug) összeállítására koncentráltak. Június 30-án végül Himmler engedélyével elindulhatott az utóbb híressé vált "Kasztner-vonat", amelynek az utasai többek között vidéki és fővárosi cionisták, rabbik, az akkori magyar-zsidó értelmiség kimagasló képviselői voltak. Az időközben – még az utolsó pillanatban is – a transzporthoz csatlakozottakkal együtt július 8-án végül 1,684 ember[23] érkezett a bergen-belseni lágeren belül kiépített különleges táborba.

Ugyancsak a Mentőbizottság és nácik közötti ez időbeli tárgyalássorozat[24] játszott szerepet abban, hogy június második felében körülbelül 15,000-17,000 ember a Tiszántúlról és a Dél-Alföldről az auschwitzi deportálás helyett Ausztriába, a Bécs közeli elosztó táborba, Strasshof an der Nordbahn-ba került.[25] Strasshofból továbbszállítva ezeket a zsidókat családjukkal együtt különböző ausztriai helyeken dolgoztatták. Szelekció nélkül – nem úgy, mint az auschwitzi deportálás esetében – családostul tényleg munkára vitték őket, és így több mint 80%-uk[26] túlélte az ausztriai kényszertartózkodást.

1944 júliusában a további deportálások vonatkozásában patthelyzetet alakult ki. A Kasztner-vonat utasai viszonylag jó körülmények között a bergen-belseni tábor egy elkülönített részében éltek, de továbbra is az SS fennhatósága alatt álltak. A Brand-misszió kudarca ekkorra már ország-világ előtt kiderült. A hónap elején minden bizonnyal a német katonai kudarcok (Róma eleste, D-Day, a nagy belorussziai-lengyelországi  nyári szovjet offenzíva kibontakozása) eredményeképp és a nemzetközi tiltakozások (a pápa, a svéd király, a török külügyminiszter, az angolszász vezetők) hatására a hezitáló vitéz nagybányai Horthy Miklós (1868, Kenderes-1957, Estoril / Portugália) kormányzó (1920-1944) leállította a zsidók kiszállítását,[27] de ekkorra már több mint 440 ezer zsidót deportáltak az országból, túlnyomó többségüket Auschwitz II. Kl. Birkenauba. A németek folyamatosan romló katonai helyzete arra késztette Himmler SS-főnököt, hogy valamiképpen kapcsolatot találjon a nyugati szövetségesekkel. Himmler megbízta Bechert, hogy szerezzen pénzt, árut, de legfőképpen alakítson ki kapcsolatot az angolszászokkal. 1944. augusztus 21-én megszakításokkal elkezdődött[28] egy fordulatos tárgyalássorozat, amely egészen 1945 februárjáig tartott. A tisztázatlan státuszban lévő Kasztner bevonásával folyó tárgyalások során a nácik hajlandónak mutatkoztak megkímélni a Harmadik Birodalom fennhatósága alatt álló, még életben lévő zsidókat, ha a "világzsidóság" és az angolszászok nagy mennyiségű pénzt és/vagy árut bocsátanak az SS rendelkezésére. A tárgyalásokon a "nemzetközi zsidóságot" az egyik legbefolyásosabb zsidó segélyszervezet, a Joint (American Jewish / Joint Distribution Committee, JDC) svájci megbízottja (1940-től) és európai koordinátora, Saly Mayer (1893, Basel-1950, St. Moritz) svájci (St. Gallen) kereskedő, zsidó vezető (a Schweitzerischer Israelitischer Gemeindebund [SIG] volt elnöke [1936-1943]) képviselte.

Saly Mayert, akinek a kezéhez ekkor több százezer USA-dollár volt letéve, a tárgyalások kezdetén megkötötte az az ellentmondásos amerikai utasítás, hogy ne ajánljon, váltságdíjat vagy árut illetve, hogy ne a Joint nevében tárgyaljon,[29] de ugyanakkor mégis a tárgyalások folytatására kell törekednie, hogy ily módon időt nyerjenek a Harmadik Birodalomban még életben levő zsidók számára.[30] Himmler megbízottja, Becher és munkatársai kényszerpályán mozogtak, annak ellenére, hogy az ő kezükben volt a tárgyalások legfontosabb aduja: a maradék zsidóság élete.[31] Az egyre romló katonai és politikai helyzet a tárgyalások minden körülmények közötti folytatására ösztönözte Himmlert, bár Becher[32] és társai semmiféle anyagi előnyt nem tudtak felmutatni, hiszen végül sem árut, sem valutát, sem Svájcban levásárolható hitelkeretet nem kaptak. (1944 késő őszétől az anyagi siker már amúgy is másodlagos volt a nácik számára, a legfontosabb szempont a szövetségesekkel való kapcsolatfelvétel[33] volt.)

A magyarországi embermentésben a második világháború utolsó hónapjaiban egyre nagyobb szerepet játszó "magyar" vonal a legszorosabban összefügg a nemzetközi diplomáciai embermentéssel, a védlevelekkel és a nemzetközi gettó létrejöttének történetével. (Viszonylag kevesen ismerik közelebbről az embermentésben kiemelkedő szerepet játszó, a jeruzsálemi Jád Vá-Sém által a "Világ Igaza" címmel kitüntetett Carl Lutz [1895, Walzenhausen / Appenzell Ausserrhoden kanton / Svájc-1975, Bern] budapesti svájci alkonzul[34] tevékenységét, akinek alakja és szerepe a tragikus sorsú – a szovjet hatóságok által elhurcolt és meggyilkolt – Raoul Wallenberggel (1912, Stockholm-1947?, Moszkva?) Szemben – hisz mindig kell egy gallion figura! – a köztudatban mindmáig a háttérbe szorul.)

A történetet egy kicsit korábbról kell indítani.  Miután Nagy-Britannia 1918 végére elhódította Törökországtól a Közel-Kelet nagyobbik részét, a tényleges megszálláson túl 1921-ben jogilag is megkapta a Népszövetség meghatalmazása alapján Palesztinát, mint mandátumi területet. A megbízás magában foglalta az 1917-es Balfour deklaráció megvalósítását is, amely deklaráció 1917. november 2-án ígéretet tett egy zsidó nemzeti otthon megteremtésére a háború utáni Palesztinában.[35] (Egy ilyen otthon létrehozása, mondhatjuk némi malíciával, a korábbi legszebb antiszemita elképzeléseknek is megfelelt, mert a náci népirtásig a zsidóellenes elgondolások arra fókuszáltak, hogy a zsidóknak kell keresni/adni egy saját területet, tervszerűen el kell távolítani őket európai nem-zsidó környezetükből, mivel a velük történő együttélés, együttműködés – a legkülönbözőbb okok miatt – nem működik. Az ilyen [a cionista elgondolásokkal részben egybevágó] elképzelések a zsidóság tervszerű kitelepítését célozták, és ezt a britek a maguk módján a törökök, illetve palesztinai arabok rovására az 1917-es nagyvonalúnak tűnő Balfour deklarációval megtették.)

Más kérdés, hogy szinte rögtön, már a huszas évek elejétől, Nagy-Britannia megpróbált a zsidó nemzeti otthon megvalósításának ígéretéből kihátrálni (holott ennek ellenében kapta meg a népszövetségi mandátumot), mivel a brit politikusok rádöbbentek arra, hogy számukra a térség régi és új arab államainak politikai és nacionalista törekvései, valamint gazdasági potenciálja (így az olajkincs vagy a Szuezi-csatorna) sokkal fontosabb, mint a cionista törekvések megvalósítása. Nagy-Britannia a palesztinai helyzetről ismételten megjelentett úgynevezett Fehér Könyvekben kifejtett irányelvek szellemében – az arab "őslakosság" jogaira és a terület korlátozott befogadóképességére való hivatkozással – egyre inkább korlátozta a palesztinai zsidó bevándorlást.

Ennek a bevándorlásnak egyébként is szabványosított formái voltak, amelyek realizálásáról az úgynevezett Palesztina Hivatal gondoskodott. Ez a hivatal a cionista országépítést legfelső szinten koordináló Zsidó Ügynökség képviseletében az álijá szempontjából szóba jöhető államokban létrehozott egy-egy irodát, ahol kvótaszerűen a britek által - korlátozott számban - kiadott bevándorlási engedélyeket, az úgynevezett certificátokat osztogatták. (1938-ban aztán Nagy-Britannia úgy döntött, hogy függetlenül a nácik elől menekülő zsidók egyre növekvő számától az elkövetkező öt évben összesen 100,000 zsidó bevándorlását fogja engedélyezni, és utána a mandátusi Palesztinában arab többségű államot fognak létesíteni.)

A Magyarország számára kiutalt certificatok szétosztásával a budapesti Palesztina Hivatal[36] lett megbízva, ennek volt a harmincas évek közepétől vezető tisztviselője, és 1943-től formálisan is végrehajtó titkára, a ma már Batizfalvy Nándor kapcsán is emlegetett Krausz Miklós, héber nevén Móse Krausz (Miskolc, 1908–Jeruzsálem, 1956), az "álijá" egyik szervezője. E minőségében sikerült jó nexust kiépítenie a magyar hatóságokkal,[37] elsősorban a KEOKH (Külföldieket Ellenőrző Központi Hivatal) illetékeseivel és a budapesti brit konzulátus tisztviselőivel. A brit diplomaták távozása után a brit érdekek védelmével megbízott svájci követséggel alakított ki közelebbi kapcsolatot.[38] 1939. január 1-től Krausz lett az első zsidótörvény miatt állásukat vesztettek támogatására, és a szervezett kivándorlás elősegítésére – a költségvetés mintegy felét álló Joint kezdeményezésesére – hivatalosan megalakult Magyar Izraeliták Pártfogó Irodája (MIPI) elnöke is.[39] Munkastílusára általában a titkolózás, az információk visszatartása volt a jellemző (ebbe hasonlított a rivális Kasztnerre), sokszor még közvetlen munkatársait sem avatta be a magyar és a megszállás utáni német hatóságokkal folytatott tárgyalásai részleteibe. Emiatt számos konfliktusa is volt a vele részlegesen együttműködő, a világháború idején Magyarországra menekült lengyel és szlovák cionista ellenállókkal, a "kis vonal" képviselőivel. Krausz Miklóst, aki március 19-e után a svájci követség munkatársa lett, a magyar hatóságok mentesítették a sárga csillag viselése alól.

