Hrotkó Larissza

Zsidók Európában

A csehországi krónika

2020.03.18.

A Csehország rímes krónikája (Dalimil) véletlenül került a kezembe. Ugyanis nem kerestem. Sok érdekes irathoz jutok így. Persze, a dolog még sem igazán véletlen, mert szívesen fejtem meg a régi írást, olvasom az érthetetlennek tűnő szövegeket, kutatok a bennük felfedezett személyek és események után. Amikor a "Krónikát" – az eredeti német címe "Di tutsch kronik von Behem lant" – megláttam, tüstént beleszerettem. Pedig nem is kéziratként, hanem egy "normális" pdf-formátumban érkezett hozzám egy svájci e-mail mellékleteként. Sőt az irat kiadási éve sem volt nagyon régi.[1]
Viszont az eredeti szöveget valamikor a 12-13. században kezdték írni, és így bőven vannak benne középkori részletek a még ennél is korábbi eseményekről.[2] Az első események, amelyekről a középkori krónikás írt, a cseh királyság alapításához fűződnek.[3] És persze a régió lakosságának megkereszteléséhez. Nos, ha az európai kereszténységről van szó – gondoltam magamban – akkor biztosan a zsidókat is megtalálom a szövegben. Így is lett, de mindent szép sorjában!

Az úgy nevezett "–u" típusú sziléziai német nyelvjárással írt szöveg a bábeli torony építésének történetével kezdődik, amelyet a krónikás szerint a nagy özönvíz után az életben maradt emberek elővigyázatosságból építettek.[4] Ez váratlan, de tulajdonképpen logikus következtetés, ha valaki a szentírást is krónikának tekinti. A bábeli eseményt követően az elbeszélés egy régió, egy állam, illetve egy királyi ház alapítására szűkül le. A Csehország története egy "Cseh" (der Tschehe) nevű emberről és hat testvéréről szóló legendával kezdődik. Erről az emberről nevezték el az országot "Csehországnak" (a nyelvjárásban ez a név úgy jelenik meg, mint "Bemenlant", vagy "Bementland" stb.) Sok szövevényes történés után eljutunk a csehországi kereszténység megalakulásáig, amelyet komoly belháborúk kísértek.

Így egy Drahomira nevű hercegnő a kereszténységet csak a férje miatt vette fel, de annak halála után azonnal visszaesett a pogányságba. Megölette anyósát, szent Ludmillát, és elkezdte üldözni a keresztényeket:

Drahomira begunt dy heidin meren
und dy paffin aus dem lant keren

A szószerinti fordításban ez így hangzik:

Drahomira nekilátott szaporítani a pogányokat
És a papokat kisöpörni az országból.

Drahomira, aki időközben egy igazi sorozatgyilkossá vált, nem sokáig örülhetett pogány életének, mert saját fiának megöletése után őt is utolérte az isteni ítélet. A továbbiakban több ismert történelmi személy is felbukkan a szövegben. Például a római pápák és szent Albert, sőt a magyarországi szent István (Stefan) is. A szöveg röviden megemlíti Magyarország kereszténységének kezdetét, amelyet időnként az ugyancsak nem mindig "helyesen" hívő uralkodó személyek zavartak. Az elbeszélés határai ismét kiszélesednek, holott az országok területei mind inkább "elhatárolódnak" egymástól. A cseh krónikából helyenként már egy európai krónika alakul ki. És ekkor tűnnek fel először a zsidók.[5]

Az első rövid történet a zsidókról egy Hermann nevű püspökről szól, aki buzgóan keresztelte a zsidókat:

"Hermann püspök halála előtt
Hangot halott fentről,
Ez isteni ítélet volt
Püspök viselt dolgairól:
"Parancsba adtad, hogy
Térítsék meg a zsidót.
A zsidóval kivételezel,
De nem a kereszténnyel.
Igaztalan tetteddel
A keresztényt bántottad,
Igaz hitedet elárultad.
Állj most a Bíró elé,
Pásztor, bánd meg a bűnöd
És nyájad előtt térdelj le!"

A krónikás, aki ezeket a sorokat valamilyen elmondások, dalok vagy korabeli írott anyagok alapján jegyezte fel, érezhetően nem szimpatizált a zsidókkal. De feljegyzésével igazolta, hogy Hermann püspök idején (1096 körül) a zsidók már közösségekben éltek Csehországban, hiszen egyetlen egy zsidó ember megkeresztelésének története nem maradhatott volna fenn évszázadokon át a lakosság emlékezetében. Peter Hilsch szerint a keresztes hadjáratok előtt a zsidók tűrhető körülmények között éltek Csehországban. Hilsch a prágai Cosmasra ("Chronika Boemorumra") hivatkozik, aki először az 1091-s esemény kapcsán említette meg a zsidókat többes számban.
Ekkor a brünni Konrad herceg neje háborúban állt a cseh Vratiszláv királlyal, akinek állítólag ezt üzente: "Ha már zsákmányt keresel a királyságodban, mutatok neked egy nagyobbat, amely a királyság kellős közepén található. Sehol másutt nem tudsz úgy meggazdagodni, mint Prága városában, vagy a Visegrádi várban. Ott laknak a zsidók […]"[6] Vagyis a 11. századig a zsidók nagyobb vagyonra tehettek szert, ami arra utal, hogy szabadon kereskedhettek és üzletet vihehettek.
A zsidók gazdagságának említése nekem mindig gyanús, mert társadalmi sztereotípiának tartom. Cosmas a 11. század elejéhez képest erősen megváltozott geopolitikai helyzetben írta feljegyzéseit, amelyek tükrözték az egyre növekvő zsidóellenséget.
A változáshoz döntően hozzájárultak a keresztes hadjáratok, amelyek egy új – tragikus – oldalt nyitottak meg az etnikai és vallási kultúrák európai történetében.[7]

A keresztesek 1096-ban vonultak be Rajna menti területekre, ahol a "szent felszabadító" csatájukat azzal kezdték, hogy a kereszténység nevében megtámadták a zsidókat. A zsidókat a hadjárat finanszírozására, de elsősorban a kitérésre kényszerítették. A legtöbb zsidó megtagadta a kitérést, sőt kollektív öngyilkosságba is menekült a megkeresztelés elől. A legrosszabb üldözések Mainzban voltak, amelyek során a lovagok a városi lakosság egy részével együtt közel ezer zsidót öltek meg.

A rajnai zsidó településekhez képest a csehországi zsidók ezek szerint a második keresztes hadjáratig még viszonylagos nyugalomban éltek, bár a kényszer keresztelések itt is előfordultak. Ezzel az eljárással a krónika láthatóan nem értett együtt, a kitérés őszinteségében is kételkedett. Ezt tükrözi Hermann püspök története, aki egyébként egy valódi történelmi személy volt. 1096-ban – a zsidók keresztelésének idején – azonban még nem volt püspök, hanem prépostként szolgált Altbunzlauban (csehül: Stara Boleslav).[8]

A "Krónika" második zsidó eseménye is a keresztes hadjáratokkal kapcsolatos.[9]A szöveg így szól:

Történt, hogy Csehországba
Keresztesek jöttek. Láttam,
Hogy pápa parancsára
A zsidókra támadtak.

Azt remélték, hogy
Nagy zsákmányhoz jutnak.
Velük együtt voltak
A város emberei.
A zsidóktól erővel,
Nagy pénzt akartak kapni
És őket mind kiűzni
Sőt meg is ölni.

Meghallotta a király,
De nem félt a pápától.
Azt mondta nekik:
"Nem szólok a vitába,
Azé lesz igaza, aki
A másikat legyőzi.
Az távozhat ép fejjel."

De jelezte a király,
A zsidókat megvédi,
S nem hagyja veszni:
"Ha leölitek őket" – mondta,
"Nem vádolok senkit".

A zsidók fegyvert fogtak
És vettek még sok zsoldost,
A kereszteseket legyőzték:
Majd kétszáz németet
Helyben megöltek.

Így végződik szöveg, amelynek prózai változatát a Dalimilhoz mellékelt "Die pehemische Cronikában" találtam meg.[10]Ez a leírás is azzal kezdődik, hogy az országba keresztes lovagok érkeztek. Hoztak magukkal egy pápai levelet ("pabstliche priff uber Juden"), amelyre hivatkozva pénzt akartak szerezni a zsidóktól. A város felfegyverzett lakossága is velük tartott, hogy kirabolják, kiűzzék és megöljék a zsidókat.
A király ugyan nem nyilvánosan, de jelezte a zsidóknak, hogy szeretné, ha az országban maradnának: "Üssétek őket agyon, ezt nem számítom be bűnnek!" A zsidók felfegyverkeztek és még más fegyvereseket is szereztek és 200 német lovagot öltek meg.

Tanulmányában Peter Hilsch is beszámol egy történetről, amelyet Salomo bar Simson zsidó krónikás jegyezett fel 500 felfegyverzett zsidóról és ezer lovagról, akiket az ország keresztény uralkodója küldött segítségül. A fegyveres zsidók és a király emberei szembe szálltak a keresztes lovagokkal egy  nem azonosított városban.
Steinherz Sámuel zsidó történész (1857-1942, Theresienstadt-i gettó) úgy vélte, hogy a város Prága lehetett és ezt a történetet a "Dalimil" fenti elbeszélésével hozta kapcsolatba.[11] Hilsch nem ért egyet bar Simson elképzelésével. A zsidók ellenállását nem tarja lehetetlennek, ha figyelembe vesszük a rajnai zsidókról szóló történeteket. A számok persze túlzottak, de nem ez a fő probléma. Cosmas – aki prágai diakónus volt és éppen a keresztes hadjáratok idején élt – sajnos semmit sem jegyzett fel az ilyen eseményről, a prágai zsidó közösség további élete is ellentmond Steinherz elméletének.
A prágai zsidó lakosok helyzete a hadjáratok kezdete körül valóban megromlott, többen megpróbálták elhagyni az országot, vagy vagyonukat Lengyelországba és Magyarországra átmenteni.[12]A prágai herceg azonban nem csak nem támogatta a zsidókat a keresztesekkel szemben, de udvaroncaival együtt teljesen kirabolta őket, mondván: "Ami az enyém, az csakis az enyém!"
Ebben a Cosmas által áthagyományozott mondásban tükröződött a zsidók késői középkori európai helyzetének valósága, vagyis teljes függése az uralkodó fők hangulatától. Ezek pedig csak annyiban kívánták a zsidók jelenlétét országukban, hogy tőlük mindenféle gazdasági előnyöket reméltek.[13]

A harmadik történet közvetlenül a második után következik.[14] Az LXXXVII. fejezet egy szentasszonyról szóló elbeszéléssel kezdődik, akinek halála után a sírjánál csodák történtek. Az elbeszélést a krónikás nagyon biztosan 1252-vel dátumozta. A fejezet második részében olvasható történet valahogy nem kapcsolódik az első részhez. Összefoglalom az ugyancsak rímekbe szedett mondanivalót:

Történt egyszer, hogy egy Wojszláv nevű úr elment a zsidókhoz és lefeküdt (beschlief) egy zsidó nővel. A zsidónak – valószínűleg a nő férjének – nem volt erről tudomása, egyszerűen csak hazajött. A ház pedig nagyon gazdag volt. Ekkor – miután valamit észrevehetett – a zsidó hangosan szólította Wojszláv urat, de amikor ez lejött, tüstént megfojtotta. Wojszláv emberei bosszúból sok helyi zsidót öltek meg. A király eleinte minden fegyveres vesztét akarta, amiért ezt tették. De utána hamar megkegyelmezett az uraknak, akik visszatérhettek. De hogy emlékezzenek a megölt zsidókra, a pajzsokra fel kellett venniük a kalapot ábrázó jelképet.

Az elbeszélésben két szó tűnik fel már az első olvasás után: "beschlief" és "hut". Az első szó (inf. beschlafen) igen korai nyelvi lelet, a középkori német nyelvből (Mittelhochdeutsch, 1050-1350) származik. Jelentése nemi érintkezés, de az itt vizsgált szöveg környezetében, tekintettel a szereplők közötti hűbéri viszonyra ez a szó az erőszakra utal. Wojszláv tehát megerőszakolta a zsidó nőt, akinek a nevét a krónikás nem találta említésre méltónak. A krónikás nem is lát semmi rosszat a hűbérúr tettében, az eseményt egy ártalmatlan kalandnak ábrázolja és dicséri a királyt azért, hogy hamar megbocsátotta az uraknak a zsidók meggyilkolását. Akik mellesleg a király vagyonának tárgyát képezték!

A másik érdekes szó a "hut", amely a szöveg alapján egyértelműen zsidó kalapnak, azaz "Judenhut-ként" értelmezendő. Ezt a fejfedőt a zsidóknak a IV. Lateráni Zsinát (1215) óta kellett hordani. Abban az időben elterjedt volt az úgynevezett "megszégyenítő büntetés", amely azt jelentette, hogy azoknak a keresztényeknek, akik a zsidókkal tilos kapcsolatba léptek, bizonyos ideig zsidó kalapot kellett viselni. Az itt elmesélt történet ezt a szokást tükrözi.

Wojszláv úr pedig akár a szentasszony férje is lehetett, aki felesége halála után vetemedett bűnös kapcsolatra. Ez lehetne a fejezet két része közötti logikai kapcsolat.

A zsidók gazdagságának említését a krónikás ebben a történetben sem kerülte el! Az európai társadalom a 13. századra ezt a sztereotípiát már minden zsidó leírásban felhasználta.

A narratíva a történetírás legnépszerűbb formája. Jelen esetben a narratíva archaikus műfajával – legendával - van dolgunk. Ősi volta erejével a szöveg legitimálja az elbeszélés hátterében húzódó geopolitikai összefüggéseket. A zsidók felbukkanása a szövegben éppen geopolitikai vonatkozásban figyelemre méltó. Az itt bemutatott szövegekben a zsidók a túszokhoz hasonló szerepet töltöttek be.

A zsidók – egyetlen zsidó sem volt kivétel, bármilyen vagyonos volt is – az uralkodó számára tárgyi értéket jelentettek. Emiatt az uralkodó  képes volt rövid időre feláldozni a zsidókat, miközben máris igyekezett valamilyen úton-módon pótolni ezt a vagyonrészt.

Furcsa érzés, de talán tényleg így volt, hogy a zsidó közösség az uralkodó szemében egy maradandó, szükséges potenciális értéket képezett.