Hrotko Larissza

"Wissenschaft des Judentums" a Magyar-Zsidó Szemlében

2021.02.02.

A "Szemle" elejétől kezdődően egész nagy publikációs felületet bocsátott a "Wissenschaft des Judentums" olyan magyarországi korifeusai rendelkezésére, mint Bacher Vilmos, Goldziher Ignác és Löw Immánuel. A neológ zsidó tudósok feladatául tűzték a modern, művelt zsidóság európai integrálását. Ennek érdekében népszerűsítették a zsidó tudományt és méltó helyet kerestek olyan tudományos területeken, mint a művelődés, a könyvkiadás, a nyelvészet, a történelem és a néprajzi kutatás. Ebben a törekvésben a zsidó tudósok gazdag művelődési és bölcseleti tradícióra támaszkodtak, amelynek elismeréséért az európai tudományos társaságokban és azok kiadványaiban működtek együtt a progresszív keresztény tudósokkal. Ugyanakkor idehaza is szorgalmazták a zsidó tudományos és kulturális lapok (mint például Magyar-Zsidó Szemle) megjelenését, amelyeket rendszeres publikációkkal támogattak. Ezek a tudósok névsorából nem hagyhatjuk ki dr. Krausz Sámuel tanárt, történész, nyelvészt és hebraistát.

Krausz Sámuel 1866-ban született Ukkon (Zala/Veszprém megye), meghalt 1948-ban Cambridg-ben. Bölcsészdoktori oklevelet Giessenben szerzett, 1894-ben rabbivá avatták a budapesti Országos Rabbiképzőben. 1906-tól a bécsi Jüdisch-Theologische Lehranstalt tanára, majd igazgatója lett, 1938-ban a "kristályéjszaka" után menekült el Angliába.

A "Magyar-Zsidó Szemlében" Krausz számos írása jelent meg, amiről az alábbi felsorolás tanúskodik:

1890: A zsidók szent Jeromos műveiben,

1891: Bar Pandera, Arcoleon, Autodafék Magyarországon, Domninus ókori zsidó philosophus,

1892-1893: Egyiptomi és szyr istenségek a talmudban, Gyorsirás a talmudban, Régi tévedések, Magyarországi régiségek a talmudban, A tannaiták és amorák titkos gyűlései, Irodalmi szemle,

1893-1894: Teraphim, Magyar Machor,

1895: Huszonnégy piperecikk, Egy talmudi talány megfejtése,

1896-1898: Jézus származásáról,

1899: A magyarországi örmény családok genealógiája (bírálat).

Jómagam akkor találkoztam először Krausz Sámuel írásaival, amikor a zsidó család ókori és középkori kulturális antropológiai leírását kerestem. Így bukkantam rá Krausz 1910-1912-ben megjelent "Talmudische Archäologie“ című művére, amelyet a szerző Löw Immánuelnek ajánlott.

Magyarországi régiségek a talmudban 1.

A Magyarországi régiségek a talmudban 1893-ban jelent meg a "Magyar-Zsidó Szemlében."[1] Ezzel az átfogó néprajzi és nyelvészeti vizsgálattal Krausz nem csak a magyarországi zsidó tudományt, de Magyarországot is mutatta be Európának. Tulajdonképpen arra kérte fel Európa társadalmát, hogy ismerje el Magyarország ősiségét az olyan országok kultúrája mellett, mint Olaszország vagy Görögország. Ezt a célt Krausz Sámuel a zsidó kultúra és irodalom segítségével valósította meg.

A tanulmány bevezetőjében Krausz arról beszélt, milyen nehéz megtalálni és megőrizni az ősi leleteket. Ezért javasolta, hogy forduljunk a talmudi irodalomhoz, amely régészeti forrásként igazolhatja Magyarország és a magyarság ősi voltát. A talmudi irodalom alatt a szerző az összes hagyományos zsidó forrást értette.[2] Ezek közül tanulmányában felhasználta:

A Babiloni Talmud traktatusait, mint Joma 77b, Szanhedrin 109a, Megilla 16b, Ketubot 62a,

A Jeruzsálemi Talmud traktatusait, mint Sekalim, Joma.