Bár a német megszállás után Krausz Miklós eleinte nem ellenezte a (kényszer) német orientációs vonal prominens képviselőinek, így – az általa nem túlzottan kedvelt, riválisnak tekintett – Kasztner Rudolfnak a nácikkal történő tárgyalásait,[40] június elején arra a meggyőződésre jutott, hogy más módszereket kell alkalmazni a megmaradt zsidók mentése érdekében. Krausznak az volt az elgondolása, hogy csak szigorúan a magyar állami hatóságokkal – legyenek azok a KEOKH vagy a Belügyminisztérium más hivatalnokai – szorosan együttműködve, a legalitás alapján, lehet valamilyen eredményt elérni. Krausz Miklós, aki 1944 nyarán 7,800 certificát, azaz palesztinai bevándorlási engedély fölött diszponált, 1944. június 18-a körül komoly szerepet játszott az úgynevezett (első) "Auschwitzi Jegyzőkönyv" rövidített változatának és egy, a magyarországi zsidóság elleni eddigi akciókról szóló jelentésnek Svájcba juttatása megszervezésében,[41] amivel az erdélyi származású zsidó  – Georges/George M. Mantello (Mandl György, 1901. [Szász]Lekence-1992, Róma)[42]  erőfeszítéseinek köszönhetően - áttételesen jelentősen hozzájárul a nemzetközi közvélemény (és valószínűleg vezető politikai, vallási személyiségek, így Franklin Delano Roosevelt [1882, Hyde Park / New York-1945, Warm Springs / Georgia / USA], az Amerikai Egyesült Államok elnöke (1933-1945)V. Gusztáv [1858, Drottingholm / Ekerö / Svádország-1950, Drottingholm] svéd király [Oscar Gustaf Adolf / Bernadotte-ház, 1907-1950] , XII. Piusz [Eugenio Pacelli, 1876, Róma-1958, Castel Gandolfo / Olaszország] pápa [1939-1958]) mozgósításához.

Krausz és a vele nagyon jó viszonyban lévő Karl Lutz svájci alkonzul június második felében meggyőzték a kormányzati tisztviselőket, hogy engedélyezzék 7,800 certificattal rendelkező zsidó kiutazását, amibe – több megbeszélés után – a Koronatanács június 28-án bele is egyezett.[43] Miután Svájc felajánlotta a leendő emigránsok (átmeneti) befogadását, utazásának támogatását, a magyar hatóságok hivatalosan Carl Lutz svájci alkonzult és Krausz Miklóst a kivándorlási ügyekért felelős budapesti Palesztina Hivatal vezetőjét bízták meg a 7,800 ember kivándorlásához megfelelő védettséget biztosító papírok összeállításával.

Itt kapcsolódik össze a történet a viszonylag jól ismert nemzetközi embermentéssel. A kiutazás technikai lebonyolításának[44] érdekében  született meg az úgynevezett svájci menlevél gondolata, aminek kivitelezésére 1944 július 24-én a Vadász utca 29 alatti épületben, az úgynevezett "Üvegház"-ban[45], – amely ettől kezdve területen kívüliséget élvezett – felállították a Svájci Követség Idegen Érdek Képviseletének (Schweizerische Gesandschaft in Ungarn, Abteilung für Fremde Interessen) Kivándorlási Osztálya) irodáját, amelynek vezetője svájci oldalról Carl Lutz, zsidó oldalról pedig az irodáját az épületbe áthelyező, a későbbi eseményekbe is a maga módján aktívan beavatkozó[46] Krausz Miklós (a Palesztinai Kivándorlási Hivatal hivatali igazgatója) lett.

Rövid időn belül Carl Lutz (Krausz támogatásával) szándékosan félreértelmezte a 7,800-as számot, és – függetlenül a rendelkezésre álló certificátok tényleges számától – azt úgy "interpretálta", hogy nem 7,800 egyént hanem körülbelül ugyanannyi jelentkező családfőt és hozzátartozóikat (mintegy 40 ezer embert) veheti fel a kiutazók névjegyzékére, és ennek megfelelően az elkövetkező hónapokban további több tízezer "svájci" védlevelet (Schutzbrief) és kollektív védőútlevelet (Schutzpasse) adott ki, amelyek birtokosairól azt állítja, hogy érvényes palesztinai beutazási vízummal rendelkeznek. A nyilas uralom alatt a svájci[47] és a többi semleges állam képviseleteinek tevékenysége egyre kiterjedtebbé vált, és a holokauszt történetének legkiterjedtebb diplomáciai embermentési akciójává terebélyesedett. A védlevéllel rendelkező zsidók kiutazása elhúzódott (gyakorlatilag a háború végéig nem valósult meg), svájci és más (svéd, spanyol, pápai stb.) védlevelekkel rendelkező zsidók elhelyezésére számára a nyilas hatóságok – átmeneti megoldásként – a Pozsonyi utca környékén felállították az úgynevezett nemzetközi gettót, amely viszonylag jól ismert történetének ismertetése már nem része a jelen áttekintésnek.



[1] Értelemszerűen beleértve az 1918/19-ben elszakított (és 1938-1941 között visszacsatolt) terültek zsidó mozgalmait.

[2] Az utóbbi éve írásaiból: Yechiam Weitz (1995). Há-Is se-Nircá Páámájim [A kétszer meggyilkolt ember] (Jerusalem: Keter, 1995); Szita Szabolcs: Aki egy embert megment – a világot menti meg (Mentőbizottság * Kasztner Rezső * SS-embervásár 1944-1945) (Budapest: Corvina, 2005); Porter: Kasztner vonata (Budapest: M-érték Kiadó, 2008); Mose Golan: A Kasztner-ügy történelmi torzításainak jelentősége(Budapest: MTA-ORZSE, 2008); Ladislaus Löb: Megvásárolt életek - Kasztner Rezső vakmerő mentőakciója. Egy túlélő története (Budapest: Athenaeum 2000 Könyvkiadó Kft., 2009.); The Kasztner Report. The Report of the Budapest Jewish Rescue Committee 1942-1945   (Jerusalem: Yad Vashem The International Institute for Holocaust Research, 2014).

[3] Így például Cohen, Asher: A haluc ellenállás Magyarországon, 1942-1944 (Budapest: Balassi Kiadó, 2002) vagy Salamon Mihály: Keresztény ​voltam Európában (Budapest: Napvilág Kiadó, 2016).

[4] Lásd Ujváry Gábor tanulmányát ebben a kötetben.

[5] Mester ezirányú tevékenységét lásd Mester Miklós: Arcképek. Két tragikus kor árnyékában  (Budapest: Tarsoly Kiadó, 2012), passim.

[6] Az "együttműködés" legszélsőségesebb példája a cionista mozgalom jobboldali eszmeiségéhez tartozó, mindmáig ellentmondásos megítélésű dr. Berend Béla (Presser Béla, 1948 után az USÁ-ban Albert Bruce Belton, Budapest, 1911–1984, New York City) volt szigetvári főrabbi (1937-1944). Berend 1944 májusától az ismételten átszervezett Központi Zsidó Tanács tagja lett, de cionista nézetei (egy ismerője szerint Berendben volt valami "forradalmi, anti-asszimiláns és antikapitalista", permanens konfliktusban az utóbb gazdag asszimilánsokként leírt hitközségi vezetőséggel) és szélsőjobboldali kapcsolatai miatt nem élvezte a tanács többi tagjának bizalmát. A radikális disszimilációt valló céljait követve a zsidóellenes népirtás éveiben taktikai okokból kapcsolatokat épített ki a Magyar Zsidókérdés Kutató Intézet (1942/43-1945) igazgatójával, Bosnyák Zoltánnal (1905, Budapest-1905, Budapest), a fajvédő vitéz dr. Endre László (1895, Abony-1946, Budapest) pártfogoltjával, és megpróbálkozott az "antiszemitizmus cionizálásával", vagyis a zsidók kívánatosnak tartott kivándoroltatásához megkísérelte igénybe venni az antiszemiták "segítségét".(Utólagos magyarázata szerint a cionizmus és az antiszemita fasizmus közös célja ekkor az európai társadalmak szegregáció Általi "zsidómentesítése".) A rabbi 1944 márciusa után több levelet is intézett Endre László államtitkárhoz, a magyar zsidóság deportálásának egyik fő felelőséhez. Ezekben –közös nacionalista alapjukra hivatkozva – próbálta megóvni a magyar zsidóság életét: azzal érvelve, hogy ha a zsidók életét megkímélnék, akkor azok a háború után úgyis kivándorolnának Palesztinába. "Egy a célunk" győzködte Endrét – "miért ne csinálnók együtt?" Mint a bírósági tárgyalásán később bevallotta, ez részről nem naivitás, hanem pusztán merő taktikázás volt: "Világos, hogy megpróbáltatások idején, a népünk életéért aggódóknak a hatalmat gyakorlókhoz kell utat találniuk. És fanatikus, megszállott őrültekkel szemben a lipótmezei kezelés módszereit alkalmazni, vagyis» Napóleonra «ráhagyni, hogy ő valóban Napóleon, a» császárra,«hogy ő a császár, és így tovább, és engedményeket, időnyerést, halasztást kell kicsikarni tőlük.")

              Már kevéssé magyarázható, hogy az üldöztetések közepette 1944. július 29-én Bosnyák Zoltán intézetének hetilapjában, a Harcban Egy rabbi a zsidók tömeges megkereszteléséről" címmel a kitéréseket elítélő és értelmetlennek nyilvánító nyilatkozatot tett közzé: "/.../ A zsidóságból kilépni nem lehet. Évezredek alatt kifejlődött faji tulajdonságokat, sajátos lelkiséget nem lehet úgy letenni, mint egy ócska kabátot. Testileg-lelkileg zsidó marad a zsidó akkor is, ha felvéteti is magát valamely keresztény egyházba, vagy ha »felekezetnélkülivé« lesz. Nem-zsidóvá – nem-zsidó felmenőktől – csak születni lehet, azzá keresztelődni sohasem!" (Berend később azzal védekezett, hogy interjújában a hamis mentsvárat ígérő kikeresztelkedés ellen, a zsidók érdekében beszélt, de valószínű, hogy itt leginkább a kikeresztelkedettek elleni ellenszenve megnyilvánulásáról lehetett szó, amit az is alátámaszt, hogy már 1940 decemberében – munkaszolgálatos rabbiként – a honvédelmi miniszterhez intézett beadványában a "gazdag", kikeresztelkedett muszosok kedvező helyzetét nehezményezte, szemben a szerinte kizárólagos szenvedést megélő szegény hithű zsidókkal)

              Berend a nagygettó rabbijaként aktív szerepet játszott Budapesten a nyilas hatalomátvétel után az üldözött zsidók védelmében.  Tevékenységével zsidók életét mentette meg, engedményeket szerzett, példamutatóan ellátta rabbinikus funkcióit. Vádlói szerint nyilas kollaboráns volt, míg védői szerint külön utas módszereivel a nyilas razziák során. számos életet mentett meg, a holokauszt "szent embere" volt. Korábbi kapcsolatait felhasználva 1944. december 15 -én levélben szólította fel a Nyilaskeresztes Párt vezetőit, hogy "Toroljanak meg minden rémtettet, amit karszalagos banditák követnek el, mert ezek a halálra rémült, védtelen, üldözött zsidókon elkövetett, kegyetlen gyilkosságok örök időkre beszennyezik a Nyilaskeresztes Párt és a magyarság nevét az egész művelt emberiség és a világ közvéleménye előtt. /.../ Kérjük a Nyilaskeresztes Párt – Hungarista Mozgalomtól, hogy saját reputációja érdekében, biztosítsa a gettólakók védelmét, puszta életét, a szűkösen megszabott napi élelemfejadagot és fegyelmezett pártszolgálatosaival tartsa távol a gettótól meg a védett házaktól az árpád sávos nyilas karszalaggal visszaélő, közönséges rablókat és gyilkosokat, mert ezek csak szégyent hoznak és gyalázatot a Hungarista Párt nevére."

