Kelemen Elemér
Megemelékezés - Felkai László (1920-2007)
2022.11.25.
2007. február 5-én, életének 87. évében elhunyt Felkai László tanár úr, neveléstörténet-tudományunk doyenje, az MTA doktora, a Ravasz-Felkai-ként fogalommá vált magyar neveléstörténet sokunk sokáig mellőzhetetlen tan- és kézikönyve szerző-négyesének (Ravasz János, Felkai László, Bellér Béla, Simon Gyula) utolsó mohikánja.
Temetésén az egykori diák-, majd tanártárs, Schweitzer József nyugalmazott főrabbi mondott megrendítően szép gyászbeszédet, méltatva tartalmas életét és szakmai pályafutását. Családtagjain kívül iskolatársainak, kollégáinak, tanítványainak és tisztelőinek népes serege búcsúzott tőle. Búcsúztak a budapesti zsidó gimnázium hajdani diákjától, később magyar-történelem szakos tanárától, a hazai felnőttoktatás kiváló elméleti és gyakorlati szakemberétől, az V. kerületi Dolgozók Gimnáziuma igazgatóhelyettesétől, a magyar neveléstörténet főiskolai és egyetemi oktatójától, tudós kutatójától, akinek emlékét lexikonok szikár adati őrzik - mindörökké.
A nekrológírás fájdalmas kötelezettségét részemről személyes motívumok is indokolják. Felkai Lászlóval pályakezdő és a neveléstörténet iránt érdeklődő középiskolai tanárként - könyvei és tanulmányai révén - már az 1960-as években kapcsolatba kerültem. Forgattam Eötvös-válogatását, az általa szerkesztett Kármán-kötetet, a dualizmuskori nevelésügyről írott munkáit és - elsősorban - a már említett négyszerzős kézikönyvet, A magyar nevelés története a feudalizmus és a kapitalizmus korában címűt.
Személyes találkozásunkra valamikor az 1970-es években került sor, amikor az MTA Pedagógiai Bizottsága neveléstörténeti albizottságának újoncaként a szakma olyan "nagy öregjeivel" kerülhettem rendszeres kapcsolatba, mint Zibolen Endre, Orosz Lajos, Köte Sándor, Simon Gyula, Bajkó Mátyás, Mészáros István vagy Komlósi Sándor, és - természetesen - Felkai László.
A hivatalos alkalmakon túl néhányukkal közvetlenebb, kollegiális, mondhatni baráti viszonyba is kerültem; neveléstörténészi szárnypróbálgatásaimnak - lektorként, opponensként vagy recenzensként - segítői, bátorítói, ösztönzői voltak. Felkai László például szigorúan következetes, de észrevételeivel, javaslataival a későbbi kiadásra kerülő szövegváltozatot is csiszolni segítő opponense volt a Somogy megyei népoktatás dualizmuskori helyzetét bemutató kandidátusi értekezésemnek.
A sors különös fordulata, hogy - jó évtized múltán - lektora lehettem a "Magyarország oktatásügye a millennium körüli években" című munkájának. A lektori jelentésemről folytatott beszélgetéseinket az OPKM-ben kései tanulóéveim felejthetetlen emlékeként őrzöm. Ezekben az években - a Neveléstörténeti Albizottság elnökeként - többször volt alkalmam szakmai közszereplésre hívni, biztatni, például az Albizottság felolvasóülésein, amelyeknek egyébként midig lelkes, érdeklődő résztvevője volt. Az utóbbi években pedig - ekkor már mindketten újlipótvárosi polgárként - gyakran találkoztunk a trolin vagy utcai sétánk során. Szellemi frissessége, kifogyhatatlan és megtisztelő érdeklődése a szakma és személyes dolgaim iránt kegyelettel őrzött emlékem.
Könyvespolcnyi könyv és veretes tanulmányok sora várja - Felkai László nevét őrizve - az utókor kötelező számvetését. (Gyarapodó adósságunkra emlékeztetve: tartozunk ezzel még Ravasz Jánosnak is!). Most, a búcsú és az emlékezés pillanataiban azonban - legfeljebb - a leltárszerű számbavétel lehetősége adatik meg számunkra; szubjektív tallózás a tiszteletre méltó életmű gazdag terméséből.