Az arámi targumokat, mint például a Bresit jeruzsálemi fordítása, de a Zsoltárok könyve és a Krónikák arámi fordításait is.

Jalkut magyarázatait a Zsoltárok könyvéhez, Jalkut a Bresit könyvhöz, illetve a Sír ha-Sírim-hez,

Socher tov midrást a Zsoltárokhoz,

Lekach tov aggadikus midrást,

Tanhuma agadikus midrást,

Jalamdenu agadikus midrást a Bamidbar 8,6-hoz,

A szentírási könyvekhez írt olyan nagy aggadikus midrásokat és rabbinikus homíliákat, mint Bresit rabba, Semot rabba és Sír ha-Sírim rabba,

Echa rabba-t a Siralmak 1,5-höz,

Eszter rabba-t,

Pesikta di rabbi Kahana aggadikus midrást,

Pesikta rabbati midrást az ünnepi ciklushoz és a különleges sabbat-hoz.

Sajátos "régészeti" módszerét Krausz "etnográfiainak" nevezte, vagyis a fentiekben felsorolt hagyományos zsidó forrásokban az ókori európai népekkel kapcsolatos bejegyzéseket kereste. Ezen népek történetével bizonyította, hogy Magyarország területe nem egy távoli puszta, hanem egy kedvelt letelepedési hely volt már az ókorban.

Magyarországot érintő néprajzi-nyelvészeti leletek bemutatásához az ókori népeket Krausz négy csoportra osztotta, hogy könnyebb legyen azok földrajzi azonosítása. Ezek a csoportok a következők:

I.  illyr-thrak

II.  szláv-dák

III. germán-kelta

IV. szittya-magyar

Az első csoport magyarországi érintettségét Krausz az Adriai tengerhez kapcsolta. A midrások ugyanis több ízben említik Adriát a Diocletián (vagy Hadrián?) császárról szóló történetekben.[3] Liburniának hívták az Adriai tenger partvidéki részét, amelyet Krausz az úgy nevezett történelmi magyar területekkel azonosított.[4] Liburnia – avagy Tarsata Liburna, a mai Rijeka helyén fekvő vár – nevéből származott "liburna" ליבורנה szó, amely állítólag a hadihajót jelentette. Később a szó jelentése a büszke hajóból valamiért a fürdőkádig degradálódott! Persze, az is lehet, hogy ez pont fordítva történt, vagyis a hadihajó elnevezéséből alakult a vár neve. Minden esetre a szó körül tudományos vita bontakozott ki. Volt, aki a "liburna" szót ליבון változatának hitte. Bacher Vilmos is egyetértett ezzel a feltételezéssel, amit "A babiloni amorák agadája" című tanulmányában ki is fejtett.[5] Ezt Krausz cáfolta hivatkozva többek között Perles József tanulmányaira, aki ezt a szót több talmudi forrásban talált meg: BT Megilla 16b, Semot rabba, Echa rabba, Pesikta di rabbi Kahana 94.[6] Ez a sok forrás igazolta, hogy a vita ebben az esetben valóban két szóról, nem pedig egy szó rontott változatáról folyt.

Magyarországi régiségek a talmudban 2.

A tanulmány folytatásában dák-szláv népcsoport került a kutató nagyítója alá. Ennél a vizsgáltnál Krausz Dácziába[7] jutott el, miközben bizonyos néprajzi összefüggéseket talált meg Dáczia és Görögország között.

Vizsgálat egyik eredményeként Krausz olyan táblázatot állított össze, amelynek alapján a szentírási Jafet fiainak (Bresit 10, 2) földi nyomai követhetők.[8]

A táblázatban Jafet fiainak nevei (Gómer, Magóg, Mádaj, Jáván, Tubál, Mésekh, Tirász) alatt azon kontinensek és országok szerepelnek, amelyek valódiságáról a tudósok Krausz tudományos működése idején sokat vitatkoztak.