              Kollaborációval, hívei elárulásával vádolva 1945 májusában letartóztatták, "nyilas rabbiként" a Népbíróság tíz év börtönre ítélte, de másodfokon – valószínűleg a hitközségi vezetők intervenciójára és kommunista nyomásra, akik nem kívántak egy rabbiból mártírt kreálni – felmentették. Berend 1947-ban az Egyesült Államokba emigrált. A hetvenes évek második felében saját szerepe történeti megítéléséről –bár Lévai Jenő (1992, Budapest-1983, Budapest), a magyar holokauszt első krónikásax mellette foglalt állást – sikertelen pereket folytatott az alakját a Szent Imre induló című regényében negatívan megörökítő Moldova György (Reif György, 1934, Budapest-) íróval és Randolph L. Braham (Ábrahám Adolf, 1922, Bukarest-1918, New York City) holokausztkutatóval. – Berend pályaképét, perét részletesen lásd Munkácsi Krisztina: "Berend Béla főrabbi népbírósági pere" in Századok 130/6 (1996), 1525-1552 és Veszprémy László Bernát: "Nyilas rabbi: vagy különös hős – Berend Béla emlékezete " in http://www.,szobat.org (2017. 07. 15.)

[7] Számukat körülbelül 2,000 főre becsülik.

[8] 1944. április 5-én dr. Kasztner Rudolf és Joel Brand a Magyar Cionista Szövetség és a Mentőbizottság képviselői, akik röviddel a német megszállás után már 24,000 dollárt eljuttattak hozzá, először találkoztak személyesen a Michael Weissmandel rabbi ajánlólevelét is bemutató, cionista körökben "Vili"-nek nevezett, Dieter Wislicenyvel.  (A találkozóra - a sárga csillag kötelező viselésének érvénybelépése napján - Wisliceny újlipótvárosi, elegáns, a Szent István parkban rekvirált lakásán került sor.) Wisliceny, akinek Weissmandel eredetileg az ortodox br. Freudiger Fülöpöt (R. Pinhász/Philipp Dávid Freudiger, 1900, Budapest-1976, Jeruzsálem), a cionista Kahán Niszont és a neológ Weisz Edit bárónőt ajánlotta figyelmébe, kijelenti, hogy a német hatóságok nem a zsidók gettózása vagy deportációja végett érkeztek. Erre csak akkor kerülhet sor, ha ezt a magyarok – "az SS feje felett" – Berlintől követelik. "A zsidó tömegek megmaradásáról" (itt Wisliceny az úgynevezett Európa-tervre [egymillió zsidó semleges területre való kiengedése teherautók és más áruk fejében utalt) lehet velük tárgyalni.

              A nagy terv részeként elsőként 10,000 magyar zsidó megmentése fejében 2 millió dollárt kért, ennek 10%-át biztosítékul pengőben (egy dollár akkori feketepiaci átváltással 6,5-8 pengő volt) egy héten belül "előlegként".  Az összeg ellentételeként Kasztnerék a több menetben zajló tárgyalások során a kistarcsai internáltak - március 19 után mintegy 2,000 fő az eredetileg 200 ember befogadására kialakított létesítményben - és a Rökk Szilárd utcai toloncházba (innen a zsidókat többnyire a kistarcsai, a topolyai és a csepeli internálótáborokba viszik, és április végén elsőként deportálják őket Auschwitzba), a volt rabbiszemináriumba hurcolt túszok és véletlenszerűen letartóztatott személyek szabadon bocsátását, valamint a pesti embervadászat megszüntetését, a zsidóknak (minimum) három hónapig az országban való maradását kérték. (Némi huzavona és Himlerrel történő egyeztetés után Wisliceny és Kasztner csak abban egyeztek meg konkrétan, hogy a náci hatóságok fejenként ezer dollárért (vagy annak megfelelő értékű briliánsért, arany Napóleon-érméért, nemzetközileg elismert értékpapírért stb.) lehetővé teszik hatszáz palesztinai bevándorlási engedélyhez jutott személy. (A németek által engedélyezett kiutazók száma a hónap végére 1,000 végül pedig 1,684 főre nőtt) Spanyolországon, illetve Svájcon keresztüli kivándorlását. (1944. április 9-én, a cionisták körülbelül. 92,000 dollárt fizettek, és 12 nap múlva még további 75 ezret a németeknek. Ekkor Eichmann még közvetlenül nem vett részt a tárgyalásokon, de – a vidéki zsidóság begyűjtését és gettósítását szervezendő, Munkácsra utazott Wisliceny távollétében – április 21-én jelen voltak beosztottai: Hermann Krumey és Otto Hunsche. Összeségében végül az akció során Kasztnerék 6,5 millió – nagyrészt a PIH által összegyűjtött – pengőt fizettek Eichmannéknak.)

[9] 1944. április 5-től az SS birodalmi vezetője Heinrich Himmler engedélyével Adolf Eichmann és munkatársai a német kémelhárítás közvetítésével tárgyalásba kezdtek a magyarországi cionistákkal. Összeségében az SS-szel történő tárgyalások három szakaszban zajlottak, a cionisták célja, hogy a magyar zsidók (legalább egy részének) sorsára pozitív hatást fejtsenek ki. Az első tárgyalássorozat a németek bejövetele utáni öt hétben történt – a cionisták kezdeményezésére. Eredménye az úgynevezett Kasztner vonat lesz. A második szakasz (május 8-tól) Kasztner társának, Joel Brandnak kudarcba fulladt isztambuli missziója, míg a harmadik a Saly Mayer svájci Joint-megbízott), Kurt Becher SS-Obersturmbannführer, [Himmler Magyarországra küldött gazdasági megbízottja és Kasztner közti tárgyalássorozat 1944 második felében / 1945  első hónapjaiban.

[10] A Mentőbizottság 1943. november 22-i beszámolója szerint ekkor körülbelül tizenötezer zsidó menekült tartózkodott Magyarországon. (Ez a szám nem vette figyelembe a lengyel és más zsidó menekültek jelentős részének időközbeni távozását Magyarországról, és nem foglalhatta magában a később menekültek számát.) A német megszállás után, a magyarországi török nagykövetség által kiadott memorandum huszonötezer, többnyire lengyel és szlovák zsidó menekült tartózkodásáról adott számot.

[11] A Mentőbizottság intézményes létrejötte és működése a hasonló nevű és célzatú palesztinai és isztambuli kirendeltség megszervezése nyomán jött létre, habár Magyarországon hasonló szervezkedés – eredetileg észak-erdélyi és budapesti cionisták összefogásával – már korábban, 1941 októberében kezdődött. A magyarországi zsidó vezetés által hivatalosan soha el nem ismert Budapesti Segélyező- és Mentőbizottságot ("Mentőbizottság", Vá'ádát há-Ezrá ve-há-Hácálá be-Budapest [röviden Vá'ádá], Relief and Rescue Committee in Budapest (XIV. Semsey Andor utca 15., majd VII. Síp utca 12.) – a menekülők számának drámai növekedése és a mentési módszerek tökéletesebb alkalmazásának szükségessége miatt – 1943 januárjában Kasztner Rudolf kezdeményezésére újjászervezték. A Mentőbizottságnak három fő célja volt: további embercsempészet Magyarországra, a menekültek viszonylagos biztonságba juttatása és az önvédelem előkészítése (ez az utolsó nem forrt ki még terveikben sem, így nem kerülhetett alkalmazásra).

              A német megszállásig a Mentőbizottság fontossága a lengyel és szlovák területekről származó, illetve még ott élő zsidóság megsegítésében és a sorsukról beszámoló folyamatos híradásban kulminálódott. A szervezet hivatalos vezetője Komoly Ottó, a Magyar Cionista Szövetség elnöke, (a polgári Klál frakció – Há-cionim há-kláli'im, Általános cionisták – képviselője) ügyvezető alelnöke, tényleges vezetője dr. Kasztner Rudolf (a munkásegységet hirdető Ichud munkásmozgalmi cionista szervezet képviseletében), pénztárosa, a futárszolgálat vezetője a lengyelországi származású ékszerész Springmann Sámuel/Samu (1900/1905?,  ? / Lengyelország-1958 után, ? / Izrael) (Poálé Cion), aki a német megszállás után Isztambulba távozott.  A lengyelországi és az 1942-es szlovákiai deportálások elől menekülő zsidók áthozatalát (tijul) (1944 márciusáig több ezer fő) Magyarországra Joel (Jenő) Brand (és felesége Hansi Brand, született Hartmann Hajnalka (1912, Budapest-2000, Tel-Aviv) (mindketten az Ichudtól) szervezték. További fontos tagok: Szilágyi Ernő/Cvi (1898, Kaposvár-1973, Budapest) a marxista cionista Há-Somér há-Cáir csoport nevében és Fränkel (Fraenkel) Jenő (1897, Kisvárda-1986, ? / Izrael) a vallásos cionista Mizrachi csoport elnöke, (Springmann távozása után a szervezet kincstárnoka),  Krausz Miklós (Mizrachi) a certificátok szétosztását intéző Palesztina Hivatal vezetője, Brand unokaöccse, Biss András/Endre/Andor (1904, Budapest-1980-as évek, Berlin? / Német Szövetségi Köztársaság) vegyészmérnök a Váádá pénzügyi felelőse (1945. január elsejétől – Komoly Ottó meggyilkolását követően – a szervezet névleges vezetője)  és a hamis iratok készítéséért felelős dr. Roth Siegfried (Stephen Roth, 1915, Gyöngyös-1995, London) ügyvéd. A cionista ifjúsági mozgalmakkal való kapcsolatokat az utóbb a Kasztner vonattal távozó Mose Rosenberg (Há-somér Há-cáir), a Keren Kájemet (Zsidó Nemzeti Alap) vezetője, Szilágyi Ernő, a Keren Há-jeszod (Felépítési/Újjáépítési Alap) vezetője és a szlovákiai menekült háluc Perec (László) Révész (1916, Holics-2011, Sbut Nehemjá / Felső-Galilea / Izrael), a tijul-bizottság kincstárnoka) tartották. (Az ideológiai és tevékenységi megosztottság légkörében a cionista ifjúsági mozgalmak gyanúval viseltettek a Mentőbizottság iránt. Ez káoszba dönthette volna az embercsempészést és a menekültek ügyeinek szükségesen szervezettebb intézését. A hálucok vonakodtak önállóságukat föladni, habár a Mentőbizottság egyes tagjai, mint Brand és Springmann, gazdagabb tapasztalatot és érdemdús szervezőképességet képviseltek. Szerencsére,a személyes kapcsolatokra épülő bizalom, amely a különböző mozgalmi tagok között jött létre, segített a nézeteltérések elsimításában, például a Szlovákiából származó Révész Perec érdemeinek köszönhetően.)