A sort - kronológiai rendben is - a már említett három jelentős válogatás nyitja: az Eötvös József válogatott pedagógiai művei. (Szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta Felkai László.) Bp., 1957., az Adalékok Kármán Mór oktatástanához. (Szerkesztette Felkai László), és A dualizmus közoktatásügyének bírálata a haladó sajtóban (Szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta Felkai László). Bp., 1959.
A magyar neveléstörténeti forráskiadás nagyszerű időszaka ez. A Neveléstörténeti könyvtár című rangos sorozatban a magyar pedagógia és oktatásügy történetének olyan kiemelkedő személyiségeit ismerhettük meg értő és értelmező tanulmányok és - legfőképpen - saját műveik alapján, mint Apáczai Csere János, Comenius, Tessedik Sámuel, a magyar nőnevelés úttörői, Nagy László, Kemény Gábor stb. Felkai Eötvös- és Kármán-válogatása ebbe a nagyszerű sorozatba illeszkedett.
Itt jelent meg a Dokumentumok a magyar nevelés történetéből, 1848-1919 című válogatás, a magyar neveléstörténeti forrásközlésnek mindmáig egyik legnagyobb teljesítménye, amelyben - Faludi Szilárd, Köte Sándor, Nagy Sándor, Ravasz János és mások mellett - oroszlánrészt vállalt Felkai László is.
Ugyancsak ennek a sorozatnak volt kiemelkedő jelentőségű kötete a már szintén említett "Ravasz-Felkai", amely a következő években még tovább két kiadást ért meg, és pedagógusok generációinak volt neveléstörténeti tankönyve. Bár szemléletmódja sok tekintetben eleve vitatható volt, s történetfelfogását, ideológiai szempontjait meghaladta az idő, több okból ma is megkerülhetetlen. Egyrészt a magyar neveléstörténet olyan elfelejtett személyiségeire és korábban mellőzött eseményeire, ismeretlen összefüggéseire hívta fel a figyelmet, akik, illetve amelyek a korábbi hazai feldolgozásokból érthető módon hiányoztak. Másrészt a könyv terjedelmének csaknem egynegyedét kitevő "Irodalmi útmutató" - Ravasz János munkája - ma is megkerülhetetlen tájékozódási segédlet a magyar neveléstörténet iránt érdeklődők számára.
A következő évtizedekben a folyóiratokban, elsősorban a Pedagógiai Szemlében és a Magyar Pedagógiában megjelent tanulmányai mellett további jelentős munkák, monográfiák és tanulmánykötetek sora jelzi, hogy a magyarországi oktatásügyi modernizáció meghatározó időszakának, a dualista korszak oktatásügyének legszorgalmasabb és legavatottabb kutatója Felkai László. Ennek igazolására elég csak néhány könyvének címét felidézni: Neveléstörténeti kutatások a magyarországi felnőttoktatás kezdeteiről. (Bp., 1969.); Nevelésügyi kongresszusok Magyarországon 1848-1948. I-II. kötet (szerkesztő és társszerző). (Bp., 1971.); A munkásság nevelésügyi törekvései a dualizmus korában. (Bp., 1980.); Neveléstörténeti dolgozatok a dualizmus koráról. (Bp., 1980.) (Benne a kisdedóvástól az egyetemekig, a tanítómozgalmaktól a középiskolai tanárok szervezetéig terjedő, széles skálán mozgó, példaszerű forráskutatáson alapuló tanulmányok.); A XIX. század végi gimnáziumi tantervek elméleti háttere. (Bp., 1985. A tantervelmélet forrásai 6.)
Ebből az impozáns felsorolásból is kiemelkedik Felkai László életművének - sokunk véleménye, de személyes vélekedése szerint is - legjelentősebb, a magyar neveléstörténet-írás alapmunkái közé számító alkotása, Eötvös József közoktatásügyi tevékenysége. (Bp., 1979.) Ebben a könyvben megmutatkozik szerzőjének minden meghatározó történetírói erénye: a szívós, kitartó forráskutatás, az egyszerre aprólékos, de ugyanakkor nagyvonalú, a szintézisteremtést következetesen megalapozó forráselemzés és az elegáns, stílusában emelkedett, mégis olvasmányos előadásmód.
Felkai László nevéhez fűződik a mostoha sorsú magyar neveléstörténeti kézikönyv szűkebbre szabott, némiképp csonkára sikeredett második kötetének viszonylag terjedelmesebb második része, a magyar oktatás- és nevelésügy 1867-től 1919-ig terjedő időszakát összefoglaló tanulmány. (A kézikönyv szerencsésebb csillagzat alatt született első kötette, mint köztudott, Horváth Márton főszerkesztésében, Mészáros István, Köpeczi Béla, Kosáry Domokos, Orosz Lajos és Komlósi Sándor szerzői közreműködésével még 1988-ban látott napvilágot.)
Az 1993-ban, ugyancsak Horváth Márton főszerkesztő nevével jegyzett, szerényebb terjedelmű és kivitelű második kötetben, amelyből - némileg érthető módon - hiányzott a két világháború közötti időszak oktatásügyének története, Zibolen Endrének a Habsburg abszolutizmus korszakát ismertető kiváló tanulmányát követően Felkai Lászlóra hárult a feladat és a szakmai felelősség a már jelzett időszak bemutatását illetően. Felkai számára ez a felkérés lehetőséget nyújtott arra, hogy egy nagy igényű szintézisbe foglalja össze a dualizmusra vonatkozó hazai kutatások eredményeit.
Felkai László életének utolsó másfél évtizedét (is) a lankadatlan szorgalom, a szakmai érdeklődés és a teljes nyitottság jellemezte. Ezt bizonyítják a különböző szakmai fórumokon - a Magyar Pedagógiai Társaság Neveléstörténeti Szakosztályának és az MTA Pedagógiai Bizottsága Neveléstörténeti Albizottságának rendezvényein, felolvasó ülésein - vállalt, mindig nagy szakmai érdeklődésre, közfigyelemre számító és őszinte elismeréssel fogadott fellépései, lett légyen szó akár az ezeréves magyar iskola szervezeti és tartalmi jellegű változásairól, akár az 1907. évi pécsi szabadtanítási kongresszus "üzeneteiről" vagy utolsó kutatói periódusának egyik fő témájáról, a hazai zsidó iskolaügy történetéről.
Felkai még 1982-ben megírta a budapesti zsidó fiú- és leánygimnázium történetét. 1995-ben jelent meg a Tantervi változatok a magyarországi zsidó iskolákban (1780-1990) (Bp., 1995.) A tantervelmélet forrásai 16. című alapos tanulmánnyal kísért forráskiadványa, majd 1998-ban a Zsidó iskolázás Magyarországon (1780-1990). (Bp., 1998) című átfogó monográfiája.
Korábban publikált munkáin és újabb kutatásain alapult a "millennium körüli évek" magyarországi iskolaügyét bemutató monumentális körképe, amely a magyar iskolatörténet néhány évének, a nagyjából Wlassics Gyula kultuszminiszterségéhez köthető időszaknak sajátos keresztmetszetét adja: a miniszter tevékenységét, az oktatáspolitika "csinálásától" és az oktatásügy irányításától az egyes iskolafokok és intézménytípusok állapotának, "külső" és "belső" történéseinek bemutatásáig terjedően. Kiegészítette és összefoglalta ezt a körképet az 1896-os millenniumi és oktatási vonatkozású eredményeinek, rendezvényeinek részletes ismertetése.
Másfajta szintézist jelentett utolsó megjelent könyve, a Portrék a dualizmus korának kultuszminisztereiről című tanulmánykötete, amelyben - korábbi folyóirat-publikációit újabb kutatási, értékelési szempontokkal kiegészítve - tizenhat egykori vallás- és közoktatásügyi miniszter tevékenységét mutatja be, mintegy a "párhuzamos életrajzok" műfajában, Mann Miklós kolléga azonos tárgyú munkáinak sajátos pandantjaként, tovább gyarapítva a korszakról szóló ismereteinket.
Felkai László gazdag életművének szükségképpen vázlatos áttekintése is azt bizonyítja számunkra, kollégái és tanítványai, követői és az őt meghaladni kívánók számára, hogy halála szomorú és fájdalmas vesztesége a neveléstörténészi szakmának és a magyar neveléstudománynak. Nagymesterünk volt Ő, akire tisztelettel és kegyelettel emlékezünk.