A Gómer nevéhez tartozó Góthia a 4. századig – Krausz szerint – Getia volt, ezután ezt a földrészt Dácziának hívták, amely "hazánk területén terjedt el."[9]A "történelmi valóság" bizonyítására Krausz megvizsgálta a Római Birodalomhoz tartozó és a Birodalmon kívül eső földrészek népeinek történetét.[10] Biztosra vette, hogy Góthia nem azonosítható Germániával, amely ugye a Góg neve alatt található a táblázatban. "A talmudi traditió szerint" – így érvelt Krausz – Gómer nem más, mint Getia – a későbbi Góthia – "nevezetű római provinczia".[11]A 4. században a gótok még olyan félelmetes barbárok voltak, hogy a Talmud a Gómert a Magóggal azonosította. A rómaiaknak majd a germánoktól is kellett félniük, ezért Germánia is a Magóg csoportjába került.

Az eredeti "régészeti" célt szem előtt tartva Krausz még Mésekh nevének történetét is megvizsgálta. משך név Krausz szerint többnyire מוסיא –ként jelent meg a forrásokban. Ez pedig Mysia, de nem a kisázsiai, hanem az európai Moesia, amely – amint a térképen is látható – Dáczia közvetlen közelében terült el (Ketubot 62a).

A dák nép nevét Krausz a gót (get) szóhoz kapcsolta és ismét érdekes talmudi példákkal színesítette a kissé nehézkes etimológiai és néprajzi levezetéseit.[12]

A dákokat Krausz a szláv nyelvcsaládhoz sorolta és állította, hogy a görög nyelven keresztül némely dák szó a héberbe is került. Például:

-          מוקחון (Mocio) – megtalálható az Avoda Zara traktatusban. A szó jelentése: színész, pójáca

בוקיון             - Bucco (hasonló jelentésben)

כירון            - carrus, carrum (kocsi, szekér)

קרוכין           - carucca (a fenti szó egyik változata)

A fentiek személyesen engem nem győztek meg a magyarság ősiségéről, viszont még egyszer bizonyították, hogy a zsidók ismeretei a világról már az ókorban is határtalan voltak. Vagyis Európát ugyanolyan jól ismerték, mint a közel-keleti régiót.

Magyarországi régiségek a talmudban 3.

A következő csoport – kelta-germán – vizsgálata az 1893. évi Magyar-Zsidó Szemle 4. számában folytatódott.[13]

Magyarország ősi történetének bemutatásából a keltákat nem szabad kihagyni. Ők ugyanis a hagyományos zsidó irodalomban is hagytak nyomot. Ezek az adatok persze nem újak, de jelentősek.

Kárpátok és "Mármaros" neve is felmerült a kelták (másként: baszternák vagy basztárnák) településeivel kapcsolatban. Az ókori világot a baszternák gyaloghintóval – baszternával – ajándékozták meg.[14]A zsidók a rómaiakon keresztül ismerték meg ezt a szerkezetet. Tanhuma midrásban a baszterna egy mondaszerű elbeszélésben jelenik meg, amelynek főszereplői Hyrkanus, R. Eliezer apja és fiai.[15] Baszternák a Duna torkolatától északra, valószínűleg a mai Moldva területén laktak.[16]

A továbbiakban Krausz a gállokat és ezen belül a quad-markomán háború magyarországi összefüggéseit tárgyalta. Zsidóknak nyilván volt tudomása az elkeseredett harcokról, amelyeket Róma germánok ellen vívott. Marcus Aurelius idején folytatott hadjáratok kortársa valószínűleg R. Chama bar Chanina volt. R. Chama lehetett annak a Chaninának az apja (R. Chanina bar Chama vagy Rabba bar Chama, 219-279), akit az I. Juda ha-Nasszi halála után szemeltek ki iskola vezetőjének. Ezt az információt Krausz a babiloni forrásokból szedte ki, amelyek ellenkeztek a jeruzsálemi forrásokkal.[17] Megjegyzem, hogy ez már a második hely, ahol Krausz vitába száll Bacher Vilmossal![18]

A kelta népek sorában következtek a scordiscusok (vagy scordiskusok), akikről már azért is érdemes olvasni, hogy megcsodáljuk a talmudi világ népeinek gazdag palettáját. Főleg, hogy ezek a népek valamilyen módon mind érintették a magyar földet. 