              A Mentőbizottság tagjai politikailag kötődtek a palesztinai politikai pártokhoz és Kasztner baráti köréhez. A legdominánsabbak a Szohnut vezetőségének többségi pártjához, az Ihud-Mápájhoz tartoztak. A magyar zsidóság jellegzetes megosztottságára vall, hogy a Mentőbizottságban a legnagyobb magyarországi cionista párt, a Mizráhi, mely nem tartozott az akkori baloldali háluci, szocialista színezetű miliőhöz, csupán marginális képviselethez jutott. A bizottság munkáját – a külföldi szervezeteken, elsősorban az isztambulin, túl – anyagilag br. Weiss Edith [1899, Budapest-1964/67?, ? / USA] mellett leginkább magyarországi ortodox magánszemélyek és az ortodox Hevrá kádisá támogatta. A Szlovákiából és Lengyelországból sok menekültet sikeresen Magyarországra szöktető. Mentőbizottság szoros összeköttetésben állt a Gisi Fleischmann (született Fischer Gizella, 1894, Pozsony-1944. október, Auschwitz) és R. Hájim Michael Ber Weissmandel (1903, Debrecen-1957, Mount Kisco / New York / USA) vezette, a pozsonyi Zsidó Tanács égisze alatt működő illegális pozsonyi Mentőbizottsággal (Pracovná Skupina [munkacsoport]) és több lengyelországi földalatti csoportosulással, illetve az akciókat részben finanszírozó törökországi, svájci és palesztinai zsidó szervezetek képviselőivel. A Mentőbizottság folyamatosan tájékoztatta a nagy zsidó szervezetek irányító szerepet is betöltő isztambuli és svájci képviselőit a németek által megszállt Európában történő fejleményekről, rendszeres jelentéseik címzettjei többek között a Jewish Agency isztambuli vezetői, valamint Saly Mayer a Jointtól és Nathan Schwalb [1908, Stanislau / Galícia / Osztrák-Magyar-Monarchia-2004, Tel-Aviv / Izrael] a He-Haluctól, Svájcban.)

[12] Joél Brand Németországban, Erfurtban nevelkedett és érettségizett, miután családja 1910-ben odaköltözött. Reálgimnáziumi tanulmányai befejeztével, tizenkilenc évesen világ körüli utazásra indult, amelyről 1930-ban tért vissza időközben elhunyt apja helyettesítése céljából a család tulajdonában levő telefontársaságban dolgozott. 1933 elején, röviddel a Reichstag fölgyújtása előtt, a nemzetiszocialista hatóságok letartóztatták, ismerve baloldaliakkal és kommunistákkal szimpatizáló tevékenységét. 1934-ben kitiltották Németországból. Előbb Kolozsvárra ment, majd 1935-ben áttelepült Budapestre, ahol szintén a telefonos családi cégnél kapott állást.

              Brand fiatalkori eszményeiből kiábrándulva, cionistává lett, palesztinai kivándorlásra készült. (A Dror-Há-somér Há-cáir közös mezőgazdasági felkészítésében részesült Miskolcon. Ekkor ismerkedett meg későbbi feleségével, Hansival, akivel 1935 végén összeházasodott. Feleségével kötődét létesített, amely a későbbi háborús időkben prosperált. Cionista tevékenysége politikai síkon elmélyült, több cionista szervezet vezetőségébe is beválasztották. A negyvenes évek elejétől pénzadományok gyűjtésével és a Magyarországra menekült zsidók támogatásával tűnt ki. 1942 tavaszától fontos szerepet töltött be a lengyelországi és szlovákiai zsidó menekültek magyarországi elhelyezésében és bújtatásában. Ebben az időben lett ismert, befolyásos személyiség a menekültekkel foglalkozó körökben, főleg magyar és német kémelhárítókkal, valamint félvilági körökkel fenntartott eredményes kapcsolatai folytán. Joel Brand tapasztalatai és korábbi ismeretsége Springmann Sámuellel vezetett a diplomata-és előkelő körökben jó kapcsolatokkal rendelkező, lakásában működő, órás-ékszerész beszervezéséhez a Mentőbizottság akcióiba.

              Springmann javaslata alapján és szervezkedés során fölvették a futárkapcsolatot az isztambuli és svájci cionista szervezetekkel. Ezek között meghatározó fontossággal bírtak a Szohnut égisze alatt működő Mentőbizottság isztambuli és genfi kirendeltségei, valamint a cionista ifjúsági szervezetek tetőszervezete, a He-háluc, amely a palesztinai szakszervezethez (Hisztádrut) kötődött, továbbá a Zsidó Világkongresszus és a Joint. Más külföldi tényezőket is megkörnyékeztek. (Így például megemlítendő a  Kasztner Rudolf által fogalmazott és a budapesti olasz katonai küldöttség egy tagján keresztül továbbított memorandum gr. Gian Galeazzo Ciano [1903, Livorno-1944, Verona] olasz külügyminiszterhez, kérve, hogy járjon el a németeknél a zsidók sorsának könnyítésében. A reménytelen eljárás szerény pozitív eredményeként harminchat szlovák zsidót sikerült is megmenteni.) Az enyhébb Kállay-korszak légkörében sikerült megszervezni több cionista vezető találkozását Szegedy-Maszák Aladárral (1903, Budapest-1988, Washington D. C. / USA) és Nemestóthy Dénessel (?-?), a Külügyminisztérium politikai osztályának vezetőivel. A zsidó résztvevők többek között kérték zsidók Magyarországra való menekülésének megkönnyítését és a menekültek legalizálását. Egy további találkozón Tildy Zoltán (1889, Losonc-1961, Budapest) református lelkésszel, a Kisgazdapárt egyik vezetőjével ismertették elképzelésüket a magyarországi zsidókérdés háború utáni kezeléséről.

[13] 1944. április 24-én vagy 25-én – a vidéki zsidók gettósítását a helyszínem irányító Dieter Wisliceny helyett – Adolf Eichmann átvette a cionistákkal folytatott tárgyalások vezetését. (Egy a cionistákkal is együttműködő Abwehr ügynök útján) üzent az általa vezető cionistának tekintett Joel Brandnak, a Váádá egyik vezetőjének, hogy egy újabb egyezség keretében ("emberéletet/vért áruért" – Blut gegen Ware – akció) az SS bizonyos, Magyarországon kívül megszerzendő javak ellenében hajlandó volna "eladni" egymillió zsidót. Szándékában áll engedélyezni, hogy Brand külföldre utazzék, és kapcsolatot létesítsen a nemzetközi zsidó szervezetek és a nyugati szövetséges hatalmak képviselőivel. 1944. május 8-án Dieter Wisliceny bizalmasan közölte Kasztnerrel, hogy megszületett a döntés a magyarországi zsidók "teljes körű deportálásáról", Újból felvetődött a "vért áruért" terv (egymillió zsidó életének megkímélése, elengedése a Birodalomnak szállítandó 10,000 teherautó, továbbá nagy mennyiségű használati és élvezeti cikk [szappan, kávé, tea], valamint meg nem határozott mennyiségű wolfram és egyéb katonai célú hadianyag ellenében). A megállapodási javaslat szerint a szövetségesek pozitív válaszának megérkezése után 100,000 zsidót szabadon engednének, és az Auschwitz-Birkenau-i gázkamrákat felrobbantják. A zsidók a németek uralta területről Palesztina kivételével bármilyen a szövetségesek ellenőrizte országba távozhatnának, mivel a németek a volt jeruzsálemi főmuftinak megígérték, hogy a zsidók palesztinai bevándorlására nem adnak lehetőséget. Kasztner utólagos beszámolója szerint Eichmann – a tervvel kapcsolatosan – a Joel Brand-dal e napon folytatott tárgyalásán a Jointot fizetőképesnek minősítette.

[14] Így Hermann Alois Krumey (1905, Mährisch SchönbergŠumperk / Morvaország / Osztrák-Magyar Monarchia-1981, Erfstadt / Észak Rajna-Vesztfália tartomány / Német Szövetségi Köztársaság) SS-Obersturmbannführer (alezredes), Dieter Wisliceny (1911, Regulowken / Kelet-Poroszország / Német Birodalom -1948, Pozsony), Otto Klages (egyes források szerint eredeti neve Gerhard Clages. 1902, Braunschweig / Német Birodalom-1944, Budapest). (Heinrich) Otto Hunsche (1911, Recklinghausen Német Birodalom-1994, Mülheim an der Ruhr / Német Szövetségi köztársaság) SS-Hauptsturmführer-ek (százados).

[15] A szemtanú Brand-rokon Devecseri Lászlóné született Steiner Boriska 2001-es, a Brand kiutazása előtti hangulatról szóló a tanulmány szerzőjével folytatott személyes beszélgetése – szerint.

[16] (Miután május 15-én a cionista vezetők megvitatták a Brand-missziót, amelynek célja, hogy közvetítse az SS főnöke, a "különbéke" iránt tapogatózó Himmler "vért áruért" ajánlatát a nyugati szövetségesekkel) 1944. május 17-én  Joel Brand, a kitért Grosz Bandi/Andor (alias Andreas/Andre György - Andreas Greiner néven is szerepel -,  1905, Beregszász-1970, München) többszörös ügynök (Abwehr, SD, VKF2, Mentőbizottság, angol-amerikai hírszerzők) társaságában megkezdte ellentmondásos küldetését. Brand német engedéllyel Bécsbe utazott. A budapesti Zsidó Tanácstól, a Mentőbizottságtól és a hálucoktól (május 16-án kapott) ajánlóleveleket vitt, amelyek szerint az egész magyarországi zsidóság képviselőjeként lép(het) fel. Az SS-től kapott hamisított útlevéllel 1944. május 19-én Grosz Bandi többszörös ügynök – akinek Brand tudtán kívül Himmler különbéke kísérleteit is tolmácsolnia kell – társaságában Bécsből Isztambulba repült. (Brand küldetése tulajdonképpen csak a nácik érdekeit szolgálja, de Brand ezt csak később ismerte fel: így akartak a németek a nyugati és keleti szövetségesek közé éket verni.) Brand még aznap, 19-én, Isztambulban találkozott a Jewish Agency helyi képviselőivel. Több napos várakozás után kapott egy, a jeruzsálemi és londoni zsidó vezetők (Hájim Weizmann [1873, Motal / Belorusszia / Orosz Birodalom-1952, Rehovot / Izrael], Dávid ben Gurion [Dávid Grön/Grüen, 1886, Płońsk / Kongresszusi Lengyelország / Orosz Birodalom -1973, Tel-Aviv)] és Móse Sertok [később Sárett, 1894, Herszon / Orosz Birodalom-1965, Jeruzsálem]) álláspontját kifejtő, május 29-i keltezésű, de – valószínűleg a futárposta akadályozása miatt Budapestre csak július 5-én megérkező – memorandumot, amely szerint a nácik ajánlatát megtárgyalják. Azt kérték, hogy a végleges megállapodásig a nácik szüntessék be a további zsidóüldözést és tegyék lehetővé a zsidók kivándorlását. (Néhány napon belül A cionista vezetőséggel eredménytelenül tárgyaló Brandékat a törökök néhány nap múlva kitoloncolták Szíriába, ahol június 7-én Aleppóban a brit hatóságok mindkét küldöttet letartóztatták, és június 14-én részletes kihallgatásra Egyiptomba, Kairóba szállították őket. Kairóban hol Brand állítólag találkozott Lord Moyne [Walter Edward Guinness,1880, Dublin / Írország-1944, Kairó / Egyiptom] közel-keleti brit államminiszterrel [1944g] is, aki állítólag megkérdi tőle, hogy "ugyan mit kezdhetne ő azzal a millió zsidóval, hová tehetné őket".) Többhetes huzavonára került sor, és  – az ígérgetések ellenére – sem Brand, sem Grosz nem jutott vissza Magyarországra. Eichmann Kasztnert és a többieket vádolta a sikertelenség miatt, de tovább folytatta a tárgyalásokat Hansi Branddal és Kasztnerrel. A csereügylet (a szabad világ zsidó vezetőinek figyelemre méltó, ha nem is mindig határozott erőfeszítései ellenére), ahogy elve várható volt – az angolszász szövetségesek elutasító magatartása miatt – végül nem jött létre.

[17] André Biss: A Million Jews to save (London: Hutchinson, 1973). A részleteket illetően lásd Randolph L. Braham: A népirtás politikája a Holocaust Magyarországon 1-2 kötet (Budapest: Belvárosi Könyvkiadó, 1997), 1012-1101 és Yehuda Bauer: Jews for Sale? Nazi-Jewish Negotions, 1933-1945 (New Haven and London: Yale University Press, 1994),  172-209.

[18] Komoly (1931-ig Kohn/Kohén ) Ottó statikus-építészmérnök, prominens cionista vezető. Első világháborús kitüntetett, tartalékos százados, így kivételezett. 1941-től a Magyar Cionista Szövetség elnöke, 1943-tól a Budapesti Mentőbizottság elnöke. Magyarországra menekült szlovák és lengyel zsidók százainak segített bujkálni, illetve továbbszökni. Vezetői tulajdonságaival különösen az 1944. július december közötti időszakban tűnt ki. Magyarország német megszállása után az SS-szel folytatott tárgyalások eredményeként a terv szerint Svájcba induló "Kasztner-vonat" utas-listájának összeállításában is részt vett. Makulátlan jellemével és önzetlenségével példamutatóan állt az akkori vezetők között.

              1944 szeptemberében a genfi Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága (VKNB) magyarországi ideiglenes magyarországi delegátusa, Friedrich Born 1903, Langenthal / Svájc-1963, Zollikofen / Svájc) a  kivándoroltatni szándékozott zsidó gyermekek védelmében létrehozza az VKNB "A"  ("gyermekvédelem") osztályát (>Budapest> V. Mérleg u. 4.), amelyet ügyvezetőként Komoly Ottó irányít.(Az VKNB "A" osztályának égisze alatt végül létrejövő, a cionista ifjúsági mozgalmak védőszárnyait élvező 1944 október 1945 január között fennálló mintegy harmincöt gyermekotthonban -  valódi és hamis védlevelek segítségével -  körülbelül 4-5-6,000 zsidó gyermek és 550 mentesítéssel rendelkező felnőtt talált menedéket a nyilas hatalomátvétel után. Az "A" osztály a kórházak és népkonyhák költségibe is beszállt, gondnoksága alá tartozott a pesti gettóban és azon kívül működő 24 ideiglenes zsidó kórház és gondját viselte a német megszállás után az országban maradt mintegy ezer menekültnek [7-800 lengyel, 70-80 jugoszláv és körülbelül szász szlovák zsidó] is.) Komoly a nyilas hatalomátvételt követően 1944. október 22-től az újjászervezett Zsidó Tanács tagja lett. 1945. január 1-jén a nyilasok elhurcolták menedékhelyéről, a Nemzetközi Vöröskereszt védett épületének számító Duna-parti Ritz Szállodából és a Városház utca 14. szám alatti nyilas házban meggyilkolták.

[19] Zsinagógai neve Jiszráél ben Jichák. A kolozsvári születésű Kasztner 1925 és 1940 között a Kolozsváron megjelenő magyar nyelvű cionista napilap, az Új Kelet újságírója, bukaresti parlamenti tudósítója volt. Aktív cionista, a közép-baloldalt képviselő Ichud mozgalom egyik erdélyi vezéregyénisége. Jogi tanulmányainak befejezése után a Zsidó Politikai Párt frakciójának titkáraként a bukaresti parlamentben bontakozott ki politikai tevékenysége. Az emberi kapcsolatok menedzselésében nagy tapasztalatra tett szert. Tekintélyét növelte és kapcsolatait bővítette együttműködése a kolozsvári neológ hitközség cionista vezetőségével és ennek elnökével, későbbi apósával - a román parlament képviselőjével – dr. Fischer Józseffel.

              Neve 1941-től hivatalosan Kasztner Rudolf. (Állítólag az Észak-Erdély visszacsatolása után a kolozsvári cionista vezetők ajánlólevelével Budapestre átköltöző Kasztner Komoly Ottó, a Magyar Cionista Szövetség elnöke, a későbbi Mentőbizottság vezetője kérésére változtatta meg utónevét Rezsőről Rudolfra.) Budapestre érkezése után Komoly ismertette össze Krausz Miklóssal (Móse/Mózes) a Jewish Agency budapesti képviselőjével, aki a Palesztinába szóló belépő-vízumokat intézte. Kasztner, aki Budapestre kötözése után főleg a Keren Há-jeszod és különböző mentőakciók javára gyűjtött adományok jutalékából tartotta fenn magát, majd 1941/42-ben a Pro Palesztina Szövetség budapesti alkalmazottjaként dolgozott (közben munkaszolgálatot is teljesített) idővel a fővárosi cionisták egyik vezető személyisége lett. Az 1942-es választások után – Komoly Ottó oldalán – az ekkor mintegy 10-12,000 fős Magyar Cionista Szövetség társelnöke. Állandó pénzhiányban szenvedett, szerény körülmények között élt, de kifelé mindez nem mutatkozott meg sem megjelenésében, sem társadalmi viselkedésében. Fortélyossága, rámenőssége, Magyarországon kevésbé ismert és gyakorolt, de a hatóságoknál sikeres eljárásai többek megsegítése során bizonyos dicsfényt vont alakja köré.

[20] Eichmann egyik legfontosabb célkitűzése a zsidók közötti pánik, az esetleges tömeges menekülés, ellenállás megakadályozása volt. A nyugalom megőrzése érdekében – ha nem is jó szívvel – kisebb taktikai engedményekre is hajlandónak mutatkozott. 

[21] Az ügy előzményéhez tartozott, hogy 3 nappal a német megszállás előtt. 1944. március 16-án a Budapesti Zsidó Segély- és Mentőbizottság táviratot kapott a Jewish Agency isztanbuli irodájának vezetőjétől, Hájim Barlasztól (1898, Breszt-Litovszk / Orosz Birodalom-1982, Jeruzsálem / Izrael), hogy a romániai Constantában egy hajó kész felvenni 600 palesztinai letelepedési engedéllyel (certifikát) rendelkező kivándorolni szándékozó magyarországi zsidót. Barlasz elküldte a certificatokat a Jewish Agency Palesztina Hivatala Krausz Miklós vezette budapesti irodájának. (Ezek a bevándorlási engedélyek szolgálnak majd a Kasztner-Eichmann [Wisliceny] féle egyezkedések kiindulási alapjául.) Április második felében Komoly Ottó és Szilágyi Ernő cionista vezető – a Zsidó Tanács tagjaival is egyeztetve – megkezdték az előzetes Kaszner-Wisliceny megegyezés alapján engedélyezett 600 fős álijá-lista összeállítását, amely helyeinek felére a tervek szerint (certificat-osztás) a vidéki zsidók tarthattak igényt. A listára vallási és cionista vezetők, tudósok, művészek és hozzátartozóik kerültek fel, valamint néhány lengyel és szlovák menekült. (A németek május 2-án visszaigazolták a transzport kiutazási engedélyét.)

[22] A háború végén már ezredes: SS-Standartenführer.

[23] 1944 június 30-án 1,684 (972 nő, 712 férfi utas, az elutazás napján hivatalosan még csak 1,300 fővel számoltak) többségükben palesztinai bevándorlási engedéllyel rendelkező   zsidóval (köztük közel 400 észak-erdélyivel) pénteken késő este Budapest-Rákosrendező pályaudvarról  a Columbus utcai táborban és az Aréna (ma Dózsa György út], valamint a Bocskai utcai zsinagógákban összegyűjtött emberekkel (budapestiek)  elindul Svájcba az a 35 marhavagonból álló vonat, amelyet Kasztner Rudolf Kurt Becherrel Himmler tudtával és beleegyezésével folytatott tárgyalásai során,  valamint Komoly Ottó és más munkatársai (így Szilágyi Ernő), budapesti és kolozsvári neológ és ortodox világi vezetők, szerveztek a több szempont szerint kiválasztott zsidók (a vallási, gazdasági, kulturális stb. zsidó élet prominensei, ezek családtagjai, cionista korifeusok, prominens kolozsvári zsidók, fizető utasok mintegy százötvenen, nagyobb összeg átadása ellenében családjukkal, lengyelországi és szlovákiai menekültek, árva gyerekek) számára állítottak össze.. A részvételért fejenként 1,000 dollárt kellett fizetni Eichmann kommandójának, mely összeget a Mentőbizottság, valamint az utasok maguk teremtették elő. A prominenseken túl a megkívánt összeg többszöröséért a cionisták először a gazdag zsidókat vettek fel a vonatra, és ebből a pénzből finanszírozták a nem gazdagok utazását. (Ez a modell később a hamispapír-gyártásra is jellemző lesz: az ilyen papírokért  például Schutzpässe stb. is sokszor fizetniük kell azoknak, akik elegendő pénzzel rendelkeznek, és ebből az összegből fedezik a cionista mozgalmak "működési" költségeit, illetve a további hamis papírok kiállítását. Ezen felül Kurt Becher fenntartott 50 helyet azon családok tagjai számára, amelyek – pártfogásának fenntartásáért – neki közvetlenül fizettek 25,000 dollárt személyenként. Sőt Becher a tárgyalások folyamán megemelte a pausál-helyek árát ezerről kétezer dollárra.)Végül – több részletben – a csoport váltságdíjaként Otto Klages SS-Hauptsturmführer (százados), az SD (Biztonsági Szolgálat) budapesti csoportjának vezetője több millió pengő mellett 755 gr. finomplatinát (színplatinát), 2,000 Napóleon aranyat, 500 angol aranyfontot, 37 db. briliánst, 1,680 gr. tört aranyat, valutában 200 ezer USA-dollárt, 100 ezer svájci frankot és 700 egyiptomi fontot vett át. Az egyfajta modern Noé bárkájaként funkcionáló "Kasztner vonat"-on a magyarországi zsidóság különféle csoportjai utaztak: közel negyven szatmári hászid, köztük Joél / "Jajlis" Teitelbaum (1887, Máramarossziget-1979, Kirjas Yoel / New York állam / USA) szatmári rebbe, számos rabbi, köztük dr. Frenkel Jenő (1902, -1989, / Izrael) szegedi (1942-től) és dr. Silberstein Adolf (1905, Kunszentmárton- 1977 előtt, Biel? / Svájc) hódmezővásárhelyi neológ főrabbik, Glasner Akiba (1886, Kolozsvár-1956, Zürich) kolozsvári ortodox főrabbi Steif Jonatán (1877, Galya? -1958, Bronx/New York / USA), a pesti ortodox rabbinátus vezetője és Herskovics Dávid Élijáhu (1890, ?-1984, Jeruzsálem), a Vas­vári Pál utcai Budapesti Talmud Egylet rabbija. A kolozsvári gettóból bekerült 388 ember, leginkább cionista korifeus, 236 cionista fiatal (köztük 72-en a Hasomer Hacair tagjai, 34-en az értelmiségi Gordon-körből), mellettük lengyel, jugoszláv és szlovák menekült zsidók, Jungreisz Elza (1910, Olleschau/Olšany nad Moravou / Morvaország / Osztrák-Magyar Monarchia-?, ?) nevelőnővel együtt mintegy negyven magyar és tizenhét lengyel árva, néhány közszereplő, így dr. Szondi Lipót (1911-ig Sonnenschein Lipót, 1893, Nyitra-1986, Küssnacht / Svájc) idegorvos-pszichiáter, Zsolt Béla író [1916-ig Steiner Béla, 1898, Komárom-1949, Budapest], Komlós Aladár (Kredens Aladár, 1892, Alsósztregova -1980, Budapest) irodalomtörténész, Ernster Dezső (1898, Pécs-1981, Zürich) operaénekes, harmincnál több orvos, potyautasként a Rákosmező állomáson a vonatra felkapaszkodott fiatalok, MUSZ-osok (az SS-ek a potyautasokkal nem törődtek), Kasztner felesége és apósa, dr. Fischer József (1887, Tiszaújhely -1952, ? / Izrael) az Erdélyi Zsidó Nemzeti Szövetség, majd az erdélyi Zsidó Párt elnöke, Joel Brand hozzátartozói, Szilágyi Ernő, 1944-ben a Magyar Zsidók Pro Palesztina Szövetségének elnöke, dr. Kahan Niszon (Kahán Ferdinánd, 883, Naszód-1949, Haifa / Izrael) a Zsidó Tanács volt tagja, Komoly Ottó lánya, Komoly Lea (1921, Vitrovica / Horvátország-2006, Rámát Gán / Tel Aviv), dr. Kálmán Imre (1894, ?- 1956, ?), a Zsidó Munkaközösség egyik vezetője, később üzletemberré (Peter Munk [1927, Budapest-2018, Toronto / Kanada] vagy  értelmiségivé vált fiatalok (Blum Tamás [1927, Budapest-1992, Zürich] karmester, Rózsa György [1922, Nagyvárad-2005, Budapest] könyvtáros) stb. A németek által "mintavonat"-nak (Musterzug) nevezett szerelvény utasai úgy tudták, hogy 8-10 nap alatt Spanyolországba utaznak, és onnan mennek tovább Palesztinába. Ehelyett Komárom-Mosonmagyaróvár-Pozsony-Bécs-Linz-Auspitz/Hustopeče (Dél-Morvaország) útvonalon július 8-án először a Bergen-Belsen-i koncentrációs lager különleges táborába (Sonderlager) kerültek (július 9), ahol dolgozniuk nem kellett és "normális" ellátásban részesültek. A táborban az ot tartózkodás alatt 3 fő halt meg természetes halállal és 8 gyermek született. (Bergen-Belsenből két csoportban:  augusztus 18-án [318 fő], illetve december 4-én [1,350fő] továbbutazhattak Svájcba.)

[24] Egyes kutatók szerint, bár ezt a túlnyomó többség vitatja, részben végül az 1945 februárjáig elhúzódó tárgyalássorozatnak eredményeként – Himmler tudtával és jóváhagyásával – kímélték meg végül a két budapesti gettót is, ahol az ott uralkodó szörnyű körülmények ellenére mintegy 100,00 embernek sikerült túlélnie a háborút.

[25] Június 14-én Eichmann arról tájékoztatta Kasztnert, hogy ötmillió svájci frank lefizetése ellenében kész hozzájárulni ahhoz, hogy 30,000 magyar anyaországi zsidót Auschwitz helyett Ausztriában "jégre tegyenek". Kasztner még ugyanezen a napon úgy tájékoztatta a Zsidó Tanácsot, hogy 15,000 vidéki (az V. [szegedi] és a VI. [debreceni] csendőrkerületekből), illetve 15,000 budapesti zsidót (erre aztán a tervezett fővárosi deportálás Horthy általi felfüggesztése miatt már nem került sor) fognak Ausztriába küldeni, a családok együtt maradhatnának, a munkaképesek dolgoznának, de a többiek életét is megkímélik  Ma már tudjuk, hogy valójában Eichmann ezzel az ajánlatával dr. Hanns Blaschke (1896, Bécs-1971, Salzburg) SS-Brigadeführernek (SS-vezérőrnagy), Bécs polgármesterének (1942-1945) –  dr. Ernst Kaltenbrunner (1903, Ried an Innkreis / Felső-Ausztria / Osztrák-Magyar Monarchia-1946, Nürnberg), az RSHA főnökön keresztül közvetített – az égető munkaerőhiány miatti (június 7-i) kérését teljesíti csupán. Blaschke rabszolgamunkára kért embereket, de erről Eichmann természetesen Kasztnert nem tájékoztatta. (A tárgyalások során mindvégig a nácik voltak hatalmi helyzetben, igazából a cionisták soha nem hittek nekik, de mégis úgy kellett tenniük/viselkedniük, mint akik hitelt adnak szavaiknak, ha célkitűzéseik legalább egy részét meg akarták valósítani. Az esetleges mentőakció szempontjából érdektelenek voltak Eichmann igazi indítékai, aki miután Blaschke kérését az RSHA főnöke hozzá továbbította, azt saját nagyvonalú gesztusaként tálalta Kasztneréknek.) A cionisták hosszas alkudozás után az eredetileg kért 200 helyett hajlandóknak bizonyultak az emberek után fejenként legalább 100 dollárt fizetni.

[26] Jóllehet 1945 elején közülük körülbelül 8,000 főt átszállítottak Theresienstadt-i illetve a Bergen Belsen-i táborokba.

[27] Ebbe illeszkedik nolens volens a Koszorús-akció is. A budapesti zsidók átmenetileg megmenekültek, jóllehet Eichmann minden energiájával a deportálások újraindítására törekedett.

[28] Mivel Himmler meghatalmazottját, Kurt Bechert – vízum híján – nem engedték be Svájcba, az első találkozóra egy, a Harmadik Birodalmat (Ausztriát) és Svájcot összekötő Höchst-St. Margarethen közti hídon (Szent Gallentől 20 kilométerre keletre) kerül sor. Becher kijelentette, hogy Himmler megbízásából a magyar zsidókra vonatkozó minden kérdés – így a "vért áruért akció" is – megvitatására kész. Megállapodás hiányában a budapesti zsidókra is deportálás vár, sorsuk a világ zsidóságának kezében van.

[29] Csak a svájci zsidó hitközség vezető tagjaként lehet  jelen.

[30] Saly Mayert  saját etikai elvei  is akadályozták, hogy a cél érdekében, ha kell, gátlástalanul hazudjon a náciknak, "Ők moralizáltak, mi pedig féltünk a haláltól" fakadt ki – a háború után írt jelentésében – az SS mentalitást testközelből ismerő hazardírozó Kasztner, aki Saly Mayert egyfelől folyamatosan arra próbálta rávenni, hogy tegyen úgy, mintha az valóban az angolszászokat mozgató "világzsidóság " képviselőjeként venne részt a megbeszéléseken, míg Becher – és rajta keresztül Himmler – előtt pedig megkísérelte fenntartani azt a fikciót, hogy Mayerrel és az általa képviselt cionistákkal az SS tényleg a mindenre befolyással bíró zsidó világhatalommal áll tárgyalásban.

[31] A nácik a tárgyalások során tanúsított "jóindulatuk jeléül " megengedték a Bergen-Belsenben lévő "Kasztner-zsidóknak", hogy két részletben (1944. augusztus 21., illetve december 7.) svájci területre távozzanak. Sokan – minden bizonnyal megalapozatlanul – Bechernek tulajdonítják azt az érdemet, hogy rávette Himmlert a zsidók tömeges megsemmisítésének leállítására, a magyarországi halálmenetek felfüggesztésére és a pesti gettó felszámolásának megakadályozására. (Ezeket az állításokat soha nem sikerült bizonyítani.) Ugyanakkor a háború végén a náci (Becher) cionista (Kasztner) "furcsa páros"-ának komoly szerepe volt abban, hogy a brit hadsereg ellenállás nélkül szabadíthassa fel a bergen-belseni és dachaui koncentrációs táborok több tízezer foglyát.

[32] A tárgyalások közepette Becher újabb gazdasági feladatot kapott: a nyilas érában a magyar ipar német területre való kitelepítésének egyik irányítója lett. (1945 decemberi budapesti kihallgatásán igyekezett jelentéktelennek feltüntetni az ebben játszott szerepét, amiképp azt is elhallgatta, hogy 1944 utolsó hónapjaiban a  zsidók életéről tárgyalt Budapesten, Berlinben, a svájci határon és Zürichben.) Összeségében  Becher sokat profitált magyarországi tevékenységéből. 1944 márciusa és decembere közötti magyarországi működése során hatalmas mennyiségű (1-3 milliárd dollárra becsült) kizsarolt zsidó értékekhez jutott hozzá.  Ezek egy részét valószínűleg Svájcba menekítette, majd a háború után erre alapozta békebeli egzisztenciáját. Becher 1945 májusában amerikai kézre került, csaknem két évig vizsgálati fogságban tartották, de végül nem állították bíróság elé. Ebben nagy szerepe volt Kasztnernek, aki kedvező tanúvallomást tett Becher (magyarországi) működésével kapcsolatban.  Kasztnerrel közösen kialakított – minden bizonnyal mértéktelenül eltúlzott – embermentő mítosza végül biztosította számára a büntetlenséget.  A háborút követő időszakban a náci-cionista tárgyalások főbb szereplői közül Himmler öngyilkos lett. Adolf Eichmannt felakasztották, Kasztner Rudolfot 1957-ben – egy számára végzetes bírósági tárgyalássorozat után – tel-avivi lakása előtt egy izraeli nacionalista merénylő halálosan megsebesítette, Joel Brand pedig idegileg beleroppant a megpróbáltatásokba.  Becher a "fekete SS fehér báránya" viszont dúsgazdagon halt meg németországi otthonában.

[33] Korlátozott mértékben ez végül sikerült: az amerikai hatóságok egyik képviselője hajlandó volt közvetlenül bekapcsolódni a megbeszélésekbe. A tárgyaló felek között megjelent az Auschwitzi jegyzőkönyvek széleskörű terjesztésében is szerephez jutó Roswell D(unlop) McClelland (1914, Santa Clara / Kalifornia / USA-1995, Springdale / Arkansas / USA), az 1944 januárjában alakított amerikai kormányszerv, a War Refugee Board (Háborús Menekültügyi  Bizottság) svájci megbízottja is, aki 1944. november 5-én Zürichben találkozott Himmler reprezentánsával, Kurt Becherrel. A személyes kapcsolat létrejötte részben feledtette a náci vezetőséggel az anyagi tárgyalások teljes eredménytelenségét.

[34] 1935 és 1941 között a palesztinai svájci konzulátus (Jaffa-Tel-Aviv) vezetője, 1942 januárjától alkonzulként a budapesti svájci követségen dolgozott, de a világháború végéig nem kapta meg konzuli kinevezését. Carl Lutz 1942 és 1945 között a budapesti svájci követség külföldi érdekeket képviselő osztályának vezetője volt. (Ekkor Svájc látta el a Magyarországgal hadban álló 14 ország képviseletét.) Magyarországi tevékenységéről lásd Tschuy, Theo: Becsület és bátorság: Carl Lutz és a budapesti zsidók (Miskolc: Well-Press Kiadó Kft., 2002).

[35] A Balfour deklarációról, Nagy-Britannia Palesztina politikájától lásd Gilbert, Martin: Izrael története (Budapest: Pannonica  Kiadó, é.n. [2003?]), passim.

[36] Ez a Magyar Cionista Szövetségtől eredetileg önállóan működő budapesti hivatal intézte a kivándorlási, illetve a bevándorlási engedélyeket Palesztinába. (A budapesti Palesztina Hivatal (Palästinaamt, Palestine Office, PALMUT, Palamt) kizárólag legális kivándorlással foglalkozott, nem vállalta az illegalitással járó procedurális- és életveszélyeket, amelyek több esetben megtörténtek.) A brit mandátusi kormányzat által a Jewish Agency közreműködésével küldött certifikatok szétosztásáért felelős, konzulátusi feladatokat is ellátó Palesztina Hivatal megosztott, több cionista pártból és ifjúsági mozgalomból álló, kétréteges, elnökségi és végrehajtó-bizottsági vezetéssel rendelkezett, első irányítója 1925-1935 között a híres színész Beregi Oszkár (Berger Oszkár, 1876, Budapest-1965, Hollywood) öccse, Beregi Ármin (Berger Benjámin, 1879. Budapest-1953, Tel Aviv) mérnök volt. Beregit Palesztinába való kivándorlása (álijája) után posztján 1937 novemberéig dr. Fényes Béla (? ?-?, ?) ügyvéd követte. Ekkor  a cionistákra nehezedő nyomás miatt a Magyarországi Cionista Szövetség, amely 1936-ban átvette a Palesztina Hivatal vezetését, ideiglenesen felfüggesztette a hivatal működését. 1937 és 1941 között a jeles cionista vezető dr. Osztern Lipót (1872, Budapest-1944, Budapest) ügyvéd a Palamt elnöke. 1941 nyarán Osztern Magyarországnak a tengelyhatalmak oldalán történt hadba lépése miatt, amely együtt jár a brit diplomaták visszahívásával hivatalosan feloszlatta a hivatalt, amely azonban Krausz Miklós – az ifjúsági mozgalmak között többségi vallásos cionista szervezet, a Mizráhi tagja (1932-ben titkára) – elszántságának köszönhetően tovább működött.

              Krausz – aki már 1934-től a Palesztina Hivatal titkára és adminisztratív irányítója volt – ügyvivői tevékenysége mellett. 1941 és 1942 között a veterán cionista Bisseliches Mózes (1878, Brody Galícia / Osztrák-Magyar Monarchia-1970, Givátájim [Gus Dán körzet, Tel-Avivtól keletre]) mérnök nominális elnöksége alatt, illetve az azt követő – kinevezett vezető nélküli időszakban (1942-1946) – a Palesztina Hivatal (Erzsébet körút 26.) tényleges vezetője, a Szohnut magyarországi képviselője.

[37] A világháború kitörése után a magyar hatóságok továbbra is érdekelve voltak minél több zsidó kivándorlásában, habár tudtában voltak a számba jöhető befogadó hatalmak elutasító politikájának. Ekkorra Krausz már hasznos kapcsolatokat épített ki a magyar hatóságokkal. Számos internált külföldi menekültet Krausz igazolása alapján, mint közeljövőbeli emigrálót, helyeztek szabadlábra. Krausz féltve őrizte a hatóságok bizalmát, és konokul vonakodott az illegális tettek látszatától is. Ezt a hozzáállását az érdekelt – főleg a fiatal cionista menekültek – a zsidó-ügy elárulásaként elutasították, és hosszú időbe telt, míg Krausz valamennyire visszanyerte bizalmukat.

[38] A brit hadüzenet után 1941-től Krausz – a brit diplomaták helyett – a Nagy-Britanniát képviselő svájci alkonzul Carl Lutz-cal dolgozott együtt a Palesztinába szóló bevándorlási listák és jegyzőkönyvek előkészítésében.

[39] A Joint támogatását élvező MIPI (székhelye Budapest VII. kerület, Bethlen [Gábor] tér 2.) mögött a neológ Pesti Izraelita Hitközség (PIH) és a helyi Hevrá kádisá állt, de csatlakozott hozzá az ortodox és status quo ante irányzat, sőt 1939 elejétől a cionista szervezetek is. A MIPI hozta létre (1938 legvégétől) a Joint ösztönzésére az 1945-ig fennálló Országos Magyar Zsidó Segítő Alapot (OMZSA, Bethlen tér 2.) az erőforrások mozgósítására, az anyagi szükségletek biztosítására, többek között a zsidó munkaszolgálatosok és hozzátartozóik megsegítésére. (Az OMZSA anyagi bázisát a hitközségek biztosították. 1942-ben például konkrétan 4.786,025 pengő bevételhez jutott, amelyből 2.585,244 pengő a PIH-től származott. A vidéki hitközségek összesen 1.652,289 pengőt adtak össze, azaz a teljes bevétel 36,5%-át. A hitközségek által befizetett teljes összeg 82,8%-át a neológok, 15,3%-át az ortodoxok, 1,8%-át pedig a status quo ante gyülekezetek adták.) Az OMZSA tevékenysége a háborús évek alatt a zsidó kulturális életet is átfogta, 1939 és 1945 között kulturális évkönyveket (OMZSA Évkönyv) jelentetett meg.

[40] Krausz Miklós, a magyarországi Mizrahi vallásos cionista mozgalom egyik vezetője, 1943/44-ben maga is szoros, együttműködő, kapcsolatban állt az illegális Mentőbizottsággal. A háború után kivándorolt Palesztinába, az új zsidó államban az úgynevezett "svéd falu" igazgatója, illetve az ottani Szociális Minisztérium főtisztviselője volt.

[41] Lásd Haraszti György: "Az 'Auschwitzi jegyzőkönyvek (ek)' hosszú útja 70 év távlatából" in Prepuk Anikó (szerk.) Mozaikok. Előadások a magyar holokauszt 70. évfordulójára (Debrecen: Debreceni Egyetem, 2015), 83-104.

[42] 1942-től a Magyarországgal diplomáciai kapcsolatban nem álló - közép-amerikai Salvadori Köztársaság (República de El Salvador) genfi főkonzulátusának első titkára.

[43] A Koronatanács 1944. június 26-án hozott ilyen értelmű  határozata nyomán a magyar kormány - az első "Auschwitzi jegyzőkönyv" nyilvánossá válásának és a deportálások negatív nemzetközi visszhangjának  ellensúlyozására, két nappal később - június 28-án - jóváhagyta   7,800 certificate of immigration-nal rendelkező zsidó (akik közül 7,000 főt Svájc, 3-400-at – svéd állampolgárságot nyert, svédországi rokonokkal vagy üzleti kapcsolatokkal rendelkező embert – Svédország, a többit az észak-amerikai  Háborús Menekültügyi Hivatal [WRB] pártfogol) palesztinai kivándorlását, akik  – német jóváhagyással – svájci, illetve svéd segédlettel hagyhatnák el az országot. (Ezt a német hozzájáruláshoz kötött - engedélyt a nemzetközi szakirodalom "Horthy-ajánlat-"ként tartja számon: a kormányzó a semleges országok diplomáciai képviselőin túl – közvetítők által – a Magyarországgal hadban álló nyugati nagyhatalmakat is tájékoztatta, hogy hajlandó 7,800 magyarországi (gyakorlatilag budapesti)  zsidó kivándorlását Svájcon illetve Svédországon keresztül engedélyezni. Sokan úgy gondolták a "Horthy-ajánlat" néven ismerté vált kezdeményezés állítólag csak az első lépés lett volna egy, a semleges államok segítségével bonyolított nagyobb méretű programban.) 1944. július 10-én Adolf Hitler (Braunau am Inn / Felső-Ausztria / Osztrák-Magyar Monarchia-1945, Berlin) – a Horthyval való szakítást az aktuális pillanatban elkerülni kívánó dr. oec. pub. Edmund Veesenmayer (1904, Bad Kissingen / Német Birodalom-1977, Darmstadt / Német Szövetségi Köztársaság), a Nagynémet Birodalom teljhatalmú megbízottjnak (Bevollmâchtigter des Großdeutschen Reiches in Ungarn) és magyarországi követének helyzetjelentését és taktikai javaslatait követve – beleegyezett a 7,800 zsidó palesztinai, illetve svédországi kivándorlását engedélyező magyar tervbe, "feltéve, hogy Horthy hajlandó a deportálások mielőbbi folytatását engedélyezni." Hitler döntéséről Sztójay Döme (Dimitrije Sztojakovics, 1883, Versec-1946, Budapest) miniszterelnök július 12-én tájékoztatta a minisztertanácsot. (Miután Svájc felajánlotta a leendő emigránsok [átmeneti] befogadását, utazásának támogatását, a magyar kormány ezután hivatalosan Carl Lutz svájci alkonzult és Krausz Miklóst a kivándorlási ügyekért felelős budapesti Palesztina Hivatal vezetőjét bízta meg egy 7,800 fős kivándorlási lista összeállításával.)

[44] Augusztus végén a belügyminiszter által a "zsidók kivándoroltatásával kapcsolatban felmerülő összes intézkedések végrehajtásával" megbízott vitéz patakfalvi Ferenczy László (1898, Felsővisó-1946, Budapest) csendőr alezredes - vitéz dr. Batizfalvy Nándor társaságában - felkereste az "Üvegház"-at, és Krausz Miklóssal  megállapodva néhány épületet, az úgynevezett "Palatinusz-házak"-at a Budapest XIII. Pozsonyi út környékén (a Tátra, a Pannónia és a Sziget utcákban rendelkezésére bocsájtott a svájci-palesztinai és svédországi kivándorlók összegyűjtésére. (Tágabb perspektívában ez az akció tekinthető az úgynevezett nemzetközi, vagy más néven "védett" gettó megalapítása kezdetének.)

[45] Nevét az épületborító jellegzetes üveglapokról kapta. A modern építészeti ritkaságnak tartott, Kozma Lajos (Fuchs Lajos, 1884, Kiskorpád-2948, Budapest) tervezte, 1934-ben épült  kétemeletes ház   (ma zömmel lakások találhatók benne, és kevéssé emlékeztet az eredeti állapotára) a harmincas évektől az ország akkori legnagyobb táblaüvegüzlete és raktára volt. Az "Üvegházat" a tulajdonosként benne lakó, utóbb a nyilasok által a pesti ostrom végnapjaiban meggyilkolt  Weisz Arthur (1897, Budapest-1945, Budapest) táblaüveg-nagykereskedő 1944-ben felajánlotta a Palesztinába kivándorolni szándékozó cionisták egybegyűjtéséhez. 1944. július végén Krausz Miklós svájci kapcsolatai révén elérte, hogy a magyar kormánytól kapott hivatalos jóváhagyás birtokában Carl Lutz svájci alkonzul itt nyissa meg a svájci követség melléképületeként a kivándorolni szándékozók jegyzékbe vételére a svájci követség közelében álló irodát. (Lutz a Vadász utcai épületet svájci védettség alá helyezte.) Az itteni irodában kezdték meg kiutazást lehetővé tevő kollektív "védőútlevelek" (és a hozzá kapcsolódó igazolást arról, hogy az illető neve a közös útlevélben szerepel) kiállítását. a belügyminisztérium által végül – november 15-i véghatáridővel – engedélyezett 7,800 személy számára. (Az első kollektív útlevél 967 személy adataival, fényképével július 29-én készült el, amelyet hamarosan követett a második és harmadik, összesen 2,195 zsidó részére kérve a kiutazási engedélyt. (Hosszas várakozás után a német hatóságok a kiutazási engedélyt csak november 15-én adták meg, amikor a kiutazás a hadihelyzet alakulása miatt gyakorlatilag már lehetetlenné vált.) (Futótűzként terjedt el a budapesti zsidók között a Vadász utcai "kivándorlási hivatal híre. 1944 nyarán az Üvegház előtt kígyózó sorok álltak, emberek ezrével akartak "certificat"-hoz, a kivándorlásra előjegyző okmányhoz jutni.) Az "Üvegház" 1944 nyarán egyben a Mentőbizottsággal olykor taktikai konfliktusban álló cionista fiatalok egyik központjává, a hamis iratok fontos elosztó helyévé vált. Rövid időn belül– a Zsidó Tanács székházából áttelepülő – pár száz fős, diplomáciai alkalmazottként csillagviselés alól mentesített, zömében hálucokból (köztük sok fiatal szlovákiai és lengyelországi menekült) kikerülő személyzettel rendelkező "Üvegház"-ban sok ezer védlevelet, útlevelet hamisítottak, és részben innen szervezték 1944 folyamán a zsidók kiszöktetését Magyarországról is. (A cionista ellenállók tevékenységét a ház tulajdonosa, Weisz Artúr eleinte nem támogatta, féltve az épület és a benne élő zsidók biztonságát. A nyilas hatalomátvételt követően a svájci követség védelmét jelző bejárati tábla idevonzotta az üldözött zsidókat, akik közül mind többen búvóhelyre találtak itt. Az elkövetkező két hónapban az "Üvegház" csaknem háromezer ember menedékhelyévé vált. A zsúfoltság enyhítésére több száz üldözöttet átköltöztettek a Budapest V. Wekerle Sándor u. (ma V. Hercegprímás u.) 17 szám alatti épületbe, amelyet a svájci követség védelme alá helyeznek. Mivel az oltalmat kérők száma folyamatosan nőtt, decemberben az V. Vadász u. 31-es ház pincéjének a falát áttörve elsősorban fiatalok települtek át oda. Az "Üvegház"-ban, és a szomszédos épületben oltalmat talált üldözöttek ellátásának, tisztálkodása biztosításának, pihenésének megszervezése hatalmas erőfeszítéseket kívánt, amelyeket végül szűkösen ugyan, de sikerrel oldottak meg. (1944. december 31-én, késő délután, egy 40-50 nyilasból álló osztag behatolt "Üvegház"-ba. A behatolók három embert megöltek, legalább húszat megsebesítettek, mintegy 800 zsidót pedig "átköltöztetésre" hajtottak ki, de ezeket az embereket az emberirtással titokban szembehelyezkedő Szalai/Szalay Pál (az USÁ-ban Paul Sterling, 1915, Budapest-1994, Los Angeles / Kalifornia / USA) könyvkereskedőnek, a Nyilaskeresztes Párt november 22-én kinevezett rendőr-főkapitánysági összekötőjének – Krausz Miklós, a svájci mentőakció egyik vezetője mozgósított – közbeavatkozására végül visszaengedték az épületbe.)

[46] Így például 1944. november 22-én a budapesti svéd követségen jelen volt azon a megbeszélésen, amelyet a svéd, svájci, portugál, illetve spanyol követség képviselői szerveztek, hogy egyeztessék a semleges országok akcióit az üldözöttek megsegítésére. Az Ausztriába irányuló halálmenetek körülményeiről vitéz dr. Batizfalvy Nándor számolt be, aki éppen visszatért egy szemleútról, amely során megtekintette a hegyeshalmi tábort, az előírt nagyobb éjszakai táborhelyeket. Beszámolt a menetelők rossz állapotáról, statisztikai adatokat közölt a beérkezőkről, az úton lévőkről, a megöltekről és az öngyilkosokról. Krausz és Carl Lutz sürgetésére Batizfalvy vitéz Ferenczy Lászlótól négy "nyílt parancs" (offene Befehle) formulát szerzett, mivel a négy követség úgy tervezte, hogy két-két delegátust a határra küldenek, ahol annyi menlevelet osztanak szét, amennyit csak lehet. Kezdeményezősükhöz a Vatikán és a Nemzetközi Vöröskereszt is csatlakozott,

[47] Carl Lutz 76 lakóházat nyilvánított svájci védelem alatt állónak Budapesten. (Embermentő tevékenysége során szorosan együttműködött a magyarországi zsidó fiatalok egy csoportja, a Há-somér Há-czioni [a "kis vonal" aktív képviselői] nevű szervezettel is. Az igazolványok elkészítését és szétosztását Grossmann Sándor [1909, Pusztaszomolló-2003, Genf / Svájc) vezetésével ők hajtották végre.) 1944 őszén-telén az "Üvegház"-on túl további 17,000 üldözött ember, köztük 6-7,000 gyermek, a svájci védelem alá helyezett lakóházakban és legalább 30-35 kisebb-nagyobb gyermekotthonban kapott szállást.

 

 

 

FEL