A scordiscusok a kárpát-medencei kelták népcsoportjához tartoztak. Az i. e. 279-es görög Delphoi melletti veresség után a visszavonuló kelták egyik csoportja ugyanazon az úton tért vissza, amelyiken jött és "scordiscus" nevű törzset alapított meg a Duna és Száva összefolyásánál. Elnevezésük talán a Scardus mons (balkáni magaslat) földrajzi névre vezethető vissza. Régészeti források szerint Száva vidékén éltek az i. e. III. században. A scordiscusok gyakran portyáztak Makedónia és Görögország területén.[19]

Az ókori zsidók ismerték ezt a népcsoportot, amit egy akkoriban használatos szó bizonyítja. Ismeretes, hogy Bresit 16. fejezete Sára (akkoriban még Száráj) és Hágár történetéről szól, amelyben az úrnő sanyargatta az egyiptomi szolgálóját. A szentírási szövegeket értelmező tóratudósok sokat vitatkoztak már arról, hogyan és mivel sanyargatta Sára Hágárt. A midrás (Bresit rabba) szerint egy "scordiscussal" csapta őt arcul. Feltételezik, hogy ez egy fajta bőrcipő volt.

Számomra a helyzet világos, mert olvastam Krausz Sámuel "Talmudische Archäologie“ című könyvét, amelyben azt írta, hogy anők a férfiakhoz hasonlóan testileg legálisan bántalmazhatták a szolgákat és a kiskorú gyerekeket, amennyiben azok nem teljesítették a felnőttek, illetve gazdáik utasításait.[20] A fenyítés tárgyi eszközeinek alkalmazása a nőknél ugyan ritkábban fordult elő, de bevetésre került a romai birodalom területén használatos parafaszandál, esetleg más könnyű cipő, aminek használata a zsidó nők körében a halica miatt úgyis ismert volt![21]

"Eszter rabba" midrás szerint Vasti királynő scordiscussal vágta pofon Memuhan udvaroncot. Jesajáhu próféta könyvének 3. fejezetében (3, 18-23) felsorolt 24 piperecikk között is állítólag szerepel a szó, noha a prófétai könyvben ez עכסים.[22] A Jeruzsálemi Talmud azonban scordiscusnak értelmezte ezt a szót is.

A zsidó scordiscus – akármi is lehetett ez – nem volt egy távoli ország gyártmánya. Valószínűleg egy zsidó ipari termékről volt szó. Magyarországi régiség ez a rejtélyes tárgy azért, mert az eredeti hazája Pannonia volt, amelynek szélén laktak a scordiscusok. "Pannonia" név amúgy szintén kapcsolatban áll a kézműiparral, hiszen a jelentése "ruhadarab, ruhafoszlány".[23]  

A fenti szó ilyen értelmezésében eltért a rómaiak használatától, akik a scordiscus alatt valamiféle bőrnyerget értettek. De hát a bőrnyereg semmiképp sem lehetett Sára fenyítő eszköze, ezért elképzelhető, hogy az ókori zsidóknak pontosabb képük volt a Birodalom környező népeiről.[24]

Magyarországi régiségek a talmudban 3.

Az utolsó vizsgálandó csoport a szittya-magyar népcsalád volt.

Krausz szerint tagadhatatlan, hogy az "ugor" népcsaládhoz tartozó törzsek a római uralom idején már léteztek.[25]A történelmi könyvekben említett Szarmatia a jászok földje volt és Marcus Aurelius háborúi útján vált ismertté.

A csoport vizsgálata során a következő talmudi (és rabbinikus) források merültek fel:

Jalamdenu a Bamidbar 8,6-hoz

Pesikta di rabbi Kahana

Pesikta rabbati

Sír ha-Sirim rabba

Jalkut a Sír ha-Sirimhez

Ebben a vizsgálatban is helyet kapott a nyelvészet, Krausz ugyanis egy szittya szót talált a 84, 12. zsoltárhoz írt midrás elején:

טנן זה התרים אסקוטא פרסאה

A keresett szó - "aszkuta", latinul scutum, amelynek jelentése "pajzs", vagy egy perzsa fegyver (például a perzsa targa).[26]

A fentiekben felsorolt források a szittya létezését és a birodalom szomszédságában való letelepedését igazolja. Több mai tudós szerint azonban a magyar és a szittya népcsoportok rokonságával nem kellene büszkélkedni.

Andrásfalvy Bertalan úgy véli, hogy ha a magyarok büszkén emlegetik szittya vitézségét és rokonságát a világverő, "Isten kardja" Attila hunjaival, akkor olyan népcsoporttal azonosítják magukat, amelyet az európai népek mindmáig kegyetlen, műveletlen, vérengző hordákként tartanak számon.[27] Hasonló véleményt fejezett ki Ormos Mária, megemlítve, hogy még a 20. század elején is volt olyan német kiadvány, amely a portyázó magyar harcost brutális barbárnak mutatott. Megjegyzem, hogy a szóban forgó időszakban valószínűleg éppen a "kalandozó" szittyák hajtottak végre a támadásokat a korabeli európai népek ellen és nem a magyarok. Ormos Márta szerint a szittya-magyar párhuzam mindenképpen erősíti a magyarság civilizálatlan nomád képét, amely csak kényszerűségből tanulta el a földművelést, de valójában sem az ipart, sem a mezőgazdaságot nem tartotta a harcos büszke néphez méltó foglalkozásnak.[28]

Andrásfalvi Bertalan és Ormos Mária aggályait Krausz Sámuel nem ismerte, eszébe sem jutott, hogy a magyar etnikum és annak végleges letelepedésének helye ellenszenvet kelthet az európai népekben. Számára – amint a korabeli többi művelt zsidó számára is – a magyarsághoz való tartozás a mítosz világából a reális európai történelembe való átlépést és egyúttal egyenjogúsítást jelentette.[29]A félelem, hogy éppen a történelem – és társtudományként a néprajz – a modern mítoszok tudományává és végül is a radikális nacionalisták fegyverévé válik, Krausz és Löw tudományos működésének korai szakaszában még nem merült fel.     

A magyarok létezését és európai ismeretségét Krausz az általa "fiataloknak" nevezett targumok segítségével bizonyította tanulmányának utolsó részében. A magyarok latin neve "hungari", ami az arám átírásban Krausz szerint így olvasható: הונגראי.[30]Ez a szó a hagyományos zsidó irodalomban négyszer fordul elő. Mindenek előtt a Zsoltárok könyve arám fordításában (targumban) a Zsolt. 83, 7-hez. A többi lelet a Krónika arám fordításában található (I. Krónika 5, 10. 19,20). Krausz nem kételkedett, hogy a fenti szó alatt a szerző valóban a magyarokat említette, mert a zsidó irodalom a népeket szerinte általában modern nevükön nevezte. A modern népek között pedig nem ismerünk más hasonló hangzású népet, mint a magyarokat. Sőt – tette hozzá Krausz – a zsidó irodalom a magyarokat az első megjelenésük óta "hungarinak", vagy pontosabban "ungarinak" nevezte. Ezt a kijelentést Krausz azonnal egy hivatkozással erősítette meg megemlítve "Jakob hakohen" krónikáját, amely amszterdámi kiadásának első lapján szerepel אענגראי.

Tanulmányának végén Krausz kitért a targumok keletkezésének idejére, amelyekről kiderült, hogy ezek voltak legfiatalabbak a szentírási fordítások között. A Krónikák targumja nincs is hozzányomtatva a szöveghez a nagy bibliakiadásokban.

A Zsoltárok fordításának "fiatalsága" abból tűnik ki, hogyan szól Konstantinápolyról (Zsolt 108, 11).[31]És még egy érv: Rási a 11. században még egy targumot sem ismert a "Hagiográphákhoz". Ennél a helynél Krausz Leopold Zunz "Die gottesdienstliche Vortäge“ második kiadásának 69. oldalára hivatkozott.

Intermezzo: A Teraphimok és a Magyar machzór

A magyar régiségekről írt tanulmány elég hirtelen fejeződik be. Nem találunk benne záró sorokat vagy egyéb összefoglaló mondatokat. Talán azért volt ez így, mert gondolatait Krausz a "Szemle" következő évi számaiban is folytatta.

Az 1894. évi lapban először egy rövidebb, de nem kevésbé izgalmas tanulmányával találkozunk, amelynek címe a "Teraphimok".[32]Krausz ebben a tanulmányban is a bevált történeti-néprajzi módszerhez folyamodott, csak hogy ebben az esetben a tenachi szövegeket vizsgálta. Az egyik vizsgált szöveg Sámuel próféta könyvéből származott. 1. Sámuel 19, 11-16-os pászuktömb leírja Dávid szerencsés menekülését Saul elől. Michál, Saul lánya, Dávid felesége ebben a jelenetben becsapja apját egy terafim segítségével, amelyet Dávid helyett az ágyba fektet.[33]

Ebből a szövegből azt értjük, hogy a terafim valószínűleg egy ember alakú bábu volt, amely az ember vonásait utánozta. Krausz szerint a terafimok úgy is készültek, hogy hasonlítsanak az emberekre. A tárgy és az elnevezése további előfordulásai helyei a T’nachban: Bresit 31, 19, Bírák könyve 17, 5, Hósea prófétai könyv 3, 4, Jesajáhu 30, 22, Jechezkél 21, 21 stb.

A Softim (Bírák) könyvéből a terafim készítéséről és használatáról értesülünk. E szerint a terafim olyan lehetett, mint az efód:

"[…] Mikhának pedig volt egy istenháza, készített efódót és terafimot és megtöltötte fiai egyikének kezét, és lett neki pappá." (17, 5).

Ebből az eléggé zavaros mondatból Krausz azt olvasta ki, hogy a terafim törzsét fémből készítették. Ez pedig lehetetlen, ha elfogadjuk, hogy a terafim olyan volt, mint az efód. Hiszen az efódról az a szinte általános elképzelés alakult ki, hogy a papi öltözék egyik ruhadarabja.[34]Krausz azonban úgy gondolta, hogy az efód is valamilyen öntvény és ennek bizonyítása érdekében hivatkozott Jesajáhu 30, 22-re, ahol valóban egy érdekes szó szerepel tárgyas esetben: את אפודת. A magyar szöveg ezt "öntött képeid" lexemával fordítja.

A terafimot illetően Krausznak akár igaza is lehetett, de ami az efódot illeti, itt nem vagyok biztos abban, hogy értelmezése helyes. Hiszen Dávid is hordott efodot, vagyis egy könnyű köntöst Sámuel könyvének 6. fejezete értelmében (6, 14). A terafim fémes törzsét viszont el tudom képzelni, mert a fenti jelenet (1 Sám 19, 16) görög fordítása egy furcsa szót (xenotafia) szerepeltet, amelynek köze lehet a "xenentoszhoz". Az utóbbi jelentése "olvasztott, fémből öntött."

Maradjunk tehát abban, hogy a terafim egy bábu, amelynek törzse valamilyen fémből készült, vagy azzal volt borítva, és amelyet bálványként használtak.

Rási Bresit 31, 19-hez írt magyarázatával, amely szerint Ráchel azért vittel el a terafimokat apja házából, mert meg akarta szüntetni a bálványimádást, Krausz nem értett egyet. Pedig milyen szépen hangzik!

Krausz szerint Rachel sokkal inkább nem akart megválni kedvelt istenségeitől, ezért vitte el a terafimokat. Ezek azonban még sem lehettek ember nagyságúak, hiszen akkor nem fértek volna el a nyereg alatt.

Egészen fantasztikus sztorit beszél el a Pszeudo-Jonathan ehhez a tórai szöveghez. Hajdanán állítólag az volt a szokás, hogy lelőttek egy elsőszülött embert, kificamították a nyakát, majd besózták és egyéb módon preparálták a tetemet. Aranylemezekre írták a varázsszavakat és ezeket elhelyezték a tetem nyelve alá, majd kitették ezt egy fülkébe és imádkoztak hozzá. Ez volt tehát a terafim.

Krausz ezt is cáfolta, pedig Pirke di rabbi Eliezer prágai kiadásának 36. oldalán is lehetett ilyen fantasztikus esetről olvasni. Krausz azonban úgy vélte, hogy a terafimok fémből készültek, nem voltak ember nagyságúak és semmiképp sem voltak emberi tetemek[35]Viszont tényleg oraculumként használták a terafimokat, amit Jechezkél 21, 26. pászuk is bizonyít.  

A terafimok – Krausz következtetése szerint – az "alacsony természetimadás" jelképei voltak. Tanhuma midrás végén található utalás értelmében a terfim szó a thorepha szóból eredt, amely a női szeméremtestet jelenti![36]

Éppen a Bresit 31, 19. pászuk igazolja, hogy a terafimok sémi istenségek voltak, hiszen Labán házában is "éltek". A terafimok nem voltak nagyon elterjedtek, hanem csendes, házi istenségek voltak, amíg Jósijáhu jámbor intézkedése végképp nem szorította ki.

Ugyanebben a "Szemlében" jelent meg Krausz bírálata a "Magyar machzórhoz." Ezt az ünnepi imakönyvet Füredi Ignác képzőtanár fordította le héberről. Krausz méltatta, de kritizálta is a fordítást. A dicséret és a kritika egyformán az új kiadvány magyarosságára vonatkozott. Összességében Krausz a fordítást jónak találta, mert "tesz eleget a magyarosságnak".[37]Majd köszönetet fejezett ki az egész magyar zsidóság nevében, amiért a fordító magyar nyelven szólaltatta meg "az ősi zsidó vallási érzületet."[38]          

Ennél erősebb kötödést a magyar nyelvhez másutt Krausznál nem is láttam.

Záró sorok

Krausz Sámuel tehát úgy fejezte be az antik világ magyar régiségeinek keresését, hogy se összefoglalót, se záró reflexiót nem írt. Írásának célját világosan elmagyarázta a tanulmány bevezető részében, majd megerősítette "Magyar-Zsidó Szemle" két másik cikkében. Tanulmányaiban Krausz csak úgy szórta az olvasóra azt a rengeteg judaisztikai, történelmi, földrajzi és néprajzi adatot, amely ámulatba ejti az embert. A tudás ilyen mértékű bőségével és a következtetések hasonló elhanyagolásával Löw Immánuel "Zsidó folklór tanulmányok"[39] című munkájában találkoztam.   

Bezzeg a mai tudományos világ elvárja a szerzőtől a reflexiót a tanulmányában felvetett témákhoz! E célból most először a "Zsidó folklór tanulmányokhoz" írt szerkesztői "Utószót" hívom segítségül. A "Löwök" sajátosságát a kiadvány szerkesztői következőképpen foglalták össze:

"A megértés kulcsa a formálódó modern zsidó önkép és a vallási hagyomány racionális, történeti megközelítés kapcsolata. […] Ez a hagyaték számunkra a társadalmi kontextus, a mentalitástörténeti elemzés fölül válik fontossá. Erre a kontextusra a zsidó régiségek fogalma és a mögötte meghúzódó koncepció világít rá."[40]

Az idézetben szereplő "Löwök" fogalommal a szerkesztők Löw Lipót és Löw Immánuel munkáságára utaltak. De ezt gyűjtőfogalomként is használhatjuk, értve alatta Bacher Vilmost, Goldziher Ignácot és Krausz Sámuelt is. Krausz itt elemzett írásai mögöttes "koncepciója" ugyanazt a törekvést fejezi ki, mint Löw Lipót vagy Löw Immánuel kutatói és tanítói működése. Mindnyájan a modernizálódó zsidóság öntudatos integrálódását mutatták be az európai kultúrába, amiben nagy szerepet szántak a magyar kultúrának és a magyar nyelvnek. Természetesen, ez az integrálódás nem csak egy zsidó kívánalom, de szükségszerűség is volt. Mégis ki kell emelni, hogy a "Wissenschaft des Judentums" magyarországi képviselői azért dolgoztak, hogy a magyarországi zsidóság az integrációs folyamat során megőrizze saját arculatát.

Az, hogy elsőnek bemutatott tanulmányban Krausz a magyar régiségekről szólt, nem téveszthet meg minket. Világos, hogy itt valójában a zsidó, ezen belül a magyarországi zsidó önképről van szó. Ismételve Kiss Endre feljebb idézett gondolatait a magyarsághoz való tartozás Krausz számára a mítosz világából a reális európai történelembe való átlépést és egyúttal a zsidók európai egyenjogúsítását jelentette